Igehirdetések

Itt van Isten köztünk

Az igehirdetés olvasása bárkit építhet, de senkit nem mentesít az alól, hogy a hetedik napot a Tízparancsolat szerint méltó módon megszentelje.

Három ige a Bibliában, három gondolat, egymástól mondjuk úgy, 120 fokos szögben – arról, hogy hol található Isten… Az egek egeiben, sehol, vagy – mindenütt…? Erről szól az alábbi igehirdetés.

.

 

Igehirdetés 2018. november 18. Budaörs

Itt van Isten köztünk

 

Lekció: Zsolt 115,10-18

“Az egek az Úr egei, de a földet az embereknek adta.” (Zsolt 115,16)

 

Imádkozzunk!

Jóságos és emberszerető Istenünk, köszönjük a hálaadás esztendejét. A te ajándékod volt, amikor 70 évvel ezelőtt ezen a helyen gyülekezetet fundáltál, és neked köszönjük, hogy azóta is megtartottad ezt a közösséget. Jöjj el most közénk és segíts, hogy föl tudjuk fogni végtelen nagy jóságodat. Szenteld meg értelmünket, hogy igédet ne vesztegessük el, hanem ráismerjünk benne a nekünk szóló üzenetre. Ámen.

 

 

Textus: 2Krón 6,18   5Móz 10,14

 „De vajon lakhatik-e Isten a földön az emberekkel? Hiszen az ég, sőt az egeknek egei sem fogadhatnak magukba téged! Hát még az a ház, amelyet én építettem!”

„Íme az Úréi, a te Istenedéi az egek, és az egeknek egei, a föld, és minden, ami rajta van!”

 

 

 

Igehirdetés

Köszönöm a budaörsi gyülekezet és lelkipásztora kedves meghívását erre a jubileumi évi igehirdetési szolgálatra – mind a magam, mind pedig a feleségem és családom nevében. Nyolc évet szolgáltunk itt 1975-től 82-ig. Nekem ez volt az első önálló szolgálati helyem, előtte beosztott lelkészként ténykedtem három különböző budapesti gyülekezetben, s egy évet ösztöndíjasként külföldi egyetemen tanultam.

Ha megpróbálom összefoglalni, mit is jelentett számunkra Budaörs, azt kell mondjam: mindenekelőtt egyfajta célba érést. Fiatal házasok voltunk, s előzőleg már három különböző helyen laktunk, mindig egyetlen szobában: ez volt a negyedik, és itt volt először saját fürdőszobánk és konyhánk. Az itt töltött nyolc évünk alatt született meg három fiúnk, és nyugodtan mondhatjuk, számunkra felejthetetlenek azok a napfényes évek – hiszen az ifjúságunkat jelentették. Itt tették meg a kertben életük első lépéseit a gyermekeink, akik ma már felnőtt férfiak – és feleségemmel együtt nagy örömünk, hogy itt lehetnek velünk ebben az emlékező és hálaadó órában most menyeinkkel, sőt két kicsi unokánkkal együtt.

Az itt töltött évek elhozták számunkra sok más mellett a tanulás sajátos formáját. A teológián szép elméleti tantárgyakat tanultunk: de az emberismeretet, az emberekkel való bánást és a közösségépítést nem lehet könyvekből elsajátítani – azt valóban csak az élet taníthatja meg. Hálásan emlékezünk azokra a kedves arcokra, akik akkoriban annyit segítettek a gyülekezetből barátságukkal: tanácsokkal, imádsággal és kétkezi munkával, vagy éppen gyermekvigyázással – sokan már elmentek közülük a minden élők útján. Együtt örülünk most a gyülekezettel, hogy ilyen szép kerek, bibliai értelemben szent számnak tekintett életkort ért meg, és azt kívánjuk, hogy „…erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban!” (1Kor 15,58) De azt is szívből kívánjuk, amit a Zsoltárból való olvasmányunkban hallottunk az előbb: „Szaporítson meg titeket az az Úr;  titeket és fiaitokat! Áldjon meg titeket az Úr, aki az eget és a földet alkotta!” (Zsolt 115,14-15)

