Könyv “A témákról”

3. fejezet

Vezérszavak: Vasvillával egy helyre lapátolni. Trágárkodók. Különböző szinteken. Lehet-e jól meghalni? Az átalakulás folyamata. Azonosak-e a törvények a világegyetemben és az emberben? Égő házban biztosan mások. Sárlavina idején is.

 

 

Lehet-e valakinek egy „nem létező műfajban” írnia?

Olcsó válasz volna, hogy csak olyanban lehet, mégis így van. Ha valaki két egyforma kertet talál, melyek fűszálra egyeznek, akkor joggal gyanakodni kezd. A kert ugyanis élő dolog, s az írás is az. Kívülállók szívesen kiáltanak epigont, ha csak tehetik, vagy fedeznek fel plágiumot – s valóban, mindenkinek a maga egyéni hangján kell szólnia. Ez elkerülhetetlen. A hang maga a műfaj. Így áll a dolog odahaza, a munkahelyen, de a közéletben is: kiábrándító például olyan szónokot hallgatni, akár templomban is, aki mondanivaló hiányában fölemeli hangját – rögtön halljuk, hogy hamis. Ami természetesen vonatkozik a hatásvadász mondatvégi elhalkulásra is, személyes kommunikációban pedig az önmagunk sajnáltatására – ezek silány eszközök, amiket írásban is kerülni kell.

 

Mégis, milyen szerzőket lát lelki szemei előtt?

Kénytelen vagyok minden betűt tekintetbe venni, amit valaha leírtak, magam pedig történetesen elolvastam, még akkor is, ha némely mű csak homályos foltként maradt meg. Az irodalmi „mindenevő” létformájában éltem és szerettem, a bennem rejlő gyermeki kíváncsiság miatt. Ma is legalább addig elolvasok mindent, ami a kezembe kerül, amíg csak a szerző szándéka és szellemi arcéle derengeni nem kezd. Mit akar, milyen szintre jutott, mivel nem tud megbirkózni, mennyire őszinte – ezek hamar napvilágra jönnek.

 

S ha mindez kiderül, az írás esetleg könyörtelen eldobásra kerül?

Igen, megesik. Ha a szerző méltatlan nyelvet használ, például trágárkodik, vagy a valóság helyett a nyilvánvalóan hamisító elfogultságát mondja, akkor forrást váltok. Tiltakozom ellene, hogy külön bepiszkoljanak – akad az embernek elég takarítandója önmagában.  Az elektromos médiában gyakran találni ilyesmit, amire egyébként sajnálatos módon a magas irodalom bátorította fel a szerzőket. Meg kell nézni a 80-as és 90-es évek magyar novelláit, realizmus címén mivel vannak tele. Akadt már, aki úgy védekezett a korszerű szennyáradat ellen, hogy elvi alapon nem is vett kezébe írást, ami ezredéves nem volt… Az igazi takarítani való a hamisítás, a valós arányok tudatos torzítása, továbbá a gyáva és gonosz tettek szépítése, elfogadhatóvá tétele – ezek megbocsáthatatlanok, mert rongálnak. A szellem dolga ennek ellenkezője: felemel és megtisztít.

 

Tehát kik a szerzők, akiket sokra tart?

Nehéz őket felsorolni. Főleg olyanok, akik az „ember” fogalmát kitágították és eredeti voltát új szépséggel töltötték meg. Lao-ce, Hölderlin, Dante, Berzsenyi, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Rilke, Hamvas biztosan nem hiányoznának, de a Szentírás név nélküli szerzői még sokkal biztosabban. Jelen írásnak szándékát tekintve (hogy az arányokat tekintetbe vegyük) tisztelt előképe Márai Füveskönyve is, melyben kis túlzással élve vasvillával egybelapátolt témákat találni, mégis összetartoznak Epiktétosz, Marcus Aurelius és Seneca gondolatai alapján, akiket vezércsillagául fogadott. Ha nem lenne aránytévesztés, megemlíthetném a Példabeszédek könyvét is, ahol néhány vagy éppenséggel egymondatos bölcsességek sorjáznak hozzávetőleges tematikus vagy fontossági rendben, csaknem teljesen szabadon – mégis alig tudjuk letenni. Az evangéliumokban is megtalálni a módszert, hogy hasonló, mondjuk úgy „rímelő” ügyek kerülnek tárgyalásra egyetlen fejezetben, melyek nem tartoznak szorosan össze, csak egy valóban magasabb szempont szerint. Ilyen például a világ vége és Jeruzsálem Kr. u. 70-es pusztulásának dolga: annyira egymásra rétegezetten tárgyalja ezeket Máté 24. fejezete, hogy nehéz megállapítani, mikor melyikről van szó.

