Igehirdetések

Ha kiált hozzám, meghallgatom

Jár-e bárkinek is a baj nélküli élet? Milyen ígéretei vannak az igének a szenvedések közt küzdő hívő számára? Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2019. február 17.

Ha kiált hozzám, meghallgatom

 

Lekció: Zsolt 91,1-16

Textus: Zsolt 91,15

„Mivel ragaszkodik hozzám, megmentem őt – oltalmazom, mert ismeri nevemet. Ha kiált hozzám, meghallgatom; vele leszek a nyomorúságban, kiragadom onnan, és megdicsőítem őt. Megelégítem hosszú élettel, gyönyörködhet szabadításomban.”

 

Igehirdetés

A Zsoltárok imádságai ma nyomtatva néznek ránk a Szentírásból, de nem mindig tudjuk pontosan, ki mondta őket, és milyen körülmények között. Segít, ha hallgatunk a bibliatudósokra, akik feltárják eredeti helyüket az életben. A „Sitz im Leben” kutatások szerint a 91. zsoltár eredetileg a templom bejáratához érkező, áldozatát elhozó zarándok számára mondott papi útmutatás volt. Az érkező a Népek Pitvarából jutott be a szigorúan őrzött ajtón át a belső udvarba, ahol az oltár állott, s ahova már kizárólag Izrael fiai léphettek, beljebb a Szentek Szentjével – ott a bejáratnál ezt a tanítást énekelte-recitálta számára az ajtóőrzőket felügyelő lévita.

Érkezik tehát egy fáradt ember az élet sűrűjéből, olykor egyhetes gyaloglással háta mögött, s hozza áldozatát. Bizonyosan megvan az oka rá. Megköszöni, ami jót kapott az elmúlt esztendőben Istentől, s imádkozik földje terméséért, családja egészségéért. Ám hozza lelkének bűneit is, amiktől megtisztulásra vágyik – jön talán lélekben betegen és rémlátomásoktól űzötten, a bármikor beköszöntő járvány és dögvész rettegésével, az éjszaka rátörő pusztító ellenség fegyverétől félve – egyszóval az élet terheivel.

A pap köszönti, imádságot és áldást mond, majd átveszi tőle áldozatát. A Zsoltárok könyve megőrzött több ilyenkor hangzott imát – egyik legszebbje közülük éppen a 91. zsoltár.

Első két versszaka csupán a hit általános megfogalmazása. „Aki a Felségesnek rejtekében lakik, a Mindenhatónak árnyékában pihen, az ezt mondhatja az Úrnak: Oltalmam és váram Isten, benne bízom!” (Zsolt 91,1-2) Milyen felemelő lehetett a zarándoknak ott e jó szavakat hallani! Igen, a templom mindenkinek menedék. Akit bár vérbosszuló üldözött okkal vagy anélkül, ha egyszer megragadta az oltár szarvát, nem érinthette őt senki, míg népének színe elé nem állhatott s gondosan megvizsgálva az esetet, igazságot nem szolgáltattak ügyében. A templom menedék-voltára különösen is utaltak a Szentek Szentjében tartott szövetség-láda kerubjai kiterjesztett szárnyukkal, amint egy másik zsoltárban énekeljük is felőlük.

 

„Kiáltásom halld meg Isten!

Vedd füledbe az én könyörgésemet,

Mert én szívem nagy ínségből,

Messze földről Kiáltja Felségedet!

 

…Te hajlékodban lakásom, Én kívánom

És óhajtom szüntelen;

Szárnyaidnak árnyékába Kívánkozva

Vagyok jó reménységben.”

                                          (61. Genfi zsoltár 1. és 3. v., ford: Szenczi Molnár Albert, 1606)

 

Aztán azonban már közvetlenül a zarándokhoz fordul a papi imádkozó, s személyes útmutatást, „orákulumot” ad számára. „Ő megment téged a madarász csapdájából, a pusztító dögvésztől…tollaival betakar, szárnyai alatt oltalmat találsz, pajzs és páncél hűsége, nem kell félned a rémségektől éjjel, sem a suhanó nyíltól nappal… elesnek mellőled ezren, és jobb kezed felől tízezren, és hozzád nem is közelít…” (Zsolt 91,3-7)

Kiderül a szavakból, hogy itt nem a „jó szerencséről”, a körülmények majdani kedvező alakulásáról van szó. Egy olyan szívbéli alapállás kerül megfogalmazásra, amiben a védettség feltételei is egyértelműen ott rejlenek. „Ha az Urat tartod oltalmadnak, és a Felségest hajlékodnak – akkor nem érhet baj, sátradhoz közel sem férhet a csapás.” (Zsolt 91,8) Az Úr Izrael számára az egyetlen igazán létező Isten, a kimondhatatlan nevű szabadító; a Felséges pedig már a kánaáni őslakosok hierarchiájában is meglévő Legmagasabb, aki fölött nincs senki más. Csak az részesül az égi erő oltalmában, aki szíve szerint őhozzá menekül, s folytonosan a Feljebbvaló közelében lakozik, mint ember a házában. Életformáról, egy magasabb minőségű létezésről beszél tehát igénk.

