Igehirdetések

Egymás kölcsönös energizálásának titka (ea.)

A Házasság Hete hazánkban 2018-ban már tizenegyedszer kerül megtartásra, éspedig egyházi és világi szervezetek közös rendezésében. Örömmel fogadtam e rendezvény-sorozatban a Pócsmegyer-Leányfalusi református egyházközség meghívást a Leányfaluházban tartandó előadásra, melynek címe az „Egymás kölcsönös energizálásának titka” lett. Az elhangzott előadás szövege itt olvasható.

 

 

Leányfalu, 2018. február 16.

 

Egymás kölcsönös energizálásának titka

(Házasság Hete, előadás)

 

„Azon a napon megtudjátok, hogy én az én Atyámban vagyok; és én tibennetek, ti pedig énbennem.” (Ján 14,20)

 

 

Szeretettel köszöntöm az egybegyűlteket: akiket az egyszerű érdeklődés hozott ide, s azokat is, akik azzal a szándékkal jöttek ma este, hogy javítsanak házastársi, vagy általában személyes kapcsolataikon. Köszöntöm a hívő embereket és azokat is, akik ilyen tekintetben kívülállók. Köszöntöm azokat, akik házasok, s azokat is, akik még, vagy már nem élnek házasságban.

Mindenkit az embertársi kapcsolatai tesznek leginkább boldoggá vagy boldogtalanná. Tudjuk, hogy modern világunk alapjaiban individualista, ami egyebek közt jól kiábrázolódik a magántulajdon szentségében, de olyan „alapjogok” körébe tartozó állításokban is, hogy „senkinek semmi köze hozzá, hogy én miként élek” – mert ma nem csak a magántulajdon, hanem a magánélet is szent és sérthetetlen, s minden csak utána következhet a sorrendben. Csupán a legjobbak jajdulnak fel néhanap, hogy ezzel valami nincsen rendjén – s ők éppen azt állítják, hogy az ember pedig igenis kapcsolati lény. Mi „beszélgetés lettünk” – embervoltunk legfőbb jellemzője tehát az, hogy kommunikálunk, beszélünk és halljuk egymást, s éppen ettől vagyunk emberek.

 

„Sokat tapasztalt az ember,

Sok égit már megnevezett

mióta beszélgetés lettünk,

És hallani tudjuk egymást;

de csakhamar Dallá leszünk.”

                                   (Hölderlin: Békeünnep, ford.Bernáth I.)

 

Hasonló irányba terelgeti figyelmünket Goethe is egyik nevezetes drámájában, amikor ezt mondja: „A másik ember kincset őriz szívében…” (Goethe: Torquato Tasso) Ez a kincs annak a bizonyos másiknak az emberi tapasztalataiban és felismeréseiben áll. Mi nem látjuk jól magunkat, rászorulunk egymás látásaira, éppen arra a gazdagságra, ami másokban rejlik.

Az embernek ezt a ráutaltságát és „kapcsolati természetét” a Biblia pont a férfi-nő mivoltával szemlélteti: „Megteremtette Isten az embert a maga képmására. Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket. Isten megáldotta őket, és azt mondta nekik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek be, és hajtsátok uralmatok alá a földet.” (1Móz 1,27-28) Az élet tehát nagy és összetett feladat, s eredeti teremtési rendje szerint, éppen Isten „képviseletében” (ez a “képmására teremtette” valódi jelentése) – társas vállalkozás. Egy kapcsolatban, összetartozásban mindenki alkotó elemként van jelen, tehát részese a történéseknek.

Ezzel azonban el is érkeztünk mai témánkhoz, „egymás kölcsönös energizálásának” rejtélyéhez. Első számú titok itt ugyanis valóban nem más, mint egyáltalán tudni a másik emberben lévő fényről, azt konkrétságában is fölfedezni, mindig újra megünnepelni és visszatükrözni. Ez a legfőbb lelkesítő, energizáló erő. Az éltető szavak, gesztusok, mondhatjuk úgy is, a különböző „szeretet-nyelvek” alkalmazásának világa, mint a boldog emberi együttélés kulcsa – ahol ugyanis ez nincs, ott az idill legfontosabb feltétele hiányzik.

