Igehirdetések

Anti-irodalom és Biblia adventben

Az „irodalom” amolyan demokratikus, francia forradalom utáni kifejezés. Egyenlőségjelet tesz minden közé, ami csak betűből van. Normális körülmények közt persze jelző járna elé, mint a borról is meg kell mondani, milyen bor – ennek hiányában ugyanis hasonlóan megfoghatatlan konglomerátumot jelöl, mint a „kultúra” szó is, melynek aztán „…legalább fele része svihákság.”  Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2018. december 2.

Anti-irodalom és Biblia adventben

 

Lekció: Mát 3,1-6

Textus: Zsid 1,10-14

„Te vetettél Uram, alapot a földnek kezdetben, s a te kezed alkotása az ég. Ezek elpusztulnak, ám te megmaradsz; megavulnak, mint a ruha, és összegöngyölíted őket, mint egy palástot, s mint a szövet, elváltoznak – te pedig ugyanaz maradsz, és esztendeid nem fogynak el! Az angyalok közül kinek mondta ő valaha: Ülj a jobbomra, amíg ellenségeidet lábaid zsámolyává teszem! Vajon ezek nem szolgáló lelkek-e mind, akik azokért küldettek szolgálatra, akik örökség szerint bírják az üdvösséget?”

 

Igehirdetés

Az irodalom nyelvújítási szó. Használták előtte évszázadokig a literatúrát, mely latin kifejezés, s az írás-művészetet, ami magyar ugyan, de nehézkes és összetett. Egyszerűen szükség volt egy ilyen szóra. A lakodalom, bonyodalom, sokadalom stb. módján ez is képzéssel jött létre, s ma már észre sem vesszük, mit veszítettünk általa. Hiányzik belőle az utalás a műveltségre és latinos pallérozottságra, s még inkább a művészetre – amolyan demokratikus, francia forradalom utáni kifejezés. Egyenlőségjelet tesz minden közé, ami csak betűből van. Normális körülmények közt persze jelző jár elé, mint a borról is meg kell mondani, milyen bor – ennek hiányában ugyanis hasonlóan megfoghatatlan konglomerátumot jelöl, mint a „kultúra” szó is, melynek aztán „…legalább fele része svihákság.” (H.B.)

Pár ezer éve még csak a valóban beavatottak tudtak írni-olvasni. Egyiptomban három szintje is volt az írásnak, amiből kettőt csak a papoknak, veszélyes, mágikus szertartások közepette átadott titokként lehetett megismerni – a kötelező iskolázás bevezetése óta azonban immár mindenkié ez a tudás. Mindenkié? Mondjuk inkább, a betűk ismerete az – mert, hogy nem mindenki tud is olvasni, aki a betűket ismeri, azt ma már a kompetencia-vizsgálatok számszerűen ki tudják mutatni, pedig azok szintjén hol vagyunk még az igazán értékes irodalom olvasásától, s főleg valódi megértésétől!

Azért kellett mindezt előrebocsátani, hogy adventi önképzési javaslatommal előállhassak – olyasmivel, amit magamnak évtizedekkel ezelőtt fölfedeztem, s haszonnal gyakorolok. Olvasson el a hívő ezekben a hetekben legalább egyet a négy evangélium közül. Ajándékozza meg magát azzal a lelki-szellemi növekedéssel, amit a napi penzum (egy, legfeljebb két fejezet olvasása) szükségképpen ad a léleknek. Kikerülhetetlenül találkozunk ugyanis ily módon a legmagasabb írásművészet paradoxonjaival, és a lelki-szellemi fuldoklónak járó, ellentmondást nem tűrő, mentő szeretet autoritásával is – mely kettős ajándék mintegy „át fogja fújni” az ember magával teli, áporodott mivoltát, mint a jó pusztai szél a júdeaiakat. (Mát 3,1-6)

Az ige ugyanis, mert hiszen a Biblia számunkra messze nem csak írás-művészet – kifejezetten arra hivatott, hogy aljától a tetejéig fölforgassa önigazolásra berendezkedett ó-emberünket. Ha nem teszi, nem jól olvassuk. A tehetség mérsékelt fokával bíró, hivatalnoknál alig bátrabb s igazabb lelkek létrehozták ugyan évszázadok alatt azt a közeget, amit ő maguk a szent iratoktól megkülönböztetésül irodalomnak neveztek el, s legfőbb vágyuk, hogy abban valamilyen helyet elfoglalhassanak – ám Isten szava valami egészen más.

