Menedékem az Úr

Emberek, akik szeretnek igazságot osztani, szívesen beszélnek mások bűneiről. Kedvenc foglalkozásuk bizonyos egérutat jelent számukra, addig sem magukról van szó – de ez nem igei alapállás. Egy ószövetségi rendelkezés reflektorként világít be a homályba, elromlott, egészen nehéz helyzetben is mi a teendő. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2018. augusztus 5.

Menedékem az Úr

 

Lekció: Józs 19,32-20,9

Textus: Jer 16,19

„Ó Uram, én erősségem, bástyám és menedékem a nyomorúság idején…!”

 

Igehirdetés

A Szentírás viszonylag keveset olvasott, ám sokatmondó része a menedékvárosok kijelöléséről szóló ószövetségi híradás. A Józsué vezette honfoglalás kapcsán kerül sor a tizenkét törzs lakóhelyének földrajzilag pontos kijelölésére. Egyszerű közigazgatási intézkedésnek látszik – lehetőleg ne legyenek fölösleges villongások a „megyék”, azaz törzsek lakosai között. Kutak, patakok, hegyek, források és városok jelölik a kényes pontossággal meghúzott határvonalakat – részletes és körülményes leírás, amolyan földhivatali dokumentum.

Hitbeli szemmel nézve azonban e beszámoló anyaga sokkal több egy kataszternél. Kezdődik ott, hogy a törzsek tulajdonát képező területek elosztása az Úr sátorának bejáratánál, sorsvetéssel történik. (Józs 19,51) Nem az erősebb jogán, mások leigázásával, s nem is a piac törvényei szerint – hanem istentiszteleti áhítatban, az Úr akarata iránti alázatban. Milyen más így! A rablott, vagy nem tisztességesen szerzett holmi körül mindig marakodás támad, mert „nem hagyom magam kisemmizni, nekem több jár” – megnézhetjük ehhez illusztrációként nem csak a klasszikus maffiaháborúkat, hanem sajnos, magát az emberiség történelmét is. Sőt, rosszabbat mondunk: a mindenkori családi öröklési perpatvarokat is.

Itt azonban a szent helyen, sorsvetéssel történik az elosztás. Akkoriban Silóban volt a szövetség sátra, ott őrizték a szent ládát, benne a Tízparancsolattal – sorsvetésre pedig rendszerint akkor került sor a nép életében, amikor nem volt nyilvánvaló látomás vagy prófétai szó, hogy az megmutassa az Úr akaratát. (1Sám 3,1  Zsolt 74,9) Apró székely falvakban ma is így osztják el, teljesen hagyományos alapon, az évente rendelkezésre álló szűkös határterület dűlőit.

Szögezzük le, hogy Isten iránti alázat nélkül, pusztán az emberi természet mohóságára hagyatkozva (milyen sokat tartanak némelyek a „természetről”…) szükségképpen marakodásra kerül sor családon, cégen és népen belül is – a nagyobb szerzeményért. Nélkülözhetetlen erkölcsi forrásunk ezért Isten igéje háromezer év múltán is, mely képekbe öltöztetve mutatja meg a helyes elosztás alaptörvényét: a cél nem a minél nagyobb szelet kiszakítása! Ahol ugyanis azt, mint „legtermészetesebb” motívumot elismerik (ld. profitszerzés maximalizálása), ott éppen úgy téves úton járnak, mint ahol a “közösség érdekeire” hivatkozva önkényt és erőszakot alkalmaznak. Láttunk erre vonatkozó tö11rténelmi példát is, sok tízmilliós emberáldozattal. Anyagiak elosztása Isten eredeti rendje szerint a szent helyen, áhítatban történik, hisz az Úr kezéből kapott ajándékról van szó – nem pedig gépfegyverrel, vagy pedig a pimasz legyekkel borította “piac törvényei” szerint.

