A helyes emberi alapállásról

Igehirdetés 2017. április 30.

A helyes emberi alapállásról

 

Lekció: 2Sám 6,1-23

Textus: 2Sám 6,12-16

„Jelentették Dávid királynak, hogy megáldotta az Úr Obed-Edomot és háza népét és mindenét az Isten ládájáért. Elment Dávid, és örvendezve vitte az Isten ládáját Obed-Edom házából Dávid városába. Amikor hat lépést tettek azok, akik az Úr ládáját vitték, egy bikát és egy hízott borjút áldozott. Dávid teljes erővel táncolt az Úr színe előtt, és gyolcs efódot kötött magára. Így vitte el Dávid, és Izrael egész háza az Úr ládáját örömrivalgással és kürtzengéssel. De Mikál, Saul lánya éppen akkor tekintett ki az ablakon, amikor az Úr ládája Dávid városába ért, és látta, hogy Dávid ugrándozva táncol az Úr színe előtt, ezért szívből megutálta őt.”

 

Igehirdetés

Jó lenne tudni, életünk bizonyos pillanataiban pontosan mit kellene tenni. Repülőgépek pilótáinak rendelkezésére is áll egy tételes “szabálykönyv”, mely utasításokat tartalmaz, mi a teendő, ha az egyik motor leáll, ha a magasságmérő kikapcsol, vagy ha füst szivárog elő az utastérből. Hasznos a segítség bajok idején – ám ismerjük el, emberi életünk olykor bonyolultabb dolog, mint egy utasszállító gép elvezetése.

Miért? Mert a mindennapok, ha nem is ennyire drámai körülmények között, de mégis vegyesen hozzák elénk az „azt szoktuk ilyenkor tenni” elv alapján könnyen megoldható, meg az eddig soha nem látott, mondhatjuk példa nélküli helyzeteket – s cseppet sem magától értetődő, mikor melyikkel állunk szemben. Az ember éberségét, lelki-szellemi jelenlétét mással helyettesíteni nem lehet, hiszen mi történik, ha a „szabálykönyv” – amennyiben egyáltalán van ilyen a szívünkben  – útmutatásai közt nem találjuk a megfelelő paragrafust, vagy nem is jól értjük a helyzetet, amiben vagyunk, esetleg nincs is ilyesmire konkrét utasítás? Az élet folyamatosan változik körülöttünk, sőt bennünk magunkban is – nagyon is megfoghatatlan és nehezen áttekinthető a valóság!

Dante például azt még érti, hogy a pokolban, meg a vezeklők között a purgatóriumban is „körök”, vagyis fokozatok különböztetnek – de az már szöget üt a fejébe, miként lehet különbség az üdvök között is. A Paradicsom „köreit” (2Kor 12,2-4   Zsid 11,35) végül így értelmezi magának:

 

„Így ha lelkek más-más üdvbe mennek,

nem az érdem itt a különböző, de

született ereje a lelki szemnek.”  

                    (Isteni színjáték, Par. 32. ford: Babits M.)

 

Ami azt jelenti, földi küzdelmeink közepette legsajátabb feladatunk helyesen látni a különböző élethelyzeteket, s az mindig rajtunk is áll, mennyire “átható” a pillantásunk fölfogni a változó, megfoghatatlan élet valódi viszonyait. Az összefüggések értése, tulajdonképpen az élet és Isten megértése teszik az “üdv” építőköveit – amiből mindenkinek pontosan annyi jut, amekkora “lelki szemének ereje”…!

Mai igénk különböző arcokat hoz elénk, s ezzel lehetőségeket mutat fel, mikor elbeszéli számunkra, hogyan is került a szövetség ládája Jeruzsálembe.

Olvastuk lekciónkban, hogy egy a kísérők közül, Uzza, Abinádáb fia hozzákap a szent ládához, amikor a szekeret húzó ökrök megbotlanak, hogy megtartsa azt – és azonnal meghal. (2Sám 6,3-11) Dávid megretten, s félelmében egy közeli házban, Obed-Edomnál „letétbe teszi” az Úr ládáját. Ott azonban az mindenkire áldást hoz – így egy idő után végleg Jeruzsálembe szállítják. Dávid az ünnepi menetben királyi bőséggel áldozik, s gyolcs efódban teljes erejével táncol az Úr előtt – felesége viszont megutálja ezért. Mit mond e különös történet a helyes emberi alapállásról – egyáltalán hol vagyunk mi ebben?

