Igehirdetések

Elfeledett szertartás

A szertartás a megrázó, friss Isten-élmény rituáléba öltöztetve. Lehetővé teszi, hogy az eredeti transzcendens tapasztalást később bárki újra élje. Némelyek elutasítják, főleg akik nem értik jelképeit, s ráadásul magukat felvilágosultnak is vélik, mások viszont lelki haszonnal részt vesznek benne. Nevezhetjük könnyítésnek is, mindenesetre olyasmi, ami egy vallási közösség identitásához tartozik. Most egy háromezer éves, ószövetségi rituálé megfejtésére vállalkozunk.

 

 

Igehirdetés 2018. június 24.

Elfeledett szertartás

 

Lekció: 3Móz 8,14-3

Textus: 3Móz 8,22-24

„Azután odahozatta a másik kost, a felavatási kost, Áron és fiai pedig rátették kezüket a kos fejére. Miután levágták, vett Mózes a vérből, és megkente Áron jobb fülének cimpáját, a jobb keze hüvelykujját, és jobb lába nagyujját. Odahozatta Áron fiait is, és megkente Mózes a vérrel a jobb fülük cimpáját, a jobb kezük hüvelykujját, és a jobb lábuk nagyujját.”

 

Ezek az ószövetségi papszentelő szertartások a jeruzsálemi templom Kr.u. 70-es lerombolásával, sőt már korábban eltűntek. Nincs ott azóta sem papság, sem templom, sem áldozat – csak emlékezés van, és az elmúlt szenvedések siratása egy fal előtt, melynek kövei az egykori templom és palota kövei lehettek. Hívő, evangéliumi szívvel mi reformátusok mégsem dobjuk ki az ószövetségi szertartásokról szóló híradásokat, mint afféle idejétmúlt vallási relikviákat. Egynek tekintjük leírásukat a nekünk oly drága Újszövetség szent iratainak könyvével, noha tudjuk, hogy „…a törvényben a jövendő jók árnyéka, nem maga a dolgok képe van meg.” (Zsid 10,1)

A Krisztus-esemény számunkra egy olyan hatalmas és zöldellő fa koronája, mely világokat köt össze: Isten és ember világát. Életfa, melynek törzse maga az Ószövetség, az pedig az ősatyák világában és Isten hűségében gyökerezik. Mi az üdvöt, vagyis az Istenben való életet keressük, mint minden kor minden embere is tette a maga módján – de az köt össze bennünket felekezeti határok felett egyetemes egyházzá, hogy Jézus Krisztusban ezt az üdvöt meg is pillantottuk. Ő új korszakot nyitott az üdvtörténetben a világ minden népe számára, immár új papsággal: aki Krisztusnál van, annak kell tudnia másokat is hozzá vezetnie! (Ján 1,43)

A reformáció pontosan ide tért vissza az egyház másfél-ezer éves kitérője után, újból szétosztva a misszió feladatát minden egyes hívőnek. Ma is vannak ugyan pásztorok, tanítók, elöljárók Isten népe életben, ki-ki elhívása, és a neki adott kegyelmi ajándék mértékével – a „pap” elnevezés azonban hitünk szerint egyedül Jézust illeti (2HH. XVII.-XVIII.), aki önmagát áldozta a világ bűneiért, s nem földi sátorban szolgál immár, hanem Pantokratér: Isten jobbján ülve uralkodik mennyen és földön.

Vegyük azonban észre, hogy ilyen újszövetségi szemmel nézve is mély és lényegi üzenetek rejlenek Mózes III. könyvében (latinul Leviticus, héberül Vajjikra), mely a papi és áldozati szertartások rendjét, valamint a tisztaság törvényeit tartalmazza. Iránytalanná lett, a teljes szétesés felé tartó történelmi korszakunkban megállítanak bennünket az ősi rendszabályok: a főpapnak egy későbbi hagyomány szerint hétszer kellett megfürödnie, míg felszentelésekor magára ölthette ornátusának minden egyes darabját, s végül megállhatott az Úr színe előtt!

Most azonban összesen annyit látunk mindebből, hogy a bűnös nép tagjai helyett meghaló kos vérével a szertartás során megkenik Áron és fiai jobb fülét, jobb hüvelykujját és jobb nagylábujját – ennyi ugyanis mai igénk. Ők előzőleg rátették kezüket a leölendő kos fejére, „átadva” rá ezzel a nép összes vétkeit, s kiábrázolva a helyettes áldozat csodáját. Felvilágosult modern ember itt persze azonnal tiltakozik, mágiát kiált és becsapja a Bibliát – holott el is gondolkodhatna a dolog felett.