Ellenpéldája a fény fölfedezésének s dallá, vagyis ünneppé váló visszatükrözésének a másik ember tárgynak tekintése (ez a létező legrosszabb változat, pl. a prostitúcióban, de vannak polgári, sőt házasságon belüli formái is), aztán a másik lény egyszerű „funkcióvá” degradálása, úgymint pénzkereső automata, gyermeknemző társ, házépítő technikus, takarító személyzet – s akad még pár verzió. Fél évszázados lelkészi és terápiás szolgálatom alatt nem egy példát láttam arra, hogy mikor végre megvolt a ház és a két gyerek, akkor „a mór megtette kötelességét, a mór mehet” – s elváltak.

De idetartozik a „lelombozó” beszéd is, a másik hibáinak fölemlegetése, a társ elcsüggesztése – hogy Jób feleségét most ne is említsük: mikor párjának már semmije sem marad, mert meghalt hét fia és három lánya, elvesztette az összes gazdagságát, az egészségét, és a hamuban ülve egy cserépdarabbal vakargatja sebeit, akkor a drága lélek így vigasztalja férjét: „Átkozd meg az Istent és halj meg!” (Jób 2,9-10)

Egy régi regényben viszont a szerelmesek boldogan élik le földi életüket, aztán haláluk után virággá változik a lelkük, s az örök vizek felszínén tavirózsaként úsznak egymás mellett azzal a képességgel, hogy mindig hallják egymás gondolatait. Az egyik éppen tudakolna is valami fontosat a párjától, amit a földön valahogy elfelejtett megkérdezni. A másik tizenkét millió évig gondolkodik, majd hatvannégy millió év múlva válaszol neki, s feleletét ezzel kezdi: „Igen, természetesen hallottam már akkor is, amikor az előbb erre gondoltál…” Odaát tehát nagyjából ilyen viszonyok várnak az emberre, az ottani távlatok közt másként telik az idő. Alighanem erre, vagyis a földi „most” megbecsülésére gondolhatott az is, aki két házastársától is elvált, majd a harmadikat hosszú és súlyos betegség után eltemetve így írt gyászában naplójába:

 

„Figyelj a pillanatra,

mert az már soha

nem tér vissza.”

 

A modern pszichoterápiának sok iskolája van – ezeknek most még a fölsorolásától is tekintsünk el. Megemlítem azonban, hogy az un. self-pszichológia szerint a terápiás kapcsolat hatékonyságának két fontos feltétele van. Egyik az, hogy a kliens értékes, tiszteletére és követésre méltó embernek lássa terapeutáját (vagy bárki mást, akit becsül) – akit aztán „self-objectnek” tekinthet, tehát mintegy szeretne belebújni a bőrébe, mert az magasabb szinten „van összerakva” nála, mint személyiség. A másik pedig az, hogy terapeutájától folyamatosan kapjon őszinte és szeretetteljes tükrözést arról, hogy ő maga hol tart, az milyennek látja őt. S ez még mind abba a körbe tartozik, hogy mi emberek milyen mélyen, valóban teremtettségünknél fogva „kapcsolati lények” vagyunk – ami nem mellőzhető, hanem nagyon is fundamentális vonása létezésünknek!

Ám lépjünk tovább. Néhány éve olyan helyen lakunk, ahol a kert végében már mezők, ritkás-bokros s aztán erdős részek következnek, így itt több a madár, mint a város belsőbb részein. Szívesen elnézem őket, jó ismeretségben is vagyunk. Nem csoda, hogy nagy örömömre volt, amikor az új családi „élőhelyre” tekintettel gyermekeinktől látcsövet és madárhatározó szakkönyvet kaptam ajándékba – így egy-egy „új arc”, vagyis madárfaj föltűnése számomra mindig nagy eseményszámba megy. A minap például fenyőrigók jöttek, s a szakirodalomból megtudtam, hogy ezek olyan vonuló madarak, amelyek csak télire érkeznek hozzánk Skandináviából és Szibériából, tavasszal viszont visszamennek költési helyeikre. A Svensson-féle kiváló madárhatározó más mellett ezt írja róluk, mikor a hangjukat taglalja: „A vonulók jellegzetes „tyi” és jellegzetes „sak, sak, sak…” hangokat hallatnak. A varjakat dühös kiáltásokkal szidják. Éneke egyszerű, néhány csivitelő hangból áll, kivehető struktúra nélkül, rövid szünetekkel. Nászrepülés közben hosszabban, lelkesebben, gyorsabban énekel.”