Az ígéret földjét, a tejjel-mézzel folyó Kánaánt mindenesetre így osztották el, eleve kizárva a telhetetlenségből fakadó ostoba torzsalkodásokat  – de még ezt sem azért tették így, hogy valami szakrális, változtathatatlan orákulumnak tekintsék aztán a birtokhatárokat. „A nagyobb számúnak nagyobbítsátok az ő örökségét, a kisebb számúnak kisebbítsd az ő örökségét!” – vagyis a törzsek lakosságának növekedéséhez szabva, értelmesen és rugalmasan, a tényleges szükségletek mértéke szerint kell majd tekintetbe venni a határokat, az élet adta követelmények szerint. (4Móz 33,54)

Mennyi családi perpatvar és öröklési pereskedés lenne megelőzhető, ha az emberek Isten igéjének tanácsa szerint, ebben a lelkületben intéznék egymás közt anyagi ügyeiket! Áhítatban, a szent helyen kérve közösen elfogadott, égi útmutatást, hiszen az Úrtól vett ajándékról van szó az anyagiakban – nem pedig egymás kárára, a végtelenségig gyarapodva, állandó szerzési dühben, a telhetetlenség által vezérelve.

Mélyen elgondolkodunk azon is, hogy a “határ” milyen komoly dolog. Isten a teremtésben a semmiből valamit előhozó ellenállhatatlan ereje mellett ezt a tulajdonságát is kinyilvánította: ő megszabja a világban működő tényezők törvényeit, határt adva számukra! (Jób 28,24-28  Zsolt 104,9) A határok önkényes átlépése sok esetben veszélyes, s mindig törvénytelen. Erre tanít meg már elemi szinten az illem, amit a családból hozunk; emberi kötelességeinkre nézve pedig felnőttként az erkölcsi törvény, amit a lelki család, az anyaszentegyház közvetít.

“A jó szomszédság alapfeltétele a jó kerítés”, tartja a mondás: kiábrázolva a tényt, hogy mindenkinek megvan a saját területe, ahol legitim módon tartózkodhat, szedheti a gyümölcsöt – ám a szomszéd kertjében mindez már törvénytelen. Amikor a nép tizenkét törzsének lakóhelyét aprólékos pontossággal kijelölve látjuk Józsué könyvében, ezzel erőteljesen eszünkbe idézi az ige Ura, hogy mindnyájunknak megvan a tőle rendelt helye a világban. Ezt éppoly szent komolysággal kell tartalommal megtöltenünk, amilyennel a más területét tiszteletben tartanunk. Elméletileg sokan lobogtatják ma legfőbb értékként a „nyitottságot” – ám éjszakára ők is kulcsra zárják lakásukat, s házuk falait sem bontják le azzal a felkiáltással, hogy “a falak gonosz dolgok, mert elválasztanak”… Meg kell becsülnünk életünk Isten adta terét – s ugyanolyan mértékben tiszteletben tartanunk egymásét!

Ennek kifejezése az örökség tényének hangsúlyozása. Aki ennek tudatában néz a maga tulajdonára, az pontosan tudja, hogy kötelességei vannak mindazzal kapcsolatban, amit csak birtokol. Vonatkozik ez az anyagiakra, de családja jó hírére, sőt, egyéni szellemi képességeire is. Nem hogy elherdálnia nem szabad ezeket senkinek, de gondosan kell megőriznie, s ereje szerint gyarapítva továbbadnia majd utódainak. (Mát 25,24-30) Egy ismerősöm egy középület adakozói közt tartja számon őseit, s büszkén emlegeti, hogy családi nevük az előcsarnok márványtábláján olvasható – joggal! Az örökség sokkal inkább erkölcsi állapot, mintsem bankbetét, vagy vagyont érő ingatlan. Noblesse oblige, tartja a közmondás, amit egyébként nyugodtan értelmezhetünk úgy magyar, mint református mivoltunkra is: amit egykori eleink sok áldozattal, odaadással gyűjtögettek, s ami nekünk ma drága örökség, arra értékét illető tisztelettel kell vigyáznunk, s úgy továbbadnunk majd az utánunk következő generációknak!

