Igehirdetések

Nem hagylak el

Amikor valaki bajban van, kétségbeejtő körülmények közé jutott megesik, hogy ilyesmit hallunk tőle: „Engem már Isten is elhagyott…!” A Szentírásban viszont számtalan olyan nehéz helyzetet találunk, amikor az Úr nagyon is közel jön, sőt koncentráltan jelen van. Egy ilyenről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2018. július 15.

Nem hagylak el

 

Lekció: Józs 1,1-9

Textus: Józs 1, 5-6  Józs 1,8

„…Nem hagylak el téged, sem el nem maradok tőled. Légy bátor és erős, mert te teszed majd e népet annak a földnek örökösévé, amely felől megesküdtem atyáiknak, hogy nekik adom…. Ne hagyd abba ennek a törvénykönyvnek olvasását, hanem tanulmányozd azt éjjel-nappal; őrizd meg és tartsd meg mindazt, ami ebben meg van írva: akkor sikerrel jársz utadon, és boldogulsz!”

 

Igehirdetés

Kevés ember akad, akinek nincsenek hangulatai. Talán nem is volna jó – valahogy embertelen lenne az ilyesmi. Az érzések (mely szó persze megkülönböztetendő a kötődéstől) adják az élet-sava borsát – bár messze sosem csupán kellemesek. A nagyon állandónak, stabilnak látszó lelkek is változnak néhanap, csak éppen ritkábban – igaz, akkor viszont olykor földcsuszamlás módjára.

A szubjektivitást (magyarul lélek-szerűségnek, vagy elfogultságnak nevezhetnénk) szokás lebecsülni, mondván, ez vagy az csak „amolyan hangulat.” Ám az érzések, mint az emberi állapot belső és akaratlan összegzései nagyon is befolyásolják a gondolatokat és tetteket: bizony, néha uralkodnak is rajtuk. A megbízható és összeszedett ember éppen arról ismerszik meg, hogy lehet rá számítani, nem változtatja viszonyulásait percenként, áll szilárdan a helyén és elkötelezettségeiben – ám ettől még érzései és hangulatai neki is vannak. A kérdés mindig az, ki hogyan kezeli a maga belső történéseit: tehetetlen kiszolgáltatottja azoknak, vagy kézben tartja őket. A Humboldt-kalmár a tenger mélyén például gyakran változtatja bőrének színét: tud rózsaszín, fekete, vagy éppen fehér is lenni – kutatások szerint hangulatának megfelelően. Egy embertől viszont joggal várjuk, hogy nehezebb helyzetekben is önmaga maradjon, vagyis éljen a maga kipróbált és vallott értékei szerint – tehát ne változzék, és ne mondjon minduntalan ellent saját világának. Mi adja ezt a stabilitást?

Lélektanilag azt mondhatjuk, hogy érett és erős én, szilárd középpont-tudat, s kialakult, kristályos személyiség. De még az ilyen ritka és különleges lényeket is érik váratlan és kiszámíthatatlan események, meghökkentő életváltozások, talán csapások – amik kezelése messze a meglévő tartalékokon túli erőket igényel. Ezekben a helyzetekben derül aztán ki, valaki csak önmagára, saját énjére számíthat, vagy vannak mélyebb erőforrásai is. Csupán küszködik, ahogy mindenki más, vagy hozzáfér az ég éltető, megfrissítő erőihez is. Valamennyi hit és vallásosság mércéje, hogy megnyílnak-e fontos pillanatokban az illető számára a mennyei csatornák, vagy az ő élete is csak folyamatos pusztai vándorlás marad.

