7. fejezet

Vezérszavak: Még egyszer a halhatatlanságról, ezúttal a művésziről. A rosszkedv. Avantgárdabb idők? Európa nem él. Emberek habverőkkel. Csontváry Hajótörés című festménye. Fuvarosok. Szétszedett, kianalizált, hitetlen lelkek. Isten gyermekeinek homlokán az ő neve.

Szokták mondani, hogy van a halhatatlanságnak egy olyan formája is, amikor valaki az alkotásaiban él tovább.

 

Igen. Az elv szerint az egyén teste elporlad, de ha életében valami fontosat alkotott, vagy híre-neve valahogy fennmaradt, akkor ő abban „él tovább”. Tudunk emberekről, akik erre nagyon is törekedtek, még súlyos, megkérdőjelezhető tettek árán is, mégsem sikerült számukra… Egy efezoszi polgár például Kr.e. 356-ban felgyújtotta városa büszkeségét, az Artemisz-templomot, hogy beírja magát a történelembe – de néhány lexikonon kívül ma senki nem tudja a nevét. Hadvezérek és politikusok háborúkat indítottak, hódításokat tettek hasonló indíttatásból, bőven pocsékolva ezrek és ezrek vérét, ma érettségizni kell csatáikból – holott nagyságuk mellett, ami elvitathatatlan, tulajdonképpen bűnözők voltak.

Viszont a filozófiában, művészetben és vallásban bőven maradtak ránk alkotások, amik megsegítenek, hogy éljünk: formálják ízlésünket, reményeinket – az ilyen művek nem csak „vannak”, hanem bennünk magasabb életté is válnak. Ezek valóban nem tűntek el, nyugodtan mondhatjuk, hatásukban ma is léteznek. A görög szobor, az igazság tiszteletén és egyenlő bánásmódon alapuló római jog, az evangélium szelíd figyelmeztetései és ébresztései – milyen sivár lenne nélkülük. De nem feledkezhetünk meg az édesanyák, nagymamák, tanító nénik tevékenységéről sem, ahogy formálják a rájuk bízottak lelkét, jellemét – ami persze érvényes az apákra és a szellemi, hitbeli tanítókra is – ők is jelen vannak, éspedig messze létezésükön, életidejükön túl – sok reményünkben és mozdulatunkban. A családfák kutatása, a bibliai nemzetség-táblázatok világa, s lényegében az egész történelmi tudatunk arra mutat, hogy a múlt nem is „múlik el” oly nagyon. Tanítómesterünk, ha megértjük – s persze sötét árnyék, vagy éppenséggel önistenítő pogány kultusz, ha nem.

 

Mit jelent „megérteni a múltat”?

 

Erőt meríteni belőle. Akad benne sok méltó példa – és visszariadni mindattól, amiről egyértelmű lett, hogy az életellenes.

 

Például a gyilkosságtól?

 

Természetesen attól elsősorban – amire egyébként Hollywood, kapcsolt részeivel és fegyvergyáros szponzoraival a háttérben, reggeltől estig ösztönöz. “Legyen fegyvered, különben meghalsz!” – az akciófilmek egyetlen érdemi üzenete. Bocsánat, még az is, hogy te használd először… De ezen a sátáni alapelven túl, mely szerint „háború van” – akad életellenes motívum a mindennapokban is elég.

 

Például?

A rosszkedv.

 

Az életellenes volna…? Hiszen jön és megy, szinte nem is tehetünk róla! Némelyeknél persze „beakad”, s akkor depresszió lesz belőle – de az már az orvosok dolga, mint a vakbélgyulladás…

 

A rosszkedv elkerülhetetlen, ha külső dolgoktól tesszük függővé boldogságunkat. A világ megbízhatatlan és változó – néha jót hoz, néha pedig rosszat. Életellenessé akkor válik a rosszkedv, ha beleszeret valaki. Persze, ennek is több fokozata, szakkifejezéssel élve „szokáserőssége” van. Lehet születési hajlam, anyagcsere-zavar vagy hosszan tartó fájdalom következménye, amik beépülve a pszichébe már-már organikus, szervült lelki elváltozásokat okozhatnak – s gyógyszeres kezelést is igényelnek. Lehet helytelen életmód következménye, amikor beletéved valaki olyasmibe, amiben nem érzi jól magát, de nem tud kijönni belőle. Ilyen például a tunyaság, a restség a jóra.

