Uncategorized

Váratlan segítség

Igehirdetés 2017. május 14.

Váratlan segítség

 

Lekció: 2Sám 16-17

Textus: 2Sám 17,27-29

 

Dávid életének egyik legsötétebb fejezete, amikor saját fia, Absolon összeesküvést sző ellene, s elűzi Jeruzsálemből. Bukott királynak lenni nyomorult dolog, barlangokban rejtőzve az életét menteni valakinek pedig különösen is az. Közben odahaza pártütő fia külön megalázza a nép előtt: a palota tetőteraszán a király feleségeivel hál.

Elolvasva a lekciót láthatjuk, hogy a menekülése során hajszálon múlik Dávid élete. A fellázadó királyfi ugyanis történetesen arra a tanácsosára hallgat, aki szerint ne üldözze őt azonnal: gyűjtse össze Izrael minden seregeit, s akkor menjen Dávid után hatalmas erővel. Így viszont sikerül Dávidnak időt nyernie, el tud rejtőzni a pusztai hegyekben. Útközben találkozik Sémei-vel, Saul kiirtott családjának egyik rokonával, aki átkozva őt kövekkel dobálja és port szór felé – ezt is szó nélkül el kell viselje. Megrendülten úgy tekinti, bűnei miatt az Úr beszél vele Sémei válogatott szidalmai révén is.

Megesik tehát Isten választott emberének életében, hogy egyszer csak minden összeomlik. Jönnek s jönnek a borzalmak egymás után, és nem lehet mást tenni, csak elviselni. Az elviselés tudománya! Persze Dávid is próbálkozik, hiszen menekül: teszi, amit egyáltalán tehet. Dde belátja, hogy e rendkívüli időben többre van szükség – föl kell nőnie a helyzethez. Nem segít indulat, harag, sem az önsajnálat vagy a kétségbeesés, de még az akarnokság sem – próbatétel idején csak és kizárólag a szív megtisztulása visz előbbre!

Fontos észrevenni, hogy Dávid ennek jegyében menekül ugyan, de közben gyakorlatilag teljesen passzív. Egy szóval sem mentegeti magát Sémei szitkozódásai ellenében: nem vitázik, nem támad, nem magyarázza, hogy az ország érdekében tette Saul örököseivel, amit tett – hallgat. Ott ennyiből állt „fölnőni a helyzethez” – tudni csendben lenni, s nem szólni egyáltalán semmit. Nehezebb dolog, ha jól meggondoljuk, mint ékesszólóan bizonygatni és megvédenie valakinek magát – olyasmi, amihez nagy önfegyelem, vagy nyomós érvek szükségesek.

Dávid esetében az utóbbiról volt szó. A „nyomós érv” hallgatása mellett az volt, hogy e pillanatban immár nem csak vízszintes síkon szemléli életét, mint a legtöbben teszik. Vannak barátok, vannak ellenségek – s tudjuk mi a teendő ezekkel is, azokkal is. Nem! Dávid számára Absolon elképesztő összeesküvése Isten intésévé válik, s ezt hallja ki Sémei elkeseredett átkozódásaiból is.  (2Sám 16,7-14) Azt mondja szolgáinak, mikor ajánlkoznak a szidalmazó megölésére: „Hagyjátok, hadd ócsároljon, hiszen az Úr parancsolta neki. Bárcsak rám tekintene nyomorúságomban az Úr, és javamra fordítaná azt, hogy ma ócsároltak engem!” (2Sám 16,11-12)

Mi történt? Egy embernek javára lett, hogy nyilvánosan gyalázták, kegyetlenül fejére olvasták bűneit – mert életének ezek a keserű pillanatai Istenhez fordították. Nem vált az események hatására tagadóvá, még agnosztikussá sem. Mindkettőből látunk pedig eleget. Keserű Isten-tagadók azzal magyarázzák álláspontjukat, hogy ők csak gonosz dolgokat láttak a világban – ami nyilván abszurdum. Ugyan miért csak a természeti katasztrófák vagy történelmi kataklizmák idején foglalkoznánk a végső kérdésekkel, a valóban és véglegesen Létező dolgával – mikor viszont szépen süt a nap, bejön a vállalkozás és mindenki egészséges a családban, akkor nem? Cizelláltabb megfogalmazás szerint (olykor ilyesmit is hallani) – valakinek „Istenről nincsen semmilyen tapasztalása, viszont a gonoszról van”. Ez lényege szerint ugyanaz, mint az előbbi, csak éppen ravaszabb és bújócskázóbb szavakba öltöztetve. Szomorú állapot.

