Igehirdetések

Összeomló és megmaradó házak

Az élet bizonyos dolgai nincsenek hatalmunkban. Történelmi kataklizmák, természeti jelenségek, de még fontosabb életfordulatok is inkább megesnek velünk, mintsem mi határozzuk meg őket. Mi az, ami mégis egészen rajtunk áll? Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2018. július 8. (Szentendrei ref. templom)

Összeomló és megmaradó házak

 

Lekció: Luk 6,47-49

Textus: Luk 6,47-48

„Aki hozzám jön, hallja beszédeimet és azok szerint cselekszik: megmutatom nektek, kihez hasonló. Hasonló ahhoz a házépítő emberhez, aki leásott, mélyre hatolt, és a kősziklára alapozott. Amikor árvíz jött, beleütközött az áradat abba a házba, de nem tudta megingatni, mert jól volt megépítve.”

 

Imádság

Jóságos és emberszerető Istenünk, eljöttünk szent házadba, hogy elmondjuk: elhalmoztál bennünket ajándékaiddal, mi pedig hálát adunk neked ezekért. Megköszönjük életünket, egészségünket, ezt a mai napot, és minden jót, amit csak tőled kaptunk. Nem éltünk mindenben akaratod szerint, ezért megvalljuk méltatlanságunkat is. Te türelmes vagy hozzánk, mint a bűnösök barátja, és a betegek irgalmas gyógyítója. Azt kérjük, építsd bennünk újra a hitet, hogy valóban a te gyermekeid vagyunk, akiket nagyon szeretsz, és örökre azok is maradunk! Add meg ebben az órában Szentlelkeddel, hogy távol legyen tőlünk minden, ami unalmas és fölösleges, és mindnyájan értsük, és tisztán láthassuk, mi a te akaratod velünk! Ámen.

 

Igehirdetés

A Hegyi Beszéd, ami Jézus tanításainak szíve és közepe, lényegében a Tízparancsolat magyarázata. Hegyen hangzik el, innen a neve is – amint egykor Mózes is a Sinai hegyen kapta Istentől a Törvényt. Találunk az evangéliumok szövegében kisebb eltéréseket, amikor a Hegyi Beszédet olvassuk, mert az evangélisták más-más hagyományokból dolgoztak, de a záró mondatok mindegyikben a „kősziklára épült házról” szólnak. Olyan erőteljes és szuggesztív ez a kép, hogy aki csak egyszer hallotta, vagy akár olvasta, sosem felejti el.

Kősziklára épült ház az egyik oldalon – összedőlt ház a másikon: azonnal értjük, hogy itt rólunk van szó, egyetlen egy, gyönyörű szép életünkről. Olyan az élet, mint egy házépítés: nehéz és fáradtságos dolog, akár csak embernek lenni. És ha felépül is valami, mert hiszen mindnyájan erre törekszünk, sok minden történhet még vele a későbbiekben. Ömölhet az eső, jöhetnek árvizek, támadhatnak szélviharok – és tényleg, kevés ember akad, akinek csupa napfény és zavartalan jólét lenne az élete. Eljönnek az árvizek és a szélviharok – bizony sok minden történik egy ember életében! Olyankor derül ki, amikor itt a betegség, a családi krízis, a gyász – hogy milyen alapokon is áll a ház, amit építettünk.

Az első keresztyének idejében sem volt ez könnyebb. Mindennaposak voltak a járványok, a háborúk, az uralkodók esztelen vérengzései: az evangéliumok első hallgatói ott és akkor nagyon is tudták, mennyire ki vagyunk téve eseményeknek, amik egyáltalán nincsenek a hatalmunkban. Jézus szavai sem azt mondják azonban nekik, hogy nincsenek bajok a hívő ember számára. Bizony, a mi életünkben is ömlik némelykor az eső, jönnek árvizek, és még a tornádó sem lehetetlen… ilyenkor látjuk, milyen kicsik és tehetetlenek vagyunk valójában.

