Igehirdetések

Hogy megtudja, mi van a szívedben

Kevés olyan hiteles lenyomata van az emberi életnek, mint a pusztai vándorlás: éhínség, szomjazás, mérges kígyók – máskor pedig égből hulló manna, sziklából fakadó víz, és biztos vezetés az éjszaka sötétjében… De miért kapjuk a magunk különös, semmihez nem hasonlítható útját? Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2018. szeptember 30.

Hogy megtudja, mi van a szívedben

 

Lekció: 4Móz 1,1-54

Textus: 5Móz 8,2

„Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az Úr, már negyven esztendeje a pusztában, hogy megsanyargatva és próbára téve téged megtudja, mi van a szívedben: megtartod-e parancsolatait, vagy sem?”

 

Igehirdetés

Mózes 4. könyve tartalmazza a nép „megszámlált rendjét” – ezért latin fordítása szerint a Numeri, vagyis Számok címet viseli. A nemzetségi adatok törzsenként a húsz év feletti, azaz hadköteles férfiak létszámát örökítik meg, a Lévi papi törzséből valók azonban külön fölsorolásra kerülnek. Eredeti héber szövegének első szava alapján a könyvet „A pusztában” megnevezéssel is szokás említeni, mert a benne foglalt emlékek az egyiptomi szabadulás és a kánaáni honfoglalás közti időszakot ölelik fel. Kultuszi törvényeken kívül itt találjuk a kiküldött kémek beszámolóját s az abból fakadó, hosszú pusztai vándorlást, a manna, a fürjek és a kősziklából fakadó víz csodáját, a népet vezető tűzoszlopot, Áron megvirágzott vesszejét, a rézkígyót, valamint Bálám szamarának és áldásának történetét is.

A könyvet nagyjából ezer évvel az események után foglalták írásba, amiket addig szájhagyomány őrzött – így szinte biztosra vehető, hogy a szövegben összefonódnak konkrét történeti emlékek s azok hitbeli értelmezései. Akadnak, akik idegenkednek e gondolattól, mert elfelejtik, hogy még a jelenben tapasztalt életeseményeinket is mindig azon melegében átjárja hitünk (vagy hitetlenségünk) személyes értelmezése – vagyis az un. „tények” mindig szubjektumunkon, lelkünkön át érkeznek meg hozzánk. A szentírási beszámolókból is egyszerre kapunk tudósítást magukról a történésekről, s arról, hogy az írásba foglalók milyen lelki-szellemi keretben látták azokat, miféle hitbeli mondanivalókat értettek meg általuk.

A legfontosabb üzenet, ami átjárja Mózes 4. könyvét az, hogy Istennek volt szava népéhez a pusztában is, mégpedig valóban „sokszor és sokféleképpen.” (Zsid 1,1) Egyértelműen szólt övéihez már a Sinai hegynél kezükbe adott Tízparancsolattal, aztán Mózes és Áron igehirdetései révén, de éppen ebből az iratból derül ki a legvilágosabban, hogy üzent nekik jó és nagyon rossz életesemények révén egyaránt.

Miért fontos ez? Azért, mert az embereket általában elsodorják a rendkívüli események. Ha megszokott életük helyett „pusztai” körülmények közé kerülnek, ahol minden lépés veszélyes, mert életet vagy halált hozhat – ott egyetlen ügy körül forog minden: életben maradni. Ennek sok arca lehet persze a mindennapokban: eltartani a családot, megfelelni a főnöknek, sokra vinni anyagiak terén, tetszeni, különlegesnek és érdekesnek lenni – s az ember már ki sem talál az un. „életben maradás” ügyeiből…

Itt viszont azt látjuk, hogy minden történés magáról Istenről hoz hírt. Nincs esemény, ami ne gyarapíthatná ismeretüket, szívbéli tudásukat az Úrról: ha vizet találnak a kősivatagban, akkor az Isten embere csodatévő botjának köszönhető, ha nagy éhezésük közepette tápláló virágport sodor útjukba a szél, azt mannának nevezik, mint csodás égi ajándékot; de még a rendkívül ritka természeti tünemény, a földhasadék gyors keletkezése is Kóré és társai lázadó lelkületének büntetése, egyszóval Isten jelenvalósága közeli és magától értetődő. Az élet itt nem önmagáról, hanem Istenről szól.

Elgondolkodhatunk azon, milyen lenne, ha élményeket hajszoló vágtatásunkban magunk is gyakrabban fedeznénk fel egy nagy szeretet jóságának, intéseinek és hihetetlen ajándékainak üzeneteit, s döbbennénk rá, hogy rohanásunk közepette túlságosan is bevettük magunkat az élet pusztaságába – s beálltunk az „Istent felejtők” közé. (Zsolt 50,22) Senkinek nem nehéz ma elmerülni a frusztrán-izgalmak dzsungelében, hiszen fogyasztói társadalmunk erre is van berendezve: csak mindig történjen valami izgalmas, különleges – pedig így jutunk oda, hogy „megemésztjük esztendeinket, mint a beszédet” (Zsolt 90,9) vagy, más fordítás szerint „úgy elmúlnak esztendeink, mint egy sóhajtás…”

