Igehirdetések

Predestináció

Hiába illesztgetjük össze ilyen-olyan tudásunk képeit, kétorrú és háromszemű emberek jönnek ki, mint a modern művészetben… Föltesszük (bár nem tudni, mi jogon), hogy mindent tudhatunk, nekünk egyszerűen jár a világképlet, hát ezzel vágunk neki az Univerzum meghódításának is – ha egyszer Drake-nek és Cook kapitánynak ment az a mérhetetlen sok rablás és hódítás! Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2019. február 10.

Predestináció

 

Lekció: Ján 6,56-71

Textus: Ján 6,65

„Senki sem jöhet énhozzám, hanem ha az én Atyámtól van megadva neki.”

 

Igehirdetés

Mi, mai emberek szeretnénk mindent tudni a világegyetemről, de folyton kiderül, hogy az nem megy – mert történnek események, amik minden előző logikát megcáfolnak. Akkor legalább nagyon sokat tudni. Az se megy, mert hiába illesztgetjük össze ilyen-olyan tudásunk képeit, amolyan kétorrú és háromszemű emberek jönnek ki, mint a modern művészetben… Egyáltalán föltesszük, bár nem tudni, mi jogon, hogy mindent tudhatunk, nekünk egyszerűen jár a világképlet, hát ezzel vágunk neki az Univerzum meghódításának – ha egyszer Drake-nek és Cook kapitánynak ment az a mérhetetlen sok rablás és hódítás!

Ám rádió-teleszkópjaink hiába mind nagyobbak, a színképelemzők pedig hiába mutatják egyre pompásabban, egy gamma-felvillanás hány milliárd éve van úton hozzánk a világűrben – az eredmény mégis csüggesztő. Közelítésünk az Univerzumhoz láthatólag suta, vagy az is meglehet, hogy korlátolt. A bulvárhíreknek ugyan újabban része a kozmikus pletykarovat, amiben naponként szenzációkat talál a közönség, de elképesztő méréseink megmagyarázhatatlan ellentmondásait egy idő óta a „sötét anyag” meg a „sötét energia” feltételezésével kell hézagmentesíteni. Az eredmények ugyanis annyira össze nem illők, hogy ki kellett találni valamit, ami helyreüti a csorbát – s ez a valami éppenséggel az, amiről per definitionem egyáltalán semmi nem tudható! Hozzáférni nem lehet, érzékelése lehetetlen, a Világegyetem 95 %-t mégis ez teszi ki, állítják… Be kellene ismerni, hogy műszereink és hatalmas emberi tudományunk, érzékszerveink és híres fogalmi apparátusunk jó esetben a valóság parányi részéhez nyújtanak (nem túl jó) hozzáférést. Ám ehhez alázat kellene, amit már sem a zsurnalizmus maga, sem a tudomány tekintélye nem tűr el – hiszen fejükbe is vették, hogy az emberi értelem mindenható. És nem az…

A jelenkori ember, jól tudjuk, közmegegyezéssel kiiktatta a Teremtőt, mint kényelmetlen, tessék figyelni, „autoriter” tényezőt, ettől nagyon modern, polgári és főleg szabad lett (bár egyáltalán nem egyenlő, s még kevésbé testvéri) – ám sürgősen bevezette helyette a „Szinguláris Pont” abszurditását, amelyben eldugva ott volt minden, ami most van, csak jó sűrűn. Aztán az fölrobbant… hogy világháborús képpel éljünk! Egyáltalán azonban hogyan, miért, s vajon miért pont akkor…? (A bevezetett nyelvi terror következtében azt már viszont kérdezni sem szabad: mi végre – hiszen nyilván teljesen céltalanul és értelmetlenül, a helyes válasz eleve adva van – a kellemetlen kérdéseket példásan meg kell büntetni, a kérdezőt pedig kirekeszteni és nevetségessé tenni.)

Ezeket a dolgokat ugyanis, stílszerűen szólva, csak a jó ég tudja… De most mindenki tökéletesen meg van nyugodva, mert Isten lám, nincsen – ez már biztos…(S. Hawking) A sötét korszak, melyben élünk, így toldozza-foltozza ködképeit – ahelyett, hogy tárgyilagosan elismerné: bizony, a dolgok töredékét sem ismeri, s ha mégis, akkor rosszul… Pedig hol vannak még a dolgok a Valóságtól!