Megemlíthetem ihletőim közt a nagy világvallások halottas-könyveit, amiket az elmúlás perceiben olvastak fel a haldoklónak, hogy vigasztalást találva, megbékélt szívvel menjen az örökkévalóságba. Nem kis részben azért fogtam, hetvenen túl, keresztyén hitem összefoglalásába, mert fél évszázad lelkészi szolgálata alatt sok embert láttam meghalni magányos és megkeseredetten, némelykor szótlanul a fal felé fordulva. Ami lehetett a testi elmúlás iránti megrendültség – jómagam azonban derűs lélekkel, Isten bölcsessége, nagy szeretete és jósága iránti hálával szeretnék átlépni a láthatatlan világba, s arra vágyom, hogy sokan legyenek mások is ilyenek. Az említett szerzőkhöz és műveikhez természetesen nem mérem magam, önkritikával mindenkinek kell bírnia. Az alkalmazott forma miatt neveztem meg őket, mely számomra rokonszenves, és a valós problémák miatt, amikkel foglalkoznak.

 

Mit mondhatunk azoknak, akikhez a testi elmúlás, a halál valamilyen okból közel jött?

Keresztyén léleknek a Szentírás a kiindulás, ez hitünk alapzata. Arra adatott – mondhatjuk, legkevesebb ezer esztendő során mintegy magától létrejött, hogy felébressze, s jóra ihlesse az önmagában iránytalan, folyton kereső lelkünket. Aki persze egész életében kába akar maradni, és semmibe veszi e hatalmas irodalmat, elengedve füle mellett mennydörgő, máskor halk és biztató, megerősítő igéit, vagy pedig nem egyetemes igazságként, hanem egy önkényesen kiválasztott, önigazoló szempont torzítása alatt értelmezi – annak nehéz mondani bármit, ha már nem sok maradt számára az életből. Összefüggéseiben ugyanis e könyv mindig az emberileg megválaszolhatatlan végső, nagy kérdéssel foglalkozik: mi lesz velünk földi életünk után. Másképpen szólva abból indul ki, hogy egyszer, tényleg egyetlen egyszer élünk! Üdv és kárhozat a magyar nyelvben azt jelentik, hogy valaki megtalálja az egy, valóban érdemleges ügyet, amiért érdemes volt megszületnie, s ez az aranykor – vagy csak “kárt hozott” létezésével magának és másoknak a világba.

A Biblia konkrét üdv-üzenetére először rálel az ember, ami önmagában komoly odafordulást és önfegyelmet igényel, aztán pedig ezt mélységében is megérti és saját életére alkalmazza. Ha kapok elég erőt hozzá, ennek az írásnak egy lényegi része azokat a bibliai igéket fogja számba venni és értelmezni, melyek az életből távozót a legközvetlenebbül érintik – hiszen megbocsáthatatlan egy kincslelő hely mellett unatkozva elsétálni, ha éppen más aktualitások foglalnák is le az embert. Hogy itt csupán egyetlen, éspedig meghökkentően tömör ígéretet idézzek: „Isten ugyanis feltámasztotta az Urat, és minket is fel fog támasztani hatalmával.” (1Kor 6,14) Mit lehet ehhez hozzátenni, mit kell ezen „értelmezni”? Újra és újra tudatosítani kell magunkban, ami kétezer éve le van írva számunkra. Eszembe jut, mit mondott pár évtizede egy úszó mesteredző, mikor tanítványa fantasztikus versenyzéssel aranyérmet nyert az olimpián: “Hogy mi volt a titka…? Hát le volt írva neki, odaadtam a kezébe, egy külön papíron! Nagyon erősen kezdeni, azután még rágyorsítaniez volt a titka. Le volt neki írva.”