Lélektanilag mindenesetre a „megváláshoz” tartozik, ami nélkül nyilván nem lehet létezni. Amikor iskolába megyünk, megválunk a gyermekkorunk egy szakaszától; amikor leérettségizünk, a középiskolától, a szülő nő terhessége tartalmától – s így tovább. Embernek lenni annyi, mint rákényszerülni a megválásra. Ma azonban az „új” hajszolásának olyan idejét éljük – gondoljunk az eldobható golyóstollra és fényképezőgépre – mely természetes következményként terjeszti, sőt gyakorlatilag népbetegséggé teszi a depressziót, legalábbis annak larvált, álarcos formáit, melyek gyakran pszichoszomatikus tünetekben vagy nehezen interpretálható életváltozásokban jelentkeznek. Ma minden gyanús, ami régi, bevett, hagyományos, és általában valami lelki támpontot jelenthetne. Az egyházak ma is folyamatban lévő lejáratása is ebbe az irányba mutat: az emberektől elveszi az odatartozást, az identitást, a közösségi élményt és a gyógyító tanítást – de a világpolgárságon kívül nem ad számukra mást, csak a teljes eszmei-hitbeli kifosztottságot. Kétszáz tévécsatornából százkilencvennyolc ma is ebben érdekelt, a maradék pedig olyan bárgyú egyházi propaganda, jobb esetben leckefelmondás, ami inkább taszít, mintsem vonz. A sanda ál-alakzatokról, és üzleti irányultságú vallási “vállalkozásokról” pedig még nem is szóltunk… A tárgyilagosnak, és végső mércének kikiáltott internet komment-oldalain ehhez még a trágárság is társul, mint a szabadság eszményének korhű, ám cseppet sem üdítő bizonyítéka.

 

A “történelmi inga” átlendüléséről lenne szó? Hiszen hagyománytisztelőbb korokra rendszerint jönnek avantgardabb idők…

 

Ha avantgardabb idők jönnének, azzal megbarátkozhatnánk. Azzal van baj, hogy negatívumokkal nem megyünk messzire. A halál és a semmi kultusza az a halál és a semmi kultusza – hogy korszerűen fogalmazzunk… De itt nem csak bizonyos értékek elvetéséről van szó, hanem a létezés közvetlen és radikális tagadásáról is, például Európa gyermektelenségében. Számok mutatják, hogy a keresztyénség elhagyásával hova érkeztünk. Nem csak a halhatatlanság nem érdekel senkit, teljességgel az immanenciában élünk – hanem az sem, ki fogja majd fizetni a nyugdíjunkat, lesz-e egyáltalán valamilyen jövő generáció, vagy sem. Utánam az özönvíz – ez a jelszó. Egyelőre nem látszik jele, hogy a kábaságból súlyos kataklizma nélkül felébredne civilizációnk, miközben persze nyüzsögnek a tőzsdék, a repülőterek, tévéstúdiók, zajlanak az un. „kulturális” és sportesemények… messziről egészen úgy néz ki, mintha élnénk.

 

Mire kellene ráébredni?

 

Arra, hogy áldozathozatal nélkül nem lehet, de nem is érdemes élni. Az önzővé lett, s önzését un. eszményekkel még igazolni is kész ember olyan, mint a magános életmódot folytató méhecske: nem tud áttelelni.

 

Kinek kellene erre a többieket ráébreszteni?

 

Elsősorban az egyházaknak, de igenis a művészeknek és gondolkodóknak is.

 

Egy olyan szélsőségesen individualista világkorszakban, amiben mi élünk, ennek még pislákoló jeleit is alig látjuk. Valahol olvastam, „…emberek járnak nagy habverőkkel…” – s valóban, a mindennapokat betöltik ilyen vagy olyan események, szenzációk, megy minden a maga medrében, de tulajdonképpen hová…?

 

Jó lenne tudni. Az első világháború kitörése napjaiban mindenki optimista, sőt lelkes volt, hogy „mire a fák levelei lehullnak, egy jobb világ köszönt be.” Tudjuk, mi következett. Ma nincs ilyesmi, jelenleg csak az akkoriak lelki kábaságában osztozunk.