Van azonban egy terület, ahol teljesen a saját döntéseinken múlik minden – ez pedig az, hogy belül, a szívünkben mit tekintünk életünk alapjának. A hit dolga, mert itt erről van szó – egészen személyes ügy! Sem a szüleit, sem a tanítóit, sem a korszellemet nem okolhatja senki – felnőtt emberként már egészen a mi dolgunk, hogy a magunk házát fölépítsük. Épülhet aztán ilyenkor nagyon szép épület, irigyelhetik is az emberek – ha nincs annak eléggé szilárd alapja, elviszik az áradások, és ledöntik a viharok! Nagyon lényeges bizonyos pillanatokban, mondja Jézus, hogy miben áll a hitünk, mi annak a tartalma – mert az a tartalom, mint fundamentum és alapzat, hordozza a cselekedeteinket. Olyan szépen mondja ezt a költő is:

 

„Ember figyelj, mivé lesz változásod:

Istenné, ha hiszed, s földdé, ha azt imádod!”

                                                                   (Angelus Silesius: Harminc párvers, ford. Szabó Lőrinc)

 

Egy földi élet azonban valóban túlságosan is összetett és bonyolult dolog ahhoz, hogy könnyedén átlássuk: ezért van szükség mindig friss megértésre és friss különböztetésre. Különböztetni és különböztetni! Ha eljutottunk is oda, amiért nagyon legyünk hálásak Istennek – hogy nem lehet más alapot vetni, nincs más sziklafundamentum, mint Krisztus (1Kor 3,11) – akkor is naponként, sőt óránként újra és újra különböztetni, és különböztetni kell! Sokan ismerik az egyszerű szavakból álló, mégis életünk legfontosabb ügyeit érintő, rövid imádságot: “Istenem segíts, hogy amit meg kell változtatnom életemben, azt képes legyek megváltoztatni; segíts, hogy amit nincs hatalmamban megváltoztatni, azt el tudjam fogadni – végül pedig segíts, hogy ezeket egymástól meg tudjam különböztetni! Ámen.”

A modern idők egyik fura terméke a patologikus vallásosság. Emberek élnek különböztetések és megértések nélkül, betokozódott lélekkel. Mondjuk például, nekik ellenség az összes többi ember; vagy ők nem jók semmire, nem szabad semmilyen komolyabb felelősséget vállalni, mert az úgysem sikerülhet számukra, esetleg éppen ellenkezőleg, ők mindenre képesek – és még van pár verzió. Aztán váltanak egyet, és onnét kezdve vallásosan élnek, de ugyanúgy betokozódva, friss különböztetések nélkül. Hadd idézzek fel ehhez a témához egy világi módszert, a „Hat gondolkodó kalap” elméletét.

Különböző tréningeken, képzésekben, személyes támogató programokban használják. Az a lényege, hogy az embernek jó megtanulnia: ugyanahhoz a dologhoz legkevesebb hatféle módon lehet viszonyulnia. Ezt színek jelképezik, és mindegyiket legitim használni – de az illető legyen tisztában azzal, ha beszél, neki éppen „milyen kalap” van a fején. A FEHÉR a tények tiszteletének színe: amikor „fehér kalap” van rajtunk (persze csak jelképesen), akkor nincsenek vélemények, nincsenek elfogultságok, mert a jelszó: maradjunk a tényeknél és az adatoknál. A PIROS az érzelmek, a szubjektivitás kalapja, ezt „viselve” uralkodhatnak az emóciók, vagyis szabad mindent kifejezni – csak tudjunk is róla, hogy most ilyen üzemmódban vagyunk, nem másban; kizárólag rólunk van szó, ti. az elfogultságainkról. A FEKETE a harc és a háború, sőt a halál színe: ez a lelkiállapot az, amikor le akarjuk győzni a másikat, neki ne legyen igaza – és ez a fontos, semmi más. Rombolni, s lehetőleg eltávolítani, aki utunkat állja. A SÁRGA a napfelkelte, az ébredő hajnal színe – a jövő és a reménység, a bizakodás „kalapja”. A ZÖLD a kreativitás, a felmerülő új ötletek és lehetőségek területe (itt aztán minden “zöldség” is megengedett, mert ez az ötletbörze világa); végül a KÉK az óceán és az égbolt színeként azt jelképezi, ami körülvesz, nagyobb nálunk – tehát életünk keretét, a rajtunk túlit, valójában a transzcendenciát. Mindegyik legitim, megengedhető állapot: csak az a fontos, hogy tudjuk, amikor valamelyik „kalappal a fejünkön” beszélünk, hogy van még öt másik is – amit ugyanúgy viselhetünk. Hasznos módszer, kisegítheti az embert egyoldalúságaiból; rugalmasságra tanít, és tágítja az önismeretet.

