Uncategorized

Händel Messiása

Igehirdetés 2016. november 20.

Händel Messiása

 

Textus: Ézs 53,5

„…az ő sebeivel gyógyultunk meg.”

 

Igehirdetés

Az elmúlt hetekben többször esett szó itt az igehirdetésekben zenei élményekről. Az élet úgy hozta, ma sem lesz másként. Ha valaki a Zeneakadémia gyönyörűen felújított Nagytermében Händel Messiását hallgathatja, éspedig kitűnő előadásban, a muzsika hosszú időre beírja magát az ember szívébe. Nem csak a pompázatos zenei élmény révén, mely önmagában is ajándék. A Messiás kizárólag bibliai idézetekből összeállított oratórium: első része a megígért Gyermek születését jövendölő próféciákról, a második eljöttéről és szenvedéseiről szól, harmadik pedig az általa hozott üdvöt énekli meg. A barokk korszakban született mű három és fél óráig tart, s talán nem is lehet egyenletes lelki koncentrációval előadni, sem pedig végighallgatni. A Szentírásból jól ismert szövegek azonban kinyilatkoztatássá válnak, mikor olyan mester ad hozzájuk kórust, hangszeres muzsikát és szólisták énekét, mint G.F. Händel.

A koncert kezdete előtti percekben, a teremben ülve felidéződött bennem Hermann Hesse „Pusztai farkas”  regénye. Ez a könyv egy önmaga lényével küzdő, magányos és szenvedő emberről szól, akinek nincsenek barátai – idegen számára minden, ami körülveszi, s másoknak természetes.

„…Már a legelső beszélgetésünk közben pusztai farkasnak nevezte magát. Meghökkentett, fölkavart. Miféle név ez! Idővel azonban megszoktam, sőt hamarosan magamban, gondolataimban én is csak így hívtam, és ma sem tudnám találóbban jellemezni ezt a jelenséget: közénk, a városba, a nyáj közé tévedt pusztai farkas – egyetlen kép sem ábrázolhatná tökéletesebben riadt magányát, vadságát, nyugtalanságát, honvágyát és hontalanságát.

 Egyszer, egy szimfonikus hangversenyen egész este figyelhettem. Meglepődtem, amikor megpillantottam, ő nem vett észre. A koncert csodálatos, nemes Händel-muzsikával kezdődött, a pusztai farkas azonban magába roskadt, távol járt a zenétől és környezetétől. Magányos és idegen volt, mint egy jövevény, és gondterhelt ábrázattal meredt maga elé. Majd egy másik darab következett, Friedemann Bach egyik kis szimfóniája, és akkor elámultam, mert az idegen néhány taktus után elmosolyodott, lassanként átadta magát a zenének, elmerült benne, és vagy tíz percig olyan üdvözültnek, szép álmokba feledkezettnek tűnt, hogy nem tudtam figyelni a zenére, csak őt néztem. Amikor a darab véget ért, felocsúdott, kiegyenesedett, és mintha fel akart volna állni, hogy máris induljon, de aztán inkább maradt, meghallgatta az utolsó számot, a Reger-variációt, amelyet sokan terjengősnek és fárasztónak éreztek. A pusztai farkas érdeklődése is lankadt, bár eleinte figyelmesen, odaadóan hallgatta, aztán újra eltávolodott, kezét a zsebébe dugta, és magába roskadt, de immár nem boldogan és álmodozón, hanem szomorúan, végül dühösen, arca messze járt, öregnek, betegnek, és elégedetlennek látszott.”

Mindnyájan ilyenformán „hallgatjuk a zenét”, vagyis szemléljük a csodát, ami – az élet. Nem tudjuk mindig szeretni, olykor jelen sem vagyunk benne – még Händel nemes muzsikája sem elég jó. Aztán történik valami: kinyílik az ember szíve, és „szép álmokba feledkezünk”. Micsoda mondat! Igen, legyünk érte hálásak, ha valakitől szeretetet és jóságot kapunk, s azt tudjuk álmodni, hogy az élet szép. És vigyázzunk, nagyon vigyázzunk, mert mások is pont ezt várják, a varázslatot – hogy emlékeztessük őket lényünkkel, gesztusainkkal, még önmagunk helyes összerakásával is – a legszebb álmaikra!

Ezen az estén nekem pontosan elég volt Händel „nemes muzsikája” a varázslathoz. Nem csupán tíz percig tudtam feloldódni s egy magasabb világ részévé válni. Gyermekkoromból ismert bibliai mondatok szólítottak magyarul kivetítve, a funkciójában pompásan és mégis szerényen elhelyezett képernyőről: nem kellett zörgő papírról silabizálni, miről énekelnek a szólisták s a kórus. Meghatározó igazságok zúgtak, suttogtak, majd a lelkemre beszéltek – a könnyem is kicsordult, s magam sem tudtam, mitől. Közel jött a lassan megtelő múlt és az ismeretlen holnap – az örök Vagyok szólt, mintegy a csipkebokor lángjából. Elhatároztam, hogy pár momentumot megosztok a szövegkönyvből olvasóimmal – hiszen olyan textusok ezek, amiket egyenként, külön igehirdetésekben kellene körbejárni.

„Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet, így szól Istenetek! Szóljatok Jeruzsálem szívéhez és hirdessétek neki, hogy vége van nyomorúságának, hogy bűne megbocsáttatott. Egy szó kiált: A pusztában készítsetek az Úrnak utat, ösvényt egyengessetek a kietlenben a mi Istenünknek!” (Ézs 40,1-3)

Valóban vigasztalásra szorulunk. De nem azért, mert hiba csúszott a teremtésbe, s a dolgok alapjaiban lennének rosszak. Sok modern gondolkodó véli ezt. Voltaire külön csúfolódó könyvet szentelt annak, hogy a miénk a „lehetséges világok legjobbika” volna – és hahotázik a gondolaton. Tanítják is paródiáját buzgón középiskolásainknak.

Hányan választják a sivalkodó stílust, ahol minden és mindenki hibás – csak maga az illető áll vitán felül! Nem így van: igenis a bűn miatt vigasztalan az élet, még pontosabban saját vétkeink teszik tönkre életünket. Lehet másra mutogatni, csak éppen az nem visz előre. Építsünk utat az Úrnak a pusztában, egyengessük ösvényeit a kietlenben, ha szívünkben lepusztultság van – s kezdődik valami új és nagyszerű. Önmagunk mentegetése, igazolása azonban messze esik ettől.

Ez a kiindulás. Aki máshonnan kíván indulni, nem érhet célt. Világszerte gyakorlat ma, hogy alap a gyalázkodás – védekezzen, aki és ahogy tud – mi megtettük kötelességünket. Rosszabb példát nem is adhatnának egyszerű embereknek. A gyalázkodás, mint életforma… De maradjunk saját magunknál: az ember dolga, hogy mindenek előtt ráleljen fogyatkozásaira, s azokat hozza rendbe. (Mát 7,5) Ami megbánni való, meg kell bánni, ami elhagyni való, el kell hagyni. (Ef 4,28-30) Akkor enyhül majd az élet nagy vigasztalansága. „Minden völgy fölemelkedjék, minden hegy és halom alászálljon, és legyen az egyenetlen egyenessé és a bércek rónává!” (Ézs 40,5) A bűnök eltakarítása és a nyomorúság megszűnése a próféta szerint egy és ugyanaz – vége a nép nyomorúságának, ha bűne valóban megbocsáttatott!

„És megindítok minden népet, és eljön, akit minden népek óhajtanak.” (Agg 2,6-7) Az egyetemes váltság utáni vágy szólal meg itt –  hiszen „minden népek” óhajtják az Üdvhozót! Nem újabb vallást, nem egy újabb felekezetet, s főleg nem egy rendszert vagy ideológiát sóvárog az emberiség: azt várja, Aki üdvöt hoz. Nem polgárháborúkat, vallási alapú leszámolásokat, és nem is még hatalmasabb profitot, hanem mennyei békét és lelki előmenetelt. Rá vár az emberiség – rá várunk mindahányan. Ismét előttünk az advent – ne csak óhajtsuk őt, várakozva eljöttére, nyissuk is meg számára szívünket! (Jel 3,20-21)

Mert róla ezt halljuk: „És megtisztítja Lévi fiait, s igazsággal visznek ételáldozatot az Úrnak.” (Mal 3,3) Félreérthetetlenül az Úrnak közvetlenül szolgálók köréről van szó – „Lévi fiairól”, akik a szent sátor előtt ténykedtek; de átvitt értelemben az egész, lelkiekben már elindult Isten-népéről. „Akik hozzám közel vannak, azokban kell megszenteltetnem, és az egész nép előtt megdicsőíttetnem.” (3Móz 10,3) Lelkipásztorok, presbiterek, templomos, áldozatos hívek – rólunk szól az ige. Ha ő bennünk nem szenteltetik, mibennünk nem dicsőíttetik meg – akkor hol kezdje? A köveknél…?! (Luk 3,8-9) Támaszthat persze belőlük is fiakat, meg is teszi – de a hozzá közeliekről ez ítélet!

Aztán felhangzik a többi, nagy ige: „Ímé, a szűz fogan méhében, és szül fiat, s nevezi azt Immánuelnek, ami azt jelenti, velünk az Isten!” (Ézs 7,14) A folytatást is ismerjük: „A nép, mely sötétségben jár, lát nagy világosságot, akik lakoznak a halál árnyékának földjében, fény ragyog fel előttük!….Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lesz, és hívják nevét csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévaló atyának, békesség fejedelmének.” (Ézs 9,2  Ézs 9,6) Azt pedig, hogy miként mondja el mindezt Händel, csak az tudhatja, aki szavanként követte, miről zeng itt angol nyelven a kórus. “Mighty God, everlasting Father – Prince of Peace…!”