Ne gondoljuk, hogy itt elérkeztünk a vallásos fordulathoz, ami egy igehirdetéstől elvárható: itt tényleg a bűnök bocsánatáról és a valódi, megkérdőjelezhetetlen új életről van szó! Akinek ez nem kell, maradjon ott, ahol van – ám aki többre vágyik, az zarándokoljon csak ki Jánoshoz a pusztába. Ő majd megmondja, hol rontottuk el és mit, ebben nem lesz kétség. Az evangélisták látomása az isteni emberről szükségképpen tőle indul, ahogy elemi osztályok nélkül nem léphet a felsőbbe senki: az általa követelt, magunkkal becsületes szembenézés nélkül hogyan merjük Istent akár keresni is?

A Keresztelő azonban egész zordon hirdetésével csak a szilárd és megkérdőjelezhetetlen pont, a nélkülözhetetlen kiindulás, mintegy az elrugaszkodás lehetősége. Ahol ő áll, onnan tovább és magasabbra Isten királyi uralma található. (Mát 11,11) A bűnöktől megválni alapfeltétel  ­–  a létezés igazi szépségei pedig csak azután kezdenek kibontakozni. Veszélyek közt előre haladva, hiszen az élet továbbra is élet marad – itt már  csodák derülnek ránk, amikről egy megtért vámszedő adta vacsora (Luk 19,8-9), vagy a Jelenések kórusának hangjai tanúskodnak.  (Jel 14,2-5)

Megfáradt, észrevétlenül és fokozatosan  önsajnálkozóvá lett keresztyének megtapasztalják, hogy  „…Akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyű, futnak és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el!” (Ézs 40,31) Félelmek között küszködők csodálkozva döbbennek rá, hogy tényleg semmi túlzás nincs a jézusi szóban: „Ne félj, csak higgy!” (Márk 5,36), ahol pedig már kifejezett erkölcsi pusztulás, végleges romlás és kilátástalanság volt, ott fölcsendül a Megváltó kiáltása: „Leányka, néked mondom: kelj föl!” (Márk 5,41) Emberek aztán itt már nem egymás megújulását szorgalmazzák olyan nagyon, hanem maguk elevenednek meg; történt valami belül, s annak nagyszerű gyümölcsei lesznek belső békességben és személyes kapcsolatokban egyaránt.

Tegyük most ezt az életgyógyító komolyságot a mellé, amit irodalomnak szokás tekinteni (az afféle hordalékos karikatúrákról, mint a sanda újságírás és nézegetni való magazinok jóslásai meg „olvasmányai” el is felejtkezve) – ugyan ki téveszti össze a nemes óbort a komisz lőrével vagy valami szirupos-buborékos vegyülékkel? Maradjunk is a Keresztelő megtérésre hívó igehirdetésénél, hiszen az evangéliumok szerint ő Krisztus útkészítője. Aki a bűnöknek saját magában történő azonosítását, s megfelelő keménységű megtagadását (elhagyását) szokásainál fogva, tulajdonságaira hagyatkozva, vagy egyszerű, önmaga iránti kedvezésből mellőzi (nincs menyegzői ruhája, ami a nagy vacsorán a helyes cselekedeteket jelöli), az semmiképp nem jut be a Királyság ünnepi boldogságába, hanem marad a külső sötétségen. (Mát 22,11-13)

Advent idején ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ünnepelni mindenki szeretne, ám az igazi örömig csak a megforduláson át vezet az út. Magukat elvileg hívőnek tekintő emberek a legkeményebben elítélik a másikat, mert rossz a légkör köztük. Aztán ahelyett, hogy áldozatos szeretetben és jóságban tennének valamit a rossz légkör ellen, folyamatosan egymást hibáztatják – s így még rosszabb lesz köztük a légkör… Hát ezért nem megkerülhető János, az igazmondó!  Amíg másokat vádolok, szökésben vagyok – neki ennyi az üzenete. Kell és lehet is leszámolnia az embernek önnön vétkeivel, amik makacsul ott maradnak, amíg nem elhagyjuk, hanem csupán eltagadjuk őket.