Amit Jézus mond nekünk igéjében, az mindig rádöbbent, hogy mi múlik rajtunk, amit meg tudunk, és meg is kell változtatnunk – és mi az, amit viszont alázattal és türelemmel el kell fogadnunk. A kősziklára épített ház képe most azt mondja: életünk alapjának a megválasztása egyes-egyedül a mi dolgunk!

Ez a „megválasztás” azonban nem csak egy titokzatos belső döntés, hanem abból áll, s ezt megint Urunk mondja, hogy halljuk az igét, és aszerint is cselekszünk. Halljuk az igét – persze, már ez is fontos dolog, sőt behajtott ajtajú belső szobánkban, naponként is jó olvasni – de a legfontosabb mégis az igében kapottak megvalósítása.

„Aki hozzám jön, hallja beszédeimet és azok szerint cselekszik: megmutatom nektek, kihez hasonló. Hasonló ahhoz a házépítő emberhez, aki leásott, mélyre hatolt, és a kősziklára alapozott. Amikor árvíz jött, beleütközött az áradat abba a házba, de nem tudta megingatni, mert jól volt megépítve.”

Szomorú dolog, amikor fejben megvannak bizonyos tudások, talán hitbeli döntések is születtek már, de a megvalósítás nincs sehol. Lustaságból, rosszkedvből, sértettségből – élni a régi törvények szerint… Nekem jár a boldogság, mondja valaki, és lelkiismeret furdalás nélkül átgázol valaki más életén, amikor elveszi tőle a párját. Ha nem adok számlát, jól jár ön is, én is, mondja a vállalkozó – az utakat, iskolákat, kórházakat pedig tartsák karban a bérből és fizetésből élők a tőlük szigorúan levont havi járulékokból… És folytathatnánk a sort. Amíg templomos emberek élete is híjával van a megvalósításnak, addig ők is csak az összeomlás eljegyzettjei: hiszen mindig csak idő kérdése, mikor jön a legközelebbi árvíz, ami aztán mindent megmutat. Hiába kőszikla a Krisztus, ha mi csak hallgatjuk az ő igéit, de semmibe vesszük, mert nem azok szerint cselekszünk.

Egy apróságra figyeljünk most föl. Azért is jó, hogy nem csupán egyetlen evangélium őrizte meg a Hegyi Beszédet, mert a köztük található finom eltérések is hordoznak üzeneteket. Ma a Lukács szerinti változatból olvastunk, ahol a kősziklára építő, vagyis a Jézus követelményeit meg is valósító emberről így halljuk: ő „mélyre ásott”, hogy eljusson a szikláig. Ugyanezen a helyen Máténál azt olvassuk, hogy az illető „okos ember” volt, szemben a bolonddal, aki homokra építette a házát. Apró különbség – azonban nyilvánvaló, hogy ez a két szövegváltozat egymást magyarázza. „Okosnak” lenni annyi, mondja tehát az evangélium, mint „mélyre ásni” – azaz nem maradni felszínesnek. Nem engedni a látszatoknak, a pillanatok elsodró erejének, a hirtelen feltoluló érzelmeknek és indulatoknak, hanem végre komolyabban elgondolkodni, s a dolgok mélyére hatolni. Tisztába jönni például a saját motívumainkkal: mi is mozgat bennünket valójában! Legtöbbször érzelmeink és indulataink szerint döntünk, mi magyar emberek különösen is – és utólag derül ki, amikor már késő, hogy milyen ostobák is voltunk.

