Missa Solemnis

Igehirdetés 2017. május 28.

Missa Solemnis

 

 

Lekció: Jel 14,1-5

Textus: Jel 14,3  Jel 14,5

„És új éneket énekelnek a trónus előtt…. és szájukban nem találtatott hazugság: ezek feddhetetlenek.”

 

 

Az üdvözült seregek énekéről van szó. Túl vannak a földi harcon, győztek. Bejártak egy utat, rövidet vagy hosszút, boldogot vagy boldogtalant, de amit összegzésként magukkal vihettek, az kiállta a menny próbáját, s ők Isten színe előtt állnak. Szégyenkezve, mégis dicsőítő lélekkel, hazaérkeztek. Jelenlétük légköre az örök trónus közelében csak muzsikával közelíthető meg, sőt arra még utalni is csak a legjobb költészettel lehet, ami egyébként ugyanaz. Az üdvözültek az Úr előtt énekelnek. Kórusban, magukban dudorászva, vagy éppen templomi énekkel – tulajdonképpen mindegy. Énekelnek, mert az több, mint a beszéd.

Éreztünk már hasonlót – amikor a szavak elégtelennek bizonyultak. Akartunk mondani valamit, de nem sikerült. Pedig tudtuk, mit akarnánk, bele is fogtunk, de nem az hangzott el. Csak az árnyékát mondtuk. Isten valóságáról mindenkinek van tudomása, s ezért hozzá szólni csak az igazság igéivel lehet. A tagadás tréfabeszéd, istentelen ember nincs. Az üdvről mind tudunk gyermekkorunk óta, sőt korábbról – csak amint beszélni kezdünk róla, valahogy behorpad, elgörbül, leesik a földre, bepiszkolódik. Marad belőle valami más: érvényesülés, panaszolkodás, vád, okoskodás – kinél mi. Karikatúrák, a nem-üdv. Szomorú!

Beethoven zenéje nem ilyen. Legjobb zongoristáink mestere, Kadosa Pál mondja (https://www.youtube.com/watch?v=TC-j2Y5Xmho), hogy Beethoven mindig „szembenéz”. A legjelentéktelenebb átvezető résznél is szembenéz – nem hagyja a figyelmet nyugodni. Milyen kár, hogy ma kevesek járnak koncertre – ismerőssel találkozni szinte nagyobb az esély a fővárosi utcán, kétmillió ember között… A „Missa Solemnis”-t Beethoven legalább öt évig írta, s a mű eredetileg főhercegi mecénása érseki beiktatására készült. De volt mersze a döntő pillanatban azt mondani mecénásának, annak is élete legnagyobb ünnepét illetően – hogy a darab sajnos nincs kész, dolgozni kell még rajta. Mit jelentett ez? Azt a komolyságot, hogy ha leírok valamit a kottában, az csak tökéletesen igaz lehet. Beethoven szembenéz. S olyan zene született, amit gyengébb előadás sem tud semlegesíteni – egyszerűen nem lehet.

Ilyesmiről beszél a Jelenések igéje: az üdvözültek énekét senki „meg nem tanulhatja” – annak csak egy változata van. Nem lehet hamisítani, sőt utánozni is reménytelen. Itt a valóság szól. Nem körülbelül és nem majdnem, hanem ahogyan igaz. A kezdő könyörgés a Kyrie. A fulladozó kiáltása, amikor élet a tét: „Uram, Krisztus…!” Nem művészetről s nem gyönyörködtetésről van szó, főleg pedig nem dekorációról: az emberről, aki elsüllyed a mulandóságban, ha az ég irgalma le nem hajol hozzá. Amennyiben nem lett volna tudomásunk róla, e zene szembesít ezzel. Beethoven ugyanis szembenéz – csak a valóság számít.

De mert költőről van szó – jönnek az újabb „versszakok”, a többi tételek, s az elképesztően sötét háttéren kezdünk egyik fényörvényből a másikba lépni, egyre inkább mennyei kórusok beszédjét hallani. A négy énekesből egy ötödik lény, különös hangszer lesz – mely földöntúli hangokban nyilatkozik meg. Az eltérő valóságokból képzett egység titka tárul föl, s arra gondolunk: bárcsak a mi létünk töredezett mozaikjai is ilyen megmunkálásban illeszkednének egymáshoz! Mert ha az Egyhez közeledünk, ott ez illik, semmi más. Aztán a harsonák és mélyvonósok zúgnak, éspedig üstdobok félelmetes dübörgésétől kísérve, s kénytelenek vagyunk rádöbbenni: amint a legnagyobb dolgokból az életben, úgy üdvösségből és kárhozatból is csak egy van!

