Következmények ideje

 

Igehirdetés 2017. október 29.

Következmények ideje

 

Lekció: Ez 8,1-18

Textus: Ez 9,6

„…azokhoz az emberekhez ne nyúljatok, akiken jel van.”

 

Igehirdetés

Emberi életünk nem egységes szövet. Felhőtlen és boldog időkre, amikor minden rendben hirtelen bajok törnek, néha csőstül is – mi pedig ott állunk értetlenül. Kérdezzük, mi ez – de válasz nincs. Máskor a fordítottja történik: szenvedések között és elhagyatottságban, már-már beletörődve a változtathatatlanba egyszer csak kisüt a nap s minden idilli lesz, mint egy váratlanul fellelt erdei tisztáson. Érdekes módon ilyenkor nem szoktunk oly dühödten kérdezni, mi ez, és honnan jön: örülünk a jónak, viszont méltatlankodunk a rossz felett – az ember már csak ilyen… De legtöbbször nem értjük igazi mélységében egyiket sem.

Földi utunk során folyamatosan keressük életünk egzakt rajzolatát – legfeljebb  azonban foltok adatnak, apró kis megvilágosodások, azok is ritkán. Mindig újabb képek tárulnak föl, amint zseblámpánál lát valaki a sötétben – ezeket aztán hozzá is illesztjük az előző képekhez, ahogy tőlünk telik – ám igazán pontos áttekintés, amolyan „műszaki rajz” sorsunk alakulásáról utólag sem áll rendelkezésre. Vélekedünk, elméleteket gyártunk, alkalmazzuk a közszájon forgó megfogalmazásokat – ha pedig mindezzel csődöt vallunk, kezdjük előröl a mozaikok összeillesztését.

Bizonytalanságban kell-e végigjárja útját minden ember, hogy éppen élete „természete” maradjon sűrű homályban? Így kell lennie?  Nem. Az ember lelki előrehaladásában csodálatosan megsejtheti az Örökkévaló mivoltát, sőt, akaratát is – egészséges esetben már nyiladozó értelemmel, ifjúságában – s akkor egy másik, új dimenzió nyílik fölfogásában. Az eddigiek átértékelődnek, az élet nyitottá válik. Történelmi kataklizmák idején például megrendülnek a megszokott igazságok, és olyankor nagyon lényeges, helyén vannak-e egy nép szellemi vezetői.

Ilyesmiről volt szó Ezékiel könyvének születése idején is. A babiloni király Kr. e. 597-ben megadásra kényszerítette Jeruzsálemet, és a fiatal Jójákin királyt a felsőbb társadalmi rétegekkel együtt fogolyként magával vitte Babilonba. Annak nagybátyját ültette a trónra, Júda országa pedig vazallusa lett. Az otthon maradtak Egyiptom segítségében reménykedtek, de élték tovább a maguk bálványozó, erkölcsiekben züllött életét. Ezékiel próféta, aki papi családból származott, már Babilonban nyerte elhívását Istentől.

Igehirdetői munkásságának első részében arról szól a fogságra hurcoltakhoz, hogy ne tápláljanak hiú reményeket a hamarost hazatérésről, mert Jeruzsálem és a templom teljes pusztulása, mint Isten jogos ítélete, küszöbön áll és teljességgel elkerülhetetlen. Munkásságának ebből az első hányadából való mai igénk.

Amikor Kr.e. 587-ben mindez tényleg bekövetkezett, s megérkezett a száműzöttek második, még nagyobb csoportja, Jeruzsálemet és a templomot pedig valóban felégették a babiloniak – akkor megváltozott feladata. Vigasztalta a kétségbeesett népet, erősítette Isten hűségébe és a hazatérésbe vetett hitüket. Nagyon nevezetes a csontok megelevenedéséről (Ez 37,1-14), és az új templomról (Ez 40,1-47,12) való látomása, bár még utólag is feddi a hűtlen pásztorokat, akik miatt odajutott a nép, ahol tart. (Ez 34,1-10) Megszólal viszont biztató igehirdetése a „jó Pásztor” majdani uralkodásáról (Ez 34,11-31), s az Újszövetségben visszhangzó tanítása az „új Jeruzsálemről”, amit a Jelenések könyve idéz fel, s fejt ki félezer év múltán teljes szépségében. (Ez 48,30-35 Jel 21,9-22,5)

Ezékiel írásműve sok évtized alatt keletkezett: névtelen tanítványok és azok követői szerkesztették, sőt folytatták – ez az ókorban, s magában a Bibliában is (ld. Ézsaiás könyve) természetes gyakorlat volt. Ha belegondolunk, hogy a babiloni száműzetés első és második hulláma közt tíz, hazatérésükig pedig további hetven év telt el, akkor megértjük, hogy a könyv csaknem egy évszázadig íródhatott.