Nekünk is itt a kezünkben külön (bibliofil) papíron – ami egyébként is nyilvánvaló: élni pedig úgy kell, hogy az valóban élet legyen. Ennyi a titka. Lézengés és hamisítás nélkül, minden pillanatban örökké. Teremtőnk, aki maga mindenképpen ezerszer több az anyagi lét valami kezdeténél (ma világháborús-militáris képpel úgy csúfolják, ősrobbanás) – erre szánt minket: boldognak szánta gyermekeit. Ennek a felfoghatatlan többnek jegyében, mely életforrás, mindig csak ad és ad, túláradóan gazdagít  – értelmezhetjük az előbb idézett szavakat is: „Isten ugyanis feltámasztotta az Urat, és minket is fel fog támasztani hatalmával.”

Más ilyen hittel indulni a napi küzdelmeknek, mintsem üresen – s igen, más ezzel a hittel fogni az ismeretlen útba is, mely odaátra visz. A kettő egyébként közelebb áll egymáshoz, mintsem általában gondolnánk: aki helyesen éli életét, könnyebben találja meg a kinyújtott égi kezet a végső pillanatban is.

 

Hogyan fogunk „feltámadni”?

Ezt mindenestől ráhagyhatjuk az Örökkévalóra. Nem is a „hogyan” kell foglalkoztassa az embert – hanem a „mit”. Egyébként is mindig az a fontosabb. Az intellektus persze kérdez, s jól teszi: az értelemről mégis azt kell mondjuk, bár lényeges része, csupán egyetlen szelete mivoltunknak. A lélek tartalma, a “mit”  számít – tehát az, amit megélünk.

 

Ezt hogyan értsük?

Isten szeretetének tudata elsöpri a kételyeket és a rosszkedvet, mikor rádöbbenünk, milyen ajándék, hogy mi egyáltalán gondolhatunk őrá: az Isten-tudat önmagában gyógyszer! Nem „mankó”, ahogyan hitünket a kívülállók titulálják, hanem sas-szárny, mely fölemel a porból, és az embert az ég felé viszi. Szegény, akinek éppen ez hiányzik az életéből.

 

Hát a könyv címe…?

Miután azt akarom leírni, mit tudok az életről, s ez nyilván erőmet meghaladó vállalkozás, nehéz címet találni. Azt mégis csak el kellett vetnem, hogy „Béla szerint az élet…” Viszont elárulhatom, hogy „A témákról” munkacím egy bizánci császártól való, aki épp a magyarok bejövetele idején uralkodott: fogadta követeinket, ismerte szokásainkat, még a hét magyar vezér nevét is pontosan leírta! „Biborbanszületett Konstantin” (Konsztantinosz Porphürogenétosz, Kr.u. 905-959, akinek rekesz-zománc képe ott a magyar királyi koronán), inkább írói munkásságáról ismert, mint uralkodói tetteiről: művei a bizánci birodalom kormányzásáról szólnak. Fő alkotásának címe latinul „De Thematibus imperii occidentalis” (A nyugati birodalom kormányzóságairól), ahol a „téma” földrajzi, területi egységet jelent – a szó csak később kezdte  jelölni a gondolati jelentés-tartományt – ahogyan ma is használjuk.

