Igehirdetések

Vannak-e csodák?

Ez a kérdés sok embert foglalkoztat: vannak-e csodák. Erről szól ez az igehirdetés.

 

 

 

Igehirdetés 2019. január 13.

Vannak-e csodák?

 

Lekció: Ján 2,1-11

Textus: Mát 11,21

„Jaj neked Korazin! Jaj neked, Betsaida! Mert ha Tiruszban vagy Szidonban történtek volna azok a csodák, amik nálatok történtek, régen megtértek volna zsákban és hamuban.”

 

Igehirdetés

Korunk valóság-szemlélete beteg. Azt tekinti öröknek, vagyis fontosabbnak, ami keletkezik és elmúlik, az anyagi világot – a valóság isteni dimenzióját pedig kifejezetten nem létezőnek nyilvánítja. Kötelezővé lett a fiatal felnőttkorra elvárható un. realitás-tisztelet: ha túl gyorsan megy az autó, akkor a kanyarban árokba fog fordulni. Tessék komolyan venni az anyagi világ törvényeit – ez nem vitatható követelmény tizennyolc éves korra. Ám a lelki fejlődés sokakban itt elakad, és a továbbiakban élethossziglan stagnál. Ők azok, akik azt mondják: hinni? Én magamban hiszek! Vagy még vulgárisabban szólnak: azt hiszem, amit látok… Akik pedig közülük képzettségüknél fogva un. tudományos érveket is fel tudnak vonultatni, idézik a normális eloszlás harang-alakú görbéjét, mint a valóság szerintük döntő, s egyetlen fontos szerkezeti tulajdonságát: valaminek bekövetkezte statisztikus előfordulása szerint egy másik tényező (mondjuk az életkor) függvényében először kicsi, majd fokozatosan növekszik, végül pedig megint lecsökken. Ez pontosan így is van a természeti világ sok-sok jelenségében, ám mit kezdjünk az előfordulásuk szerint egyetlen, soha nem ismétlődő, jellegzetesen emberi és személyes eseményekkel? Mert, hogy ilyenek is vannak, azt senki nem vitathatja. Születni egyszer születünk, iskolába is egyszer megyünk először (micsoda emlék) – és sorolhatnánk a fontos „első” eseményeket életünkben el egészen odáig, amikor először meghalunk… Miféle normális (vagy más) eloszlás statisztikája illik ezekre a történésekre, melyik értelmezné őket természetüket illető, méltó módon?

A gyermek számára még minden ilyen: illata, színe és főleg jelentése van annak, amit megpillant, s a dolgok folyamatosan összekapcsolják rezzenő, kicsi lelkét a végső, nagy, csodálatos valósággal… Ő még tudja, amit a felnőttek hajlamosak feledni (állítólag nagy életismeretükben), hogy mindnyájan, minden pillanatunkban „…egy nagy, ismeretlen Úrnak vendégei” vagyunk. (Kosztolányi D.)

Amikor a kánai menyegzőről János evangélista így ad hírt: „Ezt tette Jézus első jelként a galileai Kánában, s tanítványai hittek benne” (Ján 2,11), akkor fontos kifejezést használ. A „jel” nem önmagában fontos történés, hanem annak révén, amit jelent. A cirkuszi mutatvány (amit Jézus sosem tett) jelentés nélküli kápráztatás. A jel azonban túlmutat önmagán egy fontosabb dologra, ami már kifejezetten ránk tartozik, megváltoztathatja életünket – azt kell benne megpillantani. Próbálkozzunk most mi is ezzel!

A menyegző az élet ünnepe. Kisfiúk és kislányok gyermekkoruk óta készülnek és vágyakoznak arra, hogy egyszer majd ők is megtalálják társukat, akivel leélik életüket – ez teljesedett itt be két kánai fiatal életében. Eljön az esküvőre, aki csak szereti az ifjú párt: az asztalok rogyásig étellel, zene, tánc és vigalom… De lám, ami megtörténhet, az meg is történik: elfogy a bor. Az ünnep forgatagában megjelenik a szükséglet a maga köznapiságával, s ami eddig szép volt, hirtelen átváltozik valami egészen mássá. Szégyen, titok, kétségbeesés, ki itt a felelős – hirtelen előtűnik az élet másik, nyomorúságos és fenyegető arca.

Már-már azt hittük, hogy istenek vagyunk, s íme, kiderül, hogy megfelelően még emberek sem tudunk lenni. Elképzelhető-e pontosabb kép a létezésről? (Ezt csak azt demonstrálandó jegyezzük meg, micsoda irodalomról, s milyen valódi életismeretről van itt szó.)