1948-ban, hetven éve alakult ezen a helyen református gyülekezet, elsősorban felvidéki és erdélyi menekült magyarokból, akiket a 2. világháború után elüldöztek szülőföldjükről;  és földjeiket, házaikat és tanyáikat vesztett magyarországi, leginkább alföldi beköltözőkből – de az ország más tájairól is. Sok volt a keserűség: átplántálódni sosem könnyű – főleg akkor, ha nagy veszteség van egy család életében. Azok a családok akkor legtöbben mindenüket maguk mögött hagyva kellett ezen a helyen új otthont teremtsenek – kívül a város peremén, egy számukra idegen közegben. El kellett hagyják szülőföldjüket, de nem hagyták el református keresztyén hitüket: gyülekezetet alapítottak Budaörsön!

Miért jöttek ők ide vasárnaponként, a kezdetektől ebbe az épületbe, mit reméltek – és miért jövünk ide magunk is? Emberileg itt keresték ők egymás támogatását, segítségét, meg a nehezen múló sebek gyógyulását. De ennél sokkal többet is akartak – egy olyan helyet, ahol megnyílhat számukra az ég, és a mindennapok küszködéseire egy magasabb fénysugár vetődik. Azért jöttek, amiért magunk is – hogy átélhessük, és elmondhassuk, amit az előbb énekeltünk: „Itt van Isten köztünk…!” (165. dics. 1.v.) Ez a többlet az, ami nélkül csak a hétköznapok maradnak – amik fontosak, hiszen a megélhetést és önbecsülést jelentik a munka révén – de magukban hiányosak. Nem is lehetnek mások, hiszen mi emberek úgy vagyunk teremtve, hogy keressük Alkotónkat: az örök forrást, akiben nincs keletkezés és elmúlás – őt, a minden dolgok alapját. „A magad számára teremtettél minket Uram, s nyugtalan a mi szívünk, amíg el nem pihen tebenned!” – fogalmazta ezt Augustinus egyházatya.

Igen, a földi ember mindig az égi dolgokat keresi – s ez magától értetődik. Ez rejlik az igaz szó utáni vágyakozásunkban, és mi nem érjük be hamisítványokkal. Ez mozgatja bennünk a jó, az éltető és emberséges tettek megbecsülését – egyszerűen bele van írva a szívünkbe, hogy valahogy úgy kellene élnie mindenkinek. De még a „szépség koldusai” is ezért vagyunk: hiszen nem csak az igaz, és nem csak a jó, hanem a szép is felülről való világokról hoz híradást!

Ne is legyen most más a gondolkodásunk fókuszában, mint az égnek és a földnek ez a csodálatos kettőssége. A Biblia első mondata így hangzik: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” (1Móz 1,1) És mi már ezt kaptuk örökségbe, ez a mi világunk, nem tudunk másként élni – számunkra semmi nem áll meg önmagában, csak ebben a kettősségben. Hiába próbálja a tudományos fizika megérteni az anyagi világot az anyagi világból – nem sikerül. És hiába beszélnek hívő emberek az Örökkévalóról még oly szépen is, ha semmibe veszik azt, ami ebben a testi világban, igenis boldog, üdvösséges földi élet formájában  „testté lehet”, vagyis megvalósulhat – őbelőle! Az ég nem a föld, és a föld nem az ég. A látható és láthatatlan egysége majd csak Isten végidőbeli, „mindeneket helyreállító” tettében (apokatasztaszisz tón pantón) valósul meg.  (Csel 3,21) A mindenség újjáteremtése – amikor új föld és új ég lesz, hitünk legnagyobb és egyben legreménytelibb távlata. (Jel 21,1)

Ami itt némileg zavarba ejtő annyi, hogy Istenünk szava a három felolvasott igében tulajdonképpen háromféleképpen beszél ég és a föld egymáshoz viszonyáról.

A felolvasott Zsoltár-idézetben még így hangzott: „Az egek az Úr egei, de a földet az embereknek adta.” Ez, téves értelmezésben, nagyjából megfelel annak, ahogy a legtöbb mai ember él: ha van is Isten, jó messze van, az egek egeiben, nem kell vele törődni. „Az egek az Úr egei, de a földet az embereknek adta.” Helyesen értelmezve ez a mondat azonban arra utal, hogy mi emberek, mandátumként kaptuk életünket, sőt magát a földet is – s erről a megbiztatásunkról számadással tartozunk annak, akitől életünket kaptuk. Embernek lenni Isten adta feladat.

