Igehirdetések

Békák az ágyban

Vannak abszurd képek, amik évezredekkel ezelőtt azért születtek, és foglaltattak írásba, hogy javunkat szolgálják. Valami rosszabbtól akarnak megmenteni? Igen, pontosan. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2018. március 4.

Békák az ágyban

 

Lekció: 2Móz 7,26-29  2Móz 8,1-11

Textus: Zsid 11,27

„Hit által hagyta oda Mózes Egyiptomot, nem félvén a király haragjától, mert erős szívű volt, mintha látta volna a láthatatlant.”

 

Bibliavasárnapon keresve sem találhatnánk fontosabb olvasmányt, mint mai, Kalauz szerinti lekciónkat. A nép egyiptomi szabadulása idején járunk, Kr.e. 1.400 – 1.200 lehet – s a fáraó nem akarja őket elengedni. Semmi meghökkentő nincs ebben: melyik uralkodó örülne, ha birodalma egy jelentős tájegysége egyszer csak művelők nélkül maradna, s az ott élő lakossággal kevesebb adófizetőre, munkáskézre s hadra fogható katonára számíthatna? Országa érdekeit szem előtt tartva, érthető racionalitással foglal állást: ezt meg kell akadályozni.

Isten azonban nagyobb a fáraónál – erről szól tulajdonképpen az egész Biblia, azon belül pedig különösen is az egyiptomi szabadulás. Lehetnek átmeneti idők, amint a tíz csapás is erről szól. Úgy tűnik, nehezen változik bármi, a világ megy a maga medrében és törvényei szerint: Isten emberei és az aktuális uralkodó mágusai csak ugyanazt tudják. Mindkét oldal képes kitenni magáért, tud akár „jeleket” is produkálni – de lényege szerint marad minden a régiben. Refrénként ismétlődik egy-egy csapást követően, hogy a fáraó papjai is képesek voltak mindarra, amire Mózes és Áron – s az uralkodó szíve kemény maradt. A klasszikus hatalmi harc szintjén járunk: mindenki hatékonyan veti be a maga eszközeit, de nem tudni, mi lesz a végső kimenetel. Márpedig valóban az a kérdés, mint mindig az életben, hogy mi lesz a végső kimenetel. Bizonyos időkben ez nem látszik: a pillanatnyi állás egymás után tízszer is változik. A győztesnek hitt mozzanatra szinte azonnal jön ellenkezője, a vereség.

Ezek az átmeneti idők mindig nehezek, ám bizonyos szempontból ígéretesek. A hitből hozott döntések ugyanis sokszor tényleg csak utólag igazolódnak, addig pedig tartásra és komoly helytállásra van szükség. Ahol viszont tudnak tanulni a próbatételes időkből, s éppen ez az itteni történések üzenete, ott gyarapodik a kipróbáltság és a hit, ami a nagyobb távlatok felől a legértékesebb aranyfedezet. „A megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet, a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által.” (Róm 5,3-5)

Bibliavasárnapon azért adunk hálát, hogy kaptunk a Szentlélektől egy hatalmas könyvet,  melyet 1590 óta teljes egészében saját nyelvünkön is olvashatunk: táplálja hitünket nehéz időkben, és mindig újra eltölt minket Isten szeretetének tudatával. Nagyszerű dolog olvasni a több ezer éves igei útmutatásokat, mert ezek az élet más és más aspektusait felmutatva ugyan, mégis mindig ugyanahhoz az Istenhez vezetnek vissza. A vallás szava a „religio” pontosan azt jelenti: visszakapcsolódás. És erre van leginkább szükségünk; visszamenni őhozzá, az élet forrásához „…aki az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég, aki van, volt, és aki eljön, a Mindenható! (Jel 1,8)

Az egyiptomi szabadulás történetének elején embereket látunk egymással küzdeni, de Mózes és a fáraó egyaránt a mi személyes lehetőségeink megtestesítői. Mindketten olyan aspektusokat mutatnak föl, amiken érdemes elgondolkodni, és magunkban ellenőrizni.

A fáraó azt példázza, milyen a leghatalmasabb ember is a Szentlélek nélkül. Ha mi a Bibliát Isten igéjének, azaz üzenetének valljuk, akkor őfelőle ilyen értelemben érdemes elmélkednünk: hol vannak az Istent mellőző lélek legsebezhetőbb pontjai?