Egy egész életét az írásnak, szellemi alkotásnak szentelő ember mondta a diktatúra idején elszigetelt magányában, mellőzötten, betegen, sok kiadatlan művével az íróasztal-fiókban, egy hiábavalónak tűnő élet keserűségével a szívében: „Isten hallgat…” S nem volt, aki vigasztalja, fölemelje lelkét az ott nagyon is hiányzó pár jó szóval: „Nézd csak, mit olvastam ma reggel a Numeri-ben – még fürjeket is találtak, amikor annyira húsra vágytak…”

Pedig életünk sivatagi vándorlásában ma is szól Isten. Az ő igéje éltet, értelmet ad és utat mutat: tűzoszlopként vezet – csak éppen követni kell! Beszél hozzánk, szólongat az olvasott, a hirdetett igében, a közösség szent áhítatában, életünk különböző fordulataiban, a világ útvesztős, bár messze nem oly nehezen megfejthető eseményeiben – s mindenekfölött szól Krisztusban, aki feltámadott Úrként él és uralkodik! Ő mindenkor előttünk jár küzdelmes útjainkon: velünk van a kórházban, a kétségbeesésben, a gyász idején – nem hagy el, sem el nem távozik tőlünk a legkiszáradtabb, sivatagos időkben sem! (5Móz 31,8  Zsid 13,5)

Mielőtt megértenénk, hogy konkrétan mire is jók ezek a nehéz idők, szenteljünk figyelmet arra, hogy Lévi törzsének tagjait nem számolták a hadköteles férfiak közé. Az ő harcuk nem a katonai értelemben vett fegyverforgatás volt – nekik más szinten kellett helytállni. A szövetség sátoránál való mindennapi szolgálat, az áldozatok bemutatása, s az egyszerű nép tanítása volt a dolguk. „Az én népemet tanítsák arra, hogy mi a különbség a szent és a köz között; és a tiszta és tisztátalan közti különbséget ismertessék meg velük.” (Ez 44,23) Amikor pedig történelmi bajok jöttek el a nép életében, pontosan ezt hányta szemükre a próféta: „…Papjai erőszakot tettek törvényemen, s megfertőzték, ami nekem volt szentelve. Nem tettek különbséget aközött, ami szent és ami köz; a tisztátalan és tiszta közti különbségre nem tanítottak.” (Ez 22,26)

Könnyű volna nemzeti katasztrófáinkért általánosságban a papságot és az egyházakat okolni, ahogyan meg is tették már többször – s valóban akadtak az évszázadok során mulatozó, kártyás, henyélő vagy éppen üzletelő emberek közöttük, akiket sok minden érdekelt, csak hivatásuk nem. Ám az ige „kétélű éles kardja” (Jel 1,16) nem tűr ilyen könnyű kiutat: a Szentírásban mindig rólunk van szó! Mi vagyunk a közemberek, de mi vagyunk a léviták is; néha fizikai helytállással katonaként kell megküzdenünk, máskor azonban pontosan elég lenne az erkölcsi különböztetésre való képesség, elválasztani magunkban, mi a tiszta és mi a tisztátalan.

Isten gyermekeinek tudni kell helytállni testi küzdelmekben – mert a kertet valakinek ki kell gyomlálni, a háztartást rendben kell tartani, és az egészségükért meg kell tenni a tőlük telhetőt. Ez a tisztességes önfegyelem útja. De olykor éberen, figyelmesen vizsgálódva azt is észre kell venniük magukban, nem lettek-e telhetetlenek, ellenségesek, másokat okolók, vagy egyszerűen hitványak és színvonaltalanok. A lelki előrehaladásért folyvást tenni kell: a belső takarítás pedig cseppet sem dekorációs, hanem erkölcsi kérdés.

Isten népe életében akkoriban a mindennapokat szolgáló, okos szervezési intézkedés volt a hadkötelesek és a szent ügyet közvetlenül szolgáló léviták szétválasztása, akik így még a „népszámlálás íveken” sem keveredtek össze. De már ez is mind azért történt, hogy mi ezredévek múltán tudatára ébredjünk: van ilyen életfeladat, meg olyan is, s mindegyiknek megvan a maga előrevivő jelentősége. Az ember tegye meg fizikailag, mintegy a csatatéren helytállva a maga kötelességét, de sose feledje, hogy a maga életére nézve legszemélyesebb lelkiismereti feladata a szent és a közönséges, a tiszta és a tisztátalan megkülönböztetése.

