Uncategorized

Csillagok, csillagok

    Igehirdetés 2016. október 2.

Csillagok, csillagok

 

Textus: 1Móz 22,17

„…annyian lesznek, mint a csillagok…”

 

Igehirdetés

Az Isteni színjáték tananyag volt a középiskolában. A számos kötelező olvasmány mellett, már mennyiségi okokból is, sajnos olvashatatlan volt – de éretlenek is voltunk rá, az igazat megvallva. Negyven évvel később lett érkezésem, hogy érdemben újra a kezembe vegyem. Azonnal lenyűgözött Dante költészete és tudása, erkölcsi komolysága – hetekig gondolkodtam egy-egy mondatán. Sok egyéb mellett észrevettem azt is, ami a szívemhez közel állt, hogy az európai műveltséget, történelmet és filozófiát összegző száz ének mindhárom fő részének záró sorai a csillagokra utalnak. Ez elgondolkodtatott. Az utolsó sorok kiemelt helynek számítanak – mi magyarázza, hogy a költészet talán legnagyobb művét épp a csillagok fogják keretbe?

Nyilván az, hogy földi létezésünk megfoghatatlan határai is a csillagok. A mindennapokban szaladunk, igyekszünk és küszködünk, de amikor a csillagokra nézünk – fölsóhajtunk. Próbáljuk megtalálni helyünket a határtalanban, ám csak szédülünk. A csillagok közben úgy néznek ránk, mint egy gyermek vagy egy madár – hogyhogy nem érted? Amit az éjszakai égbolttól ilyenkor kapunk, az szavakon túli – benyomás inkább, mintsem racionális tétel. Egyszerre érezzük magunkat kicsinynek és végtelenül nagynak, s nem is tudjuk, melyik az igazi.

Az ókor hajósának a csillagok jelentették a tájékozódást: merre észak, milyen irányban az áhított révpart. Nem csoda, ha úgy gondolkodtak másban is, amint fent, úgy lent – s az égi világból értették a földit. Csak szépségük kedvéért  lássuk most egymás után, miként zárja Dante költő a Pokol, a Purgatórium s a Paradicsom fejezeteit:

 

„…és így jutottunk ki a csillagokhoz.”     /Dante itt Vergilius Aeneas-át idézi, a nevezetes „sic itur ad astra”-t/

 

„Elég, hogy e szent habokból kiérve
új ember lettem, mintha új gallyat hoz
az új tavasz az újuló növényre:
tiszta, s röpülni kész a csillagokhoz.”
   /az „új ember” már keresztyén fogalom, Páltól/

 

„Csüggedtem volna, lankadt képzelettel,
de folyton-gyors kerékként forgatott
vágyat és célt bennem a Szeretet, mely
mozgat napot és minden csillagot.”    
/az antik és a bibliai hagyomány szintézise: a Szeretet/

                                                 (ford: Babits M.)

 

Minden, ami költészet, kapcsolódik a csillagokhoz. A lélek az esti órán így szólongatja őket: „Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok…” – egy másik dalban meg a szerelmes szív könyörög, mondanák meg neki „…hol lehet, merre jár most a kedvese…” Szépség és áhítat összetartoznak, sőt, ha hihetünk Plátonnak, a szerelem és a legnagyobb tudás is. A Biblia viszont ott kezdődik, ahol minden kor valamennyi költészete és kelet egész tudása véget ér: a csillagok tágas világa szép ugyan, ám vallásos tisztelete „az ég seregeinek hajlongás” (5Móz 17,3 Sof 1,4-5) pogányság, ami anatéma alá esik mind az Ó, mind az Újszövetségben. A reneszánsz ismerte e régi hagyományt, és sokaknak, akik nem értették a Krisztusban kapott kijelentést, újra vallásává lett az asztrológia. Dante azonban szilárd Isten-hitében, s kimondja: az ókor tévedése volt a csillagokat istenként tisztelni. A világban működő „elvek százát” jelképezhetik ugyan, de örök rang csak azt illeti „…Aki mozgat mindeneket.” A bibliai teremtéstörténet is naptári jelző szerepét szánja az égitesteknek, holott az egész kelet hitte és vallotta istenségüket.

Ezek után csodálkozunk, hogy a Szentírásban oly fontos helyeken, mint Ábrahám elhívása és próbatétele említést kapnak a csillagok, s hozzá pont az isteni kegyelem határtalanságát jelentve. Leszármazottaid annyian lesznek, mint a csillagok – kapja Ábrahám az ígéretet, s odahagyja biztonságot jelentő rokonságát az engedelmességért, majd készen áll odaadni késő öregségében kapott egyetlen kincsét, fiát is.