Azt látjuk, hogy elsodorja a pillanat. Jön egy csapás – az első a vizek vérré változása. A halak kipusztulnak, a Nílus megbüdösödik, ihatatlan – itt tenni kell valamit. De Egyiptom mágusai is tudnak ilyet titkos mesterségükkel, ezért a fáraó szíve megint kemény lesz. Oda-vissza. Mózes az Úr küldöttjeként sújt a Nílus vizére, egy nagy és szent cél szolgálatában, a mágusok titkos tudományukat alkalmazva érik el ugyanazt: a fáraó szerint pedig, aki magát hatalmánál fogva a végső bírónak is tekinti, kizárólag az eredmény számít. Nem az élet maga, hogy egyáltalán vagyunk, nem is az azt lehetővé tévő isteni kegyelem – hanem az eredmény! Hány lélek romlik meg hasonló módon…. Mózes és Áron Istene, a „Vagyok” a fáraónak senki, mert az ő jelszava: „azt hiszem, amit látok.” Sokan mondják ezt, és a hitetlenségnek tényleg nem marad más, mint a világ jelenségei. Mindegy, hogy az cirkuszi mutatvány, vagy a „világ legnagyobb építménye” (hídja, alagútja, hajója, repülője, számítógépe) – az eredmény számít! Ám az első csapás még csak a kezdet.

A másodikban, s ez mai olvasmányunk, Áron nyújtja ki botját az Úr parancsára. ”Akkor azt mondta az Úr Mózesnek: Menj be a fáraóhoz és ezt mondd neki: Így szól az Úr – Bocsásd el népemet, hogy szolgálhasson nekem! Mert ha nem akarod elbocsátani, akkor én békákkal  verem meg egész határodat. Békák hemzsegnek a Nílusban, sőt ki is jönnek belőle, bemennek a házadba, a hálószobádba, az ágyadba, szolgálóid házába, néped közé, a kemencékbe, a sütőteknőkbe. Rád másznak a békák, meg népedre és szolgáidra!” (2Móz 7,26-29)

S a fáraó, látva a borzalmakat, a békákat a saját ágyában is – kéri Mózest, könyörögjön azok pusztulásáért. „Tetszésedre bízom” hogy mikor könyörögjek, feleli Mózes, és ebben a szavában a fáraó neve visszhangzik. „Kényed-kedved szerint” bármikor megteszem (2Móz 8,9), mikorra könyörögjek? „Holnapra” – feleli a fáraó. De amikor látja a kényúr, hogy tényleg enyhül a baj, kemény marad a szíve. S itt értjük meg, hogy a fáraó képében egészen általános emberi gyarlóságot ad elénk az ige. Lehet élnie bárkinek az ő módján, s van még sok más lehetőség is – ahogy a költő mondja:

 

„Ott ült a Császár. Dús hajában
hét csillag volt a diadém.
Rabszolganépek térden állva
imádták, barna köldökén
a Göncöl forgott, válla balján
lámpásnak állt a holdkorong:
de a bohóc sírt trónja alján.
“Mit sírsz – rivallt reá – bolond,
nincs szív, mit kardom át ne járna,
enyém a föld!”… S hogy este lett,
egy csontváz tántorgott eléje
s elfútta, mint egy porszemet.

        Kényúrként éltünk mindahányan,
        s az évek szálltak, mint a percek,
        véred kiontott harmatával
        irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

Gót ablakokban sírt az Orvos:
“Uram, nektárod merre nő,
amely ír minden kínra s melytől
meggyógyul minden szenvedő?”
S az nyílt: keszeg magiszter
táncolt végig a szobán,
kezében mély ólomkehelyből
kínálva színtelen borát:
“Igyál, e nedv hűs, mint a – mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér; e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar.”

        Kontárok voltunk mindahányan,
        s az évek szálltak, mint a percek,
        véred kiontott harmatával
        irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

A kútkávánál állt a Gyermek,
szakadt gyolcs ingecskében s rőt
topánban, s nézte lenn a vízben
képét, mely játszani hívta őt:
“Ha jössz: a holdleánytól este
a cukrot süvegszám kapod,
s minden pirosló reggelente
békákon ugrálunk bakot.”
“Jövök már!” – szólt, s a víz lenn nyálas
siklót dagasztott zöld hasán,
míg a halál vihogva vitte
anyjához a vörös topánt.

        Balgán játszottunk mindahányan,
        s az évek szálltak, mint a percek,
        véred kiontott harmatával
        irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!….”

                                                               (Faludy Gy: Haláltánc-ballada, részlet)

 

Igen, kényúrként élni (kontárként, balgán játszó gyermekként…) – ezt jelenti embernek lenni! Félelmetes elgondolni, milyen mélységek fölött járunk minden nap, s még csak észre sem vesszük! De hát a fáraó él hatalmával, amiről azt mondjuk, természetes. Beleszokik hatalmába, s már régen nem ember, hanem csak egy szerep – ő a fáraó! Nyilván nem hallott Lao-ce mondásáról: „A nemes ember nem él hatalmával. A nem nemes ember él hatalmával.”