Ugyanezt kicsit másként fogalmazza Németh László egy helyen: a protestáns ember kérdése, mondja ő, hogy benne van-e Isten, vagy nincs. Szabó Dezső pedig arról ír egy regényében, hogy a lezüllött, iszákos, önbecsülésében magának már oly sokat ártott pap a szegénysoron a nála is sokkal nyomorultabbak közt látogatva, asztalhoz invitálásukat elfogadva, közéjük békítő és biztató szót, egyszóval ünnepet hozva mégis csak azt érezte, hogy Isten – benne van…

Józsué könyvének első fejezete arról szól, miként veszi át az ifjú tanítvány a hegyóriás Mózes hatalmas küldetését. Mesterének szolgált már gyermekként, aztán ott lehetett vele a Sínai hegyen is, mert az magával vitte a Törvény átvételének szentséges helyére. (2Móz 24,13  2Móz 33,11) Nevét is Mózestől kapta: Jöhósua – az Úr szabadítása, amiből a görög, majd latin fordítások révén az Újszövetségben Jésua, azaz Jézus lett. (Mát 1,21) Ez a Józsué volt az egyedüli, Káleb társaságában, aki Kánaán kikémlelői közül szembe mert szállni a nép gyávaságával és hitetlenségével. (4Móz 14,36-38)

Ő tehát tanítvány, Mózes lelki gyermeke. Az ember világhelye szerint nem is tud más lenni, mint tanítvány. Mindnyájan azok vagyunk valami módon, noha sokan észre sem veszik: másolnak mintákat a filmekből, „haladnak a korral”, sodródnak – s közben azt hiszik, a maguk életét élik… Csak a romantikus ifjúsági regényekben nőhet fel valaki Maugli módjára erdei vadak gyermekeként, vagy szophatja bronzba öntve a katonaerények dicsőítésére Romulus és Remus módján a farkast Róma főterén – a valóságban mind emberektől kapjuk az indításainkat. Ők tanítanak, nevelnek föl, s mindenkit az ég alatt példák, jók vagy rosszak mentorálnak. Akkor is, amikor elvileg már rég a saját lábainkon kellene állni – ami az élet megszokhatatlan terhei közepette cseppet sem könnyű feladat. Látjuk, hogy Mózes utódja Józsué is tanítvány – az ő esetében viszont a szentírók éppen hitelességét hangsúlyozzák ezzel, mint a muzsikusokról is szokás fölemlíteni, milyen kitűnő mestereknél tanult egy-egy jeles művész.

Eljönnek azonban az idők, amikor már mindenkinek önmagáért kell jótállnia. Nincs támasz, nincs tanácsadó, elszálltak azok az idők – csak a feladat van és az ember, összezárva önmagával… Egyedül áll a nagyvilágban, felnőtté lett, s a próbák közepette még érzéseinek belső világával is szembesülnie kell. Nincs kitérő. A helyzet mindig olyan amilyen, a feladatok pedig megoldásra várnak – a lélek „szubjektív” mivoltával ezek közben mindenkinek meg kell harcolnia. Érzések és hitek ilyenkor ütköznek meg egymással a legkeményebben, s csak a végeredmény mutatja meg, melyiknek mennyi igazsága volt.

Van olyan, hogy az ember egy reggel arra ébred, ami eddig végtelenül nyomasztotta, az nincs többé számára. Kinyitja a szemét, s mintha egy másik világra nézne – holott csak saját szívében lépett előre. Örül annak, mint Faust, hogy nem érte az éjjel semmi baj és katasztrófa: tűzvész, árvíz, vagy földrengés, s letéve lábát az első lépéshez valami nagyszerű biztonságot tapasztal, ami persze bensőjének kivetítése – s a pillanat tisztasága meg is ragadja:

 

„…Frissen lüktet az élet érverése,

s az éteri hajnalpírt köszönti újra;

ó, föld, nem ingatott meg ez az éj se,

üdén pihegsz a lábamhoz simulva;

megkörnyékez derűd s mozdítja bennem

az elszánást, hogy szakadatlanul a

lét legfelsõbb fokára törekedjem.”

                                                 (Goethe: Faust II. 1. ford. Kálnoky L.)

 

Nagyszerű érzések, pompás szavak – de ugyan mennyi adatik ilyenekből? Hétköznapjaink kényszerűségei inkább lehúznak, fárasztanak és terhelnek, mintsem fölemelnének. Hol a forrás a pusztában, merről érkeznek a szomjas földekre fellegek, termékenyítő záporral? Jó annak, aki önmagában hordja az élet egész kincsestárát – hogy megint Goethe-t idézzük:

 

„Ha merő fény bent a lélek,

nap nélkül is megleszünk:

amit megtagad az élet,

szívünk nyújtja azt nekünk.”