Ha van ezeknek a mi modern időinknek általános népbetegsége, akkor az éppen a felszínesség. Élni a sodrásban, mintát venni abból, ahogy olyan sokan csinálják, és nem leásni az alapokig. Aki szokott földdel dolgozni, karbantart legalább egy kicsi kertet, az pontosan tudja, hogy lustálkodással és tunyasággal csak elgazosodik a terület; ásni pedig kifejezetten a legnehezebb testi munkák közé tartozik. Mégis azt látjuk, hogy néha könnyebb az egész kertet fölásni, mint mélyebben elgondolkodni életünk dolgai fölött, s szembenézni magunkkal! Ritka ember, aki tényleg hajlandó újragondolni az életét – pedig e nélkül szükségképpen maradunk a felszíneknél.

Ebben az újragondolásban mindig az ige segít bennünket a legjobban, mert a Szentlélek által pillanatok alatt lelepleződik bennünk a hamisság, önáltatás és magunk igazolása. Milyen kár leélni egy életet úgy, hogy az ember a közelében van az igazi értékeknek, hall minden vasárnap még igehirdetést is, igazából azonban sosem ás a mélyre, s nem halad tovább önmagában sem – ezért aztán meg sem találja azokat az értékeket, amikre pedig nagy szüksége lenne.

Egy régi keleti mese szól a koldusról, aki egész életében a városkapu közelében ülve kéregetett. Amikor aztán meghalt, ott temették el, s akkor derült ki, hogy azon a helyen, ahol ő egész életében koldult, egy mesés kincs volt elásva… Közel, és mégis távol – milyen kár, amikor így zajlik le egy emberi élet! „Majdnem keresztyénnek” lenni olyan, mint amikor valaki „majdnem” elér egy repülőgépet. Csekély vigasz, ha visszatekintve azt kell mondjuk magunk felől, amit a költő is mond:

 

„…pedig,

élhettem volna gyönyörűen….”

                                                 (Ladányi Mihály)

 

Végül azonban lássuk a legfontosabbat: vannak nem csak leomló, de vannak újjáépülő házak is! Ha a Szentírás egészét tekintjük, akkor ez a legszebb üzenete. Kigyomláltalak, igen – vétkeidért tettem. De újra be foglak plántálni! – mondja az Úr a babiloni fogságban népének. (Jer 24,6) Ingyen vittek el, egy rabszolga árát sem adták meg érted…? Én is ingyen foglak visszahozni benneteket! (Ézs 52,3) Igen, tényleg vannak árvizek, és vannak szélviharok, ledőlő házak is vannak, mert nem voltak jól megalapozva – de láthatunk újjáépülő életeket is! Jézus sok-sok gyógyítása is mind erről szól: minél nagyobb a mélység, annál nagyobb a kegyelem, ami abból kiszabadít!