Hívjuk most segítségül az olvasottak megértéséhez a modern lélektan egyik felfedezését, a vicarious learning fogalmát. (Bandura, 1962) Mi emberek képesek vagyunk úgy is tanulni, s ez is legitim és hatékony tanulás, hogy csupán szemléljük egy társunk sorsát: ha azt látjuk például, hogy megégette kezét a forró fazékkal, elkerüljük a forró fazék érintését; vagy olvassuk a dohányosok tüdőrák-statisztikáit, s nemet tudunk mondani a dohányzásra. Ez a jellegzetesen humán képesség, tanulni más kárán, olyan lelki-szellemi szféra létezésére utal, aminek (jó esetben) naponta részesei vagyunk, és javunkra használjuk, bár nem nagyon értjük működési mechanizmusát. Nem kell hozzá a szenvedő szóbeli beszámolója keserveiről, sem verbális utasítása arról, hogy szerinte mi a teendő. Azonosulni másvalaki szenvedéseivel, mert itt erről van szó, valóban az emberi lélek csodája. Azt is szoktuk mondani, mikor ostoba és érzéketlen embert látunk: „Nincsen ennek az embernek semmi lelke…”

S valóban, a humánum identifikáció nélkül elképzelhetetlen. Amikor a színházban felgördül a függöny, a nézői lelkek puhán és hangtalanul a színpadra gördülnek, s lesz belőlük király, cselszövő, sárkány, bohóc és hősszerelmes. (Weöres S.) Követve egy hangversenyen megszólaló hangulatokat és zenei eseményeket egészen hasonló történik: a komponista (és az előadók) zenébe foglalt tudásával, életismeretével, fantáziájával azonosulhatunk, miközben muzsikájuk révén átéljük emberi invencióikat.

Amikor a papok az áldozati kos fejére tették kezüket, azzal elismerték a bűn realitását, és megvallották vétkeiket. Az állat aztán meghalt helyettük, így világosan kifejezésre jutott, hogy a romlás és az egyetemes korrupció halálosan komoly ügy – ami nem magyarázatra és mentségekre szorul, hanem meg kell térni belőle. Aki ezt nem látja, a halál útján jár. Végül azonban, félreértések elkerülése végett, maguk a papok fülét, hüvelykujját és nagylábujját is megkenték az áldozati vérrel, s a mi dolgunk most már csak annyi, hogy ezt a jelképet külön is megértsük. Identifikációval állunk szemben, csak immár másik irányban: a bűntelen vérének hullása jelöli meg az embert! Rajta van, mintegy rákiált a hozott áldozat a bűnösre – nem csak meghinti némi illatszerrel. E szertartásban vér folyik, súlyos ügyről van szó – s ez az ügy az embert lényében illeti.

Vegyük csak sorra, milyen vonatkozásokban. Kezdődik a jobb fülcimpa megkenésével. A baloldal ősidőktől „baljóslatú”, vagyis a rosszabbik énünket fejezi ki – itt tehát a jobbik énünk megerősítéséről van szó. Erre mindnyájan, mindig rászorulunk, mert az emberi lélekben ott van minden, s annak ellenkezője is: a szívből származik jó és rossz egyaránt. „Aki azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” (1Kor 10,12)

Elfeledkezni arról, hogy van jobb és rosszabb énünk, bizony, még hívő embereknek is nagy vigyázatlanság. Emlékeztessen a régi papszentelési rituálé, hogy a legszentebb helytállóknak is csak jobb fülcimpája kapott feloldozó kenetet a bárány véréből – a másikról maguknak kellett gondoskodni… Hiába a bűntörlő áldozat, jelképek és rituálék, vallás és hívő frazeológia, ha mi nem tesszük meg a magunkét, éspedig minden erőnkkel. (5Móz 10,12-13) Isten országának ügye nem csak jobb fülünkre tartozik, hanem a balra is: Isten kegyelmes – ám a mi részünk, az a mi részünk!

 

„..Jóságosak az égiek,  

de a hamisságot fölöttébb gyűlölik.”

                                                         (Hölderlin: Pathmosz, ford. Bernáth I.)

 

A fül itt nyilván nem csupán a hallás, hanem általában az érzékletek, tágabb értelemben a percepció és az intellektus jelképe, tehát utalás arra, hogy mit látunk, mit hallunk meg a világból – azaz mit fogunk fel, értünk meg belőle magunknak. Ez lényegében az egész szellemi szférát, a gondolkodást jelöli, vagyis életünk legértékesebb részét – ami nélkül az ember vagy belebúsul, vagy belerészegedik, esetleg belealszik a saját életébe. Egyik éppen olyan ártalmas, mint a másik. Normálisan, egészségesen kell élni, aránytalanságok nélkül, nem pszichés kábulatokban és szélsőségekben. Cseppet sem lényegtelen, mit hallunk ki a világból, tehát mire „van fülünk”, és mire vagyunk süketek…

Ez pedig olyasmit igényel, mint a különböző emberi készségek általában – a karbantartást. Aki valamikor jól tudott pingpongozni, aztán évtizedeken át nem játszott, csodálkozva tapasztalja, immár milyen ügyetlen az asztalnál. Pedig csak annyi történt, hogy valamit nem gyakorolt. Szellemi képességek is eltompulnak rendszeres használat, tanulás és főleg töltekezés nélkül. Rémes látni, szó szerint hányan betegszenek bele intellektuális tunyaságukba, lustaságukba – holott a legkisebb tisztes helytállás is előrevivő lenne. Ennyit ezúttal a jobb fülcimpa áldozati vérrel megkenéséről.

