Igehirdetések

A női létezés lehetőségeiről

Anyák napján a köszönet és a hála magától értetődik. Egy ilyen szép ünnep azonban még ennél is többet érdemel: elmélkedjünk a női létezés lehetőségeiről, s épüljünk az igei példák és ellenpéldák szentelő erőterében! Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2018. május 6.

A női létezés lehetőségeiről

 

Lekció: 1Kir 19,1-8

Textus: 1Móz 3,20

„Az ember Évának nevezte el feleségét, mert ő lett az anyja minden élőnek.”

 

Május első vasárnapján anyák napját ünnepeljük. Áldást mondunk ilyenkor az édesanyákra a jóságért, az ajándékozó gondoskodásért – s arra gondolunk, hogy az ő szeretetük életre szóló, fontos üzenet mennyei Atyánktól. Szívük alatt hordtak, míg meg nem születtünk, vigasztaltak, ha keservesen sírtunk, imádkoztak értünk eshető bajok ellenében – támogattak, óvtak, mikor arra volt szükség, s szelíden intettek, ha tévedtünk. Amikor lehunyjuk szemünket, akkor is ott lesz majd velünk jó szavuk és biztatásuk!

Rajtuk át kapjuk mindnyájan az élet közvetlenségét, a fészekmeleg örömét, a megmaradás és a folyamatosság akarását: kik ők, ha az ige fényében szemléljük mivoltukat? Lehetőségek, melyek nekik, és csak nekik adattak, a női nemnek: amik azonban mindnyájunkat emlékeztetnek és ébresztenek. Így mostani igehirdetésünk sem róluk szól csupán, hanem valójában nekünk és rólunk.

A Biblia első lapjain ott az ősanya, Éva. A mindennapi élet őrzője és éltetője, aki azonban nevét, azaz mivoltát a paradicsomon kívül kapja – Ádámtól. Ez tehát már nem az isteni tisztaság állapota, hanem a férfival való találkozás jegyében zajló, kiszámíthatatlan sors: következmények és bonyodalmak hálózata. Itt már jelen van a fogyatkozás, a bűn és a szenvedés, az elvárás és a kötelezettség, az életre vigyázás megannyi örömével és nyűgével együtt: terhesnek lenni, szülni, szoptatni, gyászolni, küszködni a férfi hatalmaskodásával, a szüntelen saját vágyakozással és reménnyel (1Móz 3,16) – egyszóval asszonynak lenni. „Az ember Évának nevezte el feleségét, mert ő lett az anyja minden élőnek.”

Az emberélet küzdelmesen szép, és mindenkire kötelező szintje ez, mely teremtett mivoltunkból fakad, de a paradicsomi létezésünkkel immár sajnos a hátunk mögött. Elhozza a maga állapotbeli kötelezettségeit, eljönnek állomásai: mindenből az első, aztán a gondot jelentő hiányok és bonyodalmak az áttekinthetetlen életsodrás közepette. Álomként zavart és ismeretlen, amit csak az élet elhoz – s mindehhez egyszer elkezdünk még kifelé is menni belőle… De amint megfoghatatlan kezdete, úgy értelmen túli a kimenetele is – s a titokzatos és veszélyes áramlásban az asszonyok jelentik a biztos pontot. Családi ünnepek, karácsonyok, szépen végiggondolt évfordulók – de hírek hozása és vivése is; a lankadók biztatása és a betegek fölemelése, ám ugyanakkor aggódás, az élet kincseinek irracionális féltése is – ezek mind a női létezés jellemvonásai. Berzsenyi még ezt is hozzáteszi:

 

„Hogy a szelíden érző szépnemet
Letiltva minden főbb pályáiról,
Guzsalyra, tőre kárhoztatni szokta
A férfitörvény, vajon jól van-e?
Igen: ha az csak úgy tekintetik,
Mint ösztöninknek szenvedő edénye
S nyers kényeinknek játszó eszköze.

