Igehirdetés 2017. február 12.

Volt célja

 

Lekció: Zsolt 22,1-18

Textus: Zsolt 71,6

„…te hoztál ki engem anyámnak méhéből…”

 

Igehirdetés

Goethe szerint a tehetség jele a festészetben, ha egy művész meri az arcképet részben árnyékban hagyni, vagyis a vásznon sötéttel, akár feketével megfesteni. Titkárának, Eckermann-nak mondja, hogy a maga részéről mindig tehetségtelenséget sejt, ahol valaki nagyon „szépet” akar létrehozni, s ezért nincs bátorsága sötét színeket alkalmazni egy emberi arcon. S valóban, a művész csak akkor teremt értéket, ha mer igazat mondani – márpedig a valóság nem csupán fehér vagy rózsaszín…

Ha ez így van, ami egyébként nyilvánvaló – akkor a zsoltárköltőt nem lehet ezzel a bírálattal illetni. A mélységek, melyeket imádságában említ olyanok, amiket tényleg csak az élet tud produkálni. „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el? Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok! Istenem, hívlak nappal, de nem válaszolsz; éjszaka is, de nincs nyugodalmam… Benned bíztak az őseink, és megmentetted őket, bíztak, és megmentetted őket… De én olyan vagyok, mint egy féreg, nem ember. Gyaláznak a többiek, és megvet a világ… Szétfolytam, mint a víz, kificamodtak csontjaim. Szívem, mint a viasz, megolvadt bensőmben. Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem ínyemhez tapadt, a halál porába fektettél. Kutyák vettek körül engem, gonosz banda kerített be, átlyukasztották kezem, lábam. Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak bámulnak, néznek rám.” (Zsolt 22,2-18)

Az első keresztyének fölfedezték a fekete mélységet, amiről a 22. Zsoltár beszél, éspedig Jézus mérhetetlen golgotai szenvedésében. Gyilkos ellenség, bámész tömeg, gyalázkodás, iszonyatos fizikai kínok, teljes elhagyatottság – ez volt a része az “Egyetlennek”..!  Ha valaki, hát ő megtapasztalta, amire az imádság utal. Ilyen a sorsa a hívő embernek, mondja a zsoltáros, még Isten hűséges gyermekének is – az emberi szenvedés rettenetes, és elkerülhetetlen.

A vívódó zsoltár-próféciából ezúttal figyeljünk erre a ritkán idézett mondatra: „…te hoztál ki engem anyámnak méhéből…”  Ha valami kétszer szerepel a Szentírásban – ilyen a Tízparancsolat, a Miatyánk és más fontos szövegrészek is – az minősítetten fontos; e mondatot is kétszer olvashatjuk a Bibliában! (Zsolt 22,10   Zsolt 71,6)

A hívő bizalmának kifejezése, hogy számára Isten mindenható. Ez azonban nem csak hatalmára, hanem arra is utal, hogy ő valósággal mindenütt jelenvaló. Ne gondoljuk, hogy a „…te hoztál ki engem anyámnak méhéből…” mindössze kegyes, vallásos fordulat. A szülés fájdalmas és véres valóság, amiben elpusztulhat anya és gyermeke. Nehéz kijárat adatik a magzatnak az életre; a vajúdás ma is kétesélyes. Minden érkezőnek meg kell küzdenie, hogy világra jöhessen, s az anyának is összes erejére szüksége van ahhoz, hogy magzatát megszülje. Életünk első pillanataiban válságot és iszonyú halálfélelmet élünk át, amit magunk mögött hagyunk ugyan, elvileg „elfeledünk” – ám a születés igazi dráma.  Lélektani értelemben nincs különbség a természetes és császármetszéses szülés közt: az élet kezdetének máshoz nem hasonlítható megrázkódtatása, az „első nagy zokogás” alapvető nyomot hagy a lélekben.

Ezt az élményt említi, idézi meg a mondat. Tudatos énünk ugyan maga mögött hagyja a pillanatot, úgy rohanunk át életünk évtizedein, mintha az a rémisztő válság nem is ért volna; holott valamikor mindnyájan, szenvedés, vér és rettegések közepette – megszülettünk. Istenünk pedig nem csak, hogy ott volt a nehéz órában, hanem kifejezetten „ő hozott ki” minket anyánk méhéből…!

Ha ez így van, s a zsoltár nem hagy kétséget róla – akkor viszont újra kell gondolni életünket. Fásult hitetlenségnek, céltalan támolygásnak nincs helye: az életem nem lehet értelmetlen és üres, ha egyszer a végső Szeretet akarta, hogy világra jöjjek! Magasabb bölcsességével úgy döntött, járjak csak végig egy életutat – ezért vagyok itt. Mindennek, ami megtörtént velem, volt célja – ha most még számomra alig derengene is ebből valami.

