Könyv “A témákról”Uncategorized

5. fejezet

Vezérszavak: Még a bölcsességről. Kincskereső. Hogyan értsük az Ószövetséget? Kovács honvéd. A türelem, mint bűn. „Megtéptem a szakállukat.” Nyugalom és túlreagálás. Enni és élni.

 

Igaz-e, hogy a bölcsességnek semmi köze a tudáshoz, ismerethez?

 

Nem. A Biblia sokszor egy lélegzetre mondja ki a két szót úgy, hogy szinonimája egyik a másiknak:  „…A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme; és a Szentnek ismerete az eszesség.” (Péld 9,10) A bölcsesség a Bibliában ezen kívül hozzáértést jelent, szakmai kompetenciát, amivel a palota és a templom építésvezetőjének kell rendelkeznie (2Krón 2,13-14), vagy a faragáshoz értő asztalosnak. (Ézs 40,20) Az „okos mester” kifejezés eredetijében ilyenkor a bölcs szerepel. Az értés, megértés árnyalata egyébként ott rejlik a magyar „hozzáértés” szóban is.

 

Egyszerű szakmai ismeretről van szó?

Annál sokkal többről. Istennél van  „…a bölcsesség és hatalom, övé a tanács és az értelem.” (Péld 12,13) Az emberi bölcsesség kapcsán általában óvatosságra és előrelátásra gondolunk, de az eredeti bibliai szó magába foglalja a szükséges tudással, információval rendelkezést is. Ez pedig a maga teljességében isteni tulajdonság. A „világegyetem építő mesterének” bölcsessége abban áll, hogy tudja, mit akar, s bár ezt mi nem mindig fogjuk fel, mert csak emberek vagyunk, életünk legbiztosabb alapzata mégis az ő jó szándékába vetett bizalom, vagyis a hit. Ez vezeti át az embert sötét időszakokon, kríziseken – cseppet sem mindegy, ki hogy áll hit dolgában, amikor összegyülekeznek fölötte a fellegek. Ne feledjük, az „információ” szó sem élettelen adatot, valahány bit-et jelent, hanem a „bensőnket formáló”, beépülő tudást, ami bizonyos helyzetekben életfontosságú. Nem volna jó persze kijátszani egymás ellen a tudást és a szív bizodalmát: a bibliai bölcsesség-fogalom pontosan ezek egységéről szól. Hit és tudás valójában nem ellentétek, hanem úgy tartoznak össze, mint a jobb és bal lábunk. Nem azonosak, két különböző testrészünkről van szó – de általuk vagyunk képesek előre haladni! Mindig furcsállom, mikor hit és tudás hadakoznak, s főleg, ha még becsmérlik is egymást – ugyan miért bántaná egymást a két szem, amivel látunk  – vagy a két fül, amivel hallunk? A hitnek nem a tudás az ellentéte, hanem a hitetlenség – a tudásnak pedig nem a hit, hanem a tudatlanság… Szeretem az oxfordi egyetem jelmondatát, ami egy zsoltár-idézet, ráadásul a prófétáknál is megvan. Ez a háromezer éves mondat rendet teremt ebben a kérdésben: „Deus est illuminatio mea” – Az Úr az én megvilágosodásom… (Zsolt 27,1  Mik 7,8) Hit nélkül a tudás elbizakodottsággá válik, viszont a hit is csak a tudással együtt áll meg, önmagában ostobasággá lesz, s nem ment meg a pusztulástól. (Péld 19,2  Ézs 5,13  Jer 10,14  Hós 4,6  2Pét 1,5)

 

Ha pedig arra gondolunk, hogy a képek, hasonlatok, példázatok világában hány „emelete” lehet akár egy olyan köznapi szónak is, mint “ház”, az “ajtó”, vagy a “szántóföld” – akkor egyetérthetünk abban, hogy a Bibliának is elégtelen olvasata a szószerintiség…

 

Úgy van! Ezt éppen a bölcsesség szinonimája, az értelem mondatja velünk, ami kötelez, hogy utánajárjunk az árnyalatoknak is. Tolsztoj írja a Szergij atya című novellájában, hogy a legteljesebben betű szerint értelmezett evangéliumi útmutatás sem hozza el a lelki békét,  hiszen Jézus szavaiban annál sokkal nagyobbról van szó!  (Mát 5,30) A metaforák, jelképek, sőt utalások megfejtése azonban nem jelenti, hogy ne vennénk komolyan a Biblia üzenetét – éppen ellenkezőleg!

