Uncategorized

A lelkivezető

Érdemes-e az embernek életét kockáztatnia – s ha igen, miért? Gép-e a valóság, aminek egyszerű, könnyen átlátható törvényei vannak, és tudunk-e mi emberek igazán fontos dolgokban valamit is segíteni egymásnak? Mit jelent találkozni a halállal, és újragondolni az életünket? Ilyesmiket nem nagyon szokás kedélyes vacsorai beszélgetések alkalmával érinteni. Vágjunk most mégis bele, egy valamikor nagy feltűnést keltett film kapcsán.

 

Igehirdetés 2017. november 26.

A lelkivezető

 

 

Textus: Csel 20,24

„Semmivel sem gondolok, még életem sem drága, csakhogy elvégezhessem az én futásomat…”

 

Egy különös Tarkovszkij-filmet mutattak be 1979-ben. A blokk kultúrpolitikájához tartozott, hogy időnként engedtek megjelenni valódi műalkotásokat is, hogy a világnak bizonyítsák a szabadságot. Sokan sci-finek vélték a Sztalker című  filmet, ami a dolog teljes félreértése volt. Kétségtelenül fantázia-történet, mely mondanivalójánál fogva azonban a legmélyebb orosz irodalmi és bölcseleti hagyományokat folytatja. Szuggesztív, látomásos képei a Zónáról szólnak, egy lepusztult, tilos tájról, amely teli van veszélyekkel, csapdákkal, és megfejthetetlen törvényekkel. Meteorit-becsapódásnak vélték a helyet, esetleg magasabb világból érkezettek nyomainak (ez a gondolat akkoriban népbetegség volt) – de akiket kiküldtek a vizsgálatára, sosem tértek vissza. A képek tanúsága szerint nukleáris katasztrófa sem kizárható, bár ezt kimondani sem szabad a filmben. A virágoknak itt mindenesetre nincs illata, és minden romos, feldúlt. Körülkerítették, és fegyveresek szigorúan őrzik. Sztalker, azaz vezető nélkül életveszélyes benne minden lépés. (Az angol szó egyébként becserkészőt, és törvénytelenül kifigyelőt is jelent: talán a rendező öniróniája, hogy ezt a címet adta filmes alkotásának – esetleg a valódi művészet „illegális” mivoltára utal.)

Az egyetlen vonat naponta, amit szigorú vizsgálat közepette belépni látunk, nagyfeszültségű vezetékhez való, hatalmas porceláncsigát szállít: ezt titokban követve sikerül a három férfi illegális határátlépése, mégpedig életveszélyes géppisztolysorozatok tüzében.

A Zónában kalauzi tevékenységéért már öt év börtönt ült férfi, felesége könyörgése ellenére, két személyt ismét bevisz: az Írót és a Professzort.  “Ezúttal már tíz évet fogsz kapni, s én nem bírom tovább az elhagyatottságot… ne menj sehova!” – sírja az asszony a hámló vakolatú hajnali lakásban, ahol egyetlen szál villanykörte lóg a plafonról. A válasz azonban így hangzik: nekem úgyis börtön az élet mindenhol.

Sivár talponállóból indul a három ember, ahol megtudjuk, hogy azért nem oly nagy bűn az alkoholizálás, mert a lakosság fele amúgy is iszik: öregek, nők és gyerekek is. A csapos megértően bólint, ő mindent tud – felhívja majd az asszonyt, ha a Sztalker nem térne vissza…

Életveszélyes körülmények közt jutnak be a tiltott területre. Céljuk elérni a rejtélyes Szobát, ahol állítólag minden kívánság teljesül. A Szörny, alias Sündisznó nevezetű személy például gazdag akart lenni, azért jött ide, és meg is kapta, meséli a Sztalker – de egy hét múlva felakasztotta magát. Talán az északi mitológiák rejtelmes sünjeire utal a neve (Porcupine, tüskés disznó), melyek éjjelente a ház környékén károkat okoznak, mint a koboldok, ha az emberek megsértették őket. Felborogatják az edényeket, leölik az állatokat s vad üvöltésekkel zargatják az embereket álmukból. A Sztalkernek egyébként magának is különös, béna lánya született, meglehet, hogy büntetéséből… A Zónát tisztelni kell.