Sokan mennek végig életutukon mindig „homályból homályba” haladva, néha talán valami fényeket is bámulva, az igazi értelmet és világosságot azonban soha meg nem pillantva – milyen kár!  Egyáltalán nem véletlen, hogy kikkel találkoztam az úton, s mit tanultam – vagy mit nem tanultam a találkozásokból… Van kifejezett célja annak is, hogy mi sikerült jól, s annak is, miben vallottam kudarcot! Ha igaz, hogy „…te hoztál ki engem anyámnak méhéből…” akkor nem véletlenül “jött össze” valami az életemben, mint vélekednek sokan – hanem egy nagy tanulási folyamat részese vagyok, s a kérdések kérdése pontosan az, mire jutok ennek során.

Nem helyes, ha múltamból magammal cipelek homályos ügyeket, rendezetlen lelki terheket. Szinte mindenkinek akad ebből, némelyeknek nem is egy; s ha valami lehúz a belső növekedésben, akkor a feldolgozatlan dolgok bizonyosan ezt teszik. Egy régi keleti mondás szerint az embernek először a szüleivel kell egyenesbe jönni, aztán a saját démonaival, s csak ezek után foghat hozzá a feladatához. Magas mérce, ám teljesen reális. Felnőtt emberekből is ki-kibuggyan keserű vád szüleik iránt, aminek igazságtartalmát nem lehet megkérdőjelezni, nem is dolgunk: ők is emberek voltak – tévedhettek, sőt véthettek is. Ám a lélek érlelődésének és „fejlődésének” avatott tanulmányozója, E. Erikson szerint – aki végigköveti a mindenkori emberi identitás fejlődését és jellemző kríziseit – nem lehet eljutni sem bölcsességre, sem pedig megbékélésre, míg valaki el nem ismeri szülei jó szándékát! Nem nekik van szükségük rá, esetleg már haló poraikban – hanem az itt maradt, küzdő “gyermeknek”… Amíg velük egyenesbe nem jön, addig saját lelke egy éretlen fokozaton időzik, s képtelen továbblépni más dolgok megfelelő kezelésében is. Mindez benne van és következik a mondat megértéséből és komolyan vételéből: „…te hoztál ki engem anyámnak méhéből.”

Ám nem csupán a már megtörténteknek volt célja, amit természetesen ki-ki maga, személyes belső munkája révén képes felfogni és integrálni – hanem annak is, amiben most élek. Családi gondjaim, kellemetlen embertársaim, nehéz munkafeladatok és váratlan ajándékok – mind-mind éber feldolgozást igényelnek!

Gyermekkoromban vidéken éltünk, és fával meg szénnel fűtöttünk. Amikor „meghozták a fát”, s a lovaskocsi ötmázsányi rakománya ott volt az udvaron: be kellett hordani. Nem lett magától meleg a szobákban! Először a fáskamrába került minden darab, ahol szépen fölraktuk a fal mellett. Következett a favágás, mert gyújtós és aprófa is kellett a cserépkályhák befűtéséhez és a konyhai főzéshez. Végül pedig minden egyes téli napon be kellett hozni egy jókora kosár fát a szobába, begyújtani vele, folyamatosan rakni a kályhára, a maga idejében pedig „lezárni” – így lett aztán meleg is a szobában.

Miért gondoljuk, hogy mibennünk rend, harmónia és békesség teremhet anélkül, hogy tennénk érte? Mindennek ára van, mindenért meg kell dolgozni! Elhanyagolt szobában rendetlenség és piszok tanyázik, ez már csak így van – miért lenne más? Az emberre feladatok várnak, az élet hozza (vagy már régen odahozta) őket, amikkel meg kell küzdeni a lelkében mindenkinek. Ez olyan evidencia, mint az, hogy ahol nem mosogatnak a konyhában, ott felgyűlik a mosatlan. Kelletlenül is viszonyulhatunk persze a mosogatás tényéhez, ami azonban semmit nem segít rajtunk, sőt – ám úgy is viszonyulhatunk hozzá: milyen jó és szép tisztaság lesz majd igyekezetünk nyomán…! Pontosan így fest a dolog a „lelki mosogatnivalók” ügyében is. Csináljunk belőlük sikertörténetet – ahogy a mai mondás tartja!

Mindennek van célja, ami bennünket életünkben ér. Semmi nincs, amit javunkra ne fordíthatnánk – de még egyszer: ez tényleges munkát és erőfeszítést igényel, akár a szoba melege a fabehordást és a többi tennivalót!