Tudatosítás és korrigálás, szól a lélektan; Isten előtti bűnbánat és a vétek elhagyása, mondja hitünk – s a kettő nem kizárja, hanem nagyon is erősíti egymást. Ahol az igazság szavát már meghallották, ott és csakis ott – kezdődhet az új. A régi variálása, öncélú újrarendezése nem több mint irodalom, mely sokszor éppenséggel arról gondoskodik, hogy ami a lényeget illeti, lehetőleg ne változzon semmi. Kiszolgál, elszórakoztat, s észrevétlen módon manipulál, amennyiben alantasabb vágyainkra apellálva megerősít abban, amit lebontani kellene – az önhitetésben… Becsüljük meg, ami ennél több és jobb a valahol is leírtakban – mert ilyen is akad!

Krisztus és a Keresztelő feltétlenül összetartoznak, s nem csak azért, mert testileg rokonok, unokatestvérek (Luk 1,36-45) – hanem mert János az útkészítő, Jézus pedig a testté lett Ige. (Ján 1,14-15) Egyik szembesít a valósággal, és megtérést sürget, a másik pedig a tisztulót fölemeli, ahol annak helye is van: az égig!

Így, két lépésben adja Isten üdvösségünket: és mi kereshetünk ugyan kigondolásokat (Préd 7,29), ami a mindenkori ideológia-gyártást jelenti, valamint kifőzhetünk furfangokat (502. dics.  4.v.) – ám ez akkor is így marad: mert Urunk, mennyei Atyánk így rendezte el. De nézzük mai „lelki kenyerünk” áldott, különös ajándékait!

„Te vetettél Uram, alapot a földnek kezdetben, s a te kezed alkotása az ég. Ezek elpusztulnak, ám te megmaradsz; megavulnak, mint a ruha, és összegöngyölíted őket, mint egy palástot, s mint a szövet, elváltoznak – te pedig ugyanaz maradsz, és esztendeid nem fogynak el!”

Az emberi lélek mindig keresi a nagy összefüggéseket, hiszen érteni is szeretne – s aki ezt a vágyat lebecsüli, vagy éppenséggel megtagadja, az teremtett mivolta ellen vét. Semmilyen értelemben nem bűn az életünk keretei felőli tisztes tájékozódás, történjék az tudomány, filozófia vagy művészet eszközeivel. S az sem baj, ha az eredmény csupán egy sejtés – nem én vagyok a Mindenség centruma, örök forrása, de még egyetlen fontos szereplője sem… Te vetettél alapot a földnek kezdetben, s a te alkotásod az ég: amikor pedig ezeket összegöngyölíted, mint egy ruhát – te akkor is megmaradsz! Nincs olyan bűn és emberi galádság, ami bárkit igazoltan istentagadóvá tehetne. A nap a bűnösökre is feljön, s bizony esőt kapnak az igazak és a hamisak egyképpen – mert az Úr uralkodik, s ítélete fölötte áll az emberének. (Mát 5,45)

Ha valamire mindnyájunknak igen vigyáznia kell, akkor az pontosan parányi hitünk: létezésünk nem a semmiből jön, s nem is oda tér vissza! Földi vendégeskedésünk ugyan hetven, vagy ha feljebb nyolcvan év, s nagyobb része nyomorúság és fáradtság, mely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk (Zsolt 90,10) – de a te esztendeid nem fogynak el sosem. Ez a tudás őriz meg mélységek fölött is jó érzésben, sőt elégedettségben, mint hánykódó hajón gyermekét az anyja karjai – s ez tartotta meg az első keresztyéneket is súlyos üldözések közepette mindenkor hálaadásban! (Jel 7,12)

Az angyalok közül kinek mondta ő valaha: Ülj a jobbomra, amíg ellenségeidet lábaid zsámolyává teszem! Vajon ezek nem szolgáló lelkek-e mind, akik azokért küldettek szolgálatra, akik örökség szerint bírják az üdvösséget?”