De hát csak erre vagynak-é teremtve
Azok, kik embert szülnek és nevelnek;
Kik életünknek gyönge bimbait
Dajkálva őrzik forró keblöken,
S véröknek édes nedviből itatják;
Kik szebb korunknak ékes napjain
Rózsás kötéllel kapcsolnak magokhoz
S lelkünket égi érzésben feresztik;
Kik ősz korunkban reszkető fejünket
Ismét ölökbe vészik s dajka-karral
Vezetnek éltünk véghatárihoz,
S ölelve tésznek a halál ölébe,
Míg ott is újra vélünk egyesülnek?”

                                      (Berzsenyi: Dukai Takách Judithoz, részlet)

 

Ezt a dolgot, vagyis a sajátosan nőit ennél szebben elmondani nem lehet. Berzsenyi hitvesének egyébként unokatestvére volt a költőnő, akihez a vers címezve van, s a mű többi része biztatás és megerősítés: igenis lehet a házimunkán túl akár költő is, akinek arra hivatása van!

De Istenünk igéje fölmutat egy egészen más női lehetőséget is: a démoni, pusztító lelkületet. Jézábel, Akháb király szíriai felesége nem kegyelmez Illésnek, esküt tesz elpusztítására. Kedves Baál-papjainak kármelhegyi leöldökléséért kíván bosszút állni: „Úgy bánjanak velem az istenek most és ezután is, hogy holnap ilyenkorra azt teszem veled, ami azokkal történt!” (1Kir 19,2) Mondhatnánk, semmi különös nincs haragjában, hiszen csak azt viszonozza, amit Illés tett – de éppen itt a baj. Amikor az ember erkölcseit a többiek szabályozzák be, és az „ahogy te, úgy én is” már elfogadott, megkérdőjelezhetetlen emberi mércévé válik…

Minden természetessége mellett e viszonyulás hiányossága, baja és betegsége éppen abban áll, hogy csupán csak emberi, semmi más. Hiányzik belőle az égre tájékozódás, örök Atyánk türelmének és végtelen jóságának tudata. „Allzu menschlich!” – túlságosan emberi, ahogy Wagnernek írta filozófus barátja kritikaként egyik művéről. Hivatkozásként tökéletesnek tűnik ugyan: ha te így, akkor én is úgy – ám ebből éppen a magasabb mérce s általában az embernél nagyobb hatalom tudása, az élet egyszeriségének megrendült érintettsége hiányzik. Végeredményben a kocsmai verekedések színvonala: „Az egész ott kezdődött, hogy én visszaütöttem…” S innentől minden megengedhető, egyéni kapcsolatok terén éppen úgy, mint a világpolitikában. Mindenki csak valamilyen agresszort akar megfékezni, éspedig az emberiességre és a közös értékekre hivatkozva (persze valójában pénzért, olajért vagy hatalmi befolyásért) – de buzgón mutogat a másikra: minden őmiatta van! Csak ne lenne olyan átlátszó az egész.

Embernek lenni azonban ebben az egy vonatkozásban biztosan különbözik minden természeti lény viselkedésétől: számára az ég felé tájékozódás kötelező és mellőzhetetlen. Ahol ezt nem ismerik, ott valóban marad a vadon törvénye, ami az emberi térben az alig érezhető, s könnyen palástolható köznapi lezülléssel veszi kezdetét. Ádám és Éva látták, hogy kívánatos az a gyümölcs a fán – s hát ki haragudhat a vágyakra…? Emberek vagyunk!

De erről gondolkodva eszünkbe juthat az egymást támogató nők összeesküvése is: Heródiás és lánya, Salómé együtt fosztják meg a valóban férfinak nevezhető férfit, Keresztelő Jánost fejétől, mert az kimondta, hogy még egy királynak sem szabad megöletni saját testvérét, hogy annak feleségét megszerezze. Ez már itt azonban az egész pompájában kibontakozó démoni játszma, amiben csábítás, bosszúállás és kegyetlenség valamennyi komponense együtt díszeleg. S hogy félreértés ne legyen, bár archetipikusan valóban női jelképek testesítik meg e változatot leggyakrabban, igenis mindkét nemre érvényes a benne rejtőző súlyos tanítás: a szerelmi lángolás legfőbb mozgatója leggyakrabban mindössze a hiúság, a birtokbavétel és a hatalom gyakorlása – igazi természete nem egyéb, mint „egy ilyen nagy király”, vagy egy „ilyen pompás nő” megszerzése. Mert én megérdemlem, nekem jár – a kíméletlen és korlátozhatatlan önzés filozófiája.

