Igehirdetések

Az emberi kapcsolatokról

Tapasztalat, hogy embernek ember jelentheti a legnagyobb örömöt, de a legmélyebb szenvedést is. Mire jó az összetartozás szövevénye, amiben akarjuk vagy nem, de mind élünk? Tükör, amiben nézegethetem magam, gazdaságilag kiaknázható hálózat, esetleg ősidőktől működő biztosító társaság? Micsoda számomra az emberi kapcsolatok világa? Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2018. június 10.

Az emberi kapcsolatokról

 

Lekció: Róm 16,1-16

Textus: Róm 16,1-2

„Ajánlom nektek nőtestvérünket, Fébét, aki jelenleg a kenkreai gyülekezet szolgája. Fogadjátok őt az Úr akarata szerint a szentekhez illően, és álljatok mellé minden olyan ügyben, amelyben szüksége van rátok, mert ő is sokaknak lett pártfogója, nekem magamnak is.”

 

Igehirdetés

Az egészséges lelkű ember, mondják erre vonatkozó felmérések, átlagosan 14-16 olyan másikat ismer, akivel bármikor őszinte lehet, és szükség esetén egy jót beszélgethet. Akinek ez ennél sokkal kisebb számot mutat, az legalábbis zárkózott, esetleg autista alkat: őrá élete gondjai nagyobb súlyt raknak, mikor megértésre lenne szüksége, mert nehezen kér vagy fogad el támogatást.

A zsidó nép a keresztyénség születésének évszázadában a gazdasági lehetőségek kapcsán számos kolóniában élt már a Földközi tenger kikötővárosaiban, és bár rendszerint a befogadó nép nyelvét beszélte, ami a megélhetés és az érvényesülés feltétele volt, de megőrizte vallását, így aztán a diaspórában is megmaradt nemzeti identitása. A nagy ünnepekre lehetőleg hazamentek Jeruzsálembe, és ősi vallási hagyományaiknak megfelelően ápolták összetartozásukat, rokoni és emberi kapcsolataikat.

Pál a kisázsiai Tárzuszban született (ma Törökország déli partvidéke), és apjától római állampolgárságot örökölt. Kitűnően beszélt görögül, s családja életében mindennapos volt a tengeri hajóút a kisázsiai Efézusba, aztán a nagy görög kereskedő-városba Korinthoszba, vagy éppen a népe szellemi központját jelentő Jeruzsálembe, ahol egyébként a tiszteletben álló tudós, Gamáliel lábainál tanulta az Írásokat. (Csel 22,3  Csel 5,34)

Mikor üldözőből maga is keresztyénné lett, rengeteget tett Kisázsia missziójáért – többet, mint a tizenegy tanítvány együttvéve. (1Kor 15,10) Munkáját azon a vidéken elvégezve Rómába vágyott, hogy a birodalom fővárosában is hirdethesse Krisztust. Hivatalos bevádolásakor a császárra fellebbezett, minden bizonnyal azért, hogy e terve a római jognak megfelelően megvalósuljon. (Róm 15,23  Csel 25,11-12)

A birodalom fővárosában akkor már terjedőben volt a keresztyén hit, s valószínű, hogy a zsidók Claudius császár általi Kr. u. 45-ös, vallási nyugtalansággal indokolt kiutasítása (Csel 18,1-3) is ezzel volt összefüggésben. A város közel egymillió lakosa között ötvenezer zsidó volt, akik tíznél több zsinagógával rendelkeztek – ha köztük ribillió támadt, a hatalom azonnal intézkedett. A következő császár azonban feloldotta a kiutasító rendelkezést, és sokan visszaköltöztek.

A római keresztyének egy része még zsidókból lett, többsége azonban – meglepő módon, immár pogányokból. Pál mindkét hányadot szem előtt tartva igyekszik Rómába, leginkább azért, mert félti az igaz hitet a nagyváros olvasztótégelyétől és vallási mindenevésétől, a szinkretizmustól. Gondoljunk arra, hány istenség templomát találjuk ma is a Forum Romanumon! Pál leveléből azonban, ahonnét mai igénk is való egyértelműen kiderül, hogy neki mindkét oldal, a zsidó-keresztyének és a pogány-keresztyének számára is mély, szentírási alapokon álló, ezredévekre utat mutató mondanivalói vannak.