Elvadult tájakon haladnak előre a férfiak, kőhajításnyi utat tudnak “kitapogatni” maguk előtt, fémcsavarokra kötözött, szalagos jelzőkkel. Váratlanul ijesztő és megmagyarázhatatlan üvöltések hallatszanak. Tankcsata elhagyott színhelyére érnek, de mintha évszázadok megkövesedett üledéke rakódott volna már a páncélos ütegekre… Kiderül, hogy a Zónában régebben még virágok sem voltak – egyébként itt minden bizonytalan és teljességgel kiszámíthatatlan. Ahogy a Sztalker mondja: „Az út itt hol sima, hol pedig összekuszálódik. Ilyen a Zóna. Hihetnénk azt is, hogy szeszélyes, pedig minden pillanatban a mi állapotunk szerint változik.” A világ itt tehát az ember lelkének kivetülése – vagyis pontosan olyan az élet, mint az, aki éli azt…

 

Lássunk egy beszédes illusztrációt:

 

Néha egy sötét, fekete kutya tűnik föl a filmben, máskor meg hullámzó lávafelszínt, vagy éppen parázsként átizzó sziklákat látunk, esetleg maguktól ugráló fémcsavarokat, rájuk kötözött jelzőszalaggal… Minden lépés végtelenül veszélyes, s az út tele van csapdákkal.

Akkor mit kerestek itt azok, akik eddig idejöttek? Azt hiszem, feleli a kérdésre a Sztalker, a boldogságot… A Professzor már visszafordulna, ő hazamegy. De senki nem mehet azon az úton vissza, amit egyszer megtett – nincs visszaút! Az Író egy váratlan pillanatban önhatalmúlag, a Sztalker engedélye nélkül elindulna a mágikus hely, a Szoba felé (mely elhagyott magasfeszültségű transzformátor-épület, egyébként pedig ijesztő, sötét, emberarcú kísértetház, egy nézetből pedig kifejezetten koporsófedelű) – ám a Szoba váratlanul rákiált: “Azonnal forduljon vissza…!”

Az Író a közben zajló beszélgetések során szemére veti a Professzornak, hogy az ő egész nevezetes modern technológiája éppen csak arra jó, hogy az emberek kevesebbet dolgozzanak, és többet egyenek – az viszont megkéri őt, éppen, mikor az végre kimondaná, szerinte miért is élünk, hogy hagyja békén a lelki komplexusaival, a földön országok éheznek, s egyébként is egész éjszaka nem aludt, pihenni szeretne. De mi van akkor, ha Isten csupán egy matematikai képlet…? Erre sincs felelet. Aztán elemi erejű vízesés sodrásában haladnak előre – ahol a Sztalker vezetésével, nagy veszélyek közt ugyan, de mégis továbbjutnak…

Az Író időközben beismeri, hogy kételkedik saját tevékenységében, a „megvásárolható ihletben”, s tulajdonképpen csak azért ír, hogy önmaga és mások előtt bizonyítsa magát. Lassan kiderül, kiben mi lakik, mi is foglalkoztatja. A mindennapi pszichés valóság ily brutális betörése következtében már nem tudjuk eldönteni, tényleg van-e varázsereje annak a titokzatos Szobának, melyért életveszélyt vállaltak, vagy nincs. Az Író és a Professzor mindenesetre szkeptikusok, noha ők is oda törekednek. Félelmetes diagnózis – a tudomány és technológia világában már tényleg egyáltalán nincs hit, sőt azt nem is tűrik. Talán a művészet az egyetlen, amiben még méltó tevékenység folyhatna – de az Író kételyei, és egyéniségének lazaságai nem erre vallanak. (A kocsma elé még egy sportkocsis, mondain nő társaságában érkezett, akinek nevét sem tudta, de azt is magával akarta hozni.) Mindenhol érvényes azonban, halljuk ki beszélgetésükből, más fontos témák között, hogy a megkeményedés és merevség elpusztít – ha létezik egyáltalán jövő, akkor az a puha lágyságé. Egyedül az életképes –