Először is fölmutatja Uzza személyében, hogy a jó szándék és buzgalom önmagában kevés. Isten ládájának ügyét felszentelt papok kell intézzék, éspedig a törvényben előírt módon. Ha valakinek nincs Istentől vett hivatása, felhatalmazása a szent területen – s ez nem szertartás dolga, mely csak utal az odaadás, “odaszentelés” követelményére –  ilyen következményekkel jár, ha önhatalmúlag megmentőnek gondolja magát. Isten ügyét sem „megmenteni”, sem „fellendíteni” nem lehet illegitim, vagy fogalmazzunk a Biblia nyelvén, szentségtelen módon!

Uzza mozdulatában azonban – aminek tragikus következményeit először nem is értjük – számos intő vonás rejtőzik, ha meghosszabbítjuk a vonalakat. Először is itt van maga a sietősség. Sok bölcsesség szól a népi mondásban, hogy „minden sietség az ördögtől vagyon.” Gyorsan szedelőzködve például majdnem biztos, hogy ott felejtünk valamit – mobilt, lakáskulcsot, frissen kapott ajándékot – s a kapkodó munkában is mindig több a hiba, mint a megfontoltban!

A reflexből, mondjuk így: “rutinszerűen” végzett tevékenységben pedig mindig ott a felszínesség, megalapozatlanság, ami szellemi téren az elmélyülés hiánya. Tovább hosszabbítva a vonalakat elérkezünk az át nem világított lelkű emberhez, aki „ösztöneire hallgat” – ezért csak és kizárólag érzelmi alapon szól és cselekszik. Magától értetődik, ilyen állapotában nem igazán képes különböztetni szent és profán között – ami pedig a Biblia egyik fontos, ha nem a legnagyobb témája (Ez 44,23  3Móz 11,45) – s Uzza esete a szövetség ládájával egyértelműen élet-halál kérdésnek is deklarálja ezt. Van a Szentírásnak számos más, egészen hasonló üzenetű története is.

Uzza ezek fényében, nem egy véletlenségből szerencsétlenül járó, “sors-ütötte” ember, hanem annak prototípusa, aki maga teszi tönkre életét. Vigyázatlan és hirtelen – ám a feladatra is felkészületlen és komolytalan. Lényegében teljesen mindegy, hogy valaki elvicceli, vagy drámai módon elissza életét – ha egyszer tönkretette! Nem alakított ki valami fontosat, azt a bizonyos élő és dinamikus “szabálykönyvet” a lelkében; igen, óvásokkal és tilalmakkal, ha úgy tetszik tabukkal együtt, amikor az lett volna a dolga – s az életre leselkedő láthatatlan, “levegőbeli” szörnyek (Ef 2,2  Ef 6,12) a megfelelő pillanatban erősebbnek is bizonyultak nála. Itt az életvezetés komolyságáról van szó – arról az egyszeri lehetőségről, hogy emberek vagyunk, és napjaink száma korlátozott. Uzza a véglegesen vereséget szenvedők közé került, s még csak azt sem tudta, miért. Egyszerűen elmerült a létezés homályán – mielőtt elvégezte volna feladatát.

A második arcél Dávidé.  Harmincéves volt, olvassuk – amikor Izrael királya lett (2Sám 5,4), és Rembrandt pompás festményt szentel a pillanatnak. Ott van már Isai fiának fején a korona s öltözéke is királyi, mégsem diadalittasan ábrázolja az ország uraitól körülvéve, hanem lantjával kezében, magánosan, megrendülten – az elkövetkező iszonyú terheket látó, révedő tekintettel. (Rembrandt-Biblia) Sokat mond ez a helyes emberi alapállásról! Magabiztosság, erő és hatalmi mámor helyett megrendültség, sőt az arcvonásokban ifjonti kialakulatlanság, bizonytalanság. Mint aki tudja, hogy mindent kapunk az életben, semmilyen eredményt nem tulajdoníthatunk magunknak – ha pedig próba jön, azt is ugyanazokból a kezekből kell fogadnunk, melyek jólétünket és sikereinket adták…!

