Igehirdetések

Veszedelem idején

 

 

„Hallgasson meg téged az Úr a veszedelem napján!” – különös lenne így köszönteni bármelyik barátunkat. A bibliai 20. zsoltár azonban pontosan ezt mondja, éspedig nem is akárkinek… Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2019. január 27.

Veszedelem idején

 

Lekció: Zsolt 20,1-10

Textus: Zsolt 20,2

„Hallgasson meg téged az Úr a veszedelem napján, legyen oltalmad Jákób Istenének neve!”

 

Igehirdetés

Dávid volt Izrael legnagyobb királya, akire a későbbi nemzedékek is mindenkor, mint Isten kedves gyermekére csodálattal néztek fel. Harminc évesen, Kr.e. 1000-ben lépett trónra, és a honfoglalás zavaros és nehéz idői után sikeresen konszolidálta az országot. Legyőzte ellenségeit, Jeruzsálembe vitte a szövetség ládáját, és megerősítette a királyságot. Korántsem volt azonban útja bajok, bűnük és veszedelmek nélkül. Kétszer is életét mentve kényszerült menekülésre: előbb apósa, Saul király akarta megölni hatalomféltésből, később saját fia, Absolon űzte el a királyi palotából megaláztatások közepette, s csak súlyos nehézségek árán sikerült visszaszereznie hatalmát. Ismerte hát a veszedelmek ízét, s azt is, amit maga mond egy alkalommal: „Alig egy lépés van köztem és a halál közt.” (1Sám 20,3) Bűnei is fejére tódultak (Zsolt 38,5), mikor Nátán próféta hozzá intézett szavaiból megértette, hova is jutott uralkodói elbizakodottságában (2Sám 12,7-9) – amely mélységből egyedül őszinte bűnbánata és megtérése tudta kimenteni. (Zsolt 51,5-6 )

Uralma mégis erős és tartós volt, sőt, Istentől királyi háza örök fennmaradására kapott ígéretet. A sok háború miatt, amit meg kellett vívnia, templomot nem építhetett, de hozzáfogott az anyaggyűjtéshez és elkészíttette a terveket, amiket átadott fiának, Salamonnak. (1Krón 28,2-3) Megerősítette a jeruzsálemi istentiszteleti központot, és gondoskodott a másodrendű papság, a nép között lakó, tanítással és kultusszal foglalkozó léviták normális megélhetéséről. Költő és muzsikus is lévén imádságokat szerzett, amiket a Zsoltárok könyve őrzött meg.

A bibliatudomány kutatásai szerint azonban a „Dávid zsoltára” feliratú imádságoknak csak kis része származhat valóban tőle: ez a megjelölés legtöbb esetben dedikáció, amit papi szerzője „Hommage á David” értelemben írt a szöveg elejére tisztelete kifejezéseként, utalásul ihletőjére és annak szellemiségére. Ez a típusú ajánlás általános gyakorlat volt az ókori Kelet irodalmában.

Mai lekciónk, a 20. zsoltár valószínűleg csaknem fél évezreddel Dávid után íródott, mert az „Úr nevének” kidolgozott teológiája Jósiás király Kr.e. 622-es vallási reformációjára, a Mózes könyveihez való nagy visszatérésre utal. Az ország királyáért mondott imádság, aminek 1-6. versét a népet megtestesítő kórus énekelt a templomban (a többes szám erre utal), a 7. verset pedig az előimádkozó pap szólaltatta meg, immár egyes számban. Végül újra a kórust halljuk. (8-10.v.)

 

„1. A karmesternek: Dávid zsoltára.

2. Hallgasson meg téged az Úr,

a veszedelem napján,

legyen oltalmad Jákób Istenének neve!

3. Küldjön neked segítséget szentélyéből,

erősítsen a Sionról!

4. Gondoljon sok ételáldozatodra

Égőáldozatodat fogadja szívesen! (Szela.)

5. Adja meg szíved vágyát, teljesítse minden tervedet!

6. Akkor örvendezünk győzelmednek,

és zászlót emelünk Istenünk nevében.