Ezt mind gondosan előre kellett bocsátani ahhoz, hogy a magunk ügyében egyértelmű tétellel induljunk: a hívő ember sem mindentudó. Egyáltalán nem az. Ha valaki, ő aztán tisztában van vele, hogy a mindentudás nem emberi kategória. S bár Alkotójától mandátumot kapott az anyagi világ birtokbavételére, ami azt jelenti, szabaduljon meg rémisztő bálványaitól – ennek a hódításnak azonban jó esetben is legfeljebb a Madeirájánál tart, nem pedig az Újvilágában…

Még inkább így áll ez az ügy az Örökkévaló megismerésével – ami természetesen már kifejezetten hitbeli téma. Eszünkbe sem juthat azt állítani, amit a bulvártudományos szakértők állítanak az Univerzumról, hogy már csak néhány milliomod másodpercre vagyunk „keletkezésének” megismerésétől, jövő héten itt már olvashatják is, hogy megvan. Mi, hívő keresztyén emberek egyáltalán nem beszélhetünk úgy az Örökkévalóról, minden létezők eredetéről, forrásáról és fenntartójáról, hogy a rá történő utalás előtt is legkevesebb hétszer ne borulnánk a földre. „Szent, szent, szent a Seregeknek Ura” és „…Jaj nekem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom” egészen addig, míg az „…Úr angyala nem hoz parazsat az oltárról, s meg nem érinti vele ajkamat…!” (Ézs 6,1-7)

Különösen érvényes e tiszteletadás olyan súlyú teológiai probléma érintésénél, mint a predestináció. A szó ebben az elvont formában nem szerepel a Szentírásban: mondhatjuk utólagos konstrukció, a tanulságok mintegy összegző, filozofikus levonása – az európai tanfejlődés terméke. Megtaláljuk viszont a szót a Bibliában úgy, mint a Keletet, a hajnal és pirkadat égtáját, mely a mindenkori előzményekre utal: arra, ami ott volt, s most, íme, megnyilvánul… Jelenti a hajdankort, az őseredeti időket, elegánsan fogalmazva a primordiálist – Istennel kapcsolatban pedig az ő legerősebb, tulajdonképpeni, eredeti akaratát!

Ha valami tehát szent és megközelíthetetlen, akkor az Úr eleve elrendelő akarata mindenestől és teljességgel az. Senkinek nincs birtokában, nem rendelkezik vele, valójában elgondolni sem tudja – így hát beszélni is csak a legnagyobb áhítattal szabad róla, ha egyáltalán… Vagdalkozni, polemizálni, még jó szándékú hitvédő csatákba bocsátkozni is tilos felőle – ez a terület ugyanis az, ahol kizárólag az elnémulás a helyénvaló, ha valóban felfogjuk, miről is van szó.

Mégis szóba hozza az ige, amit a Szentírás szorgalmas és alapos tanulmányozása esetén nehéz észre nem venni – tehát valami módon mindezek dacára dolgunk van vele. Az Ószövetség általában az „eredeti, ősidőbeli” értelemben használja, az újszövetségi előfordulások pedig inkább az „öröktől, eleve” jelentéssel utalnak rá. (Csel 4,28  1Kor 2,7  Ef 1,5  Ef 1,11) A kettő nem zárja ki, hanem részben átfedi, részben gazdagítja egymást. A Példabeszédek 8. fejezetében a Bölcsesség például ezt mondja magáról:

 

„Az Úr útjának kezdetéül alkotott engem,

művei előtt réges-régen.

Az ősidőkben formált engem

kezdetben, a föld keletkezése előtt.

Mikor nem voltak mélységek, megszülettem,

mikor még nem voltak tele a források vízzel.

Mielőtt a hegyek helyükre kerültek,

a halmok létrejötte előtt megvoltam;

amikor még nem alkotta meg a földet, a rónákat,

a világ legelső porszemét sem.

Ott voltam, amikor megszilárdította az eget,

amikor kimérte a látóhatárt a mélységek fölött.”