A következő igei mondat szerint viszont, mely egy új aspektust hoz, Isten egyáltalán „nem fér el” ebben a világban. Salamon templomszentelő imájából hallottuk: „De vajon lakhat-e Isten a földön az emberekkel? Hiszen az ég, sőt az egeknek egei sem fogadhatnak magukba téged! Hát még az a ház, amelyet én építettem!” Látszólag azoknak ad igazat ez, akik szerint hiába keressük Istent, ő úgysem található ebben a világban – ezeket szokás agnosztikusoknak hívni. Kár a fáradtságért, mondják ők: Isten egyáltalán nem megismerhető, hiszen őt lám, még „az egek egei sem fogadhatják magukba”…

Eddig tehát van két eltérő bibliai állításunk: az első szerint az ég, valamint a földi világ teljesen mások – az egyik az Úré, másik az embereké. A következő ige szerint azonban nincs a világon egyáltalán semmi, ami méltóképpen befogadhatná Istent – a legszebben és leggazdagabban megépített templom sem. Melyiknek van igaza? Igen, mind a kettőnek – éspedig egyszerre. Sőt, a harmadik mondatnak is, amely szerint Isten mindenhol jelen van: „Íme az Úréi, a te Istenedéi az egek, és az egeknek egei, a föld, és minden, ami rajta van!”

Nehogy azt gondolja most valaki, hogy öncélú elmetornáról van szó, ha veszi a fáradtságot és meggondolva mind a három bibliai igazságot, megpróbálja fölfogni a bennük rejlő, eltérőnek látszó üzeneteket. Mindjárt megértjük a dolgot, ha elmesélem, miként jutottam ezekhez az – egymástól mondjuk, úgy 120 fokban eltérő igékhez. Kezdődött a dolog ott, hogy mind a három fiúnk számítástechnikát tanult és azzal foglalkozik. Ez önmagában még nem baj, kitűnően keresnek, de minket, szüleiket is megtanítottak – jóval életünk delelőjén túl, a számítógép kezelésére. Ezt ma már az iskolákban mindenhol oktatják, a mi gyermekkorunkban azonban még egészen más nyelv volt az iskolákban kötelező. Magam is idegenkedtem a számítógéptől, annak rengeteg bonyodalmától – s bizony akadnak korosztályunkban számosan, akik máig nem hozták be ezt a lemaradásukat. Akkor kezdett bennem enyhülni ez a húzódozás, amikor ráleltem a “Biblia 5.0”-ra, ami egy adathordozó CD-n lehetővé tette számomra, hogy pár másodperc leforgása alatt megtaláljam a Szentírás Károli fordításában (de mellette bármely más fordításban is) mondjuk az „egek egei” kifejezést. Ezt a keresést megtettem most is, amikor erre a mai napra készülve már tudtam, hogy igehirdetésem címe ez lesz: „Itt van Isten köztünk!” És hát tényleg, hol  is van ő: az „egek egeiben” – vagy pedig itt, miközöttünk?

Éppen az a csoda testvérek, hogy aki oly nagy, hogy az „egek egei” sem tudják magukba fogadni, az – itt van, közöttünk!

Igen, ma is itt van. Itt volt 70 éve ebben a gyülekezetben vasárnapról-vasárnapra! Sőt, ötszáz éve esztendőről-esztendőre, hiszen nemrégen ünnepelhettük a reformáció félezer éves jubileumát. Ám kétezer éve is itt van – mióta Krisztusban testté lett az ószövetségi atyák és próféták hit, és eljött az Ige immár az egész embervilághoz. Ha pedig református Hitvallásunk szövegének gondolatait szó szerint idézzük, egyenesen azt kell mondjuk: „Hiszem azt, hogy Isten Fia a világ kezdetétől fogva annak végéig, az egész emberi nemzetségből igéje és Szentlelke által az igaz hit egységében magának egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, azt oltalmazza és megtartja. Hiszem, hogy ennek én is élő tagja vagyok, és örökre az is maradok.” (HK 54. felelet)