Lassan fölfogjuk, hogy akkor élünk igazán, amikor életveszélyben vagyunk, mert a filmnek csak a Zónában játszódó része színes, a többi fekete-fehér. Ez lehet a Zóna szó egyik jelentése is: felfokozottan, igazán élni, egy lépésre a haláltól. Ami a film nyelvén talán az istenközeliség szimbóluma, de természetesen ez sem kimondható. “Elektromos nagyfeszültség”, ahol élet-halál kérdése minden. Az értékes, valódi lét kockázatra hív, a kényelem, megszokás, „automata üzemmód” pedig lényege szerint életellenes. Elvesz, ahelyett, hogy adna. A rutin a tanárnál, orvosnál, papnál, művésznél halál: szellemi embernek (nem csak a jó papnak) holtig tanulnia kell. Fájdalmasan, kudarcok közt is, mindenkor. Új utakat, igazságokat – még tartást és helytállást is. Jól fizető, kényelmes megszokásait, tulajdonképpen önmagát halálosan kockáztatva. Nincs-e igaza a költőnek, mikor így csattan föl: „Miért van az oltáron kereszt? Lehetne ott zsibárus, ki portékáját kínálgatja!” (Weöres S.) A halálhoz közeli lét őszinteséget, teljes jelenlétet kíván – leginkább erről szól a Sztalker. Természetesen, egyáltalán nem a bázisugrók fölösleges életkockáztatását ajánlgatja – ellenkezőleg. Megőrizni létezésünket, iszonyú csapdák és veszélyek közt is helytállni, sőt lehetőleg megduplázva visszaadni, amink van – ehhez kell az elszántság! Bámulókra nincs szükség: élj rejtekezve. Ezek az emberek őszinték egymáshoz (már amennyire önmagukhoz is sikerül), de a belső valóságot nehéz megfogalmazni: néha valóban csak párhuzamos monológokat hallunk. A film képei mégis egyértelműen beszélnek.

A Sztalker például egy parányi száraz “szigeten” tér pihenni a lassan áramló, moszatos víz közepette (ld. fent): ekkora a magánossága… de a Zóna működési törvényeit ismerve az sem kizárt, hogy maga szigetelte el magát ennyire. A  “vizek” felszíne alatt pedig, elalvása közben régi pénzdarabok, eldobott injekciós tű, nagyméretű fémrugók és elsüllyedt orosz ikon tűnnek elő, fülében pedig az apokalipszis borzalmas próféciája hallatszik:  „…és íme, nagy földindulás lett, és a nap elsötétült, mint egy fekete szőrzsák, és a hold egészen olyan lett, mint a vér; és az ég csillagai a földre hullottak, miként a fügefa hullatja éretlen gyümölcseit, mikor nagy szél rázza. És az ég eltakarodott, mint mikor a papírtekercset összegöngyölítik, és minden hegy és sziget a helyéből elmozdíttatott.  A föld királyai és fejedelmek, és a gazdagok és vezérek és hatalmasok, és minden szolga és szabad elrejtették magukat a barlangokba és a hegyek szikláiba, s ezt mondták a hegyeknek és a kőszikláknak: Essetek mireánk és rejtsetek el minket annak színe elől, aki a királyi székben ül, és a Bárány haragja elől…” (Jel 6,12-16)

Mikor fölébred, két utasa még alszik. Látványuk a tanácstalan tanítványokat idézi fel számára: „…És íme, azok közül ketten mentek ugyanazon a napon egy faluba, melynek Emmaus volt a neve, és beszélgettek maguk közt azokról a dolgokról, amik történtek. És amint beszélgettek és tanakodtak, Jézus hozzájuk menve, velük együtt ment az úton. De szemeik visszatartóztattak, hogy őt meg ne ismerjék…”  (Luk 24,13-16) Felébredtek már…? – kérdezi tőlük jelentőségteljesen. Aztán így beszél hozzájuk: „…Az élet értelmét kutatjuk, meg a művészet önzetlenségéről beszélünk. De vegyük a zenét, aminek legfeljebb mechanikusan van kapcsolata a valósággal, nem az ideák mentén – mi rezonál bennünk hangjaira? Nem is tudjuk – valami csoda folytán mégis eljut a szívünkig, s a legnagyobb gyönyörűség forrása és az embereket összeforrasztó legfőbb erő lesz.” Azok ketten áhítattal, csodálkozva hallgatják profán „igehirdetését” – s jól tudjuk, hogy a modern értelmiség temploma valóban a hangversenyterem lett.