Az idézet tulajdonképpen biológiai közhely, hiszen tudjuk, hogy a szerelemben minden élőlény boldog, ezért a fenyőrigó sem véletlenül énekel hosszabban, lelkesebben és gyorsabban nászrepülése idején, mint egyébkor – ám a Házasság Hetében mégis kifejezetten indokolt, hogy ennél a témánál elidőzzünk. A szerelemről ugyanis emberi térben azt szokás mondani, hogy az vagy van, vagy nincs két lény között, ám a valóságban nem ez a helyzet. Inkább úgy áll a dolog, hogy lehet rongálni és építeni, lehet egymásnak megadni vagy egymástól megvonni, sőt lehet kioltani, és mint egy mécsest, újra gyújtani…!

A Házasság Hetének idei “arcai” mesélték el a tévében, hogy már három gyermekük volt, amikor a férfi, fiatal színész lévén hirtelen felkapott és foglalkoztatott lett. Filmgyárból színházi próbára, onnan szinkronstúdióba, este előadásra sietett, és naponta éjfél után esett haza – reggel pedig hét tájban kezdődött minden előröl. Egyszer egy este aztán elébe állott a felesége, és kezét nyújtva bemutatkozott neki: „dr. Fazekas Rita vagyok, a te feleséged! Nem az egyharmad és egynegyed részed, ami nem is akarok lenni: hanem a fele-séged!” A férj (magyar hangja Zámbori Soma) se köpni, se nyelni nem tudott; s bár a pénzre is szükség volt, meg aztán egy színésznek a népszerűség és foglalkoztatottság sem lényegtelen a pályáján – mégis kénytelenek voltak másnap, meg harmadnap leülni egymással, és hosszú és nehéz, de alapjában mégis szeretetben folyó beszélgetésekkel újra rendezni a soraikat. Ebben a krízisükben, mert ez az volt – nem kell hozzá sok fantázia, az volt a valódi kérdés, amit a költő így fogalmaz:

 

„Létem, ha végleg lemerült,

ki imád tücsök-hegedűt?

Lángot ki lehel a deres ágra,

ki feszül a szivárványra…

 

…létem ha végleg lemerült,

ki rettenti a keselyűt?

S ki viszi át fogában tartva

a Szerelemet a túlsó partra?”

                                    (Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet)

 

Mert ez valóban a kérdések kérdése: Ki viszi át a szerelmet magával a halálon túlra, azaz ki szeret majd olyan egészen és véglegesen, ahogyan a költő is teszi – s ugyan ki viszi át, a krízisek hullámvölgyei idején Rita és Soma szerelmét fogában tartva, a túlsó partra? Mi a titka egymás kölcsönös energizálásának – annak, hogy az emberek nem csak ifjúságuk idején, de életük közepén áthaladva is képesek legyenek dalolni, vagy éppenséggel hosszabban, lelkesebben és gyorsabban énekelni…?

Hamvas Béla azt írja, hogy háromféle házasság van: érdekházasság, szerelmi házasság, és üdvházasság. Az elsőre nem érdemes szót sem vesztegetni, a másodikban egy év után azt érzik, hogy minden erejükkel szabadulni akarnak – a harmadik fajtában pedig elhatározzák, s tényleg aszerint is élnek, hogy ők akármi történik, mindenkor egymás javára lesznek. Sok igazság van e némileg didaktikus meghatározásban, hiszen valóban hányszor látni, hogy a legnagyobb, lobogó szerelem is (két vagy három év után, legyünk bőkezűbbek) elveszti a kezdet szivárványos boldogságát, s már éppen az a tulajdonság idegesít valakit a másikban, amit valamikor annyira megszeretett benne. Két-három év alatt ugyanis kiismerik egymás leghátrányosabb, legrosszabb tulajdonságait is, és hiába volt közöttük valamikor „jó a kémia”, abból esetleg nem marad semmi, vagy éppenséggel előjelet vált a vonzalom, s ellenszenv lesz belőle.