Viszont a lényeg ezután következik. „Hozzatok vizet a kővedrekbe” – szól Jézus, ami nagyjából úgy hangozhatott, mintha azt mondaná, cseréljétek ki az elhasznált törülközőket. Semmi varázslás, semmi vajákolás. Üresek a kézmosók, meg kell újra tölteni őket. Kiloccsant a víz a konyhában? Fel kell törülni. Ennyi. Tessék az életet rendesen élni, mindenki tegye a dolgát, álljon vissza a helyére – legyen víz a mosdótálakban.

A magasabb minőség létrehozása mindig itt kezdődik. A kikerülhetetlen előszoba a helyesen élt élet. Vízből bor csak utána lehet – ha ez nincsen, semmi nincs, legfeljebb zűrzavar és aggódás. Aki lopott, többé ne lopjon (Ef 4,28), aki elhanyagolta kötelességeit, teljesítse azokat. Hozzatok vizet a kővedrekbe!

Itt derül ki, hogy az élet csodája a köznapi feladatok rendes teljesítése. Semmi dráma, semmi túlzás – maradjunk a dolgunknál. Másképpen fogalmazva: az igazi mirákulum ott rejtőzik a normalitásban, nem kell érte az égbe hágni. Nem az a kérdés, egyáltalán vannak-e csodák, hanem az, hogy miért nincs elég – holott lehetne. Mihelyt visszatérünk a helyes élethez, elkezdenek ezek sokasodni: a normálisan élt élet igazi természete ugyanis a csoda. Pontosan ezt mondja ki a kánai menyegző prózai utasítása – hozzatok vizet a kővedrekbe…!

Pár éve meghalt zongorista-karmesterünkről mondta el egy külföldi tanítványa: nem felel meg a valóságnak, hogy természete szerint hirtelen haragú lett volna. Egyszerűen elkeserítette, ha hanyagsággal és nemtörődömséggel találkozott – olyankor valóban elemi indulatok mozdultak meg benne, de haragja nem emberi gyengeségből származott, hanem egy nagy tehetség természetes válasza volt a minőségtelenségre. Egy vele kapcsolatos történet szerint fölkérték egyszer a zeneakadémisták együttesének vezényletére egy jubileumi ünnep alkalmából. A koncert előtti napon főpróbát tartott velük, s azonnal hallotta, hogy az ifjú titánok nem vették komolyan a felkészülést. A próbát félbeszakítva hazaküldte őket azzal, ha holnapra nem tanulják meg rendesen a szólamaikat, egyáltalán nem lesz az ünnepen semmiféle koncert. Másnapra természetesen kifogástalanul szólt az együttes, ezt magam is tanúsíthatom, mert történetesen ott voltam. Ennyit jelent az, hogy hozzanak vizet azokba az üres kővedrekbe.

Ám bibliai történetünkben következik valami, ami már több a rongált élet egyszerű helyreállításánál. „Merítsetek, és vigyetek belőle a násznagynak!” Újabb, immár egészen más szint, mondjuk úgy, valóban ünnepi fokozat – a teljesen irracionálisnak tűnő engedelmesség próbája. Nem csak a kötelesség becsületes teljesítéséről van szó, annál valami többről. Mester, mi hoztuk a vizet a kútról, ott hevernek a tömlők a kővedrek mellett, még csöpögnek a víztől..! Gondolnánk, történik majd valami varázslat, most megtudjuk, miként lehet a vízből bort csinálni – ám az evangélista mást nem tesz, összesen rámutat az engedelmességre. Jézusnak van hatalma, Atyjától kapta, akár a természet valósága felett is, a történetből ez pontosan kiderül – de csak azzal közli, aki kész „józan belátása” ellenére megtenni, amit ő, a Mester mond neki. (Ján 13,13) Vízből bor kizárólag így lehet.

A magasabb minőség létrejöttének kulcsa az engedelmesség – hiába keresünk egyebet a kánai menyegző történetben, egyáltalán nem találunk.

A világ azt mondja, kaparints meg annyit magadnak, amennyit csak tudsz – ő pedig azt, hogy áldottak, akik a Lélekre figyelve képesek vállalni a kevesebbet. (Mát 5,3) A saját sértett énünk azt mondja, ezek után nem állok szóba vele – ő pedig azt, hogy mielőtt az oltárra viszed áldozatod, nyújts kezet és békülj meg felebarátoddal. (Mát 5,23-24) Irracionális tanácsok, mint az is, hogy merítsek a mosdásra szánt kővedrekből, s vigyek belőle a lakodalmas asztalra a násznagynak…

Vannak az életnek olyan szintjei, ahova az ember magától soha nem tudna fellépni, mert ahhoz Mestere szavának való engedelmesség kell. „Ha te vagy az Uram, parancsolj, és megyek a vízen is” mondja Péter – és csoda is történik. (Mát 14,28-29) Amire magam nem vagyok képes, arra Jézussal együtt igen – a hívő élet legfontosabb tudása. Ez különbözteti meg a tanítványt, aki valóban követi Mesterét attól, aki csak hallott felőle.