                                        (Faust II. 3. ford. Kálnoky L.)

 

Bárcsak mindig így lehetne! Csakhogy ezt a „merő fényt” ott bent sok minden oltogatja kívülről: a nép anyagiassága és hitetlensége, ostoba keménynyakúsága, ugyanakkor gyávasága – Józsuénak szakadatlan erősítésre van szüksége a helytálláshoz. Hiába volt a világ egyik legnagyobb prófétája a mestere, most már ő következik: helyette nem lesz derűs, igaz és szorgalmas senki más. Vezetnie kell, ami energiaigényes vállalkozás. Erőt – de honnan…?

Ha nincs hitbeli, lelki megújulása valakinek, akkor úgy jár, mint az egyszeri agglegény a relatíve tiszta inggel: nem szeretett mosni, hát mindig a legkevésbé piszkos ingét vette fel. Ez lett aztán számára a „relatíve tiszta ing” teóriája. Józsué viszont nem akar rutinból elöljáró lenni. Ő Istent és a népet egyaránt komolyan veszi; de miként fog naponta, minden új helyzetnek – minőséggel megfelelni?

„Nem hagylak el téged, sem el nem maradok tőled. Légy bátor és erős, mert te teszed majd e népet annak a földnek örökösévé, amely felől megesküdtem az ő atyáiknak, hogy nekik adom…. Ne hagyd abba ennek a törvénykönyvnek az olvasását, hanem tanulmányozd éjjel-nappal; őrizd meg és tartsd meg mindazt, ami ebben meg van írva: akkor sikerrel jársz utadon, és boldogulsz!”

Te teszed majd e népet annak a földnek örökösévé, amely felől megesküdtem atyáiknak, hogy nekik adom…?! Ó, Istenem, micsoda feladat. Annyi ember üdvéért tenni, otthont adni számukra, boldogulásukat megalapozni, véghezvinni a honfoglalást… ki képes erre?

„Nem hagylak el téged, veled leszek” – ezt meg kivált hogy kell érteni? Vajon bárki, bármikor, bármilyen élettel biztos lehet afelől, hogy Isten pedig őt semmi körülmények közt nem fogja elhagyni…? Hányszor hallani ilyesmit. Túl könnyű lenne azonban, ha ez az általános, jóságos biztatás megfelelne a valóságnak, s Istent prédaként, „utcán át” lehetne osztogatni… Van ugyan ingyen kegyelem, hogyne lenne – de csak hit által!

A reformáció népének nagy, új hangsúlya és mandátuma a „Kegyelemből, hit által” (Ef 2,8), ami szerint mind a kettőt komolyan kell venni, nem csak a mondat első felét! A „…hit által” ugyanis azt jelenti, hogy Isten jósága mellé odateszi az ember a maga valóságos igenjét: nem csak szóban és elviekben, ó, az nagyon megy – hanem cselekedetekkel és igazsággal. (1Ján 3,18) Megvalósítás nélkül a teljes tudás (1Kor 13,2) is félszárnyú madár, vagy jól csengő, tovatűnő cimbalomszó: a valóságban pedig vergődik az illető ítéletnapig, küszködve a világgal és önmagával, véget nem érő küszködésben, békesség nélkül…

Amint viszont kezdi a gyakorlatba átültetni, amit a Lélek által tud, egyszer csak megváltozik körülötte minden. Hit és realizálás ugyanis kölcsönösen visszahatnak egymásra: minél elszántabb a hit, másképpen odaadás, annál többet realizálok belőle a mindennapokban, s minél ténylegesebben gyakorlom a megvalósítást, teszem és teszem, ami a helyes, annál kristályosabbá lesz általa a „szívbéli bizodalmam” (HK. 21. k.) – az üdvösség dolga már csak ilyen!