S ott a végeredmény, Keresztelő János véres feje a tálon – az összeroncsolt ember, a megtaposott házasság, a többé jóvá nem tehető bűn, a visszafordíthatatlanul, örökre eladósodott lélek. Illés az Úr által rendelt megtisztítás jelképe kármelhegyi ítéletével – Jézábel azonban csak elvakultan egyéni bosszút kíván állni, éspedig elveszett szíriai gyermekkorának kilátástalan ellensúlyozására, minden égből származó indítás és tartalom nélkül. Az istentelen ember őrülete, a hatalmi téboly dühöngése: ha nekem nem jó, másnak se legyen az! Sztálin egész nagybirodalmi tombolása, a gulágok és a politikai rendőrség terrorisztikus mindenhatósága mögött ott volt, hogy ortodox papi szeminaristaként ebédelés közben kikutatták szekrényét tiltott könyveket keresve, s találván ilyeneket kicsapták az intézményből… Halála azonban, ha lehet hinni a szemtanúknak, nyilván véres tetteinek következményeként III. Richárd bosworthi csatát megelőző rémes álmának kópiája volt. A méltó büntetésre az ő esetében sem kellett az örökkévalóságig várni.

Milyen jó, hogy mai igénk egy harmadik lehetőséget is fölmutat. Igaz, ez már olyan szép, hogy alig hihető, hiszen túl van a női létezés általában ismert lehetőségein, amennyiben valóban – angyali. Akiről itt szó van, az sem nő, sem férfi, több ezeknél: az Úr küldötte. Az angyal ugyanis ezt jelenti. Egy lény, mely nem a maga vágyait tölti be, nem egyéni ötletei vagy éppen tébolyai jegyében cselekszik, hanem az Örökkévaló megbízásából gondozza és viszi előre az életet!

Illésnek menekülnie kell, hogy életét mentse, s éppen meghalni készül, elkeseredésében a pusztai rekettyebokor alatt ülve: „Elég már, Uram! Vedd el életemet, mert nem vagyok jobb az elődeimnél!” Vannak szélső helyzetek Isten gyermekeinek életében is, amikor minden kiüresedik és hiábavalónak látszik. Az elkeseredés néha elkerülhetetlen, ám a kétségbeesés már nem Isten szerint való.

El is küldi angyalát az Úr a pusztai bokor alatt kimerülten alvó prófétájához, s az megérintve őt, ezt mondja neki: „Kelj fel és egyél!” Az pedig “…amikor föltekintett, látta, hogy a fejénél forrókövön sült lángos, és egy korsó víz van. Evett és ivott, majd újra lefeküdt. Az Úr angyala másodszor is visszatért, és megérintette, és ezt mondta: Kelj föl, egyél, mert erőd felett való utad van. Ő fölkelt és evett és ivott, és annak az ételnek erejével ment negyven nap és negyven éjjel az Isten hegyéig, Hórebig.” (1Kir 19,4-8)

Amikor az emberélet, s ezen belül a női létezés lehetőségeit latolgatjuk, az angyalival is számolnunk kell. Mert mindennek van alámerült, démoni – s a szentelődés útján járó, emelkedő, angyali verziója is. Ki hozott sült lángost és korsó vizet Illésnek? Nem tudjuk. Egy elhaladó karaván valamely tagja éppúgy megszánhatta a bokor alatt hortyogó hajléktalan vándort Illés prófétában, mint ahogy az ég közvetlenül is bízvást materializálhatta mentő szándékú ajándékát, ha épp így akarta – az Úr angyalának segítsége körül mindig titok lebeg. Helyesen, mert e jelek mindig az örök Ajándékozóra mutatnak: éppen e célból, a léleknek Istenhez visszatalálása végett adatnak!

