Igehirdetések

A nagy király jön: Hozsánna! Hozsánna!

Valaki egyszer azt mondta: a világ legizgalmasabb regénye lenne, ha valakinek úgy megírnák az életét, ahogyan az valóban meg is történt. Nyugodtan hozzátehetjük: alighanem a világ legszebb regénye lehetne, ha valaki élettörténetének nem maga lenne a főszereplője, hanem az élő Isten. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2018. március 18.

A nagy király jön: Hozsánna! Hozsánna!

 

Lekció: Zsolt 110,1-7

Textus: Mát 22,43-46

„Amíg a farizeusok együtt voltak, megkérdezte tőlük Jézus: Mi a véleményetek a Krisztusról? Kinek a fia? Ezt felelték: Dávidé. Majd újabb kérdést tett fel nekik: Hogyan nevezheti akkor Dávid a Lélek által Urának, amikor azt mondja: Így szól az Úr az én uramhoz: Ülj az én jobbomra, amíg lábad alá nem vetem ellenségeidet. Ha tehát Dávid Urának szólítja őt, miképpen lehet a Fia? De senki sem tudott neki felelni egy szót sem, és megkérdezni sem merte őt többé senki attól a naptól fogva.”

 

Gyermekkorom emléke, hogy a homályos, ködös időt egyszer csak elfújta a szél, s a hosszú tél után újra kék lett fölöttünk az ég. Bár hűvös volt, de ragyogóan sütött a nap. Virágzott a mandula, a cseresznye, a tisztító légáramlatokról pedig ezt mondták az emberek: „Böjti szelek fújnak…” Igen, húsvét közeledtével itt a megtisztulás ideje. Előttünk a Nagypéntek és a Feltámadás; valóban méltó letenni életünk elpiszkolódott szennyesét – mikor, ha most nem. Tiszta, fehér ruhákba öltözünk, s lélekben úgy várjuk az érkező Békesség Fejedelmét. E belső katarzist készíti elő, s ha jól élünk vele, ezzel is ajándékoz meg a böjt időszaka. Fogjunk hát hozzá!

Magunkról sajnos tudjuk, nagyon is érezzük, hogy kik vagyunk tulajdonképpen; hiszen átcsap rajtunk az élet valamennyi áradata, tiszták és szennyesek is. Ha akarnánk, se tudnánk önnön valóságunk elől menekülni. Minden megélt perc üzen és bizonyít valamit, jót is, baljóslatút is – s mi éppen ezeket a perceket gyűjtögetjük s visszük magunkkal, hiszen ezek révén „vagyunk”. De ki az a rejtélyes Úr, aki testben itt járt köztünk, akinek ünnepére készülünk, s kétezer esztendő alatt sosem tudták velünk elfeledtetni? Miért gyűlünk hozzá mindig, ünnepről-ünnepre, mit ad ő számunkra?

Jézus idejében is ez volt a kérdés: hiszen ezer éve várták már a Felkentet, akit Isten küld, mint minden törvény és prófécia végső beteljesítőjét s megvalósítóját. Kicsoda ő, s mikor jön végre? A legszentebb életű korabeliekről, az „elkülönülőkről” tudjuk, nem ültek le akárkivel egy asztalhoz, egymással azonban szívesen találkoztak. Megbeszélték ilyenkor vallásuk és népük dolgait, épültek egymás hite által. Jézus is ott volt köztük egy alkalommal – ám különös kérdéssel lepte meg őket. „Mi a véleményetek a Krisztusról? Kinek a fia? Ezt felelték: Dávidé. Majd újabb kérdést tett fel nekik: Hogyan nevezheti akkor Dávid a Lélek által Urának, amikor azt mondja: Így szól az Úr az én uramhoz: Ülj az én jobbomra, amíg lábad alá nem vetem ellenségeidet. Ha tehát Dávid Urának szólítja őt, miképpen lehet a Fia? De senki sem tudott neki felelni egy szót sem, s megkérdezni sem merte őt többé senki attól a naptól fogva.”

Böjt idején olvasva e különös párbeszédet, azt keressük, miként épít minket az elvont diskurzus: Dávid Fia – vagy inkább Ura? Mi dolgunk nekünk ezzel? Pedig nagyon is ránk tartozik. Isten láthatatlan, örök valósága ugyanis számunkra megközelíthetetlen, csak keze munkájának nyomai utalnak rá a teremtett világban – őt magát azonban nem hogy látni, de igazából elgondolni sem tudjuk. Mégis kapcsolódunk hozzá, éspedig örök kötelékkel: egyrészt szívünk utána vágyásával, de azért is, mert ő mindenkor adott a világnak megfoghatatlan titkaihoz közvetítőket. Engedelmes, rá figyelő, őt szakadatlanul kereső embereket: akikre rábízhatta az élet átmentésének ügyét, mint Noéra; vagy választott népének kivezetését a rabszolgasorból s a Tízparancsolattal útbaigazítását, mint Mózesre. Közvetítők voltak ők, Isten erejében részesülő nagyszerű vezetők, akaratának meghirdetői. A próféták kimondták igéjét, az igazságot megvalósították a legjobb uralkodók – közülük azonban messze kiemelkedik Dávid. Későbbi korokban ő volt a biztos alap, a vonatkoztatási pont: ha valahol s valamikor eljön a Messiás, az csakis az ő Fia lehet! Ennek magától értetődő igazában zajlik Jézus beszélgetése a farizeusokkal.