                                                                                (Péld 8,22-27)

 

A Bölcsesség (héberül hochma, görögül sophia, vagy az értelmet adó logos) a világ rendjét szabályozó isteni Törvény. Öröktől fogva létezik, ott volt már kezdetben.  Az Újszövetségben az egyik legfontosabb helyen így kap hangot a kifejezés:

„Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint elhívottak. Mert akiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő legyen az elsőszülött sok testvér között. Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.” (Róm 8,28-30) Evangéliumi Jézus-idézetünk mindehhez még azt is hozzáteszi: „Senki sem jöhet énhozzám, hanem ha az én Atyámtól van megadva neki.” (Ján 6,65)

Amit ezek alapján egyértelműen látunk, az nem a „sors”, vagy tudományosan szólva a „szükségszerűség” világi törvénye, hanem kizárólag a Krisztusban való, magasabb élet elérésének titka – amit viszont senki nem használhat sem jóslásra vagy akár valószínűségek kijelölésére mások életére s üdvére nézve, hanem örvendezve fedezheti fel saját megtisztulásával és újjászületésével kapcsolatban, azt is utólag. Fontos ezt kimondani, mert így válik világossá: a predestináció nem tan, hanem boldog, személyes megtapasztalás, mely nem a világ Istentől elszakadt működésének szekuláris törvénye, hanem az üdvösség rendjéhez tartozó örök titok. Előttünk ugyan bármikor kegyelemből feltárulhat, ahogy és amennyiben azt maga Isten akarja, sőt, mások üdvösségével kapcsolatban is gondolhatunk rá – de mivel olyan valóságba avat, aminek teljességét csak a „színről-színre látás” állapotában lehet megkapni (1Kor 13,12), így megfogalmazásaink töredékességének mindenkor tudatában kell maradnunk.

Ha pedig meggondoljuk, hogy a tudomány miért ragaszkodik etsi Deus non daretur – azaz „mintha Isten nem lenne” kiinduló (és megérkező) alapelvéhez, akkor két indokot is találunk. Az önigazult vallási vakbuzgóság valóban akadályozta, sőt büntette a tények tárgyilagos megismerésének igyekezetét, lásd Giordano Bruno megégetését (1660), és Galilei megkínzását és halálig tartó házi fogságát (1633-42) a jezsuita inkvizíció által.

Ezek ellen érthető módon védekezni kellett – viszont a védekezés gyanakvássá és ellenséges érzületté torzulva már maga is valóság-torzító tényezővé, vaksággá változott, csak most éppenséggel tudománynak hívták. Persze, amint a vallásnak sokféle színvonala létezik az ostoba, babonás mágiától kezdve a magas rendű, áldozatos szellemi-erkölcsi szeretet alapállásáig, úgy a tudományt is különféle szinteken lehet hivatkozni és gyakorolni – az előbbiekből remélhetőleg elég világosan kitűnt, mi ezek közül melyik verzióval perlünk, s melyet használjuk és hívjuk segítségül magunk is a maga jól meghatározott keretei közt.

Most csak azt tegyük egyértelművé, hogy amint valaki az Egészet lelkedző végső valóságról mond bármit, pro vagy kontra, az el kell ismerje, hogy nem tudományos, hanem vallási-hitbeli kitételt hangoztat. A rengeteg illegitim kijelentésről világosan el kell mondjuk: a hitetlenség is hit, csak éppen negatív; ha pedig igazolásul tudományos köntöst ránt, még saját rendszerén belül is megalapozatlan, s nem is lehet más. A tudományt legszigorúbban éppen saját módszere fosztja meg attól, hogy a Mindenről egyáltalán bármilyen összefüggésben szót ejtsen. A panteizmus pedig (Isten és az Univerzum azonosítása) lehetne kényelmes áthidaló megoldás, ha nem lenne valójában pongyola kísérlet a rejtett, benne foglalt eredeti materializmus igazolására.

