Igehirdetés 2016. november 6.

Megáll az idő

 

Textus: Jel 10,6

„És az angyal, akit a tengeren és a földön láttam állni felemelte kezét az égre s megesküdött arra, aki örökkön örökké él, aki teremtette az eget és a benne valókat, és a földet és a benne valókat, és a tengert és a benne valókat, hogy idő többé nem lészen.”

 

Igehirdetés

Egyszer megesett, hogy két idősebb lelkész kolléga valami egyházi gyűlésen találkozott, aztán beszélgetve szóba jött köztük ez az ige. Nem tudtak megegyezni a jelentésén. Az egyik véleménye szerint az idő, mint olyan abszolút megszűnésére vonatkozik, hogy „idő többé nem lészen” – Isten világában nem uralkodnak már földi képzeteink: sem tér, sem idő. A másik álláspontja szerint azonban arról van szó, hogy kifuthat az ember az időből, ha elmulasztja meghozni a helyes döntését, s egyszer csak nem marad módja helyrehozni: nem lesz idő többé  – számára.

Belemerültek az öregek a beszélgetésbe, s már a pályaudvaron, a vonat ablakán át integettek egymásnak. Egyikük fölfelé mutatott az égre, Isten örök világára; másik meg a peronon állva az órájára s az elkésett szaladókra – a vonat pedig lassan kigördült.

Melyiknek volt igaza? Az idő megszűnését, tehát az időtlenséget, vagy pedig egyszerűen a lekésés lehetőségét jelenti ez a különös prófécia, hogy „idő többé nem lészen”? Aki az élet elején van, befelé megy abba, annak nyilván nem fontos kérdés – az idő számára még határtalanul nagy. A költő is így vélte valamikor, az őszinte szív azonban már harminckét évesen így vet számot:

 

„Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek…”

                                           (József A: Talán eltűnök egyszer)

 

Aki pedig már kenyere javát megette, annak még fontosabb s még inkább jelentéssel bíró az idő múlása, esetleg éppenséggel a témák témája, az igazán megfontolni való. A görög mitológiában Kronosz, úgy halljuk, megeszi saját gyermekeit – vagyis, ami az időt illeti „…nincsen benne állandóság / minden hiábavalóság”, amint a régi ének is mondja: csak a keletkezés és a pusztulás örök. Az érzelmes slágerek világában viszont pont a boldogságról hallani azt, hogy ott: „Megáll az idő, / az égen néma álló csillagok, / a földön csak te vagy és én vagyok…”

Filozofikusabb megfontolások mélyebbre hatolnak ennél – az idő elvi okokból egyáltalán nem is a miénk, mondják gondolkodók. A múlt már nincs hatalmunkban, elszállt, s olyan, amilyen; a jövő pedig még nem érkezett meg. Embernek lenni tehát abban áll, hogy a kettő közé ékelődve nekünk csak a megfoghatatlan jelen, a pillanat jut, semmi több. Sok, vagy kevés? Az ige szerint: minden.

Mert a szövegkörnyezet a megtérésről szól, az emberélet hitből fakadó megjobbításáról (Jel 9,20), amit szokás afféle erkölcsi imperativusznak vélni – vagyis némelyek engedelmeskednek neki, némelyek pedig nem. Viszont, aki meghallgatja így, halottak napja táján, mondjuk Verdi Requiem-jét – amint nekünk megadatott az pár napja Vácott – az nem tudja feledni az égszakadást-földindulást, amit az a zene az ember fejére idéz. Orkánszerűen ordító kórus, döngenek a nagydobok, életükért sikoltoznak a szólisták, üvöltenek a harsonák – mintha azt kérdené a szerző: tényleg meg kell halni ahhoz, hogy komolyan vedd az életed…? El kell gyászolnod valakit, hogy rádöbbenj, hol állsz?!

Itt nem fakultatív erkölcsi döntésekről van szó, ember – kiáltja Verdi a Jelenések könyve szellemében. Vedd már észre, hogy egyszer csak valóban hatalmas sáskák hada tör elő az alvilágból, gomolygó füst közepette, amik skorpiómarásokkal kínozzák, akiknek homlokán nincs ott Isten pecsétje – úgy annyira, hogy az emberek keresik a halált őrjítő szenvedéseikben, de nem találják (Jel 9,2-6) – és sokan még így sem térnek meg bálványaikból! Mert az Istenhez térésnek is megvan a maga ideje, mint mindennek az ég alatt (Préd 3,1) – és le lehet róla késni!