De következik a jobb kéz hüvelykujja is. Nincs a földön olyan nyelv, amelyben a kéz, mint jelkép ne a cselekvéssel lenne kapcsolatos, vagyis az erkölcsi érvényű tevékenységgel. Nevezhetjük napirendnek, amire „felveszünk” valamit, azaz foglalkozunk vele – de nevezhetjük életműnek is, amit „leteszünk” az asztalra. Mindenképpen olyasmi, amit mintegy a kezünkkel „teszünk hozzá” a világhoz, ez pedig lehet akár az is, hogy miként fűzzük be reggel a cipőnket. Persze, „törekedjünk hasznosabb ajándékokra” (1Kor 12,31), vagyis fejlesszük ki magunkban az ég által nekünk adott legértékesebb képességeket – de sose feledjük, hogy a kéz, vagyis ezek megvalósítása a lényeg. Mindig vannak rendbe teendő fiókok, meglátogatandó barátok, elolvasandó könyvek és elvégezhető szolgálatok: végül pedig egyedül az számít majd, hogy milyen nevünk van, „mi tapad a kezünkhöz”, tehát mit valósítottunk meg életünkben.

Utoljára maradt a láb. Labdarúgókat leszámítva legtöbben járásra használjuk: hová tartunk, itt nyilván erről van szó. Mind megyünk valamerre, de nem minden irány helyes. Veszem észre, hogy minél többel rendelkeznek emberek, annál elégedetlenebbek az élettel, s minél diszharmonikusabb belső életük, annál több vádat és gyalázkodást engednek meg maguknak mások iránt. Békés szívűek viszont a jót veszik észre ebben is, abban is – tanulnak, okulnak embertársaik botlásaiból, nem ítélgetnek. Az ember valóban arra megy a lábával, amerre a szíve húzza, de a papszentelő szertartás tanítása szerint itt is észen kell lennünk: csak az áldozati vérrel megkent láb útjai megszentelt utak! Ugyanakkor „Mint a romlott fog és kimarjult láb, olyan a hitetlen bizodalma a nyomorúság idején” (Péld 25,19), és sokszor olvassuk azt is, hogy maga Isten kinek-kinek „útjai szerint” fizet meg. (1Kir 8,39) Mert valóban nem mindegy, hova megy az a láb. Ott van-e útjain, azaz szándékain a Krisztus áldozatának vére, megtisztító hatalma? Emlékezem-e naponként az ő golgotai áldozatának szenvedéseire, szégyenkezve önszeretetem magamentő magyarázkodásain? Ha igen, akkor nem lesz hiába a fohász, hanem boldogságos meghallgatásra talál:

 

„…Útaid Uram, mutasd meg, hogy el ne tévelyedjem,

Te ösvényidre taníts meg, miken intézd menésem;

És vezérelj engemet,

A te szent, igaz Igédben;

Oltalmazd életemet,

Mert benned bízom, Úr Isten…!”

                                                            (25. zsolt. 2. v.)

 

A fül, a kéz és a láb tehát az egész embert jelenti, éspedig tetőtől talpig. Ha úgy tetszik, a test-lélek-szellem teljességét. Nem marad ki belőle egyetlen régió sem: Isten országa, királyi uralma igényt tart életünk minden területére. Boldogok, „áldott életet” élők másként nem is lehetünk, mint Istennek való teljes odaadással, magunknak egyáltalán semmit fent nem tartva önmagunkból.

Az egykori papszentelési szertartás tehát, mely már csak a Biblia lapjain létezik, így emel bennünket köznapiságunk fölé. Újra felcsillantja előttünk a szent és tiszta élet lehetőségét; kedvünk lesz megint az ajándékozáshoz, türelemhez – észrevesszük mindenben a létezés ragyogását. Nem a hiányokat listázzuk többé, nem emlegetjük felebarátaink fogyatkozásait, s nem lelünk alvilági örömöt a világ pusztulásában – ellenben tudjuk, hogy „…testestől lelkestől, úgy életemben, mint halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok.” (HK. 1.)

Amit pedig itt a fülemmel hallok, azaz felfogok a világból, amit kezemmel megvalósítok napi tevékenységem és általában a cselekedeteim révén, s ahová lábaim visznek, a célok és távlatok világa – ezek mind rá tartoznak, az övéi! Amíg e csoda még az én tulajdonom is, mert hiszen itt vagyok, addig örvendezéssel használom – s ha eljön az ideje, békességgel visszaadom jogos tulajdonosának. Addig pedig szentelődöm: küzdök a próbák és ajándékok bőségében, mint olyan valaki, aki tudja, hogy a Bárány Krisztus vére minden porcikámban megtisztított, és egészen szabaddá tett a jóra. Így legyen! Ámen.

 

 

Fohász

Uram, abban segíts, hogy a közeledben maradjak, s így közölni tudd velem kegyelmeidet! Ámen.

 

……………………………………………………………………………………………..

 

Rövidítések:

 

HK    – Heidelbergi Káté

2HH – II. Helvét Hitvallás

Bandura –  Social learning through imitation. In M. R. Jones (Ed.), Nebraska Symposium on Motivation. Lincoln: University of Nebraska Press (1962)