A pénzügyileg meggyengült római birodalom, immár Konstantinápoly székhellyel, államkincstári reformot hajtott végre a Kr. u. 7. században. A katonáknak földet adtak, de nem tulajdonba, hanem művelésre – akik csapatonként egymás közelébe telepedve könnyen mozgósíthatók voltak a határok védelmére, s gazdasági forrásokkal bírva kevesebb zsoldot igényeltek. Ma megyének neveznénk, ahová a parasztkatonák közigazgatásilag tartoztak – akkoriban ezeket „thémáknak” hívták. (Érdeklődőknek ajánlom Győrffy György pompás történeti forrás-gyűjteményét „A magyarok elődeiről és a honfoglalásról”, Osiris, 2002 – ebben megtalálható valamennyi, őseinkről szóló ókori feljegyzés Priszkosz rhétortól és Gardízi arab földrajztudóstól kezdve, Theotmar salzburgi érseken és az orosz évkönyveken át az orkhoni kőbevésett emlékoszlopokig s „Bíborbanszületett Konstantin” császár írásaiig – nagyszerű olvasmány!)

Öregségemre jut időm, más egyéb mellett a magyar koronát is rendesebben megnézni – így leltem rá, éspedig az említett „Biborbanszületett Konstantin” rekesz-zománc képe kapcsán, a munkacímre könyvemhez. Amibe ezzel fogtam, ilyen címmel jelölhető, hogy De Thematibus – “A témákról”, hiszen írásomban is különböző területekről, más-más „tartományokról” lesz szó – ha egyszer azt szeretném megírni, mire jutottam a színes élet különböző dolgaiban.

 

S mi kapcsolja ezeket össze?

Elsősorban a hitem, ami Isten ajándéka. Szüleimnek, s további felmenőimnek is köszönhetem, hiszen a bennem élő „ősbizalom”, mint minden dolgok alapja az ő jóságukban gyökerezik. Másrészt pedig az, hogy e fejezeteket ugyanaz írja – tehát a személyesség.

 

Egy emberi lényben meglehetősen sok “szint” található – szokás úgy is mondani, hogy a lélekben minden jelen van, s annak ellenkezője is…

… ami nagyon igaz. S hogy ezek közül két jól megkülönböztethetőt itt mindjárt megnevezzünk: bennünk él az állatias élni akarás, az ösztönvilág, de a láthatatlan isteni szikra, a Lélek is. Ezek egészséges egyensúlya nélkül nehéz üdvös életet elképzelni. Legfontosabb teendőnk éppen ezek harmóniájának létrehozása, ami nem jelent nyugalmas, küzdelemmentes körülményeket. Magunkban például meg kell harcolni bizonyos harcokat – különben nem jutunk sehova, járunk körben, s végül ugyanott vagyunk, ahol voltunk. Aki viszont legalább nagyobbrészt egyenesbe jött magával, annak emberi kapcsolatai is harmonikusak – ez ilyen egyszerű.

 

Miért olyan fontos a szintek dolga a mindennapi lelki életben?

Mert az úszó tartózkodhat, mondjuk bizonyos időig, a víz színe alatt, de időnként lélegeznie is kell. Sokan fulladoznak egész életükben, mert nem tudják fejüket fölemelni, hogy levegőt is vegyenek – a mennyei világból. Az imádság a “lélek lélegzetvétele” akkor is, ha vágyaink vannak hozzánk a legközelebb, így legtöbbször csak kéréseinket fogalmazzuk meg benne. Az imádság azonban ennél sokkal nagyobb és fontosabb dolog.

 

Amennyiben…?

Amennyiben nem kevesebbről van szó, mint hogy az Örökkévaló elé állunk, annak minden következményével együtt. Az ő szent voltának gondolata is kiéget belőlünk mindent, ami méltatlan – türelmétől és végtelen jóságától pedig úgy megfrissülünk, mint plánta a harmattól. Valósággal újjáépül az ember, sőt szert tehet olyan tudásra, amire nincsen is emberi szó. (Róm 8,26  2Kor12,2-5) Ez a tacit knowledge, „néma tudás” később fontos helyzetekben döntő lehet. Az imádkozó ember másként dönt erkölcsileg jelentős helyzetekben, mint a nem imádkozó. Persze, a kimondható és megfogalmazható dolgok is fontosak, de az „erős váron”, a mélyben fekvő alapzaton azért igen sok múlik. Megtapasztalások nélkül elveink lehetnek, de boldogságunk nem.