De nézzük az előbbi elvi kérdést, megszűnik-e az idő valamikor abszolút értelemben. A kiindulással van a hiba: az idő nem is létezik abszolút értelemben. Mi emberek kreáltuk: olyan képzet, ami nélkül a változások világában nem tudunk meglenni. „Tavaszok és őszök” követik egymást, amint arra Kung mester (Kr.e. 551-479) halhatatlan műve is emlékeztet Lu tartomány történetének megírásakor; ám a világ körforgása nem örök: volt kezdete és lesz vége.

Késő-európai civilizációnkban Isten helyettesítésére született az „örök visszatérés” – egyébként hinduizmusban gyökerező – filozófiai koncepciója; de a lélek többet keres egy Univerzum méretű gép pörgésénél, az örök visszaváltozásnál, amikor saját mivoltára ébred! Nem éri be természeti törvényekkel, amik vakon igazgatnák egyetlen egy, gyönyörű szép életét – személyes, szülői gondoskodásra, igazi tudásra és leginkább szeretetre és jóságra vágyik a végső Valóságtól.

Idegen-e egy ilyen jóságtól a bibliai mondat: „idő többé nem lészen”? Egyáltalán nem – amint a szülő tanítása sem valóságidegen, amikor az élet veszélyeire figyelmezteti gyermekét. Igénkben itt már a sokadik angyal szólal meg, „…akit a tengeren és a földön láttam állni, felemelte kezét az égre s megesküdött arra, aki örökkön örökké él, aki teremtette az eget és a benne valókat, és a földet és a benne valókat, és a tengert és a benne valókat, hogy idő többé nem lészen.” (Jel 10,6)

Életfontosságú ébresztésről van tehát szó, ahogy Jónást is felrázza a kormányos a hajófenéken: „Mi lelt, te nagyalvó? Kelj fel, kiálts a te Istenedhez; hátha gondol velünk az Isten, és nem veszünk el!” (Jón 1,6) Mert az embernek veszélyes helyzetekben igenis ébresztésre van szüksége. Benne élünk álmainkban, sőt, káprázatainkban – amiket rendre össze is tévesztünk a valósággal.

Egy szerencsétlen gyermekkort élt fiatalember, aki sosem kapott szeretetet, csak feddést, erőszakot és cserbenhagyást, felnőttként azt hiszi, neki minden rendőr az ellensége. S felteszi rá az életét, hogy megöl közülük ahányat csak tud. Radikális iszlámista történet? Sajnos, immár hazai is. Az eszközök rendelkezésre állnak, vagy beszerezhetők – s a káprázat már igazgatja is a valóságot.

Ha tehát sorrendet akarunk felállítani, itt kezdődik minden: az agyrémek uralmánál. Sok van belőlük, ne fárasszunk senkit a felsorolással. Amilyen színes az élet, pont annyi agyrém lehetséges. A legszebb célok, parányi kis torzulással, már elképesztő eredményekhez vezethetnek. Vegyük a klasszikus példát – valaki Európából New Yorkba hajózik, s éppen csak pár fokot téved a kormány beállításával. Mikor az utat megteszi, látja meg, hogy egészen máshová érkezett, „pedig ő azt hitte.” És ide bármi behelyettesíthető.

Azt hittem, nekem való az a pálya – s időközben jöttem rá, hogy egészen máshol a helyem. Azt hittem, boldogok leszünk – s íme, most bíróságra járunk egymás ellenében. Hányszor derül ki – de mindig csak utólag, hogy valakit káprázatai uraltak! Pedig ez a rendes állapot, így élünk mind, félálomban, elvarázsoltan – s rendszerint még tudatában sem vagyunk. Szomorú igazság, de az alaphelyzet, a kiindulás szerint mindnyájan torz látásban születünk; magunkat tekintjük a világ közepének, s ebből aztán sok minden kivirágzik. Életünk védelme, magunk érvényesítése és megvalósítása ugyan elvileg jogos cél volna – ám ez mindig gellert kap valahogy, s végül egészen mássá növi ki magát. Önigazolás, gátlástalan akarnokság, mimóza érzékenység, s még sok hasonló lesz belőle.

Ekkor következik a még rosszabb, a második lépcső – hogy gyarlóságainkból rendszert is építünk. A Maginot-vonal semmi ahhoz, amilyen erővel és szervezetten az ember igazolni kívánja hitványságait, s jaj annak, aki átlát rajta és nem tiszteli az illető álarcait! Ha van konfliktus-termő vidék, hát ez pont ilyen – az ember egyáltalán nem szereti, ha leleplezik.

Sok emberi viszonylat eleve kilátástalan, mert nem remegő s őszinte lelkek találkoznak, hanem csak két rendszer, s tegyük mindjárt hozzá, bonyolultan hamisított rendszer, mint az álarcosbálban. S lehet-e úgy beszélgetni, hogy mindenki hazudik, ahogy csak tud…?