Épüljünk ebből mindenekelőtt azt megértve, hogy az írott hagyomány szent, és azt komolyan kell venni. Dávid a „Lélek által” nevezi Urának a trónra ülő papkirályt, aki „Melkisédek rendjének”, vagyis a zsidók bevonulása előtti jebuszi hagyománynak is folytatója (1Móz 14,18) – de Jeruzsálem városában uralma  mindenki által remélten immár végleges, azaz dinasztiája örök.

Tudjuk, hogy ez nem valósult meg, s az ígéret eredetileg sem vérségi értelemben hangzott el. Az „örök királyságot” sok évszázados református hitvallásunk – a Biblia egészének tanítása alapján – az üdvösség jelképeként értelmezi. A Heidelbergi Kátéban ezt halljuk: „Miért hívnak téged Krisztusról keresztyénnek? Azért, mert hit által Krisztusnak tagja, és így az Ő felkenetésének részese vagyok avégre, hogy nevéről én is vallást tegyek, magamat élő hálaáldozatként neki adjam, s a bűn és ördög ellen ez életben szabad lelkiismerettel harcoljak, és azután Ővele együtt minden teremtmény felett örökké uralkodjam.” (H.K. 32. kérd.) Világi-hatalmi értelemben értelmezve az „örök uralkodást” éppen eredeti lelki tartalma vész el, sőt úgy lehet, kifejezetten ellentétébe is fordul.

Az üdvösséges életről van itt szó, ami nem más, mint az ember újra meglelt, nagy szabadsága. A Felkent, vagyis a Messiás-Krisztus ezt hozza! Szabadság a megkötözöttségektől, szenvedélyektől, haláltól, de szabadság a rosszkedvtől, sőt a hitetlenségtől is. Ezért fontos az, hogy a Krisztus Ura Dávidnak – s ezt az igazságot a 110. Zsoltár igéit szó szerint idézve bizonyítja be Jézus a farizeusoknak. Pedig Dávid volt akkoriban minden büszkeség forrása; más helyen meg azt halljuk: „Ábrahám a mi atyánk!” (Luk 3,8 Ján 8,39) – ám Megváltónk úgy tanít, hogy a Krisztus nagyobb mindezeknél. (Ézs 63,16)

Aki innen indul, vagyis élete küzdelmeiben már őt magát hívja segítségül, az részese lesz az ő nagy szabadságának. Ez a mindenkori ember valódi helyrezökkenése: ami nélkül sok hatalma és gazdagsága lehet valakinek, de üdve nem. (Csel 4,12) Ez nem a keresztyénség kizárólagosságát, vagy bármilyen vallási, felekezeti elfogultságot jelent, hanem Krisztus Úr voltát. Amint a megkeresztelkedő etióp kincstárnok vallja az első keresztyének krédójával: „Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia.”  (Csel 8,37) Vagy amint az apostol is idézi az ősgyülekezet hagyományában talált himnuszból: „…egykor minden nyelv vallja majd, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” (Fil 2,11) Jézus Krisztus az Úr – nem pedig a harag, a pohár, a szerzés: igen, ezt jelenti keresztyénnek lenni!

Egy asszony mondta el, hogy szívében ma is hallja régen porladó édesapja énekét. Tanyán laktak, ahol szomszéd nemigen volt, s messze esett az első templom is. A húsvéti ünnepek közeledtével azonban édesapja kiült a tornácra, s messze hangzó férfihangján énekelte az énekeskönyvből a konfirmációban tanult virágvasárnapi éneket:

 

„A nagy király jön: Hozsánna! Hozsánna!

Zeng e kiáltás előtte, utána;

Zöld ágakat szeldelnek útára,

Békességet hoz népe javára.

Áldott, aki jött az Úrnak nevébe’,

Általa lépünk az Isten kedvébe;

Békesség ott fenn a mennyországban,

Áldott az Isten a magasságban!

 

Ó, szentegyház, hívek boldog országa!

Mily édes ez a Jézus királysága!

Szelíd, szegény ez és alázatos,

De nagy hatalmú és csodálatos.

Igaz ez, és bűntől szabadító,

A bűn, halált és népeket hódító;

Vasvesszővel bírja ellenségét,

De szelíden őrzi örökségét.

 

Jézus király, és magát annak vallja,

De hogy királlyá tegyék, nem javallja;

Sőt, noha Isten, Sion királya:

Lett az időben szolgák szolgája.