Teljesítse az Úr minden kérésedet!

 

7. Jól tudom, hogy az Úr

győzelmet ad felkentjének;

felel neki szent egéből

győzelmes jobbjának hőstetteivel!

 

8. Ezek a harci kocsikat,

amazok a lovakat

emlegetik dicsekedve,

mi pedig Istenünknek, az Úrnak nevét.

9. Ők térdre rogynak és elesnek,

mi pedig fölkelünk és talpon is maradunk.

10. Uram, segítsd meg a királyt!

Hallgass meg minket,

ha hozzád kiáltunk!”

 

A zsoltár külső formáját tekintve közjogi megerősítés: „Uram, segítsd meg a királyt!”  Nincs elöljáró, aki ne szorulna alattvalói jóindulatára – őket képviseli, róluk gondoskodik, szükséges hát, hogy egymással pozitív kapcsolatban álljanak. Kölcsönös ráutaltságról van szó nép és király között, amit még egy jó hazafi Berzsenyi is elismert a 19. század elején, pedig akkoriban nálunk Habsburg-idők jártak. Mi emeli ezt a zsoltárt az egyszerű aulikus hűség-nyilvánítás fölé?

Mindenekelőtt az, hogy itt nem csupán a papság és a király hatalmi szövetségéről van szó, hanem imádságos lelki összetartozásról. Ez a biztosítéka annak, hogy hiúság, önzés, bosszúvágy ne tehessen kárt egy kapcsolatban. Hány házasság, vagy elmérgesedésre hajló munkahelyi légkör menekült már meg, mert volt ott legalább egy imádkozó ember! Mikor Jézus egy különösen veszélyes, démonian lehúzó erővel találkozik, amellyel tanítványai nem bírnak, kijelenti: „Ez a fajzat pedig ki nem megy, hanemha könyörgés és böjtölés által.”  (Mát 17,19-21) Értelmezése egyben tovább is lendíti a gondolatot, mert megértjük belőle, hogy olykor még az ima is kevés lehet a „böjt” – azaz magunkkal szemben alkalmazott szigor, elemi vágyakat és indulatokat zabolázó, konkrét önfegyelem nélkül. Mind az áhítatos imára, mind pedig a tényleges, erkölcsi megvalósításra szükség van a gonosz erők elleni harcban!

Ez a király-zsoltár mindenesetre messze túllép a kegyes megszentelés, a baldachint tartó társadalmi lojalitás szellemén, hiszen halljuk, van bátorsága imádságra, azaz valóságos Isten-kapcsolatra biztatni magát az uralkodót is. Azt sugallja, halmozzon fel lelkében ünnepi-templomi megjelenései során annyi valódi, hitbeli tőkét, ami majd szilárd fundamentumként segíti a legnagyobb veszedelem óráján is.

Ezen kívül azonban külön dramaturgiai hangsúllyal figyelmezteti felkentségére a királyt a szólóban énekelt 7. vers – ami olyan, mintha nekünk szorongásaink és vereségeink idején egyszer csak azt mondanák: „Hiszen, te meg vagy keresztelve! Rajtad az Újszövetség Krisztus vérével szerzett pecsétje. Most elő a tartalékaiddal, ha bajban vagy: idézd fel szüleid hitét, áhítatos gyermekkori emlékeidet, szép ifjúságod elszánásait, de akár csak azt is, amit a mai nap reggelén olvastál a Szentírásból…!” – Mindez ott rejlik a zsoltár egyszerű hitvallásos szavában: „Jól tudom, hogy az Úr győzelmet ad felkentjének...”

Legmesszebb mégis akkor megy a szerző, amikor így szól:

 

„…Ezek a harci kocsikat,

amazok a lovakat

emlegetik dicsekedve;

mi pedig Istenünknek, az Úrnak nevét.

Ők térdre rogynak és elesnek,

mi pedig fölkelünk és talpon is maradunk.”