Mennek azonban tovább, és félelmetes alagút következik. Sorshúzás után az Író indul előre, bár semmi kedve elsőnek lenni. Szennyáradatok nyomát viselő város alatti csatorna, mely most éppen száraz, és nem tudni, hová kanyarodik… Csak annyi biztos, hogy itt óriási életveszély van, a beláthatatlan alagút baljós fényei közt maga a Sztalker is rettegve húzódik a másik háta mögé egy-egy váratlan, óriási robajlásnál. Mindnyájan rettegnek. Váratlanul hatalmas “eső” zuhog a mennyezetről, mintha odafent olvadna – de egyáltalán nem tudni semmit. Halálos félelem mindenben. Az Író végül egy ajtóhoz ér, ám nem mer bemenni. Pisztolyát veszi elő, a Sztalker azonban eldobatja vele – kire akar itt tüzelni? Az ajtón túl nyakig vízen kell átlábolni, majd halálmadarak repülése látszik. A Professzor, mint kiderül “vész esetére” ampullás mérget hord magánál. Meghalni jött ide..? – kérdezi tőle a Sztalker.

Az Író az alvilági megmerítkezés után sötét kúthoz ér: jelzőkövet beledobva nem hallani, hogy az a mélyére érne… A kút szélére ül, ott beszél önmagához. Szembesül életének és író-voltának hiábavalóságával: azt hitte, javára van az embereknek, megváltoztatja őket, de semmi nem történt – csak szerkesztőségek, zsurnaliszták, irodalmárok mindenhol. Aztán jön majd valaki utána, aki folytatja, s ugyanúgy felzabál másokat, mint ő tette… A jövő egykor a jelen pereme mögött bujkált, ma azonban már azonosak, csak a zabálás érdekel mindenkit…

Egy titokzatos telefonbeszélgetés után a Professzor fölveti, mi lesz, ha mindenki hinni kezd a Szobában, és embertelen világjavító elméletek, vezérek ideológiája lesz belőle?  „Ez most itt az életük legfontosabb pillanata” – figyelmezteti őket a Sztalker. „Nem kell semmit mondani, csak koncentráljanak, és gondoljanak az egész életükre. A legfontosabb az, hogy… hinniük kell! Aki emlékezik a saját életére, az jobb lesz általa” – mondja nekik.

“Magunkat megalázni, nyavalyogni, imádkozni…? Ugyan már!” – jön a felvilágosult Író válasza. Részemről egyáltalán nem hiszem, teszi hozzá, hogy jobb leszek, ha felidézem az életemet. „De mi a baj az imádkozással…? Az csak a büszke beszédünk!” – válaszolja a Sztalker, s így folytatja: „Nyugodjon le, ön még nem tart ott… Gyakran megesik.”

“Nem…ez nem lehet…” – szól közbe váratlanul a Professzor – “…ez itt egy húsz kilotonnás bomba!” És előhúzva a rozoga padlózat alól, lecsavarja egy fényes acéltubus végét, zsebéből pedig elhelyezi benne a hüvelyknyi fehér töltetet. Mi raktuk össze, a volt kollégákkal. Ha viszont avatatlanok kezébe jut… de lehet, hogy ami a legbensőnkben lakik, nem fogja engedni… hiszen ez is a természet része, s akkor kell legyen értelme…

A Sztalker kiragadná a bombát a kezéből. „Össze akarják törni minden reményünket…!” – kiáltja. Dulakodnak, ám az Író közbeavatkozik a tudós oldalán. A Sztalker kétségbeesetten, sírva mondja: „Ennyi maradt az emberiségből… idejönnek utolsó lehetőségként, maguk döntöttek így – s mégis el akarják venni az összes létező reményt!” Az Író azonban durván leinti: “Fogja be a pofáját – én átlátok önön…! Csak azt élvezi, hogy Mindenhatóként dönthet mások életéről és haláláról! Tudom már, hogy önök, sztalkerek miért nem mennek be a Szobába sosem – kihasználják a szenvedésünket! Csak a pénz… nem is az, hanem a hatalmuk… a titokzatosságuk és a tekintélyük, az fontos!”

