Igehirdetések

Az énekkar jubileumán

Saul király személyes életében ott volt a zene, de egészen másként az élete elején, a szép indulásakor, amikor még vele volt Isten – és egészen másként akkor, amikor már önhittsége miatt elhagyta őt az Úr. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

 

Igehirdetés 2018. október 28.

Az énekkar jubileumán

 

Lekció: 1Sám 10,5-7

Textus: 1Sám 16,14  1Sám 16,22-23

 „Mihelyt bemész az ott lévő városba, egy csapat prófétára bukkansz, akik az áldozó-halomról jönnek lefelé. Lant, dob, fuvola és citera lesz náluk, ők maguk pedig prófétai révületben lesznek. Akkor megszáll téged is az Úr Lelke, velük együtt prófétai révületbe kerülsz, és más emberré leszel. És ha majd bekövetkeznek rajtad ezek a jelek, akkor tedd meg, amire módot találsz, mert veled lesz Isten.”

 „Saultól viszont eltávozott az Úr Lelke, és rossz szellem kezdte gyötörni… Akkor ezt üzente Saul Isainak: Hagyd mellettem Dávidot, mert igen megkedveltem. És valahányszor megszállta Sault Istennek az a rossz szelleme, fogta Dávid a lantot, és pengette a kezével. Saul ilyenkor megkönnyebbült, jobban lett, és a rossz szellem eltávozott tőle.”

 

Igehirdetés

Gyülekezetünk énekkara újraalakulására emlékezünk ma, ennek 20 éves jubileumát ünnepeljük. Az öröm és hála óráján kevés szóra van szükség – egy néhány emléket azért jó felidéznünk. Amikor 36 évvel ezelőtt, 1982-ben meghívott a szentendrei gyülekezet, és családunkkal együtt ide költöztünk a parókiára, a vasárnap délelőtti istentiszteleten télen még elfértünk a gyülekezeti teremben. A terem akkor még egyetlen ajtóval a szabadba nyílt, nem volt hozzá sem kápolna, sem kiszolgáló helységek, sem tetőtér-beépítés. 50-60 résztvevőt tudott befogadni a gyülekezeti terem, de nagyon jó volt, mert lehetett olajkályhával fűteni. Amikor egy idő után vasárnaponta egyre többen lettünk, egy napfényes januári napon már annyian álltak az udvaron, hogy nem hallottak semmit az istentiszteletből – és ezért mínusz 15 fokban át kellett jönnünk a templomba, hogy le tudjon ülni és hallja az igehirdetést mindenki. Igaz, hogy itt a templomban, a 120 cm-es falakon belül mínusz 20 fok várt bennünket – de mindnyájan nagyon örültünk, hogy ilyen sokan vagyunk. Máig emlékszem ennek a különös alkalomnak a hangulatára.

Ez megismétlődött párszor, és egy idő után a gyülekezet akkori missziói gondnoka, Németh Gábor mérnök bejött a lelkészi hivatalba, és elhozta céladományként a család megtakarított pénzét, 100 ezer forintot – ez mai áron nagyjából 1 millió forintnak felel meg – azzal, hogy indítsunk gyűjtést a templom fűthetővé tételére. Egy éven belül a gyülekezet további adakozásából csodálatos módon el is készült az elektromos padfűtés, és mi azóta boldogok vagyunk, hogy télen is mindig használhatjuk az idén már 270 éves templomunkat.

Énekkar viszont nem volt. Néha ugyan 6-7-en összeálltunk, elöl én hadakoztam a kezeimmel – és próbálkoztunk egy-egy épületes, nagyon egyszerű kánont énekelni legalább ünnepi alkalmakon, de az jobbára legfeljebb csak dalárda volt. Volt valaki közöttünk, aki régen járt egy másik, hivatalos énekkarba, és megemlítette a beéneklés intézményét, de mi erre sose fecséreltük fölöslegesen időt. Egyesek szerint néha inkább emlékeztettünk egy négyszámjegyű vendéglátó-ipari egység alkalmi, esti férfi-kórusára, mint templomi énekkarra – és magunk is tisztában voltunk ezzel. Így hát néha a Zarándok útja féle Csüggedés mocsarába jutottunk, és abbamaradtak a próbálkozásaink – aztán megint hozzáfogtunk.