Agnosztikusnak azt szokás nevezni, aki Istent még nem ismeri, vagy elvi alapon egyáltalán nem is tartja megismerhetőnek. Utóbbival nehéz bármit is kezdeni, hiszen az így gondolkodó kiépített már magának egy szellemi erődítményt, amit hiúságból véd a végsőkig. Rajta valóban csak Isten segíthet – amit egyébként akár az illető akarata ellenére is megtehet. (Csel 8,3) Aki viszont azt vallja magáról, hogy „még nem találkoztam ugyan Istennel, de nyitva a szívem a megismerésére” – az mindenképpen ígéretesebb állapotban van: talán zárva a szíve, de legalább nem tett rá még külön lakatot is. Ha segíteni akarunk valakinek ilyen téren, ami nagyon nehéz dolog, akkor meg kell tudjuk ítélni – esetleg szeretettel meg is kérdezhetjük, hová tartozik a kettő közül. De a cél sosem az, hogy ő is úgy gondolkozzon, mint mi, hanem az, hogy hozzá is eljusson Isten jósága!

Dávidot megrendíti életének megfoghatatlan, különös fordulata. Tudatosul benne, hová jutott, hol áll ő most Isten előtt. Ez olyankor válik nagy jótéteménnyé, amikor valakinek sokáig zárva volt a szíve az ég csöndes intéseire – egyszer mégis rádöbben, hogy egy sereg ügy tökéletesen rendezetlen az életében, ami nem maradhat úgy. Itt van mindjárt maga a megszólíthatóság dolga: a mindennapok lerakódó rétegei, a fokozatos elpiszkolódás – de a sikeres élet néha még hatékonyabban lelkileg süketté tud tenni! És tesz is sokakat. Így járt Dávid is. Beleszokott abba, hogy ő az első ember az országban, mindenki a parancsait lesi – és csak fiának elképesztő lázadása ébresztette föl arra, hogy bármilyen nagy király, neki is szíve szerint keresnie kell az Urat, mint másnak! (1Krón 16,11-12   Ézs 55,6)

És megteszi! Elcsodálkozunk, hogy Sémei átkozódásaira nem válaszol viszont átkokkal, sem a megöletését nem rendeli el, hanem az előbb hallott, megrendítően összetört szívű, alázatos fohászt mondja: „Bárcsak rám tekintene nyomorúságomban az Úr, és javamra fordítaná azt, hogy ma ócsároltak engem!”  Aki így tud könyörögni, attól már nincs messze az ég.  Az ilyen, de csak az ilyen ember megtapasztalhatja, hogy „Közel van az Úr a megtört szívekhez; és megsegíti a sebhedt lelkeket!” (Zsolt 34, 19) S hogy ez mennyire így áll, azt egy meghökkentő külső jel erősíti.

Elcsigázott, menekülő kis csapatát ugyanis támogató adománnyal keresik fel emberek a titkos rejtekhelyén, Mahanaimban. Idegen is van köztük, az ammóni Sóbi, aztán még két gileádi, Mákir és Barzilai. Tábori eszközöket, és nagyon szükséges ennivalót hoznak: takarókat, tálakat és cserépedényeket; búzát, árpát, lisztet és pörkölt gabonát, babot meg pörkölt lencsét, továbbá mézet, vajat, juhtúrót és tehénsajtot. (2Sám 17,27-29)

Gyönyörűséges felsorolás! Ez ott Dávid csapatának az életben maradást biztosító felszerelést és elemózsiát jelentette, s a hadviselésben jártasak tudják, hogy a takaró meg az élelmezés a csapattestnél a fegyverek dolgánál is fontosabb. Ez a fordulat legalább annyira meghökkentő, mint Sémei szitkozódása volt a bajok tetőzéseként – de a dolgok kezdenek más irányt venni.