De mondjuk el, mit is jelent az, hogy „jó a kémia” egy férfi és egy nő között. Angol nyelvterületről jön a kifejezés, és utalás a hormonok működésére, amik valóban ott működnek minden emberben. Mindennapjainkat átjárják a különböző gondolatok, érzések és cselekvések, amiket követnek, vagy éppenséggel befolyásolnak a hormonok – s ezek közül most ragadjunk ki csak egyetlen egyet, az oxitocint. Ez a hormon az agyvelő alsó részén, középen, a hipotalamuszban választódik ki, tehát egy olyan helyen, ahova rengeteg ideg fut be óriási mennyiségű információval, ezért nagyon összetett hatásokat integrál – s onnan kerül a véráramlásba.

A boldogan beteljesülő szexuális érintkezésben nagy mennyiség szabadul fel mind a férfi, mind a női szervezetben, és etológusok szerint az állatvilágban néhol megfigyelhető monogámiáért is ez felelős. Jártam Ausztráliában, Melbourne mellett a pingvinek szigetén: a nemzetközi konferenciánk résztvevőit elvitték ide. Napszálltakor tértek haza a pingvinek az óceánról, ahol egész nap a nyílt vízen halásztak. Este bögyükben vitték haza az eleséget párjuknak, a hímeknek, mert náluk azok költik a tojásokat, s e nagy munka miatt folyamatosan éheznek. A két-három méteres hullámok közepette a sziklás parton kivergődő állatok, még egyszer mondom, bögyükben az eleséggel – szépen libasorban elindultak fölfelé a pingvin kolóniához, és ott a 20.000 költő példány között megtalálták a saját párjukat, melyhez egész életükben, azaz mind a 15 év alatt hűségesek!

De térjünk vissza az emberhez és az ő kémiájához. Az oxitocint a szülés megindításhoz lehet használni, mert összehúzza a méhet, mint az a szexuális érintkezés során is történik. Mindkét nemnél gyulladás-gátló és rákmegelőző hatású, azon kívül fokozza a bizalmat és csökkenti a félelemérzetet. Autistáknál alacsonyabb átlagszintet mértek. Idegennel találkozva 10-20%-os, ismerősökkel beszélgetve 20-30% szintet lehetett megállapítani a vérben, míg szerelmesek egymás közelében 50% fölötti szintet produkáltak. Van tehát „kémia” a szerelemben, ehhez kétség nem fér – de mint láttuk, ez önmagában legfeljebb 2-3 évre elég egy kapcsolatban, amíg az újdonság ereje hat. Aztán pedig ott a kérdés: ki viszi át a szerelmet, fogában tartva, a túlsó partra…!

Most egy filozófiai kategóriát kell segítségül hívnunk, a kölcsönös áthatást. A német misztikus, Jakob Böhme „inqualieren” formában utal rá, de foglalkozik vele, mint az ellentétek egységének témájával a görögöknél Herakleitosz, a középkori keresztyén gondolkodók közt pedig Nicolaus Cusanus. A világban lévő ellentétek hatnak egymásra, sőt tartalmazzák egymást: a jó közepén ott bujkál a rossz, s váratlanul növekedve átveszi az uralmat – ami fordítva is megtörténik. Amikor egy deszkába szöget vernek, az nem kölcsönös áthatás, mert valójában semmit nem „közöltek” egymással, egyik sem változott lényege szerint – noha a deszka mechanikusan szorítja a szöget, magában tartva azt, a szög pedig roncsolta a deszka szövetét, behatolt abba. Amikor viszont egy élő mag, legyen mondjuk mustármag, fává nő, akkor a gyökérzete és a föld kölcsönösen áthatják egymást. A mag gyökérzetével életet visz a talajba, s lehulló leveleivel további humuszt képez benne (ez viszonylag friss vulkáni szigeteken jól tanulmányozható) – a talaj pedig közli a maga táperejét, éltető elemeit a fával, s az így növekedni képes és gyümölcsöt hoz.