Ábrahámot „minden hívők atyjának” nevezik, s nem érdemtelenül. Kierkegaard mondja, hogy könnyű róla prédikálni, a hit példaképeként fölemlegetni – de milyen lehetett ott a Mórija hegyénél az elkészített áldozati oltár mellett késsel a kezében állni, s fia kérdéseire megfelelni…? A hit sorsdöntő küzdelmének archetípusa Ábrahám: méltó beszélgetőtársa a csillagezres égboltnak, sőt Annak, aki még azon túl lakik – a mindeneket mozgató, örök Léleknek.

„Annyian lesznek leszármazottaid, mint a csillagok” – a kijelentést Isten ígéretének értelmezzük, amint az is. De befogadta szívébe ezt egy kényelmes, városi élet után beduin sátorozást választó vándor, s életprogramként, mindent alárendelve visszhangozta is cselekedeteivel – ettől lett ő „ősatyává”, máig üzenetté. Ábrahámnak e hitét bajok közt is meg kellett őrizni, el kellett mélyíteni, s arra, mint egyetlen szilárd alapra építeni erkölcseit. Nem hazamenni a templomból, mily szép volt a hangulat, könnyű lett még az érzés is, s hétfőtől élni tovább a szokott módon – hanem folyamatos vándorlások közepette is „helyén lenni” a határtalan mindenségben, s kijelölt útján haladni a csillagok alatt.

A korabeli hajósok rémálma volt, ha napokig nem láttak sem napot, sem csillagot a viharos tengeren (Csel 27,20) – de megmenekedtek, ha újra tájékozódni tudtak. Ez a „kozmikus betájoltság” lelkiekben a hit. Odahagyhatom a szökőkutas, függőkertes utcákat Ur-Kaszdimban, hogy sátorlakó legyek családommal. Élhetek máról-holnapra a pusztában rablóknak kitéve, megválhatok egyetlen kincsemtől, utolsó reményemtől is – akkor is annyi leszármazottam lesz, hogy senki meg nem számlálhatja! Az igaz hit természetrajza, hogy bizonyosabb Istenben, mint a saját életében. Így már érdemes, ez valóban erő – minden más csak látszat és pótszer. A kiindulás az igaz hit: bízni a mindent mozgató örök Lélekben, s hallgatni rá, amint Ábrahám tette, őrizve ígéretét.

Ezzel azonban meglepő módon összefér egy másik szín, mit jelent így járni „a csillagok alatt”. Váratlan ajándékok és még váratlanabb életveszélyek közt – alkalmazkodni! Melkisédek, Sálem királya, a Magasságos Isten papja hoz Ábrahámnak kenyeret és bort, mikor az megpillantja, hol fognak majdani leszármazottai élni az ígéret földjén. Tizedet ad számára Ábrahám mindenből – aztán Egyiptomban még a feleségét is elveszik tőle, mint egy tárgyat…. S illeszkednie kell valahogy a helyzethez, egyébként megölik. Azt látjuk tisztában van azzal, hogy neki ebben a lehetetlen helyzetben is kötelező életben maradni. Nem engedhető meg, hogy győzzenek az ellenerők – ésszel, okossággal, leleménnyel – mikor mire van szükség, de küzdeni kell, és meg kell maradni.

Nehéz az alkalmazkodás, néha megalázó is: de hogyan fog ezernyi leszármazott megszületni, ha magunk elveszünk…? Nem opportunizmusról van szó, mikor Ábrahám az emberileg megoldhatatlan helyzethez igazodik, hanem éppen hűségről – meg kell maradni! Hordozni kell a megpróbáltatásokat, s győzni kell. Kötelez a ránk bízott drága kincs, a megpillantott igazság – nem hagyhatjuk ebek harmincadjára. Mert a hit nem csak életre szóló bizalom Isten iránt, mint azt fentebb láttuk, hanem okos állhatatosság is! A helytállás értelmes változata olyankor, mikor mások régen azt mondanák, nem érdemes. Az alkalmazkodásnak szellemi formája, hogy felszámoljuk a ragaszkodást kedvenc agyrémünkhöz. Megint Dantét idézve:

 

„Magadra vess, ha homályban maradnál,
mert nem engedi látnod a hamis kép,
amit látnál – ha ahhoz nem tapadnál.”

                                                       (Paradicsom, I. 88-91)

 

Hány embernek jelent megoldhatatlan problémát az alkalmazkodás, mikor új életszakaszhoz ér: elkészült a ház, felnőnek és útjukat járják már a gyerekek, munkahelyet kell változtatni, valaki beteg lesz, eljön a nyugdíj – egyáltalán megérkezik az öregedés, meghal a házastárs… Recept nincs, ezt látjuk – csak annyit tudunk, hogy Ábrahám biztosabb Istenben, mint a saját életében: s ez elég! Ennek alapzatán állva megtalálja a megoldást a legválságosabb időkben, mikor minden reménytelennek tűnik – mert látja az alagút végét, a „Fényből való lényt” – amint arról a halálközeliek beszélnek. Volt tehát élő Istene, s minden más eltörpült számára: gyermektelenség, űzött élet, egyiptomi megaláztatás. Közben vált a hit hősévé, járva útjait – s talán maga sem tudta, hogyan.