Amikor idős (vagy nem idős) házasok egymás védangyalának bizonyulnak, vigasztalni s szelíden ébreszteni tudnak, a valósághoz és a küldetéshez visszasegítenek – akkor angyali minőségben állnak egymás mellett. Illésnek vissza kellett zökkennie elhagyott hitéhez, s pontosan ezt kapta meg az angyaltól. Így ereje fölötti útra is képes volt – a negyven nap jelképe ugyanis azt fejezi ki, hogy „halálra gyalogolta magát” a pusztában: de teljesítette küldetését, élete nem maradt sem üres, sem hiábavaló. Népe lelki megújulásához hozzátette, amit csak és kizárólag ő tudott hozzátenni – s van-e ennél fontosabb?

Anyák napja általánosságaitól így eljutunk tehát a női, sőt emberi létezés legtágabb igazságához: emberi lélek igazán boldogan és beteljesülten kizárólag egy magánál nagyobb összefüggésben tud elhelyezkedni. „Tudom, az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll. Ha ez a bőröm lefoszlik is, testemből látom meg Istent, az én szemeim látják meg őt, nem pedig más.” (Jób 19,26) Ezt a végső otthonosságot, a hazatérés, ünnep és védettség zamatát pedig nem adja más ember gyermekének, csak az élő Isten – mert mi öröktől fogva mind tőle jövünk, s hozzá is térünk haza.

A női létezéstől indultunk: amit lehet megélni a családi kötelezettségek világában igyekezettel, ösztönösen; gyarlóságokkal vegyítve az életadás csodáját, mindig függésben a férfitől, s mindig lázadva is ellene – vagyis Éva módján. Ha férfiakról beszélünk, mondhatjuk nyugodtan, hogy Ádám, vagyis az agyag-ember modorában: mert az Első Lélek nemtől függetlenül mindenkor és tragikus bonyodalmával együtt folyamatosan megújulásra vár.

Elszabadulhat azonban a hajóágyú, s akkor jön a Démonidák raja – sziporkázó fényeivel az égboltra vágyait vetítőnek, s nyaka szegésére az igazság emberének. A démoni létezés végső kimenetelében szükségképpen életellenes, nem is lehet más. „A tolvaj nem egyébért jő, hanem hogy lopjon, öljön és pusztítson…” (Ján 10,10) Az pedig már édes mindegy, hogy a démoni, azaz alvilági létezésnek szerelem, karrier vagy éppen pénz a neve – mert Jézábel, Heródiás és Salóme köreiben sokan elférnek: lényeg a csalás és a csalódás, a bosszú és a bosszúság, az élet túlhabzsolása és elveszejtése – egyszerre.

Ám ott a harmadik, az angyali lehetőség is: éltetően táplálni, sült lángost és korsó vizet hozni – Istentől vett megbízatásként az élet kiteljesedésén munkálkodni. “Én azért jöttem, hogy életök legyen és bővölködjenek.” (Ján 10,10) Ott már az sem fontos, hogy kit hogy hívnak – ilyen úton járva az Úr küldötte vagyok. Életet viszek az erőtlennek, biztatást a remény nélkülinek: nem roncsolom, hanem kiteljesítem, céljához segítem az emberi létezést. Így már érdemes édesanyának lenni – de tegyük hozzá, így s csak így érdemes embernek is lenni. Fejezzük hát ki mindezt áhítatos imádsággal:

 

 „Mert boldog az az ember, ki dicsér tégedet,

És kóstolgatja minden nap szent beszédedet:

Hát legeltessed igéddel bolygó nyájadat,

És terelgessed Lelkeddel juhocskáidat!

 

Szentlelkedet töltsd ránk ki, mint hajnal harmatát,

És adj fejünkre tőled nyert ékes koronát,

Hogy áldozatra felgyúlt, megszentelt életünk

Oltárodon elégjen, Királyunk, Mesterünk!”

                                                                    (229. dics. 2-3. v.)

 

Így legyen! Ámen.