E filozofikusnak tűnő kitérők egyáltalán nem fölöslegesek, hiszen mindennapjaink érzésvilágát a legközvetlenebbül érintik a kérdések: ami csak van, benne emberi komplexitásunkat is értve, vajon tényleg a véletlenre és a semmire épül? A véletlen még lehetne valami neutrális kategória, de a semmi már kifejezetten értékítélet, amire a legrombolóbb erkölcsnélküliség hivatkozhat: nem kaptam semmit senkitől – elszámolással sem tartozom soha senkinek! Ezt a bűnözői mentalitást oly nagy tételben eddig nem láttuk még viszont, mint a százmilliósan gyilkos legutóbbi évszázadban – ezért hát nem lehet szó nélkül hagyni.

Mit eliminál, mit számol fel a semmi, mint világmagyarázat? Mindent, ami érték – a mai nap úgynevezett „boldogságát” leszámítva. Utánam az özönvíz – együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk. (1Kor 15,32-33) Ennek keze nyoma még a vallási fanatizmusokénál is véresebb, pedig azok is sokat romboltak már. „Gyümölcseikről ismeritek meg őket!” – mondja Jézus (Mát 7,16-18) – amihez semmit hozzátenni nem kell, és nem is lehet.

Mit ad viszont kezünkbe biztatásul az a hallatlanul erős mondata, hogy „Senki sem jöhet énhozzám, hanem ha az én Atyámtól van megadva neki”? Mindenekelőtt azt a bizonyosságot, hogy a valóság alapja nem a véletlen, és főleg nem a semmi, hanem a pozitív, teremtő szeretet, mely gondoskodásával nem csak létrehozta, de meg is tartja a világot. Emberileg ugyan megnevezhetetlen, hiszen milyen név is illene őrá – de hallgatva Jézusunkra, mindenkor Atyánknak tekintjük, sőt szólíthatjuk is őt! (Mát 6,9)

Jelenti ez a mondat továbbá azt is, hogy neki igenis van akarata – ezért nem azonosíthatjuk a semmivel vagy a véletlennel. Az ő akarata pedig nem kevesebb, mint maga az üdv! (1Tim 2,4) Nem játszadozik az elemekkel, mintegy kedvteléséből, hanem megnyilvánítja szeretetét, mikor magasabb és magasabb valóságokba vezeti teremtményeit. Ne csúfoljuk ezt a csodát fejlődésnek, ezerszer több annál: szentelődés. Tisztulva haladni befelé, előre és fölfelé – akkor is, ha egyre több az emberi életkorral járó nyűg, bosszant a világ trágár elaljasodása, és végül a test majd mindenestől a sírba rogy: ezt a nehéz utat nem a semmiért, és egyáltalán nem véletlenül kell végigjárnunk!

Ha közben már megpillanthattuk Krisztus tündöklő jóságát, akkor az mennyei Atyánktól volt megadva – így, ennek tudatában kell hálával és örvendezve naponként az ő színe elé állanunk! Ő majd elsöpri még a maradék önzést, bosszúvágyat és önsajnálkozást is szívünkből, sőt azt is megadja, hogy minden nyomorúságunk dacára „élő víznek forrásaivá” váljunk magunk is! (Ján 7,38) Ez pedig már tényleg nem a “semmi” és “véletlen” játszadozása a homokozóban – hanem az Élet titkának legszebb, legfontosabb, és legkristályosabb megnyilatkozása, sőt ünnepe.

Ragyogjon hát ránk mennyei Atyánk jóságos arca minden nap újra (4Móz 6,24-26) – derüljön föl rosszkedvünk tele, s legyen újra iránya, lendülete értelmes és szeretettel teli életünknek – hiszen ő ezt a fajta, nagyon is üdvös életet akarja. Imádkozzuk Lengyel József (1770-1822) szép énekével esténként ilyenformán:

 

„Ne jöjjön addig szememre álom,

Míg Teremtőmnek és Gondviselőmnek,

Kitől minden jó adományok jőnek,

Jótéteményit meg nem hálálom.

 

Áldalak téged, hogy e megrepedezett

Nádszálat ma eltörni nem engedted;

Gyarló életemet híven vezérelted,

Melyet sok veszély megkörnyékezett.

 

Nem bocsátlak el Atyám tégedet,

Míg meg nem áldasz engemet, fiadat:

Dicsőítsd hát meg bennem irgalmadat,

És én magasztalom Felségedet!”

                                                       (509. dics. 1, 3, 9. v.)

 

Így legyen. Ámen.