Egy ház újraépülése azonban nem egyetlen pillanat dolga. Vegyük a példát egészen közelről. Azok kedvéért, akik nemrég kapcsolódtak be gyülekezetünk életébe, hadd idézzem fel, hogy hét évvel ezelőtt, 2011-ben statikailag meg kellett erősítenünk ezt a templomot, ahol most istentiszteletet tartunk. Délvidékről ide menekült, ortodox szerbek építették, és a föld itt un. kövér agyagból áll, ami a talajmechanikai vizsgálatok szerint 15 % mértékben kitágul, amikor vizet kap, aztán ha szárazság következik, ezt a 15 %-nyi mértéket elveszítve ismét összehúzódik. Ennek a nagy mozgásnak eredményeként, és mert az 1748-as építés után egy évtizeddel, ahogy az egyházközség tehetősebbé vált, még a famennyezetet is ezekre a most is itt lévő, szép és nehéz kő-boltívekre cserélték, a nagy súlytól is – a falakon állandóan repedések keletkeztek. A szerbek, akik építették, visszahúzódtak a Délvidékre, egy évszázadig senki nem törődött az épülettel. Amikor a református egyház megvette a romos épületet 1913-ban, a templom olyan állapotban volt, hogy a macskák bejártak a falak repedésein, és itt a középen bokrok nőttek. Akkor kitatarozták szépen, de később a repedések újra jelentkeztek, és olyan csúnyák voltak, hogy két-három évenként mindig belső tatarozást igényeltek. Nem volt mit tenni, a sok bajlódás után végül statikai megerősítésre kellett sor kerüljön. Ez abból állt, hogy először is a templom alapjaira kívül, körös-körül egy jókora vasbeton övet kellett építeni. Nem látszik, mert a föld alatt van. Kívül az ablakok fölött, szintén körös-körül egy falba vésett vascsőben acélsodrony került elhelyezésre, ami 9 tonna feszítőerővel van meghúzva, és a torony oldalánál összekötve. Ez sem látszik, mert le van vakolva. Végül a templom körül, de 3 méter távolságra egy 180 cm mély árok került, az oldalán geotextillel, hogy az oldalról érkező rétegvizeket lezárja: az árok alján dréncső vezeti el ezeket a vizeket, mellette egy külön zárt csőben haladnak a csapadékvizek a tetőről, éspedig a fenyőfák mögött ásott hatalmas szikkasztó aknába… Mindez, ismételjük-e, szintén nem látszik, mert minden a föld alatt van. S ezek csupán azok a munklatok, amik most nem is látszanak! Ilyen az igazi megújulás is: nem a külvilágnak szól.

Amikor mi az evangéliumokban megtisztuló, meggyógyuló, sőt feltámadó emberekről hallunk, akkor jusson csak eszünkbe a sok munka, amit egy épületnek nem az újjáépítése, csupán csak a megerősítése is jelent! Történések, amik nem is láthatók – mégis fontosak. És igen, ma is vannak újjáépülő életek, itt közöttünk is, és szerte a világban mindenhol, ahol az evangéliumot hallgatják, és aszerint is élnek. Milyen jó, hogy így van!

Mi a titka? Nagyon egyszerű. El kell fogadjuk, hogy a hívő emberek életében is vannak nehéz idők. Nem mi akartuk, de mégis eljönnek. Romboló erők, amik nem kímélnek semmit. Ha nem hinnénk, nézzük csak meg akármelyik tévé-híradót, minden nap látunk katasztrófákat: ezek lelki megpróbáltatásaink kiábrázolói lehetnek. Jusson csak róluk eszünkbe, hogy a mi életünkben is eljöhetnek, talán nem sárlavina formájában, hanem egészen más alakban, a kritikus idők. Megváltónk éppen ezekre akar minket fölkészíteni – ezért ma megkérdezte tőlünk, mi csak nevezzük őt fundamentumnak, aki Alfa és Omega, Kezdet és Vég – vagy pedig beszédeihez is szabjuk magunkat? Sziklára épített ház csak ott van, ahol őt hallgatják, és – aszerint is cselekednek. Ehhez friss megértés, és állandó különböztetés tartozik a részünkről – nehogy megmaradjunk a magától működő, betokosodott megszokásainkban, önigazoló gondolatainkban! Friss élmény és friss elhatározás, állandó igére figyelés, Szentlelkes készenlét, és mindenek fölött megvalósítás – ezt jelenti életesen élni! Az ilyen „házat” aztán nem döntik romba a megpróbáltatások: mert Krisztusban – jól van megalapozva. Így legyen! Ámen.

 

Imádság

Urunk, te megvizsgálsz minket. Megismersz mindent bennünk: állunk vagy megyünk, mind tudod, amit művelünk! Még ki sem mondjuk szavainkat, te már hallod azokat. És mert ilyen közel vagy hozzánk, mindent egészen neked adhatunk, és a legnehezebb időkben is a tiéid maradhatunk. Ebben segíts mindnyájunkat! Ámen.