 

Például…?

Népmesékben, kalandregényekben gyakran esik szó elrejtett kincsről, kereséséről, vagy éppen a kincs váratlan megleléséről. Aki viszont álmában kincset keres, netán talál is, a lélektanból pontosan tudhatja, hogy ilyenkor szó sincs anyagiakról… A psziché mélyebb energiaforrása jelenik meg, ábrázolódik a „kincs” képében, ami által sokra lehet jutni – s mely, mi tagadás, nagyon el tud rejtőzni. Az evangélium is fontos összefüggésekben beszél róla (Mát 13,44  Luk 12,16-21), sőt a Biblia egészének lényeges motívuma. József titkon a hazatérő testvérei zsákjába téteti a pénzeket, amivel az egyiptomi raktárakból gabonát vásároltak, hogy próbára tegye becsületességüket, s maguk is megtudják, mire jutottak emberileg az évek alatt. Ám a “kincs” ügyében anyagiaknál messze többről van szó: József és testvérei egymásra találásának népekre kiható, Istentől adott áldásáról! (1Móz 43,23) Egy adott konkrétum tehát jelent valamit, s ez a jelentés fontosabb, mint maga a konkrétum.

Ilyet is olvasunk az Ószövetségben: „Az igaznak házában nagy kincs van, az istentelenek jövedelmében pedig háborúság.” (Péld 15,6) E mondat sem aranyedényekre vagy ezüst dénárokra vonatkozik, hanem a helyesen élt életből fakadó családi békére: a veszekedés és osztozkodás ellentétére, mely igazi kincsként tölthet meg egy otthont. A „szántóföldben talált kincs” is metafora: az evangélium jelképrendszerében Isten országát, királyi uralmát jelenti, nem pedig ezüst sestertiusokat, vagy ötvös-remekműveket.

 

Pedig hányan álmodoznak ilyesmiről…

Igen… Eszünkbe juthat egy szomorú történet a közelmúltból. Egy fiatalember az 1970-es években kincskeresésre adta fejét, s talált is, mégpedig elképesztő értékben. Évekig rejtegette. Aztán kezdte eladogatni, próbálta külföldre juttatni – viszont egy idő után titokzatos körülmények között meghalt, a kincs darabjai pedig hamis papírokkal külföldön tűntek fel, egy neves aukciós ház árverésén. Lehet, hogy a fiatalember nem tudta, bejelentési kötelezettség terheli műkincsek föllelése esetén – ám a törvény nem tudása nem mentesít. Itt ennél egyébként többről lehetett szó: szerzési vágyát mások hasonló mohósága bűncselekmények árán is felülírhatta. Ő maga azt vélte nagyon „szerencsés”, hiszen kincshez jutott, gazdag lesz – ám nincs kizárva, hogy a Bibliában sokszor említett “megértés”, az okos elővigyázat hiányában az életével fizetett a tárgyak birtoklásáért.

 

Ennek jegyében a teljes passzivitás lenne a legnagyobb bölcsesség, mert abból nem lehet baj…?

Szó sincs róla! A KRESZ is előírja a segítségnyújtási kötelezettséget: ha valaki az út mellett földön fekvő embert lát, az előírás szerint meg kell állnia, s meggyőződnie arról, nincs-e szüksége az illetőnek segítségre, mert egy autó is elüthette őt. Történelmi helyzet is adódott már elég, mikor az emberség azt diktálta, most kockázatot kell vállalni – s voltak is, akik így életeket megmentettek! A helyzet mondja meg, szabad-e  passzívnak lenni – bizonyos helyzetekben kifejezetten tilos.

 

Például…?

Ha készülő bűncselekményről szerez tudomást valaki, amit meg tudna akadályozni, nem szabad passzívnak maradni.

 

Ez igaz. Tudna konkrét példát is mondani?

 

Szívesen. Az egyik megint bibliai: Éli főpap látja, hogy fiainak nagy a bűne, mert a nép megutálja viselkedésük miatt az Úrnak való áldozatot. (1Sám 2,17) De nem akadályozza meg őket ebben, mert „többre becsüli őket az Úrnál” (1Sám 2,29) – így Isten ítéletéből egyetlen napon kell meghalnia mind a hármuknak. Tétlensége az esemény megírója szerint ugyanolyan bűn, mint fiainak súlyos cselekedetei.