Aki e muzsikát létrehozta, az vallotta, hogy minden lehetséges emberi erőfeszítés parányi Isten mindenhatóságához képest – pedig ő maga is tudta, hogy gigászit alkotott. A teremtettség alakzatai, mint vulkánból a fekete füst gomolyognak elő Beethoven művéből, ám oly tudatos formákban, hogy általuk egyik világból folyton a meghökkentő másikba lépünk. A hangok tombolásában itt már tényleg a legnagyobb hatalom szólítja az embert. Ahogy a Jelenések könyvében János teszi, mikor az üdvözültekről így szól: „És új éneket énekelnek a trónus előtt, a négy élőlény és a vének előtt, és senki nem tudta megtanulni ezt az éneket, csak az a száznegyvennégyezer, akik áron vétettek meg a földről. Ezek nem szennyezték be magukat nőkkel, mert szüzek, ezek követik a Bárányt, ahova megy, ezek vétettek meg áron az emberek közül első zsengéül az Istennek és a Báránynak, és szájukban nem találtatik hazugság: ezek feddhetetlenek.” (Jel 14,5)

Félelmetes szavak. Ha így van, akkor senki sem üdvözülhet. Pedig a száznegyvennégyezer nem pont annyi, hiszen jelképes szám; a szüzesség is többet tesz érintetlenségnél, „áron megvettnek” lenni pedig végképp más, mint mainapság. Nem a magamé vagyok – ami önmagában teljes vigasztalás. Rajtam Isten pecsétje, s én testestől-lelkestől, mind életemben, mind halálomban, immár saját elszánásomból is – valóban Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok. Ha pedig ez igaz, nem élhetek úgy, mintha én lennék a tulajdonos. A sok kijelentés közül itt most csak ezekkel foglalkozzunk: „Követik a Bárányt, ahova megy, ezek vétettek meg áron az emberek közül első zsengéül az Istennek és a Báránynak, és szájukban nem találtatik hazugság: ezek feddhetetlenek.”

Követni a Bárányt annyi, hogy nem mennek oda, ahol Krisztus nem jár előttük. Sok ilyen hely akad, s az éberség legparányibb morzsájával lelkében mindenki pontosan tudja, mik ezek. Önzés, csalás, szeretetlenség – amiket nem lehet csak úgy legyőzni, ha a hívő nincs tudatában, hogy ő immár „első zsengéje Istennek és a Báránynak.” Ráesett a választás a kegyelem akarata szerint, annyi más lény közül, így ő már nem a magáé, hanem teljesen az Úré – amint az áldozatul vitt „első zsenge” is egészen az volt.

Mert valóban áron vétettünk meg. „Nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon, hanem drága véren.” (1Pét 1,18-19) Valaki elmondta, neki nehéz ezt a hitigazságot átélnie, pedig annyit hallotta már szószékekről. Számára ez mindeddig egyházi toposz maradt. Hát menjen oda az ember, ahol egy Hölderlin jár a „Pathmosz”-szal, mikor Jézus tanítványai körében az utolsó vacsorán beszélget. Kiránduljon csak bátran, kilépve mindennapjaiból, ilyen szívvel:

 

„Ázsia tűnt elém, s én fényütötten

kerestem valami ismerős helyet,

hisz járatlan  voltam a tágas utcasorokban…

 

…mikor a bor-változtatásnál

vacsorájuknál egymás mellett ültenek,

szólott az Úr, emelkedett

lélekkel, s bízvást sejtve, a halálról s a végső szeretetről.

De jóságát nem érhették utol

szavai, s akkor se, mikor

vigasztalni akarta a haragvó földi világot.

Mert mindenki jó. Aztán meghalt. Még volna

mit mondanom erről. És látták őt hívei végül,

amint győzelmesen a boldogokra tekintett,

és elszomorodtak ők, amiért hogy

az este eljött, és álmélkodtak.”    

                                        (Hölderlin: Pathmosz, ford. Bernáth I.)

 

Gondoljon az ember az ifjú mesterre, aki úgy beszélt tanítványainak a mennyei királyságról tudottan halála tövében, hogy szavait azóta is nemzetek isszák. Tényleg oly nehéz átélni, mi történt ott?