De most még az első csoport Babilonba hurcolásánál tartunk. Borzalmas volt az ókori uralkodók kegyetlensége, ezt tudjuk – általában maguk dicsekednek ezzel emlékoszlopaikon. Ezékiel is tisztában van vele, mi várható a továbbiakban – de nagy megdöbbenésünkre úgy írja meg látomásában Jeruzsálem küszöbön álló elpusztítását, mint amit maga az Úr parancsol meg. Nem a babiloniak embertelenségét hangsúlyozza a történtekben.

Amikor a Lélek fölemeli ég és föld közé, s Babilonból “elviszi” Jeruzsálembe, először a város kapujánál fölállított istenszoborhoz és oltárhoz állítja. (Ez 8,5-6) Ott tudatja vele, hogy e bálványozás miatt eltávozik lakóhelyéről, a Sionon lévő szentélyből. Aztán megmutatja neki az állat- és démonistenek képmásaival kifaragott pazar sírkamrákat, ahol a Nagytanács tagjai, mind a hetven vén, titokban tömjéneznek, bálványoktól várva az ellenségtől való szabadítást, majd az Úr háza kapujánál a Tammúz-sirató asszonyokat, végül pedig a templom udvarában – a Szentélynek háttal – a napot imádó embereket. Ezért parancsot ad az Úr az északi Felső-kapu felől érkező fegyvereseknek, hogy irgalom nélkül öljék az öreget, ifjakat, szüzeket, gyermekeket, asszonyokat – ne szánakozzanak. Egy gyolcsba öltözött férfinak közöttük íróeszköze van: ő Isten parancsára jelet tesz azok homlokára, akik nyögnek a sok gonoszság miatt, amit a városlakók elkövetnek. (Ez 9,4) Ezek mind megmenekülnek! (Jel 7,3 Jel 9,4)  „…azokhoz az emberekhez ne nyúljatok, akiken jel van.”   (Ez 9,6) A “megjelölés” ott a testi haláltól menekvést hozta, ám a Biblia távlataiból tudjuk, hogy ennél még többet tartalmazott. Mi van ennél több? A bálványozás élőhalott helyzetéből menekülni! Az ige szerint Isten elhagyása (beszédes kép: a napot imádók háttal a Szentélynek) pontosan ez az állapot. Élőnek látszik, aki abban van – valójában azonban halott.

A homlokukon Isten jelét viselők viszont az élet eljegyzettjei. Ők megszabadulnak a „lehetetlen helyzet” idején, amikor mások annyian elvesznek. Számukra van menekvés a rosszkedv, a halálfélelem és az ellenállhatatlan kísértés óráiban, amikor a többiekre mind eljönnek előző cselekedeteik következményei. Mert a „büntetés” lényege: csupán kiteljesedik valami, ami magvában előzőleg már sokáig ott volt. Amikor belépnek a babiloniak az északi Felső-kapun, kezükben a kivont fegyverrel, akkor már nincs menekvés – eljött a „következmények ideje.”

Volt pedig szabadság előzőleg éppen elég. Tíz év telt el az „első turnus” Babilonba szállításától – lett volna idejük életük megjobbítására, ha az első kataklizmában fölfedezik az Istentől való megszólítás jelét. Kaptak időközben olyan igaz prófétát is, mint Jeremiás – akit azonban megvetettek, megszégyenítettek, bebörtönöztek, és végül Egyiptomba deportálták.

Föl kell fedeznünk mindebben, hogy egészen más a kegyelem ideje, amikor minden szabad, teli lehetőséggel a létezés – és  más a „következmények ideje”, amikor már semmi nem rajtunk múlik. Az ember kap szabadságot Istentől, mégpedig egészet és teljeset, amit azonban eljátszhat – egészen és teljesen… Van idő, amikor Ádám és Éva egy gyönyörű kert birtokosa, ám amikor ezt eljátsszák, a föld nem adja nekik termőerejét, hanem csak tövist és bogáncsot terem. (1Móz 3,17-18)

Miért oly nagy baj a bálványozás? Vallás – vallás, mondják némelyek meglehetősen cinikusan. Az élő Isten elhagyása azonban azonos a helyes élet elhagyásával. Ő a forrása igazságnak, szeretetnek, derűnek – ezek nélkül mi marad? Kapubálvány Jeruzsálemben, akár a rómaiak Janus-a; egyiptomi halottkultusz nagyszerűen vésett sírkamrákkal, aztán szír Tammúz-siratás, vagyis a meghaló tavaszisten kultikus „visszasírása” a nyári tikkadás és növényzet-elhalás idején – valamint a nap (megint csak egyiptomi eredetű) imádása a valódi Teremtő helyett… Ma ez a félreértés a pénz, hatalom és hírnév kultusza – a valódi élet és igaz alkotások létrehozása helyett. Helytelen hitből csakis helytelen élet következhet.  „És ezt mondta nekem: Izrael és Júda vétke felette nagy, mivelhogy az országot elárasztották vérontással és a várost igazságtalansággal, azt mondva, hogy elhagyta az Úr ezt az országot és nem lát.”  (Ez 9,9) Amikor az ember berendezi életét Isten nélkül „hiszen ő úgysem lát semmit” – akkor aztán az olyan is. Elárasztják a világot vérontással, más országokba helyezett proxi-háborúkkal, profit-megfontolásokból kifosztanak földrészeket, igazolják és elfedik a jogtiprásokat célzatos hírgyártással: de az Úr nem vak – és Ezékiel is pontosan ezt próbálta népének elmondani!