 

Ha valaki számára fontos volt a hadsereg, s benne az elit-alakulatnak számító harci kocsik száma, hát az éppen a király. Akkoriban is az ország gazdagságától függött, hogy adott esetben hány vasalt, könnyen fordulni tudó, mellvértes kocsit tudott háborúba küldeni egy uralkodó – itt pedig azt imádkozzák a templomban énekelve, a király jelenlétében, hogy ne lovakban és harci kocsikban bízzon, hanem az Úr nevében!

Ez a szófordulat magyarázatra szorul, mert első látásra akár kincstári vallásosságnak is tűnhet. Természetesen erről szó sincs, a Biblia nem ájtatoskodik. Az örökkévaló teremtő szeretetre utaló NÉV teljességgel kimondhatatlan, igazabb időkben ezt mindenki tudta. Ha már egyáltalán megnevezzük, s kivált, ha döntéseink kötelezvénye nélkül, súlytalanul emlegetjük (2Móz 20,7), akkor tényleg közel a tévhit, hogy birtokoljuk és uraljuk, ami éppenséggel az önistenítés (esetleg nagyon vallásosnak látszó) megnyilvánulása. Nyilvánvaló, hogy „Nem mindenki, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram! megy be a mennyek országába; hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát!” (Mát 7,21)

Jézus maga ugyanakkor teljes joggal beszél arról, hogy ő az Atya nevét megjelentette az embereknek, mert a kereszten vérrel pecsételte meg a tőle vett szeretetet. Ám ő is csak azoknak jelentette ki (és jelenti ki ma is) a NÉV valódi tartalmát, akik „Isten beszédét megtartották…” (Ján 17,6) Realizálás nélkül elképzelhetetlen az ő ismerete, s nem ér semmit gyakori emlegetése, az „Uram-uramozás” sem – mert fedezet nélküli ideológia, amit a világ is megvet. Itt pedig nem ilyesmiről van szó.

Akik a 20. zsoltárban azért imádkoznak, hogy a király ne lovaiban és harci kocsikban bízzon, azaz ne váltsa fel alázatos istenhitét hatalmi gőg és önhittség, azok maguk igenis ismerték az Örökkévaló nevét! Kiejteni nem merték, annál sokkal jobban tisztelték, de leírva látták a tekercsekben – s mivel azok a betűk ott a „Létezni, élni” ige mássalhangzói voltak, pontosan értették is: „Aki valóban, keletkezés és elmúlás nélkül van, s él örökkön-örökké!” (2Móz 3,14  Jel 4,9-10)

Jézus őt személyesen Atyának tapasztalta, ezért tanítványainak tanított imájában is így szólítja meg: „Mi Atyánk…!” – ám rögtön hozzáteszi azt is „…aki a mennyekben vagy”. Így már nem gondolható, hogy neki pont olyan Atyának kell lennie, mint amilyen képzet erről bennünk él – hiszen aki a mennyekben van, azt kicsoda ismerhetné maradéktalanul…?

Ez a téma azonban egyáltalán nem elvi-teológiai ügy, hanem a hívő élet legfontosabb, kardinális kérdése. Amíg az ember csak önmagát éli át, ő mit érez, mitől szorong, mi indítja haragra – addig gyakorlatilag ki van szolgáltatva démonainak, melyek sorsát helyette intézik. Erről mondhatjuk, olyan lesz az élete, mint a természete… Amint viszont figyelmével afelé fordul „…Aki valóban, keletkezés és elmúlás nélkül van, s él örökkön-örökké” – megtalálja a végleges fundamentumot, melyre építheti új, megtisztított személyiségét. A Szentlélek segítségünkre van, ha hívjuk (Róm 8,26) – ám így is nehéz és gyötrelmes munka napról-napra, fokról-fokra lépni előre, nem abbahagyva; ledolgozni évtizedek ezer sebét és rossz beidegződését – de ha valami, ez megéri! Itt van jelentősége, ki milyen fokon ismeri a NÉV tartalmát, s mit jelent az számára.