Ez tehát Dávid magatartásában a figyelő, éber készenlét, ami hajlandó megtorpanni, s ha szükséges, mindent újra is gondolni. A királyi hatalom, de általában minden hatalom veszedelmes kísértése, hogy elbizakodottá tesz – Uzza halála viszont a maga villámcsapás-tényével azonnal megállította Dávid győztes lendületét… Bármilyen nagy király is leszek – valaki van fölöttem! Mennyire hiányzik ez az alázat emberekből, mikor sikereiktől magabiztosakká, sőt gőgösökké lesznek; viszik valamire, s rögtön el is tölti őket az önhittség…!

Dávid megtorpanásában olyasmit látunk, ami mindenképpen fontos. Hónapokra Obed-Edom házában hagyja a szövetség ládáját, fedelén a színarany kerubokkal, összehajló szárnyaik között az Úr jelenlétének szentséges „Helyével”, belül pedig a Tízparancsolat kőtábláival – mert egyszerűen nem tudja, most mit tegyen. Úgy nézett ki, Saul bukása után rá már csak a dicsőség vár – de íme, talányos módon megtörik diadalmenete. Töprengésre, tűnődésre van szükség – mit tettem rosszul…? Meg kellene tanulni talán újra imádkozni is. Honnan tudhatom, mit akar velem Isten?

E megrendült, befelé forduló csönd az, amit Jézus olyan sokra tartott, mikor ezt mondta: „Áldottak, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek!” (Mát 5,6) A túl magabiztos, önhitt emberek nem élnek “áldottan” (ez ugyanis a sokat idézett boldogok szó valódi jelentése) – mert ők nem éhezik és szomjazzák az igazságot, hanem birtokolják… Vagdalkoznak, talán éppen revolvereznek vele, legtöbbször jótékony maszk gyanánt maguk elé tartják, hogy saját dolgaik addig se látszódjanak – de szívük szerint sosem keresik

Dávid nagysága abban van, hogy tud várni, s mintegy tétován tapogatni az igazságot. Tisztában van vele, hogy az nagyobb és jelentősebb, mint ő maga mindenestől. Nem szégyelli félbeszakítani ünnepi jeruzsálemi bevonulását, elismerve Istennek való teljes kiszolgáltatottságát – holott ez politikai szempontból nyilván nagy tekintély-csorbulást jelentett friss hatalmának. A nép ünnepelni akart: ökörsütést, s vállára emelni a hőst – ehelyett hónapokig nem történik semmi!

Olyasmi ez, ami fontos minden hívő ember számára: jön valami kiszámíthatatlan, s Dávid azt kérdezi, mit akar ezzel Isten. Az események önmagukban is fontosak, hogyne lennének – ám a döntő kérdés mégis az, mit akar velem az Úr! Hova akar ezzel juttatni, miben tud így, és pontosan csak így érinteni? Ő nem egyetlen hangszeren, hanem a valóság egész nagy szimfonikus zenekarán játszik – hallom-e, ami belőle rám tartozik…? Dávidnak három hónapjába telt, míg meghallotta. Jelentették számára, hogy az Úr megáldotta Obed-Edomot, háza népét és mindenét a szent ládáért – elment hát, és akkor már megújult szívvel, helyrezökkent lélekkel vitte azt fővárosába, Jeruzsálembe.

Másodszor sem szégyellt tehát változtatni „programján”. A nagy csönd és hosszas tűnődés után folytatódhat – igaz, más szívvel, az ünnep. Eltelt közben egy idő, megcsöndesedett a nép nagy lelkesedése is – de itt most nem a királyi presztízs számít, hanem Isten igazsága. Azt pedig még egy Dávid is csak alázattal keresni, tapogatni tudja – s íme, alá is veti magát annak! Ez hát a Dante-féle „született ereje a lelki szemnek” – így működik ez a dolog. Mintha azt mondaná a költő, hogy ember, éppen a megértés képessége, a “lelki szem látása” az üdvöd! Figyelj, mit látsz, s legyenek nyitva füleid is – Isten sokféle módon beszél veled! S Dávid gyolcs efódba öltözve, teljes erejéből táncol az Úr előtt! Nem kell megfejteni, értjük azonnal: a helyes emberi alapállás annyi, mint Istennek való maradéktalan önátadás. Nincs szükség további tudós magyarázatra, a kép mindent elmond.