Modern kérdés, miként állt Ábrahám és Sára a „verbális kultúrával” – mennyi beszélgetés zajlott köztük az együtt töltött nagyjából száz esztendőben. Azt pontosan tudjuk, hogy az Első Embertől és hitvesétől egyetlen párbeszédet sem őrzött meg az Írás számunkra, ami jelképként értelmezhető. Ádám és Éva soha nem beszéltek egymással! Nyilván nem fizikai értelemben, hanem az említésre méltó maguk-közlése értelmében, mikor mernek megnyilatkozni, és merik meg is hallgatni egymást. Íme az Első Lélek, az újjá nem született ember, mondja az ige. Él párja mellett, gyermekeket is nemzenek, de valódi kölcsönös áthatás nélkül. No-communication, mondanák ma – pedig együtt a család, talán nem is a legolcsóbb helyeken. Ábrahám és Sára beszélnek egymással, megosztják gondjaikat, hitüket és kételyeiket is. Életük túlnyomó hányada gyermektelenül telik, de nem törnek össze, s nem találják házasságukat sem eldobhatónak. Isten pedig megajándékozza hűségüket, csodásan kárpótolva őket a helytállás évtizedeiért. S itt a csodáson van a hangsúly – mert olyasmi történik, ami hihetetlen. Isten útjai meglepőek s kiszámíthatatlanok – de jók!

A bibliai híradás szerint Sára végül százhuszonöt, Ábrahám pedig százhetvenöt évet él, ami nagyjából azt jelenti, hogy az embersors minden öröméből és nyűgéből kijutott számukra. Éljünk most az archeológusok gyakorlatával, s pótoljuk ki e megtalált „lelet” hiányzó részeit intuíciónkkal: ugyan miként készülhettek e megviselt emberek öregségükben a megválásra? Mit gondolhattak, érezhettek, szemben a közeledő megváltoztathatatlannal? Ha érett, felnőtt szívű lények voltak, amit van okunk feltételezni, akkor talán szavak nélkül is, de valószínűleg kötöttek egymással egy megállapodást.

Úgy eshetett, hogy ültek a tűz mellett sátruk előtt, fölöttük a csillagok. Nagy volt a csend, csak a tűz pattogott. Ígérd meg, kérlek – szólott szíve mélyén a bátrabb – ha én térek hamarabb őseimhez, nem fogsz összetörni. Gyászolhatsz, sírhatsz is nyugodtan, de nem veszteségedet s magányodat látod majd csupán, hanem együtt élt éveinket, mind a százat szívem – s arra gondolsz mennyi, de mennyi jót vettünk a próbák közt mennyei Atyánktól….  Ültek a tűz mellett továbbra is szótlanul, a késői órán egyiknek sem akaródzott a sátorba térni. Nagy volt ahhoz a béke. Akkor aztán a másik, hosszú hallgatás után föltekintve a csillagokra, majd megint soká hallgatva, egyszer csak így szólt a szívében: Megígérem. Ebben aztán megegyeztek. Egy idő múlva nyugodni tértek, a tűz pedig elhamvadt a sátor előtt.

„Kis magyar archeológiai gyakorlatunk” – után mi marad még? Összefoglalni az eddigieket, hogy egyetlen csokorban legyenek. Igaz és rendíthetetlen hit: annyi biztos, ez a kiindulás. De okos, és rendíthetetlen alkalmazkodás is, bármit hozzon az élet! Az egyeztetés a mi dolgunk – hiszen a „csillagfényes ember” Ábrahám sem kerülhette el! Felnőni önmagunkhoz, felnőni életünkhöz. Aztán bensőséges, jó kommunikáció, vagy mondjuk magyarul: őszinte, szívbéli beszélgetések – mert ez a helyes hit gyakorlata. A “mindeneket mozgató Szeretet” emberi kapcsolatokban jön közel a földhöz! Talán a hozzánk legközelebbieknek is éppen erre van szükségük. Végül pedig Atyánk jóságával indulni tovább – mindig tudva azt, hogy ott fönt nem véletlenül ragyognak oly szépen a csillagok! Ámen.

 

Imádság

Urunk, tőled jöttünk és hozzád térünk haza. Veszteségeinkben, bajainkban, sőt életünkben és halálunkban is az a mi egyetlen vigasztalásunk, hogy nem a magunkéi, hanem a tieid vagyunk. Őrizd ezt a hitünket, és erősítsd, ha roskadozna. Szeresd kérünk hazánkat is, minden méltatlanságunk ellenére. Add, hogy valamennyien javára lehessünk! Ámen.