Ha már látjuk, hogy mindennek volt célja, amin keresztülmentünk, s ma is mindennek van célja, amit nem tudunk elkerülni az életben – akkor nézzük meg a jövőt is. Előre tekintve álmodni vagy aggódni szoktunk. Az előbbi édes dolog, s ne engedjük, hogy ezt a jogunkat bárki elvegye: legfeljebb mérjük meg álmainkat a képességeinken, meg a valóságon, s feltétlenül emlékezzünk a költő tanácsára is:

 

„Földi ember kevéssel beéri

Vágyait ha kevesebbre méri…”

                                                 (Arany János: Vágy)

 

Ami nem jelenti azt, hogy legyünk hitetlen és ambíció-vesztett emberek, mert a világot azok viszik előre, akik mernek álmodni. De ne együnk holdvilágot, szabjuk feladatainkat képességeinkhez, és főleg Isten elhívó, megbízó szándékaihoz: amivel ő bíz meg – abban segíti a véghezvitelt is!

Nem csak álmodni, hanem aggódni is szoktunk a jövő felől. Nem is csoda, hiszen a holnap ismeretlen. Fogalmunk sincs, mi fog történni a következő héten, vagy akár csak ma napestig – odaképzelhetünk tűzvésztől kezdve földrengésen át, kozmikus katasztrófáig bármit. Fantáziadúsabbak előnyben!

Hogyan lehet megszelídíteni a jövőt, vagyis megérteni, hogy ami ott történni fog, az is mind javunkra szolgál? “Megérteni” mindig azt jelenti, hogy valamit egy nála nagyobb értelmezési keretben elhelyezünk: így és ennyiben nyeri el jelentését, válik érthetővé. Aki aggódik, azért teszi, mert erre a „nagyobb keretben elhelyezésre” nem képes. Miért nem képes? Mert a jövőt önmagában szemléli, Isten nélkül! Hogy is lenne érthető, amit egyáltalán nem ismerünk? A jövő pedig ilyen.

Majd értelmezhető lesz, amint Istennel együtt látjuk. A jövő őnélküle nem is lehet más, mint álomba ringató vagy pedig aggasztó – és egyik sem szolgálja az előmenetelt. Akkor élünk teljes életet, illúziók és rettegések nélkül, ha a jövőnket vele együtt látjuk: akiben nincs keletkezés és elmúlás, aki mindig volt, és mindig lesz! Ő megmarad „elmúlás és rom felett”. Ott volt már akkor, amikor mi még sehol nem voltunk, a föld pedig „kietlen és puszta vala…” (1Móz 1,2) Ott volt születésünk drámai pillanatában: valóban ő “hozott ki minket anyánk méhéből” – s ott volt sikereinkben és kudarcainkban is. Látjuk-e már szándékait? Ott lesz akkor is, amikor majd végsőt sóhajtunk: sőt, amikor „az ég és a föld is elmúlnak…!” (Luk 21,33)

Így tekintve az ismeretlen és aggasztó jövőt már nem ismeretlen, és nem is aggasztó az, mert – az Úré! Ha ő maga ott lesz, akkor nincsen baj. Ebben a hitben született ez az imádság is:

 

„Jézus, Menedékem! Hű oltalmam nékem

Te vagy egyedül.

Lelkem a viharból, Bűnből minden bajból

Hozzád menekül.

Bár a föld mind romba dőlt,

S ha a pokol hada hány tőrt,

Jézus maga áll őrt!”

                                (294. dics. 2.v.)

 

Kinyílik előttünk a titok, hogy mit jelent igénk: „Te hoztál ki engem anyámnak méhéből…” Feltárul benne a múlt, s érthetővé válik, ami eddig érthetetlennek tűnt. Céltalanságok és lézengések megszűnnek, a “most” már teljes  jelentéssel bír: azért vagyok itt, mert ő akarta, hogy itt legyek! Ami pedig az ismeretlen jövőt illeti, az tényleg egészen az övé – s jó helyen is van nála. Ne akarjam kisajátítani, magamhoz venni – tekintsem élő hittel. Ha vele együtt, gyermeki bizalomban szemlélem, mintegy az ő tulajdonát – akkor nem ringat majd álmokba, de még kevésbé rettent. Hiszen az övé – éspedig nem csak a jövő, hanem az egész nagy örökkévalóság is… Milyen jó, hogy így van – maradjon is így! Ámen.

 

Fohász

Istenem, a te közelséged a hazatérés öröme. Segíts, hogy letegyem régi terheimet, megértsem a mai nap követelményét, és rád tekintve készen álljak a holnapra! Ámen.