„Nem igaz, ez tévedés!” – válaszol a Sztalker a verekedéstől véres arccal – “…ide nem jön az ember saját jókedvéből! Nekem semmim sincs, még barátom sem, és a feleségemnek sem tudok adni semmit – nekem egyedül ez van, a Zóna… ahova nem magamtól jövök. Ide nem lehet úgy jönni! Nekem ez minden, boldogságom, szabadságom, önbecsülésem forrása – miért akarják összetörni? Pontosan olyan meggyötört, elvesztett embereket hozok ide, mint magam vagyok… hogy reményt találjanak! És tudok is rajtuk segíteni – én, a lúzer…! Olyan boldogság ez nekem, hogy sírok tőle, ha adhatom az embereknek! Tőlem már mindent elvettek a szögesdróton túl, én azért jövök ide. Itt minden az enyém, érti…? A Zónában!”

“Lehet, hogy így van, nem tudom…” – feleli az Író. “Mindenesetre, bocsásson meg… ön afféle Isten-bolondja, akinek fogalma sincs, mi zajlik itt. Ki mondta önnek, hogy a csoda egyáltalán létezik? Tulajdonképpen ki beszélt önnek a Szobáról…? Én is jobban tenném… ha szépen csöndben halálra innám magamat odahaza, a saját lakásomban…” Miközben ezt mondja, megtántorodik, és majdnem beleszédül a szomszédos Szoba mélységébe – de a Sztalker a lábánál fogva visszarántja. Vitájuk alatt a Professzor szótlanul szétszedi a bombát, és darabjait egyenként a szennyes, alvilági pocsolyába dobja. A hínáros vizet, alatta a régi emlékekkel s egy odaúszó furcsa hallal, lassan és fokozatosan sötét, fekete olajfolt fedi el –

Sok más esemény és fontos dialógus után végül újra a talponállóban vagyunk, ahol megint fekete-fehérben fut a film. A három férfi leverten, szótlanul iszik, a csaposon kívül más nincs ott. Megjön a Sztalker felesége, s szemrehányást tesz férjének a fekete kutyáért, mely a Zónában csatlakozott hozzá. Béna lányuk az ivó előtt, egy ipari folyóparton ül, mankói társaságában – őt éppen levegőztetik… „Rendben, menjünk” – mondja a Sztalker megadással feleségének, és kimegy kislányához. Amint a gyereklány haladását látjuk,  színesre vált a kép, s már-már azt hisszük, megint tud járni, mert ez volt apja „kívánsága”… de a távolodó kamera megmutatja, hogy apja viszi a nyakában. Mennek hárman, az iszonyú ipari tájon, együtt, rendületlenül –

Odahaza, a lakásukban ismét fekete-fehér minden. A család befogadta a kutyát, a férfi lefekszik mellé a földre. „Egyedül Isten tudja, hogy milyen fáradt vagyok…” – mondja szinte sírva az asszonynak. „Ez az értelmiség? Ilyen írók, tudósok? Semmiben sem hisznek! Az a szervük, amellyel hisznek, használat hiányában elsorvadt…”  Felesége gyengéden lefekteti az ágyba, segít cipőjét levenni, és betakargatja. „Micsoda emberek… üres volt a tekintetük…!” Ők nem tehetnek róla, nem rossz emberek, válaszolja az asszony, s letörölgeti férje verejtékes homlokát, majd pohárból inni ad neki. „Csak ahhoz értenek, miként adják el magukat a legnagyobb összegért, minden egyes érzelmi mozzanatukat külön… lehet-e így hinni egyáltalán valamiben? Senki nem hisz, mások sem! Minek vigyem így őket oda…? S ami a legrosszabb, senkinek nincs szüksége rám, hogy odavigyem… nem is megyek többé oda.”  Az asszony letörli a könnyeket férje zokogó arcáról. Akarod, hogy legközelebb én is elmenjek veled? – kérdezi tőle. Ha akarod, elmegyek! Vagy azt hiszed, nekünk már semmi nincs, amit kérhetnénk…? „Te nem mehetsz oda…” – mondja a férfi.  Miért ne mehetnék?  “Mert… mi lenne, ha neked se válna be…”  Aztán elfordítja elgyötör arcát a párnán, s nem látjuk többet a filmben.