Zsoltárunk a királyért imádkozik, aki azonban személyében a nép minden tagját képviseli, és a szöveg számára egyben jelenti is. Mindnyájunkról van hát szó – a helyes emberi alapállás éneklődik meg e bibliai imádságban.

„Hallgasson meg téged az Úr a veszedelem napján!” – ez a kérés nem csupán fizikai vagy közvetlen életveszélyre vonatkozik, hanem lelki fenyegetettségekre is. Olyanokra, mint az elmaradt lelki előrelépés, az önközpontúság szervülése, vagy az emberi érzékenységgel palástolt hatalmi törekvések – és akad még hasonló. Ki-ki maga tudja, számára mi a veszély, amivel nehezen küzd meg. Kivétel nélkül bármi szóba jöhet, ami csak istentelenség, éspedig a szó első szótári jelentése szerint. Isten nélkül az ember ugyanis tragikusan maga marad, s aztán megnézheti, hová jut. Egész mostani világunk totális erkölcsi eltévelyedettségével, a közéletben (újságírók gondos segítségével) meghonosodó trágárságával, a közösségi oldalak iparszerűen gyártott manipulációival erről beszél.

De forduljunk saját ügyeink felé. Cseppet sem mindegy, az egyes ember hogyan és miként él, mondván „mi parányi pontok vagyunk, úgysem tudunk semmin változtatni.” Ha csak egy kis birodalmon, de magunk is „királyok” vagyunk: értékeinket megválogathatjuk, életünket magunk rendezzük be, s fiókjainkban rajtunk áll a rend. Bizony, azt is hozzátehetjük: rajtunk múlik, milyen tébolyokat engedünk s mennyiben eluralkodni magunkon – mert a Teremtő úrrá tett minket kezeink munkáján, sőt arra méltatott, hogy a világ dolgain is uralkodjunk, s kevéssel rendelt kisebbé az angyaloknál! (Zsolt 8,4-10)

Csakhogy tébolyaink felett még sincs hatalmunk a „magunk nevében”, újra és újra rá kell döbbennünk – mert emberen túli erőket csak emberen túli erők győzhetnek le. Tőlünk megbízható beazonosításuk és feltárásuk sem telik, nem hogy uralom felettük… Ezért az imádság egészen új fajtájára van szükség – ez pedig a kérdező-típusú imádság.  Valahogy így: „Uram, amikor azt hiszem, nagyon igazam van, s keserűségemben összehordok hetet-havat, segítesz-e szétválasztani régi sebeim szavát a valódi igazság beszédétől…? …A te igéd igazság, egyedül az… Vegyük csak ezt a friss konfliktust is, amikor… meghallhatom-e még egyáltalán a te szavad? Nem lettem-e teljesen süket, aki csupán magát képes hallani? Ó, Uram, irgalmazz…!”

Ahol ilyen lelkiismeret-hitelesítő vizsgálat az ima, ott eljöhet, aki megígérte, hogy nem hagy minket árvákul (Ján 14,18), s aki nagyobb az ellenség minden erejénél! (Luk 10,19-20) Hatalmát megosztja követőivel, tapodhatnak ők is kígyókon és skorpiókon – amennyiben a megvalósítók közé tartoznak! (Ján 17,6)

Ez a hit került összefoglalásra ott és akkor, amikor Dávid még atyja juhait őrzi pásztorfiúként, s mégis a magánál sokkal nagyobb Góliáttal kell megküzdenie népe ügyében: „Te karddal, lándzsával és dárdával jössz ellenem, én pedig a Seregek Urának nevével.” (1Sám 17,45)

Jusson eszünkbe életünk nehézségeinél, hogy Góliátot nem Dávid, hanem az Úr győzte le! Ennyi. S ha ezt tisztáztuk magunkban, innen kezdődhet majd minden baj, szorongás és ütközés ügyének újraértelmezése. Ahol azonban nem a „Seregek Urának nevében” emelnek zászlót (Zsolt 20,6), hanem csak hiúságból és megtorlásként, ott marad a sértett ego-k küzdelme, annak minden következményével. S ez is ennyi…