A másik példa a II. világháborúból való. Történt 1942 táján a fronton, hogy a magyarok ütközetben elfogtak egy ellenséges katonát, aki megkötözve feküdt a földön. Árthatott nekik, ami háborúban bizony megesik – s az őrmester kiadta a parancsot: „Kovács honvéd, lője agyon!” (A fiatal katonát egyébként tényleg így hívták – nagyapa korában személyesen is megismertem. Derék kádármester volt, kitűnő szőlővel és borral a Hegyalján.) Hadifoglyot nem szabad kivégezni, ha fogságba esett: dolgoztatni megengedett, de megfelelő ruhájáról és étkezéséről gondoskodni kell – kivégzését egyértelműen tiltja az erre vonatkozó genfi egyezmény. A földön fekvő megkötözött katona könyörgött is életéért, felesége és két gyermeke várja otthon – Kovács honvéd ezért azt mondta az őrmesternek: Nem lövöm le! Ez nyílt parancsmegtagadás volt, amiért az elöljáró azonnal főbe is lövethette volna – ehelyett kiadta a parancsot egy másiknak – s az sajnos, teljesítette… Több évtized után bajtársi találkozón egymás szemébe nézett a két ember; egyiknek tiszta volt a lelkiismerete, másiknak pedig nem – örökre nem… Ez a történet azért lényeges, mert itt a nem cselekvés volt az erkölcsileg nemes „tett”. Kovács honvéd megmutatta, hogy a legkiélezettebb helyzetben, élete kockáztatásával is megmaradhat valaki – embernek. Ezek jegyében messzemenően minősíthet valakit, mint embert, amit nem tett meg életében – néha ugyanis az éppen olyan fontos lehet, mint cselekedni.

A bölcsesség a helyénvaló tett mértéke, ami nem feltétlenül az „arany középút” – ki találhatott volna például ott a fronton ilyet, abban a végsőkig kiélezett helyzetben? S végképp nem az átlagosság… Ezt olvassuk az Ószövetségben: „Szegénységet vagy gazdagságot ne adj nékem; táplálj engem hozzám illendő eledellel…”  (Péld 30,8)  Itt nem az átlagkeresetről van szó, mint a világon legkívánatosabb dologról, hanem a kísértésekről, amik a szélső helyzetekkel járnának, hiszen így folytatódik a mondat: „…hogy megelégedvén meg ne tagadjalak, és így ne szóljak: Kicsoda az Úr? Se pedig megszegényedvén ne lopjak, és gonoszul ne éljek az én Istenem nevével.”  Mindennek megvan a maga mértéke – s a bölcsesség ennek ismerete.

 

Mit kezdjünk a véres történetekkel, beleértve népirtásokat is, amik az Ószövetség lapjain találhatók?

 

Ez messze nem olyan megválaszolhatatlan, mint amilyennek tűnik. Először is szögezzük le, hogy mi keresztyének az Újszövetség népe vagyunk (Márk 14,24) – s ez oly döntő kiindulás, ami nélkül csak nő a homály. Az Újszövetség egyetlen szava sem biztat erőszakra vagy véres cselekedetekre! Messziről látták ugyan a próféták is a jövendő „új szövetséget” (Jer 31,31-34) – de az csak Krisztus eljövetelével teljesedett be. A két „szövetség” viszonyáról Augustinus mondta ki a legfontosabbat: „Novum Testamentum in Vetere latet, et in Novo Vetus patet” – vagyis az Újszövetség a régiben rejlik (latens módon már benne van), az Ószövetség pedig az Újban nyílik fel, pattan ki. Pál is erre figyelmeztet: a gyökér és az ágak összefüggését kell látnunk, ahol Isten ítéletét és irgalmát egyaránt megpillanthatjuk az üdvtörténet különböző eseményeiben. (Róm 11,16-36)