Felesége végezetül elmondja a kamerába, talán nekrológként, asszonyos tárgyilagossággal, hogy anyja ellenezte házasságát. Persze, hiszen mindenki látta, hogy ő nem ebből a világból való. A szomszédok is nevettek rajta, szerencsétlen flótásnak tartották. Hívott engem, én pedig mentem, mondja – s ezt igazából sosem bántam meg… Voltak ugyan szenvedéseink, félelmek, szégyenek is, hisz előre lehetett tudni, hogy nem lesz könnyű egy sztalkerrel – de nekünk ez volt a sorsunk, s ez rendben is van így. Jobb volt egy keserű boldogság, mint egy szürke, unalmas élet… talán nem is tudtunk volna igazán örülni, ha minden csak jó és szép lett volna az életben…

Béna, mosolytalan arcú leányuk pedig (mikor őt látjuk, megint színesre vált a film) – egy szép, líra verset olvas magának Tyutcsevtől, „A szemek” ragyogó sugaráról. Utána kipróbálja a saját tekintetét, és szomorú szemével, pusztán gondolati erővel poharakat mozgat meg azon az asztalon – amit aztán a ház mellett elhaladó vonat „realitása” is borzalmasan megráz.  A tiszta gyermekszív, a bénasága dacára sem lefutott, nyiladozó leányélet – esetleg hegyeket is útra indít? A vonat iszonyú zakatolásával az Örömóda tört hangjai szűrődnek be a háttérenl – s ezzel a szimbolikus paradoxonnal ér véget a film.

…………………………………………………………………………………………………………….

 

Lehet, hogy nem is a mágikus „cél”, hanem a megtett út a fontos, amíg odáig jutunk? Merünk-e még fontosat kívánni, s mi a hitünk tényleges tartalma? Tenni dolgunkat, állni a helyünkön tisztesség dolga – a Sztalker is fölveszi nyakába béna kislányát… A dolgok mélyén ott a hit, ami viszont minden emberben útmutatásra, gondozásra szorul. Jóság nélkül nehéz, nem is nagyon lehet megmaradni. A körülmények sosem barátságosak, ha hivatalosan éppen annak mondanák is őket –  Isten segítse a küzdőket! A Sztalker végső keserűsége katartikus érintéssé válik, mert ennek a különös embernek “eredménytelensége” mögött olyan hit rejlett, ami önmaga fizetsége.

A filmet létrehozni életveszélyes lehetett: de ami született, az orosz hagyomány autentikus megnyilatkozása. Kockáztatás, amiről egyébként maga a film is szól. A komolyan vett hivatás, segíteni, ahol szüksége van arra – a hit megtalálásának nehéz útján is.  Egyetemesen értett papi életfelfogás, ami nélkül nem is nagyon érdemes élni. Említésre méltó utat járni pedig egyáltalán nem lehet. Hát legyen hitünk, bármivel is foglalkoznánk – a hit bennünk a legjelentősebb, a tényleg élő rész! Ámen.

 

Fohász

Adj Uram, lelki érzékenységet, hogy meghalljam szelíd szavaidat, s fölfogjam bennük nyilvánvaló indításaidat – még ha azok váratlan s furcsa helyről érkeznének is. Ha pedig áldozatra van szükség, kérlek, add meg az ahhoz illő tisztaságot. Ámen.