A Józsué vezette bibliai honfoglalás legszebb üzenete talán mégis a menedékvárosok kijelölése. (4Móz 35,11-13) Három a Jordánon innen, három pedig túl: egy-egy mindenhol északon, középen, és délen, hogy elérhetők legyenek pár nap alatt. Aki embert ölt, azt a vérbosszúló rokon törvényesen megölhette, különvált kö1zhatalom és büntetés-végrehajtás még nem lévén – ez volt az alapvető mózesi törvény. Ha azonban nem szándékosan tette, gyűlöletből vagy haszonlesésből, hanem véletlenségből (ma úgy mondjuk, gondatlanságból) – akkor ide menekülhetett, elbeszélve a város véneinek őszintén a történetét, s védelmet kaphatott a főpap haláláig, ha a vének is úgy ítélték meg ügyét. Száműzetés volt tehát a büntetése – ám élete megmaradhatott. Másik városban örökség, földtulajdon, jószág nélkül élve eleve csak szolgaként létezhetett – jutott hát módja gondatlanságán elmélkedni.

Ebben a törvényben – ha az emberi méltányosság fénytörésén át is, de azonnal ráismerünk Isten kegyelmére. Kapsz egy újabb lehetőséget, nem kell meghalnod – pedig talán megérdemelnéd. Nézzük, mire használod a kegyelem idejét! Én ráérek, a te életed azonban véges – hátha ráébredsz napjaid becsére, s leteszel silányságaidról. A főpap halálakor mindenesetre amnesztiát hirdetnek, akkor hazatérhetsz majd családodhoz, s jóba foglalhatod magad. Ez a jelentése a Jordánon innen Kedes, Sikem és Hebron, a Jordánon túl Becer, Rámót-Gileád és a básáni Gólán menedékvárosul kijelölésének.

Nem csak egyéni értelemben megrendítő ez a háromezer éves rendelkezés. Az erőszak elszabadulásának, a szükségtelen, öncélúvá váló vérbosszúnak is határt szab, amennyiben különbséget tesz emberölés és emberölés közt – annak indítékai szerint. Pedig az indulatok nagyon is joggal csaptak az égig, amikor egy családfő reggel szomszédjával együtt elment az erdőre fát vágni, s estére csak az egyikük jött haza – a másikat szerencsétlenül találta el egy nem jól rögzített balta a munka hevében… Miért nem vigyáztál…?! Ki fog nekünk ezentúl búzát vetni, aratni, élelmünkről, tűzifánkról gondoskodni, gyermekeit fölnevelni? Hogy lehet ezt jóvátenni…? Mennyit fizess most nekünk?! S a jogos indulatok kiáltásai közepette megszólal az isteni szó: Ne haljon meg ez a bűnös. Vétke vitán felüli, nem lehet őt mentegetni, embert ölt – de nem gyűlölte azt, akit megölt! Ne készítse szablyáját a vérbosszuló rokon, elégedjetek meg a vétkes száműzésével. Szakadjon ki családjából, hagyja ott házát, földjét, családját, minden rokonát, s legyen szolga egy idegen városban, amíg új főpap nem kerül beiktatásra – ennyi legyen a büntetése.

Elmélkedve e pusztán igazságszolgáltatásinak tűnő törvényen, nem nehéz meghosszabbítani a vonalakat minden olyan helyzetig, amikor az ember, a számára jogosnak tűnő haragjában, indulatától vezérelve csak tovább rontaná az egyébként is alaposan elrontott állapotokat. Mi magyarok különösen is ki vagyunk téve az ilyen elhamarkodott, türelmetlen cselekedeteknek – talán tehetetlen dühünkben, ki tudja – hogy egykori dicsőségünk valahol késik az éji homályban… Mindenesetre jó lenne minden egyes emberi helyzetet sokkal gondosabban megvizsgálni, miről is van szó tulajdonképpen. Nem lenne annyi félreértés, egymás megbántása, még becsmérlések is – amiket aztán megbánni lehet, de meg nem történtté tenni már nem!