Hosszabb idő telt el így, amikor végre rájöttünk, hogy talán imádkozni kellene egy szakképzett, hozzáértő énekkarvezető muzsikusért. Ez persze hamarabb is eszünkbe juthatott volna, mert alig, hogy hozzákezdtünk, egy vagy két hónap múlva bekopogtatott a lelkészi irodába egy kedves, mosolygós fiatalasszony. Bemutatkozott, hogy ő Bokorné Forró Ágnes, az egykori szőnyi református lelkész unokája. Zeneakadémiát végzett karvezetés szakon, itt tanít a szentendrei Zeneiskolában, és szívesen vállalna gyülekezetünkben szolgálatot. Valószínűleg 1998 lehetett – ezt abból gondolom, hogy ma ünnepeljük a 20 éves jubileumát. Hogy mennyei Atyánk pedig miként hallgatja meg imádságainkat, azt abból fedezhettük föl a legjobban, hogy még a férje is „magasan képzett” volt – s nem azért csupán, mert 185 cm-es termetű, hanem mert ő is Zeneakadémiát végzett, kitűnő muzsikus. Ma gyülekezetünk presbitere, és az Ági vezette énekkarunk valódi „oszlopa”, ismételjük meg, nem csak termeténél fogva – mégpedig két muzikális (és szentendrei refis) leányukkal együtt, akik a mai esténket szólistaként is gazdagítják.

Az emlékezés után lássuk azonban azt is, mit mond nekünk ma Isten igéje. A két felolvasott bibliai rész egyaránt a muzsikáról és éneklésről szól – ami egyébként mindig is ott volt a régi ember életében. Igaz, nem harsogó angol nyelvű popzeneként valamelyik kereskedelmi rádióból, mint azt az építkezéseken halljuk, vagy a plázákban két reklám összekötéseként, nem is nagy tapssal kísért produkcióként a hangversenypódiumról, hanem maguk az emberek énekelték aratáskor a mezőn, szüretkor a domboldalon meg a taposókádban, vagy lakodalom és temetés alkalmával.

Saul király személyes életében is ott volt a zene, de egészen másként az élete elején, a szép indulásakor, amikor még vele volt Isten – és egészen másként akkor, amikor már önhittsége miatt elhagyta őt az Úr.

Zene-zene, mondhatnánk – de Istenünk igéje szerint egyáltalán nem mindegy, hogy milyen zene! Saul fiatalságában, királlyá kenésekor Sámuel útmutatása nyomán találkozik a próféta által alapított iskola növendékeinek csapatával, akik énekelve jönnek az áldozó-halomról a városba – és csatlakozik hozzájuk. Maga is révületbe esik, énekelni és prófétálni kezd, amit igénkben így olvastunk: „Más emberré leszel.” Saul akkoriban még tudott más emberré lenni: önmagát megtagadni, alázatban Isten vezetésére figyelni! Az éneklés és a zene magától értetődő része volt a prófétanövendékek igehirdetésének – valószínűleg az egyiptomi szabadulást és Isten más nagy tetteit énekelték meg krónikásként, kifejezetten a nép emlékeztetésére, amint azt a Zsoltárok könyvének némelyikében ma is megtaláljuk. De ne feledjük, a lényeg ott az volt, hogy „más emberré leszel” – amit mi újszövetségi szóval már megtérésnek nevezünk. Odahagyni a régi, a megkövesedett énünket, és kapni az Úrtól a katartikus, megtisztító pillanatokban istengyermeki ént. Emlékezzünk csak az újszövetségi mondatra: „Akié a Fiú, azé az élet; és akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” (1Ján 5,12) Hát ezért fontos az istengyermeki énünk!