Most mégsem ezekkel a gondolatokkal foglalkozunk, amiket egyébként az egyházatyák, Augustinus, aztán Luther és a 20. században K. Barth is kulcsfontosságúnak tekintett a Szentírás egészének szempontjából – hanem kizárólag a levél végén, a 16. részben található, személyes üdvözlés-sorral. Bibliatudósok arra jutottak, hogy Pál ezt eredetileg Fébé ajánlása részeként írta az efézusiaknak, csak később csatolták a Római levélhez – ám ennek a lényeg szempontjából csekély a jelentősége. Elfogadhatjuk, hogy a levél jelen formájában Pál és tanítványai közös szellemi terméke, viszont a Római levél mondandóját így is mindenestől Isten Szentlelkének köszönhetjük.

Huszonhat személynevet tartalmaz a felsorolás, akiket Pál üdvözöl, további nyolcat pedig azok közül nevez meg, akik aktuális munkatársaiként köszöntésüket küldik: Fébével együtt ez harmincöt név! Ha egy átlagos ház befogadó képességére gondolunk, ahol akkoriban a keresztyén istentiszteleteket tartották, legalább három gyülekezetnyi közösség. Pált tudós képzettségű, nagyon energikus, a misszió iránt szinte megszállottsággal telt embernek ismerjük, aki a Jézus ügyéért óriási áldozatokra volt képes – azt hinnénk, egy ilyen erőteljes, dinamikus személy körül hamar megsértődtek az emberek, s Pál lelkileg jobbára magános volt. E felsorolás itt azonban ennek ékes cáfolata. Egy gyülekezeti diakóniában szolgáló asszony, Fébé ajánlólevelében összességében harmincöt nevet említ – s micsoda szeretettel!

Mert az emberi kapcsolatok akkor is fontosak, ha valaki egy világraszóló ügy katonája. Még egyéni boldogságát sem lelheti meg senki, ha azt más tönkretételével, letaposásával éri el – hát még a sokakat érintő, nagy és szent célokat! Pálnak az akkor ismert világot csaknem egészében behálózó hatalmas munkásságába szépen elfért a személyes kapcsolatok gondos ápolása – erről szól a harmincöt név fölsorolása. Szemléltető oktatás, ami megmutatja, mit jelent a gyakorlatban, hogy „…a törvény betöltése a szeretet.” (Róm 13,10)

De egyáltalán miért oly fontosak nekünk a személyes kapcsolatok? Azért, mert önértékelésünket, emberi tartásunkat táplálják. Ha valakitől szeretetet és megbecsülést kapunk, az mindig azt üzeni: lám, értékes vagy! Akik viszont mellőznek, semmibe vesznek, azok akaratlanul is (vagy éppen akarva) azt üzenik: nem érsz semmit. S hiába próbálja valaki hitre, büszkeségre, autonóm érzésvilágra hivatkozva ezektől a hatásoktól lehetőleg függetleníteni magát, a gyermekkori „fontos másik” oly mély nyomokat hagy mindenkiben, hogy annak felnőttkori megfelelői és azok jelzései érzékenyen érintik a legtöbb embert.

Mondjuk tehát ki: a boldogság-érzet fontos összetevője, hogy mi emberek miként becsüljük meg egymást, hogyan ápoljuk kapcsolatainkat. Ha nem akarnánk is, belenövünk egymás életébe, s puszta létezésünkkel is számtalan igényt jelentünk be mások számára. Ezen kívül életünkkel példává is leszünk: rokonok, ismerősök számára felmutatunk valamit – „így is lehet…” Valamennyien nyomot hagyunk egymásban, szeretjük ezt a gondolatot vagy sem: és a valóságban mindig emeljük is egymást, éljen ő is tisztábban és nemesebben; vagy pedig taszítunk egyet valakin, akinek labilisabb a belső élete elhatározások dolgában.