Az Isten-közelség, amint itt megfogalmazásra kerül, több a baj nélküli életnél. A léleknek olyan oltalma és vára, ami pajzsul szolgál, s páncélként véd a legalattomosabb veszedelmek idején is. Nem piaci cserebere eredménye, ahol az egyik fél hitét adja, viszonzásul pedig kivételezettségben részesül – hanem egy olyan, az emberben kiépülő erkölcsi-szellemi állapot, ahol mindenek fölötti követelmény a lelki éberség. Erre mutat Jézus megkísértésének története, ahol pontosan az itteni szavakat idézi a kísértő: „Ha Isten fia vagy, vesd alá magad, hiszen meg van írva, angyalainak parancsot ad, és azok tenyerükön hordoznak téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben!” Megváltónk kimutatja a Gonosz félrevezető Írás-értelmezését – „Viszont az is meg van írva: Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet!” (Mát 4,6-7)

Nem a hívők feltétel nélküli kivételezettségére kapunk tehát ígéretet, hanem a mindenkor Istennel maradásra biztatást – amihez viszont legszorosabban odatartozik a lelki készenlét. Ha számba vesszük a téma másik, ugyancsak kristályos tárgyalását a Jób könyvében, azt kell látnunk, ott is feltételhez van kötve az oltalmazó isteni védelem. Azoknak jár, akiket megfeddett ugyan az Úr, de ők nem vetették meg azt, hanem – okultak belőle.

 

„Bizony boldog az az ember, akit Isten megfedd.

A Mindenható fenyítését ne vesd meg!

Mert ő megsebez, de be is kötöz,

összezúz, de keze meg is gyógyít.

Hatszor is megment a nyomorúságból,

hetedszer sem ér veszedelem.

Éhínségben megment a halálból,

háborúban a fegyveres kéztől.

Nyelvek ostorától rejtve leszel,

nem kell félned, hogy pusztulás szakad rád.

Nevetsz a pusztuláson és éhségen,

nem kell félned a föld vadjaitól,

még a puszta kövei is szövetségeseid,

a mezei vadak is kibékülnek veled.

Megéred, hogy békesség lesz sátradban,

otthonodat vizsgálva, nem lesz benne vétek.

Megéred, hogy sok utódod lesz,

és sarjadékod annyi, mint földön a fű.

Érett korban térsz sírba,

ahogyan a kévéket idejében takarítják be.”

                                                                      (Jób 5,17-26)

 

Az ígéret tehát feltételes, amennyiben előbb van a szív Isten-közelsége, leginkább beleértve az ő feddéséből történő értelmes okulást – s csak következmény, áldásos folytatás az oltalom különös, hat után „hetedszeri” megtapasztalása, és az ezrek és tízezrek veszte idején kapott megtartatás. Az „érett korban térsz a sírba” szép ígérete ugyancsak erről szól: a hívő ember az Úrral való titkos, bensőséges közelség által kapja a mindent megkoronázó ajándékot, hogy megnyugvással fogadja testi hazatérésének óráját, mely nem rémisztő sötétség és megsemmisülés már számára, hanem olyan „…ahogyan a kévéket idejében takarítják be.” (Jób 5,26)

Mai igénk is szinte szó szerint ezt mondja. „Mivel ragaszkodik hozzám, megmentem őt; oltalmazom, mert ismeri nevemet. Ha kiált hozzám, meghallgatom – vele leszek a nyomorúságban, kiragadom onnan, és megdicsőítem őt. Megelégítem hosszú élettel, gyönyörködhet szabadításomban.” (Zsolt 91,15)

Előbb van tehát az ő nevének ismerete (és itt az „eggyé válás” szót találjuk!), az Úr közelében időzés, lakozás – s csak arra következik a megmenekvés és oltalom!

Ha mindebből gyakorlati következtetéseket vonunk le, első helyen lesz, hogy szakadatlanul törekednünk kell  Isten közelségére. Mit értsünk ezen – hiszen őt soha senki nem látta! Azt az egyszerű tényt, hogy mindennapjaink alvajárásában indulatok és vágyak vezérelnek bennünket, amik felületesen szemlélve belülről fakadónak tűnnek, valójában mégis életünk perifériáját jelentik. A pusztán pszichés valóságok, az érzemények uralmától aztán egyetlen lépés a kedélybetegség, amely mindig a magasabb program hiányában lép fel. Depresszió, pánik, elveszettség- és értelmetlenség-érzet mind csak hiánypótló töltelékek, amik azt jelzik, nincs jobb – holott lehetne! Nem véletlenül hangzik az igei felszólítás oly sokszor:

„Keressétek az Urat és az ő erősségét; keressétek az ő orcáját szüntelen!” (1Krón 16,11) Jósiás királyról, Isten kedves gyermekéről olvassuk „Királyságának nyolcadik esztendejében, amikor még gyermek volt, kezdte keresni az ő atyjának, Dávidnak Istenét.” (2Krón 34,3) A legfőbb bűn, a megbocsáthatatlan pedig éppen az, ha valaki nem is akarja keresni az Urat (2Krón 12,14), az ítélet pedig akkor a legsúlyosabb, ha keresnék ugyan, de már késő, nem tudják megtalálni. (Hós 5,6)

Ez a művelet centrális és lelki, azt is mondhatjuk felőle, hogy öncélú. Nem viszonzásért, bármilyen ajándékért, hanem önmagáért a bensőséges közelségért van. Aki egyszer megtapasztalta tudja, hogy minden másnál jobb, hiszen az ember földön és égben, életben és odaát való nagy otthonosságánál mi lehet jobb! Igaz, föl kell áldozni érte bálványokat és hamis isteneket, beleértve énünk uralmát és aspirációit is – de jobbat kapunk helyettük: az élő Isten közelségét.

„Ha kiált hozzám, meghallgatom; vele leszek a nyomorúságban…” (Zsolt 91,15) Meghallgatni csak azt lehet, aki tényleg kiált is – ami az egész szívvel mondott imádságot jelenti. (Márk 11,24  Luk 22,44) Tengerjáró hajókon ma is kell mentőöv-próbát tartani, amikor minden utas felveszi magára a vízen fönntartó mellényeket. Ennek alkatrésze egy síp is, hogy a bajbajutott adott esetben messze hangzón jelezni tudja, hol keressék a mentésére sietők.

Lelki értelemben sokan azért nem kapnak segítséget fölülről, mert úgy ítélik, nincsenek is vészhelyzetben. „Még nem tartanak ott”, hogy a vészsípot használják… Pedig a bibliai tékozló úgy érkezett meg életmentő belátásához, hogy ki tudta mondani „Én itt éhen halok, holott atyám béreseinek is bőven van kenyere.” (Luk 15,17) Aki nem jutott a végsőkig, vagy elfeledte, hogy már járt ott, az nagy veszélyben van – esetleg tényleg sosem fogják megtalálni… Amikor szégyelljük állapotunkat Isten előtt, ő ezt mondja: „Ha kiált hozzám, meghallgatom; vele leszek a nyomorúságban!”

A mondat nagyszerűsége abban áll, hogy emlékeztet: lehet, benne vagyunk még a nyomorúságban – ám ő már ott van velünk! Akkor pedig bármilyen számos az ellenség, a zászlókon fent lobog az ige, mint Bocskay seregében: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” (Róm 8,31)

Végül eljön a hihetetlen: „…kiragadom onnan, és megdicsőítem őt. Megelégítem hosszú élettel, gyönyörködhet szabadításomban!” (Zsolt 91,15) Úgy is mondhatjuk, kinyílik a jövő. Nem a halál távlata ural már mindent, mint annyi ember lelkében, hanem az élet. Lehet oroszlánokon, viperákon és tengeri szörnyeken is tapodni – nem fognak már ártani. (Márk 16,18-20) Aki hisz Jézus nevében, annak nyitva a távlat – kiragadja őt szabadító Ura minden rosszkedvből, hitetlenségből, a szeretetlenség gyötrő sivatagából is – és megdicsőíti. A szó jelentése: súlya és jelentősége lesz életének. Nem legyint már arra sem maga, sem pedig más.

 

Nyelvek ostorától rejtve leszel,

nem kell félned, hogy pusztulás szakad rád.”

                                                                        (Jób 5,21)

 

Nem kell az ilyeneknek a dicsőséget keresnie, mint a mindenkori ó-ember teszi: Isten dicsőíti meg őt úgy, akkor és ahogyan ő maga akarja!

Ezekben erősödjön hát a hívő: keresse a Felséges közelségét mindenkor és szakadatlan! Kiáltson hozzá egész odaadásával, a tengeren hányódó ember vészsípolásával is – vagy igei kifejezéssel szólva „…teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből…!” (5Móz 6,5) Végül pedig hagyja meg neki, egészen bízza rá, hogy ő dicsőítse meg – ahogy és amiben akar. Ő majd súlyt és jelentőséget ad életünknek – hiszen ha nála lakozunk, akkor maga az élő Isten van velünk a nyomorúság idején is. Kiragad onnan, megelégít hosszú élettel, és gyönyörködhetünk szabadításában. Így legyen! Ámen.

 

Fohász

Adj erős szívet, hogy legyünk hívek! És ha terhet kell viselnünk, panaszt mégsem ejt a nyelvünk: rögös bár utunk, hozzád így jutunk! Ámen.

                                      (434. dics.2.v.)