Nevezetes történet a Bibliában, amikor Anna sírva imádkozik gyermekáldásért. Végső elkeseredésében felajánlja születendő gyermekét Istennek, vagyis feladja saját énjét – s már úgy megy haza, hogy „arca nem vala többé szomorú” – pedig még sehol a gyermek! (1Sám 1,18) Itt az előbb emlegetett „szint-váltásról” van szó – az emberi vágyról máshová került a hangsúly. Az asszony nem csak születendő gyermekét adja az Úrnak, hanem saját szívét is, s ez a világon a legnagyobb, ami történhet.

 

 Mondhatjuk-e azt, hogy emberi mivoltunk állandó átalakulásban van?

Igen, noha emlékeinket és tapasztalásainkat nem tudjuk „leváltani” – azok állandóságot kölcsönöznek: én az vagyok, akinek életében ez és ez történt… Fontos dolgok viszont idővel jelentőségüket veszthetik, mások előtérbe kerülnek, s nem csak a mi lelkünkben, hanem a világegyetem egészében is. Különböző állapotok vannak: a megkövesedett, hideg anyagtól az őrületes távolságra sugárzó energiáig, sőt a mindent eltüntető fekete lyukakig – lehetőségekkel és hátrányokkal, lényegében veszélyekkel együtt – mégis az egy és ugyanazon valóság arculataiként! Ezeket fölismerni és helyesen értékelni nem csak tudás, de bölcsesség dolga is.

 

De hát ki képes arra?

Kevesen, és senki nem születik így. Előre haladni viszont bárkinek lehet, aki nem láncolta magát valamilyen rabszolga-padhoz. Minden nap tanulhat az ember, s bármikor még szinteket is válthatunk a valóság megismerésében – ha már eddig ezt a kifejezést használtuk a lényegi változásra.

 

Tegyük fel, hogy ez sikerül. De azonosak-e a törvények a világegyetemben és az emberben? Tanulható-e a valóság, vagy eleve reménytelen – annyi törvénye van?

Fogas kérdés. A legnagyobb, s igazán fontos dolgokat nem ismerjük. Bosszantó, mikor napihírek arról szólnak, hogy milliomod másodpercre vagyunk a teremtés titkától – ilyen agyszülemények csak szerkesztőségekben születhetnek. Maga a Big Bang összesen egy név, egy olyan címke, amiről használói rendre azt vélik, tudják, mit mondanak – de erről szó sincs. Ha lényegi összefüggésre pillanthatunk, az biztosan nem elvont igazság lesz – hanem olyasmi, amit beépíthetünk életünkbe. Ebben a tekintetben nincs különbség háziasszonyok és Nobel-díjasok között – minden felismerés akkor érték, ha használható valamire. Az előbbi angol divatszó például arra jó, hogy Istent kiiktatva az emberek haladékhoz jussanak, elodázhassák életük kitakarítását. A felismerések pontosan azért fontosak, mert rávilágítanak adósságainkra, és kijelölve teendőinket megsegítenek, hogy éljünk.

 

Tehát különböző körökben más-más törvények érvényesek? A lélektan például miért ne lenne kémiára, majd fizikára és mindenestől statisztikai valószínűségekre redukálható ?

Maradjunk a gyakorlati életnél. Égő házban az a probléma, életünket mentjük-e, vagy bizonyos tárgyakat – s elég sokan vesztek már oda a kérdés helytelen megválaszolásával. Amikor sártenger önt el egy várost, akkor az utcákat meg kell tisztítani és járhatóvá tenni…

 

Ennyire drámaian volnánk döntésekre kényszerítve?

Néha igen, néha nem. Sok embernek az élet örömét és élvezetét kell újra tanulnia, mert teljesen elfeledték, vagy soha nem is ismerték – másoknak viszont éppen azt, hogy életükben egyszer végre felelősen viselkedjenek. Egyetlen személy útján is sokszor változnak a feladatok. Mindenkivel kapcsolatban az a kérdés, ki mennyire van „odakozmálva – az éber élettervet ugyanis, ahogyan ezt Hamvas Béla nevezi, mással helyettesíteni nem lehet.