Vegyük észre, hogy ami váratlan segítségként anyagi formában érkezik itt Dávid és néhány szolgája számára, mintegy „angyali kezek” által, az olykor kifejezetten belső történésként zajlik le a hívő emberben. Egy belátás, rádöbbenés átsegít rémisztő lelki mélységeken – s ha megadatik ilyesmi, arról rendszerint utólag értjük meg, hogy az is az ég ajándéka volt. Nagyon is bele tudunk keményedni „igazunkba”, elmérgesednek emberi viszonylatok, összegubancolódik az élet: s akkor vagy érkezik angyali segítség a belátás útján – „…Consideration, like an angel came” (Shakespeare: IV. Henrik), vagy minden még sokkal rosszabb lesz.

Itt a sorrend nagyon fontos, feltétlenül figyeljünk erre! Dávid előbb jut el az alázatra, hogy kész lehajtani a fejét bűnei miatt – s csak utána érkezik a támogatás Sóbi, Mákir és Barzilai által! Az ég lehajol, igen – ám csak ott, ahol valaki méltóvá lesz rá. Az embernek mindenért meg kell lakolnia, ahogy Goethe fogalmaz Eckermannal beszélgetve, s a valóságnak ezt a sarokkövét igazán dőreség lenne semmibe venni. Viszont az is tény, s Dávid különös útja pontosan erről szól, hogy Isten már a legkisebb alázatra is meglepő módon válaszol – küld jelet magáról! Az elűzött királynak ugyan még vitéz módon helyt kell állnia magáért – de lám, kap előtte egy fontos biztatást: Nem hagytalak el, itt vagyok! Vagy amint sokszor olvassuk a Szentírásban: „Én, az Úr vagyok a te Istened!”

Ne menjünk el az ismerős szavak mellett sietősen – ez ugyanis Istenünk igéjének szíve közepe! Ha valamiben, hát ebben olyan üzenet szól, ami nélkül lelkileg csak éhen halni lehet. Nem hagyott el az Úr, itt van velünk – s engem személyesen is éppen olyan fontosnak tekint, mint az egész Mindenség fenntartását együttvéve…! „Nem hagylak el, sem el nem távozom tetőled!” – mondta Jákobnak is (1Móz 28,15-19), majd  Mózesnek és Józsuénak (5Móz 31,6   Józs 1,5) – hogy aztán egy évezredes láncolat végén az ígéret újszövetségi örökösei is mind hittel hihessék ezt (Zsid 13,5), el egészen odáig, hogy „…mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít!” (Fil 4,13)

Barzilai és társai „tábori gyorssegélye” erről hozott egyértelmű hírt Dávidnak. Igen, ő az Úr jelenlétére ismert a néhány takaróban, edényben, a kapott gabonában, mézben, vajban, juhtúróban és tehénsajtban! Amit azonban semmiképpen ne feledjünk: ilyen angyali segítséget ma is lehet kapni. Valahányszor elakadt, megtespedt életünk továbblendül, s hitetlenné vált, csalódott lelkünk új erőre, reménységre kap, pontosan ez történik. Váratlan segítség érkezett. Becsüljük meg nagyon!

Viszont itt a kérdés, ha ad Isten ilyesmit nekünk is, egyáltalán észrevesszük és felfogjuk-e? Mert könnyű elkönyvelni bizonyos eseményeket az élet forgatagának – amint Dávid is mondhatta volna magának, ha a körülményeket csupán politikai helyzete szerint értékeli, hogy lám, e gileádi jóemberek már a háború végére spekulálnak. Ehelyett épült és lelkileg erőre kapott a váratlan gesztusuk által. Biztos, hogy mi sosem kapunk ilyen angyali érintéseket? Hiszen még a kerti madarak által is tud Isten üzenni, meg a vonuló felhőkben – hát még emberek jóságában! Ne vegyük a szeretet mozdulatait soha vállrándítással, mert az Úr jön közel általuk. Szabad figyelni és érteni a saját életünk jeleit is!