Végül egy arc maradt még, s ez a Mikálé. Királylányként az udvarban nőtt fel, s nyilván megtanulta, miként kell viselkedni. Az udvarok mindenhol egyformák, a király közelében a kötelező formákkal védik magukat az emberek az őszinteség ellen – így mindenki jól jár. Dávid feleségeként azonban nincs fölkészülve rendkívüli feladatára – hogy valaha olyasmi történik, ami sosem szokott s nem is fog: egy imádságos szívű, lantos király “teljes erejéből” táncol az Úr előtt! Az ő világa, mint saját gúnyos szavából kitetszik, ennél sokkal szűkebb, „jól neveltebb” –  „Mily dicsőséges volt ma Izrael királya, ki az ő szolgálóinak szolgálói előtt felfosztózott…!” (2Sám 6,20)

Amiből nem csak a párja iránti szeretet és empátia hiányzik, hanem a hit is. Nem bírja fölfogni, hogy vannak egyetlenszerű pillanatok az életben, egy választott férfiú életében különösen is – s hogy ami most történik, az nagyon fontos és egyszeri… Nincs hite érezni, lelki szemeivel meglátni, hogy ennek a Dávidnak „…házából és háza népe közül”  (Luk 2,4) jön majd el a világ Megváltója, aki minden népek nyomorultjaiért és bűnöseiért fog szenvedni, és „elveszi a világ bűneit” (Ján 1,29) – kiszabadítja őket az örök halálból! (Ján 3,17) Mikált ez nem érdekli, gyönge „lelki szemének ereje” – csak az udvari etikett foglalkoztatja, meg saját királynői méltósága… Ez a látomás nélküli kisszerűség teszi méltatlanná, hogy a nagy király felesége legyen – pedig Dávid bomlott, jelszerű öröm-tánca őt is megrendíthetné.

Mi is látunk emberi példákat: különös, megfoghatatlan dolgokat, fejlődéseket és értelmezni való mozzanatokat, amik érintéssé válhatnának. Nehogy leragadjunk az etikettnél: lehet ott üzenet is! Az első, “érzelmi” reakcióknak egyáltalán nincs mindig igaza – talán el is lehetne gondolkodni a dolgok felett! Vagy menjünk még tovább: imádságban az Úr elé vinni valamit, amivel nem tudunk mit kezdeni – “mit akarsz velem, Istenem…?” Ily módon már más szinten folytatódna a történet – ám Mikál „lelki szemének ereje” sajnálatos módon nem elégséges ehhez.

Három arc, három lehetőség. Mindegyik az emberi alapállás dolgáról beszél. Uzza az éretlen lélek, aki azonnal akar mindent: érteni, tudni és megoldani – ide nekem az életet mindenestől, de azonnal…! Dávid a megérinthető, fogékony lelkű lény, akinek nyitva a szíve Isten akaratának értelmezésére. Éppen tapogatózó tétovasága az, amit megáld az Úr! Mikál pedig a külsőségekre figyelő, szívében azonban elakadt személy, aki hit nélkül néz a jövőbe, s valóban nem is lát meg abból semmit. Ennyi a bűne, s egyszersmind büntetése is… Isten segítsen megalapozatlan magabiztosság helyett keresni, tapogatni az igazságot: mert akik azt “éhezik és szomjazzák”, azok meg is elégíttetnek. Így is legyen! Ámen.

 

Imádság

Urunk vigyázz ránk, amikor olyan körülmények közé kerülünk, amiket elképzelni sem tudtunk. Óvj a hirtelenkedéstől éppúgy, mint a csüggedés mocsarától. Adj fogékony szívet arra, amit te akarsz velünk, mert útmutatásaid nélkül eltévedünk – holott azok mind igazak. Ámen.