 

Ilyenkor szokás hirtelen „külső szemlélővé” változni, és pszichologizálni – hogy biztosan az illető szigorú vélekedéseivel, lényegében önmagával van baj…

 

Igen, ez szokott történni. Ha közérdekű lenne, beszélhetnénk természetesen akár rólam is, de önmagában nem az. Állítólag „szigorú” véleményem mögött mégis csak hetven esztendő tapasztalatával, én magam örülnék a legjobban, ha tévednék abban, hol állunk. A „majd csak lesz valahogy” szép – de számomra felelőtlenül hangzik. Miközben mi itt a halhatatlanság formáiról elmélkedünk, aközben az élet bázisa és megmaradása is egészen bizonytalannak tűnik.

 

Nem volt mindig is az?

 

Hogyne lett volna. De voltak Jónások is, akik ha második nekirugaszkodásra is, de elmentek Ninivébe…

 

Ma nincsenek ilyenek?

 

Vannak, csak halkan beszélnek és kevesen vannak. Néha meg ők is Ninive látványos ítéletét várják, mint Jónás.

 

Ön is?

 

Részemről nagyon szeretek élni – úgyhogy eszem ágában sincs. Bele vagyunk ágyazva egymás sorsába, s nem lehet ilyen világban nem aggódni. Talán nem is tisztességes. Amit kiútnak látok, mindenki tegye meg, éspedig fontoskodás és mártíromság nélkül, ami a maga helyén rajta áll. Az orvos gyógyítson, a tanító tanítson, az uralkodó uralkodjon, a szülő pedig szeresse gyermekét. Senki ne hagyja el a helyét – mert amint egy régi mondás tartja, a világ az iskolások leheletére épül. Ez egyrészt azt jelenti, hogy tényleg teljességgel bizonytalan, ugyanakkor pedig azt is, hogy mindenestől a felelősségünk.

 

Ha tényleg így állunk, mit gondoljon az ember a világ állásáról?

 

Nincs jobban világvége, mint bármikor máskor. Csontváry egyik kevéssé ismert képe a Hajótörés, érdemes mindenkinek életében legalább egyszer rendesen megnéznie. Balról hatalmas vihar jön, a jobb oldal pedig nyugodt és szinte idilli, távolban egy másik hajóval. Tulajdonképpen bármi megtörténhet – lehet, hogy elsüllyedünk, de lehet, hogy mindjárt kiderül az ég. Mindenki másként viselkedik a veszély idején – egy jókora hullám mindenesetre becsap már a hajóba. Középen, mintegy a kép tengelyében ficsúrnak tűnő matróz táncol egy kiöltözött, vörös ruhás nővel: ők mulatoznak. A festő ezzel elmondja, mit lát vezető életfilozófiának a világban, nagyjából egy évtizeddel az I. világháború kitörése előtt – mert hozzájuk képest mindenki mellékszereplő a képen. Balról egy anya a földön ül, gyermekével szinte összezárva, burokban – retteg és imádkozik. Mögötte egy fiatalember elmerülten a tengeri tájat bámulja, láthatólag fogalma sincs a helyzetről – ő utazik. Egy férfi kezét szeméhez emelve a láthatárt kémleli, ő az, aki „tisztában akar lenni a tényekkel”. Vallási vezetőnek látszó, fekete kalapos, szakállas ember fehér kesztyűben megnyugtató mozdulatot tesz, „nincs semmi baj” – egy másik szakállas viszont drámaian éppenséggel a veszélyre mutat, ő mintha ébreszteni próbálna. Talán a vallás két arca ez. A jobb oldalon valaki az ég felé emelt kézzel prédikál (a hajón kívülről) egy összeborult szerelmespárnak – nyilván moralizál. Egy tehetetlen, ősz öreg összeroskadva a földön fekszik, akit ugyancsak a hajón kívülről behajolva „segíti” karjánál fogva egy férfi, de arcán olyan alattomos, kaján mosollyal és számító tekintettel, hogy rögtön az emberkereskedők jutnak az eszünkbe. Valahogy mindenki viszonyul a veszélyes hajózáshoz, ami az emberélet. Lehet így is, úgy is – tessék választani… A kép meglehetősen levegős, még sok hely marad rajta – nyugodtan betölthetjük további variációkkal. Csak annyit egyébként Csontváryról, e kivételes „látóról” (1Sám 9,9) – hogy halála után vásznait állítólag ekhós fuvarosoknak akarták elárverezni örökösei, s első komolyabb gyűjteményes kiállítására fél évszázaddal halála után kerülhetett sor Budapesten – saját hazája így értette meg e kivételes művészt. (Világhírű képeit látni ma is Pécsre kell zarándokolni.) A teljes igazság jegyében azért annyit még jegyezzünk meg, hogy – páratlanul szerencsés véletlen folytán – ott termett egy éppen kiadó műtermet kereső, ráadásul fizetőképes személy, Gerlóczy Gedeon – aki a kályhában begyújtásra ítélt Csontváry írásokat megvette, s felismerve a “Magános cédrus” láttán a festő zsenijét, megmentette a felbecsülhetetlen értékű képeket az enyészettől.