És akkor visszaáll az élet elveszett szépsége, minden ünnepi öröme – a násznagy pedig megállapítja, hogy a bor, ami az asztalon Jézustól való jobb, mint az „első” volt! (Ján 2,10) Csoda és valóság átjárják egymást, s igazolódik, hogy a Mester jelenlétében mindenkor a valóság eredeti természete, a csoda nyilatkozik meg. Lehetővé válik a lehetetlen (Luk 1,37), vigasztalást kapnak a megalázottak, és akik az igazságért üldöztetést szenvedtek, Isten országát öröklik. (Luk 1,52  Mát 5,10)

Ez a nagy jóvátétel sincs azonban önmagáért, hanem, hogy akik tapasztalják ezeket a nagyszerű dolgokat, megtérjenek. Korazinban és Betsaidában megnyilatkozott az ég, amikor Jézus pár napig arra járt, de az emberek nem változtatták meg életüket. Ezért hangzik felettük a súlyos ítélet: „Jaj neked Korazin! Jaj neked, Betsaida! Mert ha Tiruszban vagy Szidonban történtek volna azok a csodák, amik nálatok történtek, régen megtértek volna zsákban és hamuban.” (Mát 11,21) Az élet csodáját megpillantva egyetlen dolga van mindenkinek: „Változtasd meg életedet!” Erre a konklúzióra jut Rilke is az archaikus Apolló-torzó kapcsán – az ember győzze le létezésének nagy tehetetlenségi nyomatékát, lépjen ki élete szokásainak sodrásából, és végre legyen az, aki lehetne. Mindez lehetséges, üzeni a kánai menyegző páratlan története – s ettől és ennyiben evangélium az evangélium. Megváltónk „jelt” adott e csodával a csodáról, a helyesen élt életről, s hittek benne a – tanítványai. (Ján 2,11) Vajon az vagyok-e már magam is?

Esztendő elején járunk, a tervezés és újragondolás idején. A fogcsikorgatós napokat fogjuk-e szaporítani az év során, amikor „nincs bor” a menyegzőben, aggódásosan és zűrzavarban – vagy élünk a Jézus közelségéből fakadó öröm máshoz  nem is hasonlítható mámorával?

Illusztrálja az utóbbit most Szent Benedek derűt fakasztó útmutatása, mellyel rendtársait szerzetesi regulájában a borivás helyes mértékére, heminájára tanítja: “Kinek-kinek saját ajándéka van Istentől, az egyiknek így, a másiknak meg amúgy. Éppen ezért némi töprengéssel rendelkezünk mások táplálkozásának mértékéről. Mégis, ha tekintetbe vesszük az erőtlenek gyöngeségét, azt tartjuk, hogy minden egyesnek elég lesz napjában egy hemina bor.”

Bölcs tanácsa azonban nem jelöli meg, hogy tulajdonképpen mennyi is egy hemina – mert az kifejezetten személyes mérték, vagyis mindenkinek más. Annyi korty vagy pohár, amennyi felemel, megvidámít, erőt, kreativitást szabadít fel bennem, bölccsé, boldoggá tesz. A hemina titka tehát személyre szabott: a szívet megvidámító, egyedi mérték.

Ha túllépjük saját mértékünket, homály borít el, elveszítjük arányérzékünket, úrrá lesz rajtunk a rossz, és a bor megaláz. Benedek tehát azt javasolja, az ember legyen tisztában saját természetével, ismerje mértékét, s tartsa is magát ahhoz. Ez a derűs életbölcsesség csakis olyan ember szívében születhetett, aki tisztában volt a dolog örömével, és pontosan eszerint is élt. Ha bárhol önmegtartóztatást kér tőlünk az evangélium, mint ahogyan sokszor teszi, kizárólag ennek elérése jegyében szól: lemondani a rossz lőréről, hogy a pompás ital valódi nagyságát egyáltalán megtapasztalhassuk: „Te a jó bort mostanra tartogattad…!”

Adjon az ég Ura „sok számos esztendőket”, melyben megízlelhetjük ezt a jobb bort – Krisztusunk kezéből. Helyrezökkent, megigazult szívvel, s annak örömével, amit csak ő, egyedül ő adhat bárkinek e világon! Így legyen! Ámen.

 

Fohász

Uram, aki még magamat sem ismerem kellőképpen, hozzád jövök segítségért. Te mindenek Ura vagy, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön – közöld velem ajándékodat, amit csak te adhatsz, senki más, és akkor az ünnepi öröm visszaköltözik szívembe! Ámen.