Ez a kölcsönös áthatás hiányzik a szerelemben ott, ahol nincsenek autentikusan humán lelki-szellemi közlések, nem zajlik emberi kincsek átadása és elfogadása, csupán csak „kémia” (vagy ha úgy tetszik, biokémia) van a párok között. Így jöhet létre a „rossz kettő”, ami azonban már némi aritmológiai magyarázatot is igényel. A számoknak nem csak mennyisége, hanem minősége is van, ezt nevezzük aritmológiának. Mivel az Egy Isten száma, így valamennyi szám között nem a legkisebb, hanem a legnagyobb. Az Egy a meg nem nyilvánult Kettő, az utóbbi pedig már a szembenállás, a dialógus száma. A Kettő a megnyilvánult Egy, de kölcsönös áthatás (inqualieren, ellentétek egysége) hiányában csak „rossz kettő” lesz belőle – mondjuk a hatalomért dulakodó házaspár, vagy más áldatlan meghasonlás. A Három viszont az egységre jutott kettő, ahol az Egy és a Kettő összegeződnek, tehát kincseiket egymásnak átadják – így az élet rejtélyének megoldása szükségképpen trinitárius. A Szentháromság filozófiai szempontból nem homályos egyházi dogma, hanem a valóság örök, organikus szerkezete.

De lássuk, miként szól erről Hieronymus Bosch (1450-1516) németalföldi festő, aki mondanivalója szerint akár előreformátornak is tekinthető. A „Gyönyörök kertje” című triptichonja a Prado-ban található – mi elutaztunk érte Madridba. Meglepetést jelentett, hogy viszonylag milyen kicsi a valóságban, kinyitva mindössze 220 x 389 cm, vagyis az egyes alakok szinte miniatúraként vannak megalkotva. Ennek a világi „szárnyasoltár-képnek” bal szárnya a Teremtést ábrázolja, az embert ártatlanságában és tisztaságában megfestve:

 

 

Az élőlények a teremtéskor a vízből jönnek elő, amint a biológia és a Biblia is utal erre – de minden a helyén van és idilli. Az élet vize több változatban is uralja a képet – a kert pedig mindenestől harmonikus, szépen rendezett, tiszta és édeni.

A középső rész az élet forgatagát, önmagába visszatérő körtáncát ábrázolja. Nagy kavalkádban, farsangi felvonulásban halad a rengeteg emberi lény, bemutatva ezernyi példán, mivé lesz az élet az ember kezén, ahol a gyönyörök hajszolnak mindent. A jobb oldalszárnyon pedig a Poklot festette meg H. Bosch, vagyis azt, hogy hova jut az élet, amikor egészen megromlik.

A középső, fő kép jobb alsó hányadának egyetlen motívumát lássuk itt most kinagyítva:

 

 

A szakirodalom a kép e kicsiny, ám részleteiben is pontos, és nagy életismeretről tanúskodó részének a „Das uneinige Paar” elnevezést adta. A „rossz kettő” alakjait háttal, mintegy gúzsba kötve táncoló lényekkel szemlélteti, akik nem látják egymást. Már az maga is nagy és súlyos téma, hogy “gúzsbakötve táncolni” – de itt még ennél is többről van szó. Éppen kikelőben vannak a magból vagy tojásból, azaz éretlen lelkek, „rajtuk még a tojáshéj” – akik a fejükön fészkelő baglyot, a bölcsességet természetesen nem látják. Azon mesterkednek, hogy a tüskés ágak szövevényében minél több gyümölcshöz hozzájussanak, ami az ikonográfiában az örömöket, konkrét jelképként a szexuális élvezetet is jelenti – de ez itt éppen csak az egyiknek sikerül. Ő mindkét kezében szorít is egy-egy piros gyümölcsöt, amiből nem ad a másiknak – az pedig láthatólag hiába nyújtogatja érte üres kezeit. Nyilván nem csak a testi élvezetekre, hanem általában a örömökre utalt itt H. Bosch, amiket az életben mindenki magának akar leginkább – s mivel valódi közlésről, kölcsönös áthatásról szó sincs a két lény közt, hát maradnak a tüskék és a hegyes kardok, amik közt minden mozdulat fáj, sebződnek és sebeznek. Íme, a „rossz kettő” – mely a kincsek odaajándékozásának hiányában nem jut semmiféle egységre, nem is járja át egymást még testi módon sem – csak és kizárólag árt a másiknak.