Az első válasz tehát az, hogy azért fontosak az emberi kapcsolatok, mert sokkal jobban össze vagyunk nőve egymással, mint azt hisszük. A Lorentz-féle pillangóhatás nem csak a meteorológiában érvényesül (egy pillangó felemeli a szárnyát Borneo-ban, s ettől tornádó csap le New Yorkra) – hanem a lelkek világában is. „Ő így tett – miért ne tehetnék én is…?” – e mondat ritkábban kerül kimondásra, mint azt érezni vagy elgondolni szokás…

Érdekes módon azonban a másokat erkölcsileg emelni akaró direkt szándék ritkán ér célt, sokkal többször ellenkező hatást vált ki. Komolyan csak önnön belső növekedésünkkel tudunk segíteni másokon: azzal adunk a legtöbbet, amit magunkra szánunk. Ezt úgy kell elképzelni, hogy valaki nem akarja javítani a világot, csak saját belsejét, s ehhez keres támpontokat: értékes irodalmat olvas, nemes zenét hallgat, nem vegyül el másokat megszóló beszélgetésekben. Ilyen úton járva állandóan belátásokhoz jut, jobb döntéseket hoz, és élete folyamatosan emelkedik. Megfelelő külső indítások, impulzusok, egyszóval töltekezés nélkül viszont észrevétlenül lefelé tartó spirálba kerül, ahol egyre önzőbb, közönségesebb és türelmetlenebb lesz – amitől a világ aztán olyan, amilyennek ma is látjuk.

Egy szép mondás szerint „Senkit nem emelhetünk feljebb annál, mint ahová engedtük, hogy a kegyelem minket emeljen.” (Farkas J.) A fölfelé haladás ugyanis mindig kegyelem dolga, ami viszont a mi erkölcsi, emberi döntéseinkben valósul meg – így együtt látjuk immár az élet vertikális és horizontális csodáját. Ezek mindig összetartoznak, ahogyan az agy és a láb: ugyanazt az életet szolgálják, csak másként és más szinten. Helyes hit és helyes cselekvés kölcsönösen függenek a másiktól – építhetik vagy rombolhatják is egymást. Ki-ki vegye észre, benne személyesen melyik szorul sürgősebb restitúcióra: s ha arra elindul, csodálkozva fogja tapasztalni majd mindkettő újraéledését!

Ezt már világosan látva, hogy ti. belső életünk tisztasága és épülése milyen szorosan összefügg emberi kapcsolatainkkal, immár érinthetjük a legfontosabb témát is: a szövevény, amiben a mindennapokban élünk tökéletesen alkalmas arra, hogy magához Istenhez is közelebb segítsünk másokat! Olyan hihetetlen ez, hogy sokan eleve le is tesznek róla, s a kötelező szemérmesség és keresztyén mértéktartás jegyében kivonják magukat erről a területről. Nem jól teszik! Mert igaz ugyan, hogy amíg rossz a lelkiismerete valakinek, jobb Istenről hallgatnia, de nem szólna a Szentírásban annyi minden, egyebek közt egy külön könyv is (Leviticus) a megtisztulásról, ha az lehetetlen volna! Az evangéliumoknak pedig különösen is főtémája, hogy Jézus által eltávoznak még a tisztátalan lelkek is. Félelem, szenvedélyek, megkötözöttség, üres és értelmetlen élet – ezek messze mennek onnan, ahol ő van, egyenesen a tenger mélyére! (Mát 8,31-32)

De nézzük az ige kifejezett indoklását arra nézve, miért nem szabad nekünk hitünk dolgaiban minden körülmények közt visszahúzódónak lenni! Így olvassuk a prófétánál: „…Ha azt mondom a hitetlennek, hogy meg kell halnia, és te nem figyelmeztetted a bűnöst, hogy ne járjon a bűnös úton, s így életben maradjon, akkor az a bűnös a maga vétkéért hal ugyan meg,  de vérét tőled kérem számon.” (Ez 3,17-21)

Amikor Pál harmincöt nevet felsorol egy egyszerű gyülekezeti ajánlólevélben, akkor ezeknek a személyeknek nem „örökkévalóságot biztosít”, mint a negatív papság, az újságírók tevékenységüket ide sorolni vélik (Hamvas B.), hanem a valódi örökkévalóság nevében inti őket: Vigyázat, rátok figyelnek! Nevetek, úgy lehet, kétezer év múlva is ott lesz ezrek és ezrek napi olvasmányában – ám ha nem lenne is, most is sokan figyelnek rátok. Épülnek életetek példájából, vagy pedig ti is csak lehúzzátok őket oda, ahol a legtöbben általában tanyáznak is…

Vegyünk észre, ebből a célból, a felsoroltak között néhány különösen is fontos nevet. Timótheus tizenéves fiúként lett Pál kedves tanítványa, s éveken át utazott segítőként mesterével együtt missziói útjain. Az apostol rábízhatta a jelentős efézusi gyülekezetet, s Pállal első római fogsága idején is ott volt. Tőle azt tanulhatjuk, hogy tudni kell egyszerű tanítványnak lenni, szerényen, alázattal. Pálnak hozzá írt leveleiből az tűnik ki, inkább bátorításra szorult, mintsem fékezésre, oly szelíd és jóságos lélek lehetett.