Szent könyvünkben, a Bibliában ott szerepel „Isten szövetségeként” mind az Ó, mind pedig az Újtestamentum – de mint az újszövetség népe, mi mindig az Újtestamentum szemén át látjuk és értelmezzük az Ótestamentumot, nem pedig önmagában. Hitünk döntő és elsődleges mértéke az Újszövetség, a többiben pedig azt tekintjük magunkra érvényesnek, amit Luther így fogalmaz „quod Christum treibet” – vagyis ami Krisztusra vezérel. A törvény számunkra „paidagogosz eisz Khriszton”, Megváltónkhoz vezető pedagógus. (Gal 3,24) Mi az őbenne való új életet keressük mindenben, így az Ószövetség lapjain is, s ezért mindig azt kérdezzük magunktól, amikor olvassuk, még inkább pedig Istentől: mit épít ez rajtunk, hogyan „ige” számunkra? A pogány népek iránti véres ószövetségi fellépést például semmiképp nem tekintjük konkrét, ma is érvényes útmutatásnak, ahogyan a különböző tisztulási és áldozati szertartások is érvényüket vesztették; de a saját magunkban vitézkedő bűn és istentelenség elleni harcunkban (Róm 7,21-24) már igenis fontos a végsőkig elszánt, kemény komolyság, amit ott látunk, s ami nélkül senki meg nem állhat lelki harcaiban ma sem. Kálvin szerint egyébként az Ige „képlete” így hangzik: “Írás plusz Szentlélek” – vagyis a “betűt” mindig Isten jelenlétében kell értelmeznünk. Ezt nem ő találta ki, szó szerinti újszövetségi idézet.   (2Kor 3,6) Ha pedig mi tényleg odaállunk Isten színe elé, akkor ott másról nem lehet szó, mint életünk őszinte megjobbításáról. A Bibliát ezért valóban így kell olvasni: naponként, elcsendesedve, és magunkra alkalmazva.

 

Hát az olyan „türelmetlen” gesztusokkal mit kezdjünk, mint amikor Nehémiás a pogányokkal összeházasodottak ügyét így intézi: „Annakokáért feddődém velök, és megátkozám őket, és megverék közülök néhányat és megtépém őket…”? (Neh 13,25)

 

Ugyanúgy járjunk el, ahogy az emoreusok vagy az ammoniak kiirtását értelmezve tettünk. A magasabb életért folyó küzdelmünkben, mi már tudjuk, sosem a külső ellenség a veszélyes, hanem a belső – ez az, amellyel nem szabad kukoricázni. Az önmagunkkal szembeni keménységről van szó. Ott ez ilyen történetben jelenik meg – de a felülről, Istentől való életet ma is ugyanúgy védeni kell, mert valóban könnyen bepiszkolódhat, sőt el is pusztul. Ezek azért írattak meg számunkra, hogy legyen min elgondolkodnunk. Tinódi Lantos Sebestyén persze szebben mondja:

 

„Siess keresztyén, lelki jót hallani,

Régi törvényből harcolni tanulni,

Az igaz hit mellett mint kell bajt vívni,

Krisztusban bízni!”   (161. dics. 1. v.)

 

 

Ez így nem tűnik túl sztoikus programnak…

 

Nem is az. A lélek „rendíthetetlen nyugalmáért”, az ataraxiáért meg kell dolgozni. Nem elég leülni a sarokban; meg kell azt a magasrendű állapotot magunkban teremteni – ami viszont olykor küzdelemmel jár, s nem is akármilyennel! A harcot kifelé fordítani közkeletű megoldás és gyakori kiút – de nem vezet sehova. Az ember önközpontúvá válásának jele. Sajnos, az életkor előre haladásával egyre jobban veszélyeztet mindenkit. Egy ismerőssel történt, hogy a parkban le akart ülni. Látott is egy padot, rajta egy idős emberrel, de mellette bőven volt még hely. Udvariasan megkérdezte: Bocsánat, megengedi, hogy én is ideüljek? Az meg dühösen fölpattant: Sehol nem hagyják békén az embert! – és elsietett… Ilyen túlreagálás sokkal több akad az életben, mint gondolnánk – személyünk elleni támadásnak vesszük például, ha valaki nem ért egyet velünk. “Te mást gondolsz, mint én – akkor nem szeretsz engem.” Pedig tényleg csak mást gondol. Ebből gyógyulni nagy előmenetele lenne a világnak.

 

S miképpen lehet ide eljutni?

 

Krisztus által. Megnyílni azelőtt, aki felülről jön, „az ég felhőivel”. Ő az Emberfia, akinek uralma sosem ér véget. (Dán 7,13-14) Az ajtónk előtt áll és zörget, hogy bejöhessen. Nagy kár elutasítani – mert ő tényleg az igazi életet hozza. Elveszi aggódásainkat, begyógyítja a sebeinket – ő a kenyér, amely a mennyből szállott le, hogy aki belőle eszik, meg ne haljon. Ha valaki eszik ebből a kenyérből élni fog örökké (Ján 6,51) – másképp ezt nem lehet mondani. De nem is kell, ez pont így jó.