Igen, annak ott következményei vannak, mégpedig messzemutatók. Az életben nem az a szomorú, hogy egyszer lemegy a nap, mint az emmausi tanítványokra, meg minden emberfiára – hanem az, ha Jézus nem marad velünk. (Luk 24,29) Magánosan küszködni az évekkel, betegséggel, hiábavalósággal – kilátástalanul nehéz, s még a legszeretőbb családi gondoskodásban, barátok megbecsülésében is probléma az öregedés. Márai szerint csupán az a kérdés, hogy társaságban vagy egyedül magános az ember… Mi azonban tudjuk, hogy mindegy, hány évesek vagyunk, a „majd mi másként csináljuk” fiatalok korosztályában, vagy már a  hajlott hátú, törettetések közepette hazafelé tartók között – de Jézus velünk marad. Nem is akárhogy: minden napon, a világ végezetéig! (Mát 28,20) Aki őt követi, “…nem jár sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.” (Ján 8,12)  Derűs, szép, félelem nélküli életet él – mert a világ Világossága munkálkodik benne.

Jelenlétéből kimaradni rosszabb, mint nem is élni. “Áron megvettnek” lenni ugyanis annyi, hogy a tulajdonjog az övé. Ha az ókori rabszolgapiacon kifizették valakiért az árát – és a kép innen való –  onnét új gazdája rendelkezett felőle. Vitte, ahova akarta, és teljhatalommal parancsolt felette.  Keresztyénként is hordom magammal személyi igazolványomat, lakcím-kártyámat, útlevelemet és taj-kártyámat is, mint identitásom megfellebbezhetetlen bizonyítékait – a legfontosabb adat felőlem mégiscsak az, hogy hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok! Ő azonban nem rabszolgatartó, hanem jogos tulajdonos. Nem ezüstön vagy aranyon, hanem vérén vásárolt ki rabszolgaságomból – hogy eredeti állapotomat helyreállítsa. Azóta vagyok szabad önzésből, csalásból, szeretetlenségből – de érvényesülésből, panaszolkodásból, vádból és okoskodásból is. Mert még egyszer és nyomatékosan: testestől-lelkestől, mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok!

„…és szájukban nem találtatik hazugság: ezek feddhetetlenek.”  Ez a leghatalmasabb crescendo. Nincs tovább és feljebb sem zenében, sem költészetben: megszűnt minden hízelgés, önigazolás, ügyek hasznos és célirányos beállítása. Ez a feddhetetlenség. Annyira teljesíthetetlen, hogy alkalmas kép minden más igazán jó demonstrálására is – azokra, amik mind előttünk vannak. Aki nem törekszik sehova, az meghalt – az élet már csak ilyen.

 

„Ki holtig küzdve fáradoz,

az megváltást remélhet.”

                                     (Goethe: Faust II. 5. ford. Kálnoky L.)

 

De talán nem mindegy, hová igyekszünk, s az sem, miben fáradozunk. Csak öncélúvá, tespedté ne váljon az ember! Életünk feladatai változnak: mindig ott és abban kell megfelelnünk, ami éppen ránk vár.

 

„Nem más adja az élet ízét,

mint az égből alázuhanó,

s az emberére lelő gond.”

                               (Hölderlin: Békeünnep, ford. Bernáth I.)

 

Mindenkinek feladata marad, hogy „szájában hazugság ne találtasson” – mert az a feddhetetlenség. (Jak 3,2) Önnön magunkat se áltassuk, az még a többi hamisságnál is gonoszabb. Üdv csak ott terem, ahol a szájakban nem találtatik hazugság – az ilyenek valóban elérték, ami elérhető.

Beethoven és Hölderlin is megfordultak Goethe-nél, akár ott össze is futhattak volna – nem így történt. Ma ebben az igehirdetésben összejöttek a nagy valóságmondók: gazdagítson minket is műveik igazsága. Ők jól tudták, hogy csak szolgák a „királyi udvarban” – bármilyen nagyot is alkotnak. Mi, ma küzdő emberek is azok vagyunk, a király szolgái – ha nyilván egészen más szinteken is, de ugyanazzal a tudattal, hogy nem gazdátlan a létezésünk. Ahol emberek ezt fontosnak tartják – ott új ének születik. Nagy közösségben, magunkban dudorászva, vagy gyülekezeti énekszóban – de megszólal. Megtanulhatatlan, nem utánozható, hamisítani is képtelenség – mert arról szól, amikor az ének a valóság beszéde. Dicsőítés, ami Isten trónusához illik. Ének, ami a helyesen élt élet kottájából való: igen, így érdemes. Így legyen! Ámen.

 

Fohász

Te voltál, és te vagy, erős Isten – és te megmaradsz minden időkben! Pára életünk tovaszáll – olyan, mint a futó árny a mezőn. Segíts meghallani, ami meghallható, s meglátni, ami meglátható belőled, hogy utunk ne maradjon üres és értelmetlen! Ámen.