Persze, késve jön a belátás, s ez is a dolgok természetéből fakad: majd a tizedik csapás, az elsőszülöttek halála után… S persze még akkor is megbánjuk – elkeserítő kép az emberről! Visz egy ostoba következetességet, amit ő maga bont fel újra és újra – s helyzete bűvöletében még csak nem is érzékeli, hogy már régen az élő Isten ellen harcol! (Csel 5,39) Pedig kapott figyelmeztetést eleget. Először vérré változott minden víz, a Nílusban is, a fa és kőedényekben is; aztán meg békák jöttek mindenhova, az ágyba, a sütőedényekben, az emberekre mászva… de ennyi fonák és abszurd helyzet nem volt elég! Kellett nyolc újabb csapás –

Hát ezért szükséges az ige, s ezért kell a Biblia-vasárnap, hogy mi ennél hamarabb belátásra jussunk. Ha rossz úton jár az ember, legalább idejében vegye észre! Van az angol nyelvben egy gyakran használt, köznapi szó: consideration. Azt jelenti, amint ma használják, hogy ráeszmélés, belátás – de a szó eredeti latin gyöke a „csillagok állásának bonyolultságát tudomásul venni” jelentéssel bír, vagyis arra utal, hogy egynél több sziderikus hatást vegyen figyelembe, aki a csillagok állása szerint tájékozódik. Ez persze rossz hír a képes pletykaújságok horoszkóp-olvasói számára. (Megjegyzendő: egy ilyen rovat szerkesztője egyszer nyáron szabadságra ment, s négy hétig a sportrovatos kollégája helyettesítette – a cserét azonban egyetlen olvasó sem vette észre…)

Emberileg Mózes és Áron személye áll szemben a fáraóval. Áronról annyit tudunk, hogy Lévi leszármazottja, a papi törzsből való, s őt „beszélő emberként” adta az Úr testvére, a nehéz szavú Mózes mellé. (2Móz 4,14-16) Valójában a prófétai és papi szolgálat párosa ez, melyek nincsenek meg egymás nélkül: Mózes beszél az Úrral, neki annyi a dolga, hogy Istenre figyeljen – Áron pedig a néppel, az emberekkel beszél. E kettőnek nem szabad elengedni egymás kezét: testvérek és szövetségesek. Az Ószövetség avatott elemzői szerint több „vallás” mutatható ki magában a Biblia első hányadában – vannak jellegzetesen prófétai, és vannak kifejezetten papi iratai, melyek szempontjai nem azonosak, viszont egymást mondandójukkal fontos területeken kiegészítik.

De lássuk Mózes személyét. Általa adja Isten az Exodust, és a kivonulás után vele közli a Tízparancsolatot is, hogy adja tovább népének – joggal szokás tehát őt az Ószövetség vallásalapítójának tekinteni. Látomása és elhívása az égő csipkebokornál meghatározó akkor is, ha személyes életének egyes adatai csaknem ezer évvel később kerültek írásba foglalásra. Mint „az Úr szolgájáról” így emlékezik meg a Szentírás: „Nem is támadt többé Izraelben olyan próféta, mint Mózes, akivel szemtől-szembe beszélt az Úr.” (5Móz 34,10) Életművéről pedig ezt mondja Jézus: „Ne gondoljátok, hogy a törvény vagy a próféták eltörlésére jöttem. Nem azért jöttem, hogy eltöröljem, hanem hogy betöltsem azokat. Bizony mondom nektek: az ég és föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egy pontocska el nem múlik anélkül, hogy be ne teljesedne.” (Mát 5,18)

„Békák az ágyban”: szörnyülködve hallja az ember – ez van az egyik oldalon. „A fonák helyzet”, amitől undorodunk. Csapásnak is nevezik, de inkább az abszurditás, aminek nem úgy kellene lenni – a kifordított élet. Hány és hány ilyen akad, mégpedig saját gyarlóságunk következményeként, amik mind takarítást, katarzist igényelnének – csak eszmélnénk rá idejében! Apró gyarlóságok, de nevezetes és komoly hitetlenségek is: mindenki maga ismeri saját életét. Mert a másik oldalon ott a normális, Isten szerint való élet is, s a kettő sosem azonos. Saját énünk egészen különböző lehetőségeit látjuk viszont Mózesben és a fáraóban: ilyenek vagyunk engedetlenségünkben – ám lehetünk amolyanok is.