Jön szamárháton alázatossággal,

Aki pedig bír az egész világgal;

Nem jön királyi fényes bíborban,

Nem fegyverekkel, zörgő táborban.”

                                                    (331. dics. 1-3.v.)

 

Aki ezt énekli, az már a pusztai élet közepette is megtalálta az üdvöt. Lehet ugyan, hogy sok ott a munka és akad vesződség is, vannak kudarcok és csalódások – de ő már örökké együtt uralkodik azzal, akinek „édes a királysága, s békességet hoz népe javára!” Pedig csak annyi történt, hogy egy parasztfiú elhitte, az írott hagyomány szent, s azt komolyan kell venni – így aztán a világ végén is megtermett az ünnep és a hozsánna a szívében.

Ezt az „örök királyságot” mindig meg kell magunkban erősíteni. Elhatalmasodhat rajtunk fáradtság, közöny, félelem vagy éppen a bosszúság, kinek milyen az élete, meg a természete – és bár hívők lennénk, de már uralkodik is rajtunk valami… Nem szabad engedni. Rá kell ébredni, ha valamiben szolgává lettünk. „A fiak szabadok” – mondja Jézus. (Mát 17,26) S mi tudjuk, hogy itt nem a „nekem minden megengedhető” szabadosságáról van szó, hanem a megkötöző lelki bilincsek letételéről, az elfogultságoktól és a betegségektől szabadulásról. Mi ehhez az igével találkozó napi perceket, s a „szentek egyességében” töltött gyülekezeti ünnepeket kapjuk segítségül. Ezekben rejlenek az indítások, amik nélkül lelki lepusztulás és elsivárosodás a sorsa mindenkinek. Már nem énekli az ember a tornácon teljes szívéből, teljes lelkéből és minden erejéből, hogy „A nagy király jön: Hozsánna! Hozsánna…!”

Pedig milyen szép volna! S valóban mennyire megérdemli az a dicsőítést, aki “vasvesszővel bírja ellenségit, de szelíden őrzi örökségét!” Letesszük-e elébe felsőruháinkat, szeldelünk-e útjára zöld ágakat? E hódolatot kifejező gesztusok ma önmagunk korlátozását, fegyelmezését jelentik: megregulázni szavainkat, amikkel megszóljuk barátainkat, korlátozni az eszem-iszom esztelen eksztázisát, megválni a tunyaság és a magunknak kedvezés életrontó szokásaitól, meglenni legalább egy kicsike időre mobil és internet nélkül – s mindezt az Úrért! De pontosan úgy ám, ahogy a zarándokok az Olajfák hegyén megváltak felsőruháiktól. Letenni a porba, neki hódolva: már nem az enyém…!

Ezt nem lehet rituális, egyházi ételtilalmakkal letudni – itt életünk megjobbításáról van szó. Böjtöt személyesen hirdessen az ember magának – mégpedig mindig úgy, hogy embertársai se tudjanak róla. (Mát 6,17-18) Hogy kinek miben kell böjtölnie, azt ő maga érzi a legjobban. Atyja pedig, aki titkon néz, megfizet neki nyilván.

S miért hihetjük, hogy mindaz a jó, amit Dávid Ura hozott a világnak: erő, szeretet, józanság (2Tim 1,7) – ránk is vonatkozik? Mert amaz „örök királyság” – vagyis a Krisztusban való üdv „…a Melkisédek rendje szerint való.” (Zsolt 110,4) Ő az őstípusa ennek a pap-királyságnak: akinek sem apja, sem anyja, sem nemzetsége, sem életének kezdete vagy vége nincs megemlítve – mégis “pap örökké!” (Zsid 7,1-3) Krisztus ilyen papságot alapított – amiből semmilyen vérből, nemzetségből született ember nincs kizárva. Ez valóban az egyetemes egyház, a megszentelt emberiség: s ha van hiteles keresztyénség, az pont ilyen!

A szent hagyományt, a Bibliát szívünk szerint komolyan venni, a böjtöt személyesen magunkra méretezni – mi marad még ezeken felül? Egyetlen dolog: hozzá is kezdeni. Most és ma, nem holnap és nem majd. Számunkra az örökkévalóság mindig a „most” – ez valóban a miénk. A tegnap elszaladt, a holnap még nincs itt: éljünk hát egészen a mában Isten gyermekeként! A többit bízzuk egészen őrá, mert nincs is máshol jobb helyen, mint nála.  Ő majd kipótolja kegyelméből, ami belőlünk hiányzik, s lábaink alá veti ellenségeinket, akikkel magunkban nem bírnánk.  Csak fogjunk hozzá, az elszánást kövessék a tettek – ő pedig teljessé teszi, ami bennünk még töredékes. Így legyen! Ámen.

 

Fohász

Add Uram, hogy ne magam legyek életem főszereplője, hanem a középső, a legfontosabb helyet egészen neked tudjam adni! Ámen.