 

Szóval nem kell akkor olyan nagyon szégyenkeznünk?

 

Nem, nem. Témánkhoz visszatérve pedig biztos, hogy Csontváry kivételes világlátása, legalábbis azoknak, akik fogékonyak erre, átélhető ma is a művei révén. Ez azért jelentős, mert végeredményben ebben áll minden művészet. Ilyesmire szokták azt mondani, hogy a „szelleme él tovább”. Ő sokkal többet látott meg a világból, mint mi – s ezt a többet ma is meg tudja velünk láttatni. Az igehirdető is ezt teszi, mutatis mutandis – ha jól teljesíti szolgálatát.

 

Mit mondjunk tehát a rosszkedvűeknek?

 

Azt, hogy a halottakat el kell gyászolni, s nem lehet rövidebben, mint a gyászév, legfeljebb még hosszabb idő alatt… A fészekből kiröpülő gyerekekről le kell válni, az életben meg nem valósuló álmok helyett újakat kell találni. Természetünket, különös tekintettel annak egyéni sajátosságaira (amikkel nem is mindig vagyunk tisztában), jól meg kell ismerni és ki kell egyensúlyozni; embertársainkkal pedig össze kell férni. Mint Weöres Sándor írja, „a rendezett belsejű emberek egymással összeférnek.” Feladatunkat Isten iránt alázatban megmaradva tisztességes helytállással el kell végezni, mindig tudatában annak, hogy a legnagyobb dolog részesei voltunk – emberek lehettünk… (Márai S.) Ha pedig mindezt bibliai nyelven is meg akarjuk fogalmazni, azt mondhatjuk Jézus szavaival: „Nékem cselekednem kell annak akaratát, aki elküldött engem, amíg nappal van: eljő az éjszaka, amikor senki nem munkálkodhatik.” (Ján 9,4) Az élet egyszeri, megismételhetetlen vendégeskedés, amit Megváltónk ennyire komolyan vett – s ha mi nem is mérhetjük magunkat őhozzá, aki a világ Üdvözítője – azért kár életünket üresen vagy hiábavalóságokkal tékozolni. Azt mindenki pontosan tudja, ő magának milyen lehetőségei vannak – ha mégsem, gondolkodjon rajta.

 

Ezt elfogadva és alapnak tekintve, milyen pozitív indításokat vehetünk a Biblia lényegi mondandójából?

 

Rengeteg biztató és fölemelő üzenet rejlik benne. Mi Isten számára vagyunk teremtve, és kevéssel vagyunk kisebbek ő magánál, akiket ő “dicsőséggel és méltósággal koronázott meg, úrrá tett kezei alkotásain, és mindent lábuk alá vetett.” (Zsolt 8,4-7) Aki győz, örökségül nyer mindent (Jel 21,7), annak ő Istene lesz és az fia lesz neki. Mindez pedig nem csak a halál után történhet, hanem itt és most: ehet az ilyen az elveszett Paradicsom életfájáról (Jel 22,2), látja Isten arcát, és homlokán az ő neve van… (Jel 22,4) Így élni mégis más, mint szétszedett, kianalizált, elidegenedett és hitetlen emberként. Krisztust követve eljutunk a szeretet jóságáig és a közösség gyógyulásához, ami nem csak egyéni program, de a világ megmaradásának is reménye.