Mikor van az a bizonyos „veszedelem napja”, amit a zsoltár imába foglal? Fizikai létünket fenyegető módon talán ritkán, lelki értelemben azonban gyakorlatilag állandóan. Felkelünk reggel, s fogalmunk sincs, ma éppen milyen próbáknak kell majd megfeleljünk. Amikor Jézus arra int, hogy „Vigyázzatok és imádkozzatok” (Márk 14,38), valójában ezt mondja: Legyetek éberek és imádkozzatok! Ezt nem lehet eleget hallani, de gyakorolni sem. A hívő élet legfontosabb ismérve az éberség: aki elszunyókál, az már valójában el is bukott. Veszteni sok módon lehet, de győztes élet csak egyféle létezik, s ez Isten gyermekeinek édes, szemlélődő békéje. (Ján 14,27)

Foglaljuk össze a királyért mondott 20. bibliai zsoltár lelki üzeneteit! Imádságos légkörben nem csak egy család vagy gyülekezet élhet, hanem nép és elöljáró is. Nem felel meg a valóságnak, hogy a közélet természetes közege az ellenségeskedés, erőszak és gyűlölködés: igei alapon igenis imádsággal tartozunk azokért, akik a vezetés nehéz és súlyos terhét értünk időlegesen magukra veszik. (1Tim 2,1-4) Kritika, sőt alternatív program felmutatása is mindenkor legitim velük szemben, ám a gyűlölet és trágárság már nem. Felnőtt embernek látnia kell, mi mögött miféle szellemiség lapul: ahol ugyanis alantasok az eszközök, ott azok a célok is. Ahogy Németh László mondja, eszközeink árulnak el bennünket – vagy, mint az angol mondás tarja: „Medium is the message.”

E tisztultabb magasságba azonban nem magától jut az ember. Szubjektivitása elhiteti mindenkivel, hogy ő a világ közepe, neki minden körülmények közt igaza van, ez jár neki, különben földhöz vágja magát, mint egy hároméves gyerek – igénk pedig pontosan ennek orvosságát ajánlja fel a hívő számára. A „magad neve”, vagyis én-központúságod állandó gyakorlása helyett kezdj el gondolkodni immár az Úr nevéről!  Zsoltárunk tíz versszaka három ízben és háromféleképp hívja fel a figyelmet erre – igazán félálomban van, aki nem akarja ezt meghallani. Kardinális a lelki súlypont-áthelyeződés – minden azon múlik, kimondja-e az ember: „Nem én Uram, hanem te…!” (Zsolt 115,1)

Mert akkor a „veszedelem órája” üdvösségnek napjává változik (2Kor 6,2), a nagy keserűség pedig áldássá lesz. (Ézs 38,17) A keresztyén megérti, hogy az élet nem megy zökkenők nélkül, ám azt is tapasztalja, hogy akik az Úréi, azok mennek „erőről-erőre…” (Zsolt 84,8) Ezt csak Isten gyermekei értik meg. Ráeszmélnek, hogy „Ők térdre rogynak és elesnek, mi pedig fölkelünk és talpon is maradunk.” (Zsolt 20,9) Akinek nem vagyunk méltók nevét sem kimondani, az a maga idejében megmutatja, hogy mindenképpen szeret; mert ő valóban a békesség és áldás Istene, aki értünk „…kihozta a halálból a juhoknak nagy pásztorát örök szövetség vére által, a mi Urunk Jézus Krisztust.” (Zsid 13,20) Benne megerősödve mondjuk, sőt kiáltjuk magunk is: „Ámen! Ámen!”

 

Fohász

Urunk, mindenkor ments meg az önhittségtől, nehogy megittasulva saját nevünket imádjuk – vezérelj az igazság ösvényein.  Ismertesd Nevedet a küzdőkkel napról-napra, mind jobban és jobban! Ámen.