Akvilla és Priscilla pontusi zsidó sátorponyvakészítő házaspár, akik miután keresztyén hitre tértek, életüket kockáztatták a Krisztus ügyéért. Rómából jöttek Korinthusba, amikor Claudius kiűzte onnan a zsidókat, aztán Efézusban látjuk őket, amely Rómával csaknem egyenlő méretű nagyváros volt Kisázsiában. Ők oktatták ott Apollóst, a magasan képzett alexandriai rétort a helyes keresztyén hitre (Csel 18,24-26), aztán pedig Szíriában, végül ismét Rómában tűnnek fel. Ezek az emberek Pálhoz hasonló vándor életet éltek, néha vele együtt utazva – de ők sem öncélúan, hanem az apostolhoz hasonlóan Krisztus hitének terjesztésében tették mindezt! Az odaadó, áldozatos életet tanulhatjuk tőlük. „Semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nékem, csakhogy elvégezhessem futásomat örömmel, és a szolgálatot, amit vettem az Úr Jézustól, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” (Csel 20,24) Akvilla és Priscilla minden tekintetben így gondolkodtak.

Végül Rufus, cirénei Simon fia! (Márk 15,21) Apját nagypénteken a kereszt vitelére kényszerítették Jeruzsálemben, amikor Jézus összeroskadt alatta – s ő látva Jézus igaz voltát, keresztyén lett. Íme, Rufus pedig évtizedek múltán is követi apja hitét! Nekünk is akad kit és mit megbecsülni: szüleink, nagyszüleink hűsége, hitvalló őseink helytállása mind büszkeségeink lehetnek – hagytak ránk elegendő és méltó lelki örökséget, amiből meríthetünk! Ha ingadozunk, jusson csak eszünkbe tartásuk, áldozatos életük, s „…figyelvén életük végére, kövessük hitüket!” (Zsid 13,7)

Így téve eljön az idő, amikor miránk fognak figyelni, s a mi „hitünket követik” újabb nemzedékek. Csak éljünk ehhez méltóan! Sokat adhatunk utódainknak anyagiakban, gyakorlati életbölcsességben, és egyébben is, ám a legtöbb mégis az, ha az Istenhez tudjuk őket vezetni. Akkor olyan védelmet kapnak, amin nem fog szegénység, gazdagság, siker vagy mellőzöttség, sőt a világ egyetlen kísértése sem – mert tudják már, amit mi is tudunk: „Ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg; azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk.” (Róm 14,8)

Emberi kapcsolataink tehát értékek, amikre vigyáznunk kell. Egymás megbecsülése mindenkor erőt ad, hiszen akit számon tartanak, az értékesnek érezheti magát. Nem baj, ha 14-16 név helyett akár 35 is van a tarsolyunkban, mint Pálnak volt a Római levél tanúsága szerint – csak a legfontosabbról ne feledkezzünk el: ezeken a kapcsolatokon át az ég erői áramolhatnak be a világba! Tükör-e, amiben nézegethetem magam, gazdaságilag kiaknázható hálózat, esetleg ősidőktől működő biztosító társaság? Micsoda számomra az emberi kapcsolatok világa? Mert lehet az élő Istennek, és akit ő elküldött a Lélek által, Jézus Krisztusnak is népe, gyülekezete, megváltott anyaszentegyháza – aminek én magam is élő tagja vagyok, s örökre az is maradok! (HK. 54. k.) Némelyekben láthatóan, másokban még csak rejtőzködően – egykor pedig mindnyájunkban nyilvánvalóan, de ott rejlik az „egyetemes egyház”, a megszentelt emberiség lehetősége. Jöjjön is napvilágra, ne maradjon homályos titok. „Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod!” – s akkor a világ is más hely lesz. Így legyen! Ámen.

 

Fohász

Urunk, te jobban tudod, mire van szükségünk, mint mi magunk. Segíts, hogy megismerjük akaratodat, elhordozva mindazt alázattal, amit nem tudunk megváltoztatni. Vigyázz ránk ezért a jó napokban éppúgy, mint a próbatételes időkben, hogy ne távolodjunk tőled és egymástól, hanem inkább közeledjünk! Ámen.