A világ ilyen, s mindig is ilyen volt, hányan hajtogatják – nekünk azonban mégsem szabad ítéletben s vádban kimerülnünk. Ha látjuk fonák és hamis voltát, mérhetetlen mohóságát és alvilági módszereit, régen rossz, ha ezek kimondásánál elakadunk. Mi mást lehet tenni? Meg kell teremteni egy másikat – a magunk világát. Azonban ne alternatív protonra gondoljunk – az nem fog menni. Az un. világ legkevesebb hétmilliárd „kis világból” áll, s ezek közül egy a miénk – ott kell új módszereket bevezetni! Aki nem itt, vagyis önmagánál kezdi, az csak a zűrzavart, hangoskodást és a zavarosban halászást szolgálja – az egész Biblia erről szól!

Mostanában olvassuk Kalauzunk szerint a Passio jánosi történeteit. Jézus tiszta fényű alakja mögött ott a sötét tömeg, a zűrzavaros és orránál fogva vezethető „turba”. Ők azok, akik kiabálnak: elvégzik a szitkozódás piszkos munkáját – egész jelenségük lényege erkölcsi értelemben a vád. A döntő pillanatban ezt kiáltozzák: „Feszítsd meg, feszítsd meg! ….Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát.” (Ján 19,6-7) Aki vádol, az szökésben van, mondja Németh László – de az ige még ennél is gyökeresebben fogalmaz: aki káromol, az sátáni dolgot cselekszik. (Jel 13,6)

Ettől kell megszabadulnia, aki önmagában új világot kíván teremteni: a kifelé fordított gyűlölködéstől. Amíg másokat kárhoztatunk és szidalmazunk, addig el sem indultunk a megtisztulás útján. „Én sem kárhoztatlak téged – menj el, és többé ne vétkezz!” (Ján 8,11) – Jézus ilyen módon kezelte a bűnöst. Az emberek tényleg vétenek, sokat és sokszor – de nem a miénk az ítélet! A vád, a szidalmazás és a káromlás gyökere egy: addig sem rólam van szó. Kifelé fordított negatívumokkal igazoljuk és állandósítjuk a saját vétkeinket: kezdődjön hát itt a gyógyulás! Nem mondom ki, holott úgy vélem, tökéletesen igazam van. Nehéz lecke, de egyetlen lépés sem tehető nélküle az igaz úton. Megszabadulni a mindennapok apró gonoszságaitól, a hát mögötti megszólásoktól, hogy folyton ilyesmivel könnyítsünk lelkünkön – ez a lelki nemesedés első lépése. Helyes beszéd, intrikák nélkül. Tiszta szó, ami már-már az igazság megjelenése. Vád nélkül, tökéletesen igazan.

Magától ez nem megy az embernek – egyszerűen kevés elhatározni. Gondoljunk arra, hogy J.S. Bach élete nagy, összefoglaló művében külön tételt szentelt a Niceai Hitvallás ezen szavainak: Et incarnatus est – „…és megtestesült.” A karácsonyi öröm szokásos motívumai helyett lebegő, fentről csendben alászálló, meditatív zenét írt a pár szóhoz, mintegy jelezve, hogy az ige “testté létele” (Ján 1,14) belső, lelki dolog! Latolgatunk, összemérünk, döntést hozunk, amiből végül cselekedet, „test” lesz… s ez fentről érkezik hozzánk, mint az alászálló madár! (Mát 3,17)

Ezen az úton járva más „következmények ideje” jön el, nem a kivont kardú fegyveresek pusztítása. Lesz vigasztaló szó Babilonban, akad, aki hetven év után hazavezérli őket, és a templom is újjáépül a maga idejében. De csak a sok évtizedes száműzetés után, ha már tényleg szembenéztek bűneikkel. Akkor kiderül, hogy „…könyörülő és irgalmas az Úr, késedelmes a haragra és nagy kegyelmű, nem feddődik minduntalan, és nem tartja meg haragját örökké. Nem bűneink szerint cselekszik velünk, és nem fizet nekünk a mi álnokságaink szerint. Mert amilyen magas az ég a földtől, olyan nagy az ő kegyelme az őt félők iránt. Amilyen távol van napkelet napnyugattól, olyan messze veti el tőlünk a mi vétkeinket.” (Zsolt 103,8-12) Igen, ez a kegyelem. Még hallani is jó róla – hát még élni általa! Ne késlekedjem hozzákezdeni. Így legyen. Ámen.

 

Fohász

Uram, égig ér a te irgalmad, és kegyelmességed a felhőkig. Segíts, hogy ez fontosabb legyen számomra minden egyébnél, hogy bennem is testté lehessen az ige. Ámen.