Mózes bensőjében ott lobogott az égő csipkebokor el nem alvó lángja – az élő Istennel való találkozása emléke! Ezt a tüzet nem szabad hagyni magunkban kihamvadni. A harag sötétlő parazsa, az irigység és a vágyakozás lángjai csak mind hadd enyésszenek el – a Szentlélek azonban Isten jelenléte bennünk. Mózes „erős szíve” nem önmagából származott, hanem abból a Lélekből, aki a Hóreb pusztájában beszélt vele. Ezeket a nyomokat, Istennel való beszélgetésének legapróbb részleteit Mózesnek meg kellett őriznie, és forgatnia kellett a szívében – ez éltette aztán a fáraó előtti, s a többi életveszélyes helyzetben!

Mit tanulhatunk tőle?  Legfőként a hitet. Vannak alapdolgok, amik éltetnek, s ha azokat elvesztjük, koldusokká leszünk. Hit nélkül éppen úgy semmi az ember, mint szeretet nélkül. Mózes azonban erős szívű volt, mert “látta a láthatatlant” (Zsid 11,27) – pedig a szeme előtt neki is csak egy nagyon is elegyes, lázongó nép volt. Olyanok, akik az első komolyabb próbánál visszafordultak volna az egyiptomi húsosfazekakhoz s megkövezték volna őt – amíg pedig Istennél járt a hegyen, hogy átvegye a Tízparancsolatot, maguknak látható bálványt, aranyborjút készíttettek, s letelepedtek a földre mulatozni. (2Móz 32,6) A szórakoztatóipari egyház, már háromezer éve – csak érezzük jól magunkat! Ők nem látták lelki szemeikkel a nagy királyokat, akik töredékesen ugyan, de Isten országára, dicsőséges királyi uralmára utalnak majd; nem látták az igazság és a vigasztalás embereit, a prófétákat; s főleg nem látták az eljövendő Jézust, a Szenvedő Igazat – aki majd a világ minden népének ajtót nyit az üdvösségre! Ők csak az aranyat és a terített asztalt látták, semmi mást – s ezen a szinten maradva nem is adtak semmit a világnak, még saját népüknek sem.

Mózes neve azonban fennmaradt, éspedig azért, mert arra méltónak bizonyult. Pedig egy volt közülük, aki asszonytól született, mint ők is valahányan. A bálványozást látva azonban iszonyatos haragra lobbant, bár senki nem volt nála szelídebb ember a földön (4Móz 12,3), s dühében összetörte a kőtáblákat – egyszóval nagyon is ember volt. A fáraó udvarából is indulatos tette miatt kellett valamikor menekülnie, vagyis bűntelen sem volt. De negyven esztendős vezeklése után eljutott az engedelmességre: a hit nála már nem vasárnapi dekoráció volt, hanem élet és valóság. Azok szerint élt, amit Isten igéje mondott neki – s ha mi nem is vagyunk népvezérek, mint ő, mert Isten számunkra mást jelölt ki, ebben a dologban Biblia-vasárnapon mindenképpen figyelnünk kell rá.

Mit jelent ő számunkra? Azt a bizonyosságot, hogy földi utunk ugyan nem járható végig vétkek, veszélyek és próbák nélkül, sőt meg kell küzdenünk újabb és újabb nehéz, olykor súlyos bajokkal is, de az Ige mindig oldalunkon áll:

 

„Erőnk magában mit sem ér,

Mi csakhamar elesnénk;

De küzd értünk a hős vezér,

Kit Isten rendelt mellénk.

Kérdezed: ki az? Jézus Krisztus az,

Isten szent Fia, az ég és föld Ura;

Ő a mi diadalmunk!”

                                  (390. dics. 2. v.)

 

Az Ige Krisztus – és bár áttételesen és messziről, az Ószövetség lapjai is kivétel nélkül őróla szólnak. (Ján 5,39-41) Néha történetbe, máskor törvénybe, zsoltárba, vagy éppen próféciába burkolva. Aki őt megtalálta, az életet találta meg! Ezért olvassuk a Szentírás minden lapját éhesen és szomjúhozva – mert benne olyasmit találunk, amit sehol máshol.  „Én, Jézus küldtem el küldöttemet, hogy ezekről bizonyságot tegyen nektek a gyülekezet előtt. Én vagyok Dávid gyökere és új hajtása, a fényes hajnalcsillag! A Lélek és a menyasszony így szólnak: Jövel! Aki csak hallja, az is mondja: Jövel! Aki szomjazik, jöjjön! És aki csak akarja, vegye az élet vizét ingyen!” (Jel 22,16-17) Ha csak egy valaki is akad, aki újra kezébe veszi a Szentírást, hogy “az élet vizét vegye ingyen” – már nem volt hiába az idei Biblia-vasárnap. De reméljük, többen lesznek. Így legyen! Ámen.

 

 

Fohász

Taníts Uram türelemre és őszinte keresésre, hogy akaratodat megismerjem, s igéd vezetése szerint boldogan és üdvösségesen éljek! Ámen.