 

A következő kép már a Chartres-i székesegyház közepén a padlózatba épített labirintust ábrázolja, ami 1215-1221 között készült. Az útvesztő az emberélet eltévedésének ősi jelképe, egyébként a mínoszi görög kultúra vezérmotívuma. Dante is ezzel a képpel kezdi az Isteni Színjátékot:

 

„Az emberélet útjának felén

egy rémisztő, sötét erdőbe jutottam,

mivel az igaz utat nem lelém.” (ford: Babits M.)

 

 

 

A hagyomány szerint valamikor még egy bronz minotaurusz is volt a Chartres-i labirintus  közepén, amelyet azonban valamelyik háborúban ágyúnak beolvasztottak. Mindenesetre mai állapotában is hordozza üzenetét: az ember járja tévedező útjait, s végül egy virághoz érkezik. Ez volt a célja, az öröm és a szépség – ám ha megtalálta is, innen már csak fölfelé van tovább. Azon a síkon, ahol eddig bolyongott, egyáltalán nincs kiút – kizárólag dimenzió-váltással.

 

 

Mit jelent ez a „fölfelé”? Az ellentétek egyesítését, a Kettő találkozását a Három, vagy ha úgy tetszik, az Egy jegyében – tehát azt a kölcsönös áthatást, ami nélkül nincs inspiráció és nincs boldog házasság sem. A megértés, a lelki-szellemi út – amire mi emberek teremtettségünknél, tízmilliárd agysejtünknél fogva mandátumot is kaptunk. Egy majmot meg lehet tanítani gyufát gyújtani – de arra már nem, miként vigyázzon is a lángra, hogy az ne égesse le az erdőt. A kályha viszont, mikor a láng a helyén van, s bemelegít egy egész házat, ahol a család lakik baj és tűzvész nélkül, már kulturális teljesítmény, aminek alapja a megértés. Ilyesmit csodál az említett self-pszichológiai kliens is a maga terapeutájában – az „magasabb szinten van összerakva” mint ember, őnála. Ezért hát érdemes visszatérnünk egy pillanatra az elveszett idillhez, s jobban megszemlélni, miként is „rakta össze” a képet Hieronymus Bosch:

 

 

Megfestette, hogy a „Boldog Kettő” nem az, amikor férfi és nő közvetlenül találkoznak egymással, akár mezítelenül is: hanem „ketten hármasban” vannak az Úrral – mintegy rajta át találkoznak. Ebben a tekintetben komoly különbség van hívő ember és hitetlen között, mert a felfogásunkat és mindennapjainkat érintő legnagyobb dologról, az igazság-kérdésről van szó. Minket az vezérel, amit a Bibliában hitünk egyik legrövidebb összefoglalásaként így olvasunk: „Azon a napon megtudjátok, hogy én az én Atyámban vagyok; és én tibennetek, ti pedig énbennem.” (Ján 14,10) A talányos “…azon a napon…” mindig Isten cselekvésének idejét jelenti, amikor ég és föld áldott módon találkozhatnak, s át is hatják egymást. E trinitárius mondat Krisztusnak az Atyával és a Szentlélekkel való egységéből indul, mint felső hármasságból (1Ján 5,7); s azzal a földi hármassággal egészül ki, amit a házasság gyakorlatában a “ketten hármasban” jelent – “én tibennetek, ti pedig énbennem.” (Ján 14,20). Ehhez sokat hozzátenni nem lehet, s nem is kell. A Szentháromság titkának bárki részese lehet, aki kiteszi magát az ég és föld, az isteni és emberi kölcsönös áthatásának, vagyis Krisztusban új életre jut:

 

„Istenhez a szív egyszerűen benyit;

ész s értelem soká vár, míg beengedik.”