Az angyalokat emberfeletti lényeknek gondoljuk ősidőktől, ám itt azt halljuk, hogy valakinek azt mondja az Úr: „Ülj a jobbomra, amíg ellenségeidet lábaid zsámolyává teszem!”  A régi Keleten (és Gardízi perzsa történetíró szerint az ősmagyaroknál is) a „szent uralkodó” rezzenéstelen arccal, szótlanul ült trónján, míg (jobbján) a „végrehajtó uralkodó” ült, s ő igazgatta népét háború, védelem és más ügyek dolgában. Ez a felosztás tükröződik már a Zsoltár-idézetben (Zsolt 110,1), ami aztán az evangélium végső konklúziójává is válik: Isten fiának az Atya jobbján a helye (Márk 16,19) egészen a végső győzelemig! Az istengyermeki létezés minden ellenségnél erősebb, hozzá képest az angyalok is „szolgáló lelkek” csupán; azokért küldettek, akik örökség szerint bírják az üdvösséget, s Istennel együtt minden teremtmény felett örökké uralkodnak! (HK  32.)

Emberek közt a legmagasabb megbecsülésnek számít, ha valakit angyalnak, vagy akár angyalinak titulálnak – ám a Biblia üzenete szerint Isten gyermekei Jézusban angyalnál is nagyobbak: ők társuralkodóként az Atya jobbján ülhetnek, s dolguk a véghezvitel! Isten akaratának megvalósítói ők, amikor a szelíd szeretet krisztusi útját választják, amikor megbocsátanak, s nem ütnek vissza, holott volna rá okuk. Mindezekre pedig pontosan azért képesek, mert már az Atya jobbján ülnek! Nem véletlen, hogy az apostol múlt időben fogalmaz: „Minket is, aki meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített Krisztussal együtt (kegyelemből tartattatok meg!), és együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekben, Krisztus Jézusban.” (Ef 2,5-6)

Aki a földön járva, élete küzdelmeit harcolva hitben már ott, Isten jobbján ül – az elől kitér minden homály. Jöhet rá baj, veszteség, krízis, félem – ő már győzött. Elfogadva Megváltó Jézusa diadalát megtudta, hogy ő maga az üdvösségnek örökség szerint birtokosa, vagyis azt senki nem veheti el tőle. Így érdemes élni: bizonyosságban, megerősítve utunk értelme és végcélja felől, s ehhez méltó rendíthetetlen nyugalomban.

Advent időszakába lépünk december első vasárnapjával: most minden nap később pirkad, de minden sötétedés is még korábbi. Egészen addig így haladunk, amíg karácsonyban Megváltónk testté lételét ünnepelve majd újra növekszik a fény! Addig tanulunk várni, s készülődünk – ez a feladatunk. Takarítjuk otthonunkat, készítjük az ajándékokat; de takarítjuk és készítjük szívünket is. Ne is maradjon ott vád, rettegés, még megbúvó hitetlenség sem – legyen méltó szállása az érkező Gyermeknek! Gondolkodásunk is tisztuljon a minden irodalom fölötti Írás által: mert amik megírattak, üdvösségünkre írattak meg, hogy higgyük, Jézus Krisztus az Istennek Fia – s ebben a hitben életünk legyen az ő nevében! (Ján 20,31)

 

„Jól készítsétek útját! A vendég már közel!

Mi néki gyűlölt, utált, azt mind vessétek el!

A völgyből domb legyen, hegycsúcs a mélybe szálljon,

Hogy útja készen álljon, ha Krisztus megjelen.”

                                                                              (312. dics. 2.v.)

Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Urunk, jó azt tudni, hogy ha akarod, meggyógyíthatsz minket! Ámen.