Hát ezt a bizonyosságot jöttünk ma ápolni önmagunkban! Mert, hogy ápolni kell, mint minden életet, az nem kérdés. Lehet odahaza is imádkozni, persze – meg a hegytetőn is. Ez igaz. Lehet a garázsban barkácsolva, vagy konyhában főzés közben rádión hallgatni igehirdetést – ez is igaz. Ezt a mostani igehirdetést is este már megtalálhatjuk az interneten, és olvashatjuk, ha akarjuk.  De milyen más fölvenni a jobbik ruhánkat, és a lelkünket is ünneplőbe öltöztetve eljönni Isten szövetséges népe körébe, akik ugyan hasonlóan gyarló és bűnös emberek, mint mi magunk, ám ők is az igazi, az örök életet szomjazzák – mert Isten Fia a világ kezdetétől fogva kiválasztotta őket erre!

Hol van tehát Isten? Egyáltalán sehol, az egek egeiben, hozzáférhetetlen magasságban, vagy pedig mindenütt…? Nyilvánvaló, hogy az igék, amiknek ez az üzenete éppenséggel nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Ha három fényképet készítek, mondjuk egy lovas-szoborról, elölről, oldalról, és fölülről, akkor a három kép teljesen eltérő lesz egymástól! És a régi tanmese is igaz a három vak koldusról, akik egy elefánthoz érkeztek, és megtapogatták. Amelyik az ormányánál állt, azt mondta: az elefánt olyan, mint egy kígyó. Amelyik a lábához került, azt mondta, az elefánt olyan, mint egy oszlop – amelyik pedig az oldalához érkezett, az úgy nyilatkozott: az elefánt olyan, mint egy fal.  Melyiknek volt igaza? Mindegyiknek!

Mi is olvassuk csak ki a három „eltérő igénkből”, amit kiolvashatunk, ami ránk tartozik belőle és mindegyik – igaz lesz!

“Isten az egek egeiben lakik” – ez azért igaz, mert az ő világa mindig fölfelé van tőlünk. Fölfelé, mert ő szent és igaz, nekünk, embereknek pedig megtisztulásra van szükségünk. Még Megváltó Jézusunk is folyton kereste őt. Olvassuk felőle, hogy elment jókor reggel egy puszta helyre, csak egyedül, imádkozni (Márk 1,35), és azt is, hogy volt olyan, az egész éjszakát imádkozva töltötte. (Luk 6,12)  Ő, a Páratlan, az egyetlen valóban Igaz, maga is mindenkor kereste az Urat, mégpedig egész szívével, teljes lelkével és  minden erejével. Még az utolsó este a tusakodó imádságban, és a kereszten végtelen szenvedéseiben is – őt hívta! Ne restüljön hát meg az ember az imádságban: ez a mi legdrágább kincsünk! Ég és föld kapcsolódik össze ilyenkor, és az imádságban a legnagyszerűbb erők jönnek el hozzánk, hogy gyógyítsanak és megépítsenek. Isten az egek egeiben lakik – erre az igazságra annak van szüksége, aki elvesztette élete iránypontját, merre tovább. Merre tovább? Fölfelé, mindig csak fölfelé! Távozzon a rosszkedv, a hitetlenség – minden, ami lehúzó: a mi egész földi utunk egyetlen haladás legyen fölfelé! Ne legyünk morcosak, ellenségesek, bosszúsak: még lényünknek is csupán testi volta megy lefelé, lesz végül a földé: a nekünk Istentől adott örök lángocska, a lelkünk visszatér Istenhez, aki adta azt! (Préd 12,6-9)

“Istent sehol nem találjuk a világban.” Ez a tanulság is igaz, s főleg azoknak kell meghallani, akik hajlanak a bálványozásra, mondjuk így, a túlzott lelkesedésre. A világ bármelyik porcikáját tesszük istenségünké, legyen az személy vagy tárgy, vagy bármi más, az végül becsap és magunkra hagy. A jelenségek világában semmi sem azonos Istennel, legfeljebb csak utal rá. A világ nem Isten, és ő nem azonos az Univerzummal, mint azt a panteisták hiszik, hanem mindez csak az ő megnyilvánulása. Ettől még jó, ha megcsodáljuk a teremtettség dolgait, belegyönyörödünk abba, ami szép; és kitűnő, ha szeretjük az életet – mert hiszen pontosan arra kaptuk napjainkat, hogy örömünket leljük bennük! (Préd 9,11) Aki azonban bármit vagy bárkit a bálványává tesz, az előbb-utóbb szükségképpen csalatkozni fog.