Dávid például, ha volt szeme ilyesmire, s ezek után nem nehéz feltételezni, hogy volt – észrevehette, hogy az embereknek és jószágoknak felhasználható, szükséges élelmiszerek között mézet is hoztak nekik Barzilai és társai – ami pedig kifejezetten luxuscikknek számított. Életben lehet maradni nélküle, az igaz – de olyan aranyló fényt hozhatott nyomorult életükbe, ami felderítette a lelkeket. Kevesen tudják, hogy a „luxus” szó éppen fényt jelent: azt, ami nélkül lehet élni ugyan, de nem nagyon érdemes. Még fizikai értelemben is így van, lelkileg pedig sokszorosan igaz: öröm, reménység, szeretet – csupa fényes dolgok! Vannak viszont matt, sőt egyenesen fényt elnyelő, tönkretevő dolgok is – de hiszen tudjuk: gyanú, irigység, érzéketlenség – és mind, a többi…

Hozhat valami többletet a mindennapjainkba mondjuk a szokottnál nagyobb vagy költségesebb vásárlás, tehát a fogyasztás – és sokak számára itt vége is a lehetőségeknek. Pedig hány más úton jöhet még világosság az életünkbe! Jó és igazán minőségi irodalom, zenei elmélyülés (nem csak fogyasztás), saját belső életünk őszintébb feltérképezése, másoknak adott okos segítség, valódi szolgálat – és mindenekfölött: Isten megszólaló hangjának felismerése. Hiszen ő választotta el a világosságot a sötétségtől, s ma is ő a fény valódi forrása, Krisztusban pedig „a világ világossága.” (Ján 8,12  Ján 9,5) Miért érnénk be pislogó, füstölgő fényekkel, vagy éppen talmi, hamis villódzásokkal – ha mi Istenből merítve magával a Fénnyel töltekezhetünk? Az ő világossága mindig lelkileg is energizál, amint a tisztázott életű emberek közelsége is erőt ad – csak éppen ezerszer erősebben. Őt megkeresni, a közelében lenni, Szentlelkéből gyógyító erőt meríteni: erre születtünk! Lehet élni nélküle, ahogyan fény nélkül, sőt börtön mélyén is lehet – de nem nagyon érdemes. Jobb az égboltot látva hegytetőn nézelődni, vagy erdőn-mezőn kirándulva, folyóparton letelepedve – kell-e ezt bizonygatni?

Mai igénk tehát a bajban lévő ember dolgairól tanít. Ébredjen rá mindenki, miben áll az ő helyzetében, hogy életünknek állandóan és folyamatosan vannak Isten-vonatkozásai! Dávidot a rázúduló baj útjainak megjobbítására serkentette – egyszerűen odafordította az Úrhoz. És mikor tudta magát megalázni, egy Sémei szidalmazásait sem viszonozva – akkor kapott életéhez váratlan „angyali” segítséget, hogy végső kétségbe ne essen, hanem megküzdve hivatásáért, újra betölthesse feladatát. A kapott élelmiszerek közt lévő méz pedig a hagyomány szerint a Szentlélek jelképe, hiszen Jézus is ezt ette feltámadása után (Luk 24,42) – az aranyló életfény többletét hozta ott a megmaradásért küzdők szívébe. Hát így olvassuk ezeket a régi, véres történeteket – talán mondhatnak valami fontosat nekünk is! Így legyen. Ámen.

Fohász

Urunk, te a kevélyeknek ellene állsz, az alázatosoknak pedig kegyelmet adsz. Légy áldott, hogy úgy intesz minket életünk megjobbítására, hogy azt meg tudjuk érteni s el is tudjuk fogadni. Segítsd a küzdőket, hogy eljusson hozzájuk a tőled való jó. Miránk pedig kérünk, vigyázz, hogy embereket ne elválasszunk, hanem összekössünk kegyelmeddel! Ámen.