Majd következik az evangéliumi történet, az ígéretek zúgása után pásztoridillben: „Valának pedig pásztorok azon a vidéken…és az Úrnak angyala hozzájuk jött, és az Úrnak dicsősége körülvette őket…” (Luk 2,9-11) Az évente egyszer templomba menők is szóról-szóra ismerik és szeretik e sorokat – hiszen már a karácsony öröme zendül ki belőlük. A mennyei szeretet jóságát éljük át az ünnepben: „Mint pásztor a nyáját úgy legelteti, karjára gyűjti a bárányokat, és ölében hordozza, a szoptatósokat szelíden vezeti….” (Ézs 40,11)

De íme, ő az Istennek szentelt Bárány, aki elveszi a világ bűneit (Ján 1,29), hiszen  „…utált és emberektől elhagyott” a kereszten. (Ézs 53,3) Aki hallotta e zenében, tudhatja, Händel mit értett meg az elvetettség keserű érzéséből, amikor valakit elhagynak, kivetnek. Jézus ezt szenvedte el! Az oratórium szerzője Angliában írta a Messiás szövegkönyvét, s a „rejected…” döbbenetes ismételgetése ráébreszt, hányszor voltunk kirekesztők; holott magunknak is mennyire fáj, ha mások elvetnek! A Golgotán az Igazat vetették el, gyalázták és köpdösték le – mihelyettünk…!

„Pedig betegségeinket ő viselte, és fájdalmainkat ő hordozta. Megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van. Az ő sebeivel gyógyultunk  meg.” (Ézs 53,4-6) Ez az oratórium szíve, amint az egész Bibliáé is: az ő sebeivel gyógyultunk meg! Tudni ezt a halál árnyékának völgyében – vigasztalás. Meggyógyult emberek vagyunk akkor is, ha testünkben áttétek rongálnak és napjaink meg vannak számlálva. „Nem hagyod lelkemet a Seolban, nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson….” (Zsolt 16,10)

Ez egy másik szint, mint a gondtalan hancúrozás. Nem arról van szó, hogy az életöröm valahogy is bűn lenne – egyszerűen megvan a helye, mint a bűnbánatnak és vétkeinken sírásnak. Händeltől telik egy ironikus zenei fordulatra e hatalmas oratóriumban: barikák s fiatal bakkecskék módjára szökdös a kórus, mikor arról énekel, hogy „…Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, ki-ki az ő útára tértünk….” (Ézs 53,6) A zene nevet, hogy belülről sírjon – mint Arany a Bolond Istókban… Egy nagy művész így ébresztgeti hallgatóit: ember, vedd észre, hol táncikálsz, mikor gyászolnod kellene…!

Nem lehet felsorolni az összes igét, amit az oratóriumban hallunk, s lehetetlen felidézni azt is, mit mozgatnak meg az emberben. De ha meghallgathatjuk csak egyszer is életünkben, kövessük a zene és a szöveg összetartozását! Jusson eszünkbe még Márai nem túl hízelgő, ám igaz mondata is: Proletár az, akinek nem jut ideje a művészetekre…

A mű az üdvösség örömével zárul. „Tudom, az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll. És miután e bőrömet megrágják, testemben látom meg az Istent.” (Jób 19,26)  „Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, zsengéjük lett azoknak, akik elaludtak. Miután ugyanis ember által van a halál, szintén ember által van a halottak feltámadása is. Mert amiképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek….” (1Kor 15,20-22)

Jó ezt újra és újra hallani. Megerősítésre szorulunk, mert emberek vagyunk, s nem angyalok. Amint súlypont volt a „…rejected, rejected”, az elvetett volt a mű derekán, úgy a mű végén nem tud betelni a szerző az „elváltozunk” szó ismétlésével. „Íme, titkot mondok nektek. Mindnyájan ugyan nem alszunk el, de mindnyájan elváltozunk. Nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra….” (1Kor 15,51-52) Mert trombita fog szólni, olvassuk ugyanitt, s a halottak feltámadnak romolhatatlanságban – mi pedig mind elváltozunk…!

We shall be changed! Nem kell örökre így maradjunk, balgán és tudatlanul, töredékes hittel és boldogtalanul. Öröm, a létezhető legnagyobb, hogy elváltozunk, s ennek titka azé, aki él, aki a mi Megváltónk – s aki utoljára porunk felett megáll.

„Kicsoda vádolja az Isten választottait? Isten az, aki megigazít! Kicsoda, aki kárhoztat? Krisztus az, aki meghalt, sőt aki fel is támadott, aki az Isten jobbján van, és esedezik értünk!” (Róm 8,33-34) Akarhat-e ennél többet valaki? Ha igen, bizony nem tudja, mit vesz semmibe.

Händel rendkívül művelt ember volt, mint a nagy mesterek mind. Tudta, mik hivatottak arra, hogy vezércsillagként fölöttünk ragyogjanak és megsegítsenek, hogy éljünk. Kincsei legjavát beépítette e pompás műbe – épüljünk általa! Ámen.

 

Imádság

Méltó vagy Urunk Jézus, megöletett Bárány, aki véred árán megváltottál minket Istennek, hogy vegyél erőt, és gazdagságot, és bölcsességet, és hatalmasságot és tisztességet, és dicsőséget és áldást! A királyi széken ülőnek és a Báránynak áldás és tisztesség, és dicsőség és hatalom örökkön örökké! Ámen. (Jel 5,12-14, a Messiás záró kórusa)