                           (Angelus Silesius, Harminc párvers, ford. Szabó Lőrinc)

 

Végül lássuk záróképünket. A Lánchíd tervezője William Clark, angol építész (nem azonos a hidat kivitelező, és az Alagutat is tervező skót Adam Clarkkal, aki munkája befejeztével Pesten telepedett le, s akinek nevét a Clark Ádám tér őrzi) Marlow-ban tervezett először egy hidat, melyen feleségemmel a helyszínen jártunk is évtizedekkel ezelőtt Angliában. Kisebb és egyszerűbb példány, azt mondhatjuk, vázlata a mi hidunknak. A Budát Pesttel összekötő Lánchíd viszont, mely 1839-49 közt épült, minden tekintetben mestermű. Nem is tudjuk pontosan miért szép, miért tetszik annyira – de mindenképpen mély benyomást tesz az emberre:

 

 

New Yorkban is épült később egy lánchíd, valójában a világ első acélkábel-hídja, a Brooklyn-híd (J. A. Röbling német tervező munkája, 1883), amely méreteiben sokkal nagyobb, s formájában is emlékeztet a miénkre – ám arányaiban nem olyan tökéletes, mint a Széchenyi megálmodta és kezdeményezte elődje. Miért fontos mindez? Mert a mi hidunk szépségét (amit persze lehet vitatni vagy elvitatni) éppen az „ellentétek egysége”, és a hármas szám többszörös beleépítettsége biztosítja. A nagy nézetet, tehát magát a hidat két ellentétes tulajdonság határozza meg: a pillérek erőt hordoznak, a láncok karcsú vonulása viszont légies és könnyed. Ilyen ellentéteket szép egységbe összerakni nem csak mérnököt, hanem művészt is tesz.

De nézzük az említett 3-as szám uralmát. A hidat a pillérek három részre tagolják, ami a legklasszikusabb felosztás és önmagában is gyakori, ám itt a részek egymással tökéletes hányadokat is adnak. Megnyugtató a látvány – nem lehet mást mondani, mint hogy ihletett. Észrevenni azt is, hogy a természetes hullámvonalat alkotó láncok, a tőlük induló függőleges vonóelemekkel, majd az úttesti résszel a szemnek további “hármasságot” ajándékoznak. Végül ott vannak maguk az erős pillérek: ezek a vízben álló erős pilonokból, a hátukra épülő, kapuzatot tartalmazó középső részből, s végül a csinosan rájuk illesztett bástya-oromzatból állnak. Az utóbbi nem felületes dekoráció: elég méretes ahhoz, hogy dialógusban álljon a híd egészével, vagyis egyenrangú szerkezeti és esztétikai elem. Ezek után valóban nem nehéz megpillantani már azt sem, hogy a vízből kiemelkedő pilonok felülete  (amit a Duna felszínével párhuzamos síknak látunk, pontosabban képzelhetünk) szintén hármas osztású: áll a középső, “pilléri” részből, továbbá egy-egy észak, ill. dél felé hajóorrszerűen kinyúló hányadból.

Ha tehát mi a Házasság Hetében egybegyülekezve most azon elmélkedünk, miként tudjuk egymást energizálni – akkor nyugodtan eszünkbe juthat a Lánchíd is, a világ legszebb hídja. “Hidat építeni” mindig aktuális ember és ember között – hát legyen a mi hidunk is szép és erős – s még az sem baj, ha trinitárius számok logikája szerint, az itt taglalt “kölcsönös áthatás” jegyében épül. Ne felejtsük: „Azon a napon megtudjátok, hogy én az én Atyámban vagyok – és ti énbennem, én pedig tibennetek.” (Ján 14,20) Így legyen! Ámen.