„Nem hagylak el téged, sem el nem maradok mellőled” – ez az ígéret tehát nem lelki simogatás, hanem cselekedetekre felszólító ige. Ha majd magad is bátor és erős leszel, teszed a jót – akkor én sem hagylak el téged! Sőt, kiderül számodra, hogy az Úr hűséges, mikor ezt hallod: „Te teszed majd e népet annak a földnek örökösévé, amely felől megesküdtem atyáiknak, hogy nekik adom!” Valami az ember üdvénél is nagyobb ügy hát, ez pedig – Isten hűsége. Aki a helyes úton jár, erről győződik meg. Ha pedig ő hűséges, mit féltem én magam? Miről lehet itt lemaradni, mit lehet elveszíteni? „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Senki sincsen, bizonyára senki sincsen!” – írta Bethlen Gábor végrendeletében. (Róm 8,31)

Józsué életének „vezérigéje” is ilyesmi volt. Erejét messze meghaladó feladat várt rá – s ő Istenre hallgatott. Meg is kapta a szükséges biztatást dolgához: „Nem hagylak el, sem el nem maradok tőled!” E nagyszerű erősítésnek volt azonban egy feltétele: „Légy bátor és erős, mert te teszed majd e népet annak a földnek örökösévé, amely felől megesküdtem atyáiknak, hogy nekik adom!” – azaz vidd végbe a honfoglalást, járj a cselekedetekben megvalósítás, a realizáció útján. Töltsd be feladatodat maradéktalanul – s meglátod, hited így erősödik a legjobban!

Már csak azt kell meghallanunk, ami Józsué útbaigazításából sem hiányozhatott: „Ne hagyd abba ennek a törvénykönyvnek olvasását, hanem tanulmányozd azt éjjel-nappal; őrizd meg és tartsd meg mindazt, ami ebben meg van írva: akkor sikerrel jársz utadon, és boldogulsz!” Ha elszakadunk a szent hagyomány, az ige szavától, akkor ne csodálkozzunk, hogy pillanatok alatt az aktuális korszellem lehúzó örvényeiben találjuk magunkat. Ott pedig tudományos köntösbe öltöztetett szándékos rongálásokra éppúgy számíthatunk, mint a pénz hatalmának karhatalommal őrzésére és kíméletlen keresztülvitelére, s még akkor csak a legenyhébbeket említettük.

Apokaliptikus időket élünk (minden kor minden embere azt élt) – de most példátlan erejű eszközök állnak rendelkezésre az emberiség tönkretételéhez úgy információs-manipulatív, mint technikai téren. Vajon semmit nem tehetünk ellene, túl kicsik vagyunk hozzá…? Talán jobban körülnézhetnénk, a hamisításokat fölfedezhetnénk, s tudatára ébredhetnénk annak, hogy a háborúkat éppúgy emberek csinálják (beleértve az atombomba kioldását és a polgárháborúkat), mint a békéket. A műanyag palackokat is emberek dobálják a tengerbe, s az útkereszteződéseknél is emberek ordítanak a másik autósnak.

Nem kap mindenki Józsué-méretű feladatot, ez tény – de egy adott tér mindenkinek rendelkezésére áll, s azt kell betöltenie nemes tartalommal. Emberi kapcsolatokban, hivatásában való szorgalmával, szavaival és gesztusaival mindenki hozzátehet valami fontosat az élethez. Ráadásul olyat, amit kizárólag ő tud hozzátenni! Kapjunk hát kedvet egy minőségibb sorshoz – s megtapasztaljuk, az Úr is velünk marad. Nem hagy el, sem el nem marad tőlünk!

Ezek szükségképpen összetartoznak: Isten jelenvalóságáról meggyőződni, ha pedig nincs ott, hívni eljöttét; aztán magunkat összeszedni, bátornak és erősnek lenni a megvalósításban; végül pedig a szükséges töltést és irányokat az igéből naponként újra meríteni magunknak. Aki ezekben jár, mindig újra megtapasztalja, hogy az Úr tényleg nem hagyja el őt. Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Köszönjük Urunk, hogy adtad Józsuét, meg azokat is, akik megírták életének eseményeit. Micsoda nevet kapott Mózestől! Add, hogy a te szabadításodat mi is újra és újra megtapasztalhassuk Jézusban! Ámen.

 

 

Rövidítés

HK:  Heidelbergi Káté