A lélektan is beszél erről az állapotról: „játszmákat” elemez, amiket emberek játszanak. (E. Berne: Games People Play) Tisztességes emberi találkozások helyett meccsek, ahol a szereplők titokban kihasználni, becsapni vagy egyszerűen frusztrálni akarják egymást – mert képtelenek az őszinte és bensőséges találkozásra.

Ezt a „második lépcsőt”, az önvédelmi rendszert és az életfontosságúnak vélt hazudozást célozza meg és dönti romba az angyali szó. Hogy mennyire komolyan gondolja, abból látjuk, amint rettenetes módon, égre emelt kézzel esküszik: Arra, aki örökkön örökké él, teremtette az eget és a benne valókat, a földet és a benne valókat, s a tengert és a benne valókat…!

 Az ilyen hátborzongató dolgokat azért illene meghallani. Mai nyelven ugyanis úgy hangzana, hogy „Ember, egyetlen egy életed van – biztos, hogy el akarod rontani….?! Az idők visszahozhatatlan mivoltáról van szó – mindenről, amit utólag megbánsz, verve fejedet a falba, hogy lehettem olyan ostoba…!”

Azonban mégsem csupán intés az, hogy eljöhet egyszer a „lekésés”, sőt az idő teljes megszűnése is – vagyis mindkét öregnek igaza volt! Maga a tény, hogy most éppen erről olvasok, s gondolkodhatok is róla – evangélium! Jó hír arról, hogy nem kavarognak még fölöttem a végítélet hangorkános, velőtrázó sikolyai a levegőben – ülök szobámban, előttem a nap még bejárható része! Az idő létezik: számomra íme, személyesen is „van”, és semmilyen értelemben nem semmisült meg.

Mit kezdek vele – az a nagy kérdés. Működik tízmilliárd agysejtem, testem és egészségem is képesít rá, hogy céljaim szerint cselekedjek. A jó hír mégsem csak ebben áll, hogy valamilyen értelemben “vagyok”, hanem, hogy ez az „én időm” is lehet – amennyiben bensőséges, őszinte tartalommal töltöm meg edényét; ha lesz fölfedező kedv, ámulni tudás és felebaráti méltányosság benne. (Mát 18,32-33) Egyébként marad a magamnak előkészített börtön, a szabadság ostoba eljátszása és majd valamikor a vezeklés, a „késő bánat” kilátástalansága – azt akarnám…? Szabad vagyok, még szabad!

Mostanában találtam J. Cowper Powys eszmélődéseire, amiben egyebek közt az irodalom és az olvasás dolgát tárgyalja. Azt mondja, az ember választ magának olvasmányt, s előbb vagy utóbb rábukkan arra a könyvre, amely “erőt tud adni az élethez, amely valamiképpen a csoda légkörével vonja be a világot, lehetővé téve, hogy ne csak az élesebb körvonalakat vegyük észre, hanem az élet legapróbb, legjelentéktelenebb dolgait is utolérhetetlen élvezettel szemlélhessük.” (Pleasures of Literature)

Igen, erről van szó – a minőségi életről. A Jelenések könyve is ezt lobogtatja meg, mikor végidős látomásai expresszionista képeivel ránk kiált. Ha meggondoljuk, hányan nem szeretik életüket, nemhogy a legapróbb és legjelentéktelenebb részlete is utolérhetetlen élvezettel töltené el őket – akkor hálásak lehetünk, hogy az ige nagyon is az életünk, annak minden pillanata megbecsülésére tanít, és a csoda légkörével vonja be a világot!

Az „idő többé nem lészen” figyelmeztetés lényege tehát az, hogy idő éppenséggel most még nagyon is van! Telve lehetőségekkel, hangulatokkal és színekkel s olyan fontos részletekkel, amiket eddig észre sem vettünk. Becsüljük hát meg ajándékát, hiszen az idő végső soron Istené, amit ideadott nekünk egy kicsit… Használjuk tömegéből „a mi időnket” a legjobbakra: amik csak örömünkre, embertársainknak pedig javára szolgálnak – s Isten dicsőségét, az “örök ragyogást” így hozzák majd be világunkba! Egyszer élünk, igen, életünk ideje is lejár valamikor – hát éljünk nagylelkűen és szeretettel! Ámen.

 

Fohász

Urunk Istenünk, fölötte állsz térnek és időnek, s mi alig tudunk valamit rólad. Csak ajándékaidat élvezzük, elfeledkezve arról, kitől kaptuk mindezt. Köszönjük az ébresztő szót, amely szent komolyságra hív, s a biztatást, hogy mindenkor örömmel lehetünk a te időd részesei! Ámen.