Jár-e bárkinek is a baj nélküli élet? Milyen ígéretei vannak az igének a szenvedések közt küzdő hívő számára? Erről szól az alábbi igehirdetés.
Igehirdetés 2019. február 17.
Ha kiált hozzám, meghallgatom
Lekció: Zsolt 91,1-16
Textus: Zsolt 91,15
„Mivel ragaszkodik hozzám, megmentem őt – oltalmazom, mert ismeri nevemet. Ha kiált hozzám, meghallgatom; vele leszek a nyomorúságban, kiragadom onnan, és megdicsőítem őt. Megelégítem hosszú élettel, gyönyörködhet szabadításomban.”
Igehirdetés
A Zsoltárok imádságai ma nyomtatva néznek ránk a Szentírásból, de nem mindig tudjuk pontosan, ki mondta őket, és milyen körülmények között. Segít, ha hallgatunk a bibliatudósokra, akik feltárják eredeti helyüket az életben. A „Sitz im Leben” kutatások szerint a 91. zsoltár eredetileg a templom bejáratához érkező, áldozatát elhozó zarándok számára mondott thora, papi útmutatás volt. Az érkező a Népek Pitvarából jutott be a szigorúan őrzött ajtón át a belső udvarba, ahol az oltár állott, s ahova már kizárólag Izrael fiai léphettek, még beljebb a Szentek Szentjével – ott az őrzött bejáratnál ezt a tanítást énekelte-recitálta számára az ajtóőröket felügyelő lévita.
Érkezik tehát egy fáradt ember az élet sűrűjéből, olykor egyhetes gyaloglással háta mögött, s hozza áldozatát. Bizonyosan megvan az oka rá. Megköszöni, ami jót kapott az elmúlt esztendőben Istentől, s imádkozik földje terméséért, családja egészségéért. Ám hozza lelkének bűneit is, tisztulásra vágyik – jön talán lélekben betegen, rémlátomásoktól űzötten, a bármikor beköszöntő járvány és dögvész rettegésével, az éjszaka rátörő ellenség fegyverétől félve – egyszóval, élete terheivel.
A pap köszönti őt, imádságot és áldást mond rá, majd átveszi áldozatát. A Zsoltárok könyve megőrzött több ilyenkor hangzott imát – egyik legszebbjük éppen a 91. zsoltár.
Első két versszaka csupán a hit általános megfogalmazása. „Aki a Felségesnek rejtekében lakik, a Mindenhatónak árnyékában pihen, az ezt mondhatja az Úrnak: Oltalmam és váram Isten, benne bízom!” (Zsolt 91,1-2) Felemelő lehetett a zarándoknak e jó szavakat hallani! Igen, a templom mindenkinek menedék. Akit vérbosszuló üldözött, okkal vagy anélkül, ha egyszer megragadta az oltár szarvát, nem érinthette többé senki, míg népének színe elé nem állhatott s gondosan megvizsgálva az esetet, igazságot nem szolgáltattak neki ügyében. A templom menedék-voltára külön is utaltak a Szentek Szentjében a szövetség-láda kerubjai kiterjesztett szárnyukkal, egy másik zsoltárban énekeljük is felőlük:
„Kiáltásom halld meg Isten!
Vedd füledbe az én könyörgésemet,
Mert én szívem nagy ínségből,
Messze földről Kiáltja Felségedet!
…Te hajlékodban lakásom, én kívánom
És óhajtom szüntelen;
Szárnyaidnak árnyékába kívánkozva,
Vagyok jó reménységben.”
(61. Genfi Zsoltár 1, 3. v. ford: Szenczi Molnár Albert, 1606)
Ezután közvetlenül a zarándoknak ad személyes útmutatást, „orákulumot”a papi imádkozó: „Ő megment téged a madarász csapdájából, a pusztító dögvésztől…tollaival betakar, szárnyai alatt oltalmat találsz, pajzs és páncél hűsége, nem kell félned a rémségektől éjjel, sem a suhanó nyíltól nappal… elesnek mellőled ezren, és jobb kezed felől tízezren – és hozzád nem is közelít!” (Zsolt 91,3-7)
Kiderül a szavakból, hogy itt nem a „jó szerencséről”, a körülmények kedvező alakulásáról van szó. Olyan szívbéli alapállás kerül megfogalmazásra, amiben a védettség feltételei is egyértelműen ott rejlenek. „Ha az Urat tartod oltalmadnak, és a Felségest hajlékodnak – akkor nem érhet baj, sátradhoz közel sem fér a csapás.” (Zsolt 91,8) Az ÚR Izrael számára az egyetlen létező Isten, a kimondhatatlan nevű Szabadító; a Felséges pedig a kánaáni őslakosok hierarchiájában is meglévő Legmagasabb, aki fölött nincsen más. Az részesülhet tehát égi erő oltalmában, aki szíve szerint őhozzá menekül, s folyamatosan is a Feljebbvaló “közelében” lakozik – mint ember a házában. Életformáról, egy magasabb létezésről van szó!
Az Isten-közelség, ami itt megfogalmazódik, nem csupán a “baj nélküli” élet. A léleknek pajzsul szolgáló oltalom páncélként véd a legalattomosabb veszedelmek idején. Nem piaci alku eredménye, ahol az egyik hitét adja, viszonzásul pedig kivételezettségben részesül – hanem az emberben kiépülő erkölcsi-szellemi állapot, ahol mindenekfölött követelmény az éberség. Erre utal Jézus megkísértésének története, amikor pontosan az itteni szavakat idézi a Kísértő: „Ha Isten fia vagy, vesd alá magad, hiszen meg van írva, angyalainak parancsot ad, és azok tenyerükön hordoznak téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben!” Megváltónk azonban tömören kimutatja a Gonosz félrevezető Írás-értelmezését – „Viszont az is meg van írva: Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet!” (Mát 4,6-7)
Nem a hívők feltétel nélküli kivételezettségére kapunk hát ígéretet, hanem a mindenkor Istennel maradásra biztatást – amihez pedig legszorosabban tartozik a készenlét! Ha tekintetbe vesszük a téma másik, ugyancsak kristályos tárgyalását a Jób könyvében, ott is feltételhez van kötve az oltalmazó isteni védelem. Azoknak jár, akiket megfeddett az Úr, ám ők nem vetették meg azt, hanem – okultak belőle:
„Bizony boldog az ember, akit Isten megfedd.
A Mindenható fenyítését ne vesd meg!
Mert ő megsebez, de be is kötöz,
összezúz, de keze meg is gyógyít.
Hatszor is megment a nyomorúságból,
hetedszer sem