Végül a legkülönösebb mondat: “Isten mindenhol jelen van” – s ez is igaz! Azért hívjuk őt Mindehatónak, mert ő általjár mindent, s jelen van mindenben. Egyetlen helyről zárható ki a világegyetemben, ez pedig az emberi szív. Nekünk még lám, ezt is megengedte, ha akarjuk, magunkban próbálkozzunk – ám lássuk, mire jutunk nélküle… (1Móz 3,24) De ott van ő a hajnali pirkadatban, a nyári forróságban, és a téli éjszaka sötétjében is. „Hová menjek a Lelked elől, és a te orcád elől hova fussak? Ha a mennybe hágok fel, ott vagy, ha a holtak hazájába vetek ágyat, te ott is jelen vagy! (Zsolt 139,8) Azért fontos az ő mindenütt jelenvalósága, mert ez a mi legfőbb vigasztalásunk. Amikor betegek vagyunk, megtalálhatjuk őt – amikor kicsattanunk az egészségtől, biztosak lehetünk benne, hogy ez is az ő ajándéka. Amikor örömünk van, neki kell megköszönnünk – és amikor szomorúak vagyunk, őt érdemes leginkább keresnünk. Mindenekben hálát adjatok, én is ezt teszem – mondja az apostol. (Fil 1,3 Ézs 12,4)

Mindhárom bibliai gondolat igaz tehát a maga helyén, még akkor is, ha gyarló emberi értelmünk egyszerre csak egyet tud fölfogni – azt is nehezen. Olyan ez, mint amikor egy kedves arcról három különböző fényképünk van: kiválaszthatunk közülük egyet, ami számunkra a legdrágább – de azért a másik kettő is őróla szól. Vegyük most szívünkbe ezeket az egymástól eltérőnek tűnő igazságokat, és meg fogjuk tapasztalni, mindegyik építeni fog. Legjobban pedig éppen az, amelyikre a leginkább szükségünk van.

Legyen így áldás az egyházközség jubileumi évén, a szép megemlékezéseken és alkalmakon. Szaporítsa Isten Szentlelke a gyülekezetet az üdvözülőkkel! Nem csak létszámában, hanem amint a Cselekedetek könyvében többször is fölcsendül: “Az Úr pedig napról-napra gyarapította a gyülekezetet az üdvözülőkkel!” (Csel 2,47) Azokkal tehát, akik már nem csak keresik őt, hanem azt is elmondhatják: „Mindaz, ami Istentől született, legyőzi a világot. És a győzelem, ami legyőzte a világot, a mi hitünk!” (1Ján 5,4) Így legyen! Ámen.

 

Fohász

Urunk, megköszönjük neked a budaörsi gyülekezet alapító atyáit, egykori és mostani szolgálattevőit, kicsinyeket és nagyokat, minden egyes tagját.  Adj erőt a munkában, áldást a családi otthonokban, és örömöt az ige és a sákramentumok körüli közösségben. Tőled kaptuk életünk csodáját, és ennek valamennyi percét neked, ajándékozó Atyánknak köszönjük. Te hatalmasabb vagy életnél és halálnál, amint Krisztusban ezt kijelentetted – legyél hát világossága azoknak, akiknek most friss gyásza van közöttünk, mert az édesapától és nagyapától kellett búcsút venniük. Köszönjük a hazatért 80 esztendejét, és kérjük, tedd mindenkor áldottá emlékezetét és életének példáját. Imádkozunk a betegekért, a magánosokért, a szenvedőkért – és minden jó indulatú emberért, hogy akik téged keresnek, azok az ige és a Szentlélek által meg is találjanak! Ámen.