Amikor az ember „jogos felháborodásában” elborult aggyal mond ki szavakat, intézkedik, hoz döntéseket – akkor saját maga van nagy veszélyben. Azt is mondhatjuk, a menedékvárosok törvénye nem annyira a vétkest fedezi, mint inkább azokat védi, akik belekerülve egy helyzetbe, annak hatása alatt maguk is súlyosan vétkessé válhatnak. Ilyen helyzet pedig sok van az életben, nem csak a gondatlanságból elkövetett emberölés. Mások durvasága, mosdatlan beszéde, irigysége, nyilvánvaló önzése vagy éppen igazságtalansága belesodor embereket, hogy maguk is messze színvonaluk alá süllyedjenek – s amikor ott vannak a következmények, már semmit visszacsinálni nem lehet.

Ezért a bölcs ember magától is azt veszi tekintetbe, egy bizonyos helyzetben vajon minek a csirái rejlenek, tehát miből mi lehet – s nem cselekszik elhamarkodottan. Ezt a tudományt mindenkinek élete végéig tanulnia kell. Jó felhalmozni egy készletet: ebből ez szokott következni, abból meg amaz – s ha már megvan az élet hozzávetőleges térképe, még ezzel a „készlettel”, vagyis élettapasztalattal szemben is bizalmatlanul, friss szemmel és valódi méltányossággal megvizsgálni minden egyes új történést – közben pedig szakadatlanul nevelni önmagunkat állhatatosságra, igazságra és nagylelkűségre. A „nagy ember” nem annyira születik, hanem inkább lesz, éspedig minden egyes emberfia azonos eséllyel. Az önmaga iránt szigorú, másokkal igazságos, de megértő ember körül aztán béke és rend támad, stabilitás és megbízhatóság – munkája pedig nem csupán eredményes, de sokak számára előrevivő is lesz.

Ki képes erre? Aki a menedékvárosok ősi, bibliai rendelkezéséből megérti: az Úr az én menedékem, erősségem és bástyám a nyomorúság idején. S ez nem olcsó vigasz, sem kenetes frázis, hanem az élet sarokpontja. Kőszikla (cúr), amikor minden mozog (1Sám 2,2) – s friss levegő, amikor fulladozunk. Az ember lemerült energiáinak újratöltése azokból az erőforrásokból, melyek soha ki nem merülnek!

„Ó Uram, én erősségem, bástyám és menedékem a nyomorúság idején…!” Aki ezt ki tudja mondani életében csak egyszer is szívből, őszinte lélekkel, annak több vétke bocsáttatik meg, mint amit valaha is el tudna követni. Az emberölésnél nincs nagyobb vétek, ezt mindenki tudja – de lám, már az ószövetségi rendben is ott vannak a menedékvárosok; s hol vagyunk még a krisztusi szeretettől: „Én sem kárhoztatlak téged. Menj el, és többé ne vétkezzél.” (Ján 5,14  Ján 8,11) “Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekesznek!” (Luk 23,34) “Bizony mondom neked még ma, hogy velem leszel a paradicsomban…”  (Luk 23,43)

Kapsz egy új lehetőséget, becsüld meg. Nem vagy bűntelen: rossz, ha ezt hinnéd magadról – de így tekints életed megkeserítőire is. Irántuk is kegyelmes vagyok. Egy határig. Az én dolgom, hogy meddig – te csak ne ítélj fölöttük. (Mát 7,1  Luk 6,37) Urad és Mestered is hagyta élete ügyét az “Igazán Ítélőre” – te vajon miért tennél másként…? (1Pét 2,23) Békélj csak meg magaddal, az életeddel – s békében leszel másokkal is. Meglátod, milyen jó lesz. De vigyázz, ez itt nem prédikáció: ez a valóság. Ha tényleg ő a te erősséged, bástyád és menedéked – akkor nincs nyomorúság, ami valaha is legyőzhetne.  “Mindaz, ami Istentől született, legyőzi a világot; és az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk!” (1Ján 5,4) Ugyan mit lehet ehhez hozzátenni? Semmit – de nem is kell. Esetleg még azt, ami a legfontosabb: Így is legyen. Ámen.

 

Fohász

Uram, szeretném, ha mindez valóra válna. Végy el tőlem minden gyanakvást, kishitűséget, bosszúvágyat, önzést és kicsinyességet. Részeltess az egyetlen biztos menedékben, Lelked megváltoztató erejében – s akkor hitem legyőzi majd a világot. Így is legyen – Ámen.