Igehirdetések

Ami elrendeltetett, az beteljesedik

Van-e eleve elrendelés? Elméjüket köszörülni szerető, hitvitázó ifjak szívesen esnek egymásnak a téma kapcsán. Hazafelé tartó, bölcs és alázatosabb lelkek inkább saját magukkal beszélgetnek róla, mikor visszatekintve megpillantják sorsuk egy-egy fontosabb összefüggését. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2018. október 7.

Ami elrendeltetett, az beteljesedik

 

Lekció: Luk 9,1-6

Textus: Luk 22,35-38

„Azután ezt kérdezte tőlük: Amikor elküldtelek benneteket erszény, tarisznya és saru nélkül, volt-e hiányotok valamiben? Semmiben – válaszolták. Majd ezt mondta nekik: Most azonban, akinek van erszénye, vegye elő, ugyanúgy a tarisznyáját is; és akinek nincs kardja, adja el a felső ruháját, és vegyen! Mert mondom nektek, hogy be kell teljesednie rajtam annak, ami meg van írva: „…És a bűnösök közé sorolták.” Mert ami felőlem elrendeltetett, az most beteljesedik. Erre ők így szóltak: Uram, íme, van itt két kard. Ő pedig azt felelte: Elég!”

 

Igehirdetés

Az evangélium talányos fordulatai közé tartozik mostani igénk – Jézus látszólag az ellenkezőjét parancsolja tanítványainak, mint amivel először kiküldte őket. Akkor ugyanis ezt mondta nekik: „Semmit ne vigyetek az útra, se botot, se tarisznyát, se kenyeret, se pénzt, két-két alsóruhátok ne legyen…” Azok útra is keltek, és jártak faluról-falura, hirdették az evangéliumot, és gyógyítottak mindenütt. (Luk 9,2-6)

Az utolsó vacsora estéjén viszont arra utasítja őket, hogy akinek van erszénye, vegye elő, sőt, adják el melegebb ruhadarabjaikat és vegyenek rajta kardot! Eredetileg még vándorbotot sem vihettek magukkal, hogy védekezzenek a pusztai útonállók és a ragadozók ellen – most pedig vegyenek kardot?! Ki érti ezt? S hogy még talányosabb legyen a dolog, mikor jelzik a tanítványok, hogy bizony van két kardjuk, csak ennyit válaszol: „Elég!”

Nem tehetünk mást, mint amit az írásmagyarázat alapelve tanácsol: egyenlően fontosnak tekintjük a „Részből érteni az egészet, s az egészből a részt”. Ezt a fáradtságos, kettős-egy utat követjük, mikor elfogadjuk, hogy valamennyi igei mondat hozzáad hitünkhöz és Biblia-értésünkhöz, nem lehet egyetlen szavát sem semmibe venni; ám a sok munkával megalapozott és kiharcolt hitbeli látásunk is segít kibogozni egy-egy nehezebb, a végsőkig tömör mondat szavainak valódi jelentését!

Ha mai textusunk értelmezésénél például nem járjuk végig az említett utat „oda-vissza” – akkor kénytelenek volnánk Jézus talányos szavát úgy értelmezni: Igen, két kard elég lesz… Ez azonban abszurdumhoz vezetne. Miért éppen két kard lenne elég, nem pedig öt vagy kilenc? Nem találunk utalást az egész ószövetségi hagyományban, amiben egyébként maga Jézus is felnőtt, hogy két kard pl. jobb lenne, mint három vagy egy. Az utolsó estén a Gecsemáné-kertben karddal vagdalkozni kezdő Péterhez pedig Jézus félreérthetetlenül szól: „Tedd hüvelyébe kardodat – nem kell-e kiinnom a poharat, amit az Atya adott nekem?” (Ján 18,11)

Értelmezésre váró tömör mondatunk, ez a bizonyos „Elég!” tehát nem a kardok számára vonatkozik, hanem egy másik üzenetet tartogat: „Elég – hagyjátok már végre a zelóták ostoba és erőszakos útját!” Jézus lelki harcra buzdít az igazság sötét óráján, amikor azt mondja, legyen kardotok – de világossá teszi, hogy nem erőszakra, vagyis nem még nagyobb és nagyobb arzenálra van szükség! Aki kardokkal akarja megoldani a világproblémákat, az téves úton jár. Nem szabad leszurkálni az óvatlan római katonákat, akik alkonyi órán magánosan szűk jeruzsálemi utcákba tévednek: nem ettől lesztek jó hazafiak, Isten országa hűséges harcosai pedig végképp nem!

Akkor hát miért „vegyenek kardot” a tanítványok? Mert különbség van idők és idők közt. A bibliai bölcsesség egyik legmélyebb tanítása, hogy Isten gyermekei föl kell ismerjék, mikor minek van az órája! Megvan az ideje a szólásnak, és megvan az ideje a hallgatásnak – ennek jegyében lehetnek pillanatok, amikor az okos nem tehet mást, mint csöndben marad (Ám 5,13) – ugyanakkor bizonyos helyzetekben kifejezetten bűn hallgatni. (Márk 8,38) Nem kell mindig beszélni, s nem kell mindig hallgatni: pontosan azt kell fölismerni, melyik idő mire való! Megvan az ideje az ültetésnek és a kiszaggatásnak, megvan az ideje a gyásznak, és a táncnak – s igen, megvan az ideje a harcnak, más korszak pedig a békességre való! (Préd 3,1-8)

Az utolsó vacsora egy páska-ünnep volt, vagyis az öröm és hálaadás órája, amikor a „Shalom!” (Békesség, áldás) szóval köszöntötték egymást – Jézus azonban figyelmezteti tanítványait, hogy ezek az órák most a világtörténelem legnagyobb csatáját hozzák, éspedig a sötétség erőivel (Luk 22,53) úgy magának, mint a tizenkettőnek! (Luk 22,44  Ján 12,27)

Mit üzen hát nekünk a talányos ige a „kardok vásárlásáról?” Biztatást és erősítést jelent arra nézve, hogy ha el is jönnek a legnehezebb, legsötétebb próbatételes idők, akkor sem kell Isten gyermekeinek vereséget szenvedniük! Szerezzenek csak „kardot” s küzdjenek meg a sötétség erőivel: „Kössétek fel magatokra a Lélek kardját, ami Isten beszéde!” (Ef 6,17) Jézus megtette, s életét adva győzött. Akik követésében jártok, magatok sem vagytok vereségre ítélve – álljatok helyt magatokért, feleljetek meg annak, aki benneteket harcosává avatott! (2Tim 2,4)

Ezer szempontból lehet nézni egy és ugyanazt a dolgot, ez igaz. Idáig jut el nevezetes posztmodern információs világkorszakunk is, relatívvá téve minden létező igazságot a „Mindenkinek megvan a maga narratívája” felkiáltással. Aki azonban valóban Isten gyermeke és Jézus követője, s ezt jelenti keresztyénnek lenni – az harcolja csak ki a kétségbevonhatatlant a leggyötrelmesebb órán is, s ne érje be kevesebbel! Az ilyen ember nem „viszonylag igaz” dolgokért küzd, és nem „narratívákat” mesél a világnak, hanem az igazságért harcol, és arra életét is ráteszi: ebben áll a különbség a mindent megkérdőjelező állítólagos szellemi „szabadság”, s a keresztyén hit között. Számunkra Jézus Krisztus az út, az igazság és az élet: felé fordulunk kételyeinkben, tőle várjuk az erőt, a fényt és a gyógyulást – nem pedig saját nagy okosságunktól, vagy a világ mindenkor biztosnak látszó, ám végül hamisnak bizonyuló evidenciáitól.

Döbbenten állunk az ő valóban teljes áldozata előtt – mi adott számára erőt a végső helytálláshoz? Ő tárja fel a titkot saját maga, mikor ezt mondja: Mondom nektek, hogy be kell teljesednie rajtam annak, ami meg van írva, hogy a bűnösök közé sorolták. Itt olyan mélységek nyílnak fel előttünk, amikkel a hétköznapokban szinte sosem találkozunk, de Jézus előtt egészen nyilvánvalók voltak. A hivatkozott írás, aminek be kellett teljesednie rajta Ézsaiásnál található, ott is a Szenvedő Igazról szóló próféciában, mely az Úr igazi szolgájáról szól (héberül Ebed Jahve), az Újszövetségben pedig Isten Bárányaként kerül említésre. (Ézs 53,1-12  Ján 1,29) A nép legszentebb magatartása e prófécia szerint az áldozat, a másokért vállalt szenvedés.  „Önként ment a halálba, hagyta, hogy a bűnösök közé sorolják.” (Ézs 53,12) „Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.” (Ézs 53,5)

Ami bennünket itt megragad, az egy ismeretlen erő ellenállhatatlan megnyilvánulása a „kell” hatalma révén. Akik nem tudnak vele mit kezdeni, sorsnak hívják és rettegnek tőle – Isten gyermekei és Krisztus követői viszont nem csak elszenvedői, hanem hitük küzdelmeiben kiharcolva megajándékozottai is ennek az ellenállhatatlan hatalomnak. Liszt Ferenc a pompás elmének induló, ifjú tudós fiát huszonnégy évesen kellett eltemesse, miután hetekig virrasztott halálos ágya mellett. Sírással és vívódó kérdésekkel teli, fájdalmas orgonazenét írt a temetés után, amiben égzengésként dübörögnek a mélység erői – de a legvégén lecsöndesedve, megtisztulva éteri hangon szól a protestáns templomi ének: Was Gott tut, das ist wohlgetan – Mind jó, amit Isten tészen… (272. dics.) Az éneket egy évszázaddal korábban már J.S.Bach is beépítette a szenvedésről szóló, vigasztaló kantátájába (BWV 75. 7.Choral)  Liszt ismerte a művet, s mintegy követve tisztelt mestere útmutatását, maga is ezzel imádkozott élete legnagyobb gyászában.

Isten gyermekei és Krisztus követői nem csak elszenvedői, hanem – egy másik szinten, hitük küzdelmeiben kiharcolva, megajándékozottai is lehetnek az ellenállhatatlan hatalomnak, amely életük jó és rossz fordulatait intézi. Ezt valóban mindenkor hittel hisszük, ám szükséges hozzátenni, hogy a „Mind jó, amit Isten tészen…” utólagos, és valóban hitben született tudás, lelki felismerés – nem pedig fatalizmus! A múlt elszállt, a jövő még nincs itt, bár folyton kopogtat ablakunkon, a jelent azonban – emberi korlátaink között – az örök Atya ránk bízta, mikor „kevéssel tett minket kisebbé saját magánál.” (Zsolt 8,4-10)

Életünk minőségét ezért az adja, melyik pillanatát mire használjuk – imádságra, szolgálatra, vagy pedig méltatlankodásra és fogcsikorgatásra? Ezzel a szemmel nézve utunk idejét, egyvalamiben tökéletesen szabadok vagyunk: rajtunk áll, éspedig egyes egyedül rajtunk, miként viszonyulunk az eseményekhez, amik érnek bennünket. Mindent elvehetnek ugyanis az embertől, pénzét, vagyonát, jó hírét, életét – de ezt az egy szabadságát nem. (V.E. Frankl)

Jézustól sem tudták elvenni ezt a belső szabadságot, mikor keresztre feszítették: s ő imádkozott átszögezőiért! Ez hát az, amit valóban emberi méltóságnak nevezhetünk. Fényét nem emberek adják egymásnak, s azt elvenni sem képesek senkitől. (Ján 5,41-44) Tőlem sem veheti el emberfia, legyen az erőszakos, önigazult s akár sikeres is: „Dicsőséget emberektől nem nyerek” – mondta Jézus. Igénk alapján ugyanezt jelenti az ő követőjének lenni.

Amikor valaki már ezek tudatában tekint végig élete útján, sorra gyulladnak ki a fények a sötétnek látszó mélységekben: lám, itt is a kegyelem Ura vezérelt, ott is az ő jósága emelt föl… Még ahol nehéz ügyek, igazi keserű poharak vártak rám, ott is pontosan annak kellett történni, amit ő akart – hogy föleszméljek és megtisztuljak! Ez a hit életem legnagyobb kincse, hiányában pedig nyomorult koldus vagyok, semmi más.

Be kell teljesednie rajtam annak, ami megíratott – de nem azért, mert fatalista lennék, sem pedig azért, mert összetévesztem magam a világ Megváltójával! Nem, az én életem az enyém, az övé pedig az övé: azt a szenvedést ott a kereszten senki más el nem hordozhatta, csakis egyedül ő! Viszont én magam mindenkor könyöröghetek jóságának egyetlen morzsájáért – s az elég is lesz örök életemre! Megváltoztatja begyepesedett vélekedéseimet, szabaddá teszi elmémet, leveszi rólam minden sértettségem és mások vádolásának bilincseit – mert immár tudom, hogy az igazi élet tudása nála van! (Ján 6,68-69) Vissza tehát őhozzá: most is, ma is, mindig – ugyan hova mehetnénk máshová?

Ő majd megnyugtatja feldúlt lelkemet, lecsöndesíti egészen jogosnak vélt bosszúságomat, s meggyógyítja betegségeimet – mert éppen ezért jött! Hatszáz évvel születése előtt látta már ezt a próféta, s aztán „az idők teljességében” megpillantotta ő maga is: „Be kell teljesednie rajtam annak, ami meg van írva”. Mi volt megírva? Hogy az egyetlen igazat, akiben semmi bűn nem volt – a csőcselék a bűnözők közé sorolja. A világ vaksága és homálya volt megírva: azt látta előre Ézsaiás. A kikerülhetetlen romlást, a lezüllést, az elfajzást – hogy azt dicsőítik majd, amit szégyellni kellene, mint mainapság is – s Barabbásért könyörögnek, aki rablógyilkos…

Hol az én helyem mindebben? Bizonyára nem az ujjal mutogatók közt, akik igazabbak az igazaknál, s alig várják, hogy nagy eszüket mutogathassák, amikor csak tudják Hát akkor? A mindennek hátat fordító elvonulók között? Ott sem. Akkor pedig..?

A fohászkodók között, akik tudnak még Istenhez könyörögni. Mikor látom a világ gonoszságát, az emberek megvásárolhatóságát, tunya mivoltát és önigazultságát, de látom sajnos a magam gyengeségét és erőtlenségeit is, ráadásul dicső erényeimtől szépre kimázolva, akkor – imádkozzam! Alázzam oda életem igaz szívvel a „Dicsőség erős királya” lábaihoz, s ne gondoljam, hogy a gyülekezet áhítata és a szép orgonaszó majd mindent megold – mert személyesen nekem kell kardot kötnöm! Nem, nem „test és vér ellen” hadakozni, mint némelyeknek az oly gyönyörűséget jelent – túl könnyű volna! Most a valódi gyilkosokkal ne is foglalkozzunk, ők nyomorult pszichopaták, csupán azokkal, akik gátlástalan támadó szellemben szeretnek szavakkal ártani embertársaiknak, s valójában azt sem tudják, mit cselekszenek – akikről ezt olvassuk: „Felfuvalkodott semmihez sem értők, akik vitatkozásokban és szóharcokban szenvednek… azoktól, akik ilyenek, eltávozzál…!” (1Tim 6,4-5) A mi harcunk belső harc, s ha a szívünkben a sötétség erői diadalmaskodnak, nekünk sem marad más, mint a kivetettek sírása és fogcsikorgatása (Mát 22,13)  – pedig lehetne miénk a szeretet, az öröm és a békesség is!

A mi utunk “kiváltképpen való út” – vagy más fordítás szerint a legkiválóbb út. (1Kor 12,31) Értünk mindenét odaadta Krisztus: kivásárolt, fölszabadított drága vérével a rabszolgaság alól. Fölöttünk nem úr többé sem bűn, sem halál – mi már a mennyei seregek, boldog, tiszta lelkek örömében szemléljük a mögöttünk hagyott sok „kell” értelmét, s fölfoghatjuk, hogy a legkeservesebb, a leginkább szégyenletes, a leginkább megalázó is – javunkra volt! (Róm 8,28) Látjuk már azt, amire az élet sűrűjében még vakok voltunk, ami ellen csak tiltakozni és rugódozni tudtunk, s nem hittük, hogy be kell teljesednie. Immár azonban szívünk szerint kérhetjük az Úrtól az ének szavaival a legnagyobbat:

 

„ Adj lelkedből erőt, hogy értsem és szeressem

Elrendelt utamat s minden parancsodat.

Egy vágyat hagyj nekem:

hogy halljam és kövessem

Szent igazságodat, szent igazságodat!”

                                                                        (512. dics. 2.v.)

 

Így legyen! Ámen.

 

 

Fohász

Urunk, aki jól ismered gyarlóságainkat, hallgasd meg kérésünket, mikor fölfohászkodunk segítségedért! Ámen.