 

„Az Úr törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket;

az Úrnak bizonyságtétele biztos, bölccsé teszi az együgyűt,

az Úrnak rendelései helyesek, megvidámítják a szívet;

az Úrnak parancsolata világos, fényessé teszi a tekintetet,

az Úrnak félelme tiszta, megáll mindörökké,

az Úrnak ítéletei változhatatlanok, s mindenestől igazságosak:

               kívánatosabbak az aranynál, még a színaranynál is,

               s édesebbek a méznél, a színméznél is.”   (Zsolt 19,8-11)

 

Ha mindez így igaz, vajon miért van az életben annyi homály, félreértés és ellenségeskedés? Mert az Úrnak törvénye, rendelése és parancsolata mellékes – szaladunk a boldogságunk után, s az ő akaratát nem keressük teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből. (5Móz 6,5) Magam ugyan mennyi erőfeszítést pazarolok arra, hogy egyáltalán hozzájussak az ő ítéleteihez? Egyetlen megértett isteni igazság szebb az arany csillogásánál, s édesebb a színméznél – hát valóban fáradozom-e érte becsének mértéke szerint? Megtalálja-e helyét a hitbeli, lelki-szellemi munkálkodás napirendemben, mint a léviták a maguk teendőjét a többi munkálkodó, „hadköteles” törzs népessége között?

Sokan szeretnének tisztább, rendezettebb, békességesebb életet, ám ennek kulcsa a szakadatlan és odaadó hitbeli elmélyülés: nélküle útvesztővé, mérges torlódások kuszaságává válik a legjobban indult, szép reményekkel és képességekkel megáldott lélek kertje is – és hány ilyennel találkozni! Íme, egyetlen aspektus Mózes 4. könyvéből, s egész univerzum bomlik ki belőle: az önmagáért, lelki előmeneteléért helytálló, embernyi ember látomása – holott csak annyi történt, hogy Lévi törzsének fiait nem számolták a hadköteles férfiak közé…

Van azonban a Számok könyvének egy mindenen túlmutató, nagy üzenete is, amit ráadásul leírva nem is itt, hanem a Mózesi 5. könyvben olvasunk: „Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az Úr, már negyven esztendeje a pusztában, hogy megsanyargatva és próbára téve téged megtudja, mi van a szívedben: megtartod-e parancsolatait, vagy sem?” (5Móz 8,2) Ezért van hát a negyven esztendős vándorlás – sőt, „A pusztában” egyáltalán minden ezért van! Egész földi utunk egyetlen nagy lelepleződés: olyan lesz életünk, amilyenné saját szívünkből fakadóan tesszük! A külső történések messze nem annyira fontosak, mint azt általában emlegetjük. Az örök kérdés, kicsoda az ember, így kap választ itt: amivé életét maga teszi. Kezei közt alakul, saját természete által lesz, amivé válik – egyszerűen napvilágra jön, mi lakik a szívében.

Félelmetes gondolat: mintha állandóan valami sorsszerűség, általunk befolyásolhatatlan sötét hatalom rombolná esélyeinket. Ha az történik a világban, ami az emberi szívekben lakik, akkor valóban van okunk a kétségbeesésre.

De igénk arra emlékeztet, hogy igenis, van hova mérjük érzelmeinket, gondolatainkat és szándékainkat. Ő megsanyargat és próbára tesz, ez igaz – de nem hagyja az embert tájékozódás és mérték nélkül. Emlékezzünk csak az előbbi fölsorolásra: az Úrnak törvénye, bizonyságtétele, rendelései, parancsolata, félelme, ítélete… Ugyan mit akarnánk mi ezeken túl? S azt se állítsa senki, hogy ő még soha nem kapott, ha arra igazán szüksége volt égi mannát, vizet a kősziklából, szabadulást a kígyómarástól, fényt az éjszakában… A „bizonyságok fellege” vesz körül mindnyájunkat! (Zsid 12,1) Csak ne legyünk feledékenyek, s el ne merüljünk a Csüggedés Mocsarában! (John Bunyan: A zarándok útja)

Van okunk bizakodni, hisz maga az Örökkévaló nyitott nekünk ajtót Krisztusban egy magasabb életre. (Ján 10,9) A Numeri könyvének idején ez még a „tejjel-mézzel folyó Kánaán”, az ígéret földjének boldogságaként lebegett előttük – mi pedig már a mennyei Jeruzsálem, az örök üdvösség ígéretét bírjuk! „Mi módon menekülhetünk meg mi, ha nem törődünk ily nagy üdvösséggel?” (Zsid 2,3) De törődünk, nagyon is törődünk vele! Hittel imádkozzuk, és szívből énekeljük a dicséret szavaival:

 

„Hű pásztorunk, vezesd a te árva nyájadat,

E földi pusztaságban te mutass jó utat:

Szent nyomdokodba lépve a menny felé megyünk,

Ó, halhatatlan ige, vezérünk, Mesterünk!

 

Mert boldog az az ember, ki dicsér Tégedet,

És kóstolgatja mindennap szent beszédedet;

Hát legeltessed igéddel bolygó nyájadat,

És terelgessed Lelkeddel juhocskáidat!

 

Szentlelkedet töltsd ránk ki, mint hajnal harmatát,

És adj fejünkre tőled nyert, ékes koronát,

Hogy áldozatra felgyúlt, megszentelt életünk

Oltárodon elégjen, Királyunk, Mesterünk!”

                                                                (229. dics. 1-3. v.)

 

Így legyen! Ámen.

 

Fohász

Urunk Jézus, azt kérjük tőled, amit egykor a tanítványok is: mutasd meg nékünk az Atyát, hogy ne csak magunkat lássuk – és elég az nékünk…! Ámen.