A másik kép Saul életéből már egészen más zenei élményt hoz elénk. Az önhitté lett király hatalmi megszállottságában kisajátította magának az áldozat-bemutatás papi és prófétai méltóságát, és ezért az Úr eltávozott tőle. Magára hagyta Sault – csináld nélkülem, ha olyan nagyon hiszed, hogy tudod azt te magad is… S ilyenkor szoktak eljönni Isten Szentlelke helyett hozzánk a rossz szellemek: hiúság, sértődékenység, depresszió, versengés – és mind a többi. Pontosan ezt is olvassuk róla:

„Saultól eltávozott az Úr Lelke, és rossz szellem kezdte gyötörni, amit az Úr küldött.”

Akkor, ebben az állapotában  üzente Saul a Dávid apjának, Isainak: „Hagyd mellettem Dávidot, mert igen megkedveltem. És valahányszor megszállta Sault Istennek az a rossz szelleme, fogta Dávid a lantot, és pengette a kezével. Saul ilyenkor megkönnyebbült, jobban lett, és a rossz szellem eltávozott tőle.”

Ez is szép történet persze, mert a muzsika erejéről szól: Dávid lantpengetése ezek szerint erősebb volt a kedélybetegségnél. De itt a zene már csak „tüneti kezelés” – ami nem tesz más emberré. Alig több a szórakoztató háttér-zenénél, ami esetleg ad egy kis enyhülést. Saul megkönnyebbül és jobban lesz – de valójában marad az, aki volt: Istentől elszakadt lélek. És ez nagy baj – mert a katarzis, és azzal együtt az igazi gyógyulás elmarad. Ez a különbség a csupán könnyű érzést és enyhülést adó zene, meg a valóban templomi ének és szent muzsika között: előbbi kiszolgál és megnyugtat, talán még el is bűvöl valamennyire, vagy éppen elkápráztat – az utóbbi pedig visszakapcsol az Úrhoz, és más emberré tesz. Ez a dolga, ez a hivatása, ezért jött létre – mint maga a templom is.

És hogy az énekkar tagjairól és hangszeres közreműködőiről külön is szóljunk: az ő elénk „kiállásuk”, és éneklésük meg hangszeres zenéjük nem egyéni dicsőségkeresés – hanem papi szolgálat. Az énekesek és zenészek a bibliai időkben a léviták rendjéből, a papi rendből voltak, és avatott vezetőjük volt, aki értett ahhoz, amit csinált. „Kéniás volt a léviták vezére az éneklésben, mivel értett hozzá” – olvassuk. (1Krón 15,22) Szolgálatuk tehát nem dilettáns „szereplés”, vagy maguk mutogatása, hanem áldozat és odaadás, ami nélkül semmilyen színvonal el nem érhető. Színvonal és erkölcsiség pedig egy és ugyanaz a dolog, úgy tudományban, mint művészetben, közéletben és vallásban. Legyen gazdag áldás tehát ma is minden órán, amit énekeseink munkájukból és családjukból kiszakadva énekkari próbákon töltenek, vagy zenészeink hangszerükön odahaza gyakorolva tökéletesítik tudásukat – s azzal a sok-sok becsületes munkával aztán méltó módon szolgáljanak Istennek, és igényes ajándékot adjanak a gyülekezetnek.

Mi pedig nagyon becsüljük meg őket: köszönjük meg illően az odaadásukat és áldozatukat – amint ma tesszük is! Köszönjük meg, hogy életük idejéből oly sok órát áldoznak arra, hogy mi mindnyájan más emberré legyünk: éspedig Krisztusban egyre jobban és jobban Isten gyermekei, egymásnak pedig testvérei. Így lesz az éneklés egyenértékű az igehirdetéssel: Isten szeretetének és útmutatásának megszólaltatója. Olyan üzenet, ami jó, igaz és szép is egyszerre: gyönyörködtet, megtisztít és eligazít – és kedvet ad ahhoz, hogy magunk is dicsérjük az Urat.  Én is ezt az egyetlen jókívánságot hoztam most minden jelenlévőnek: Dicsérjétek az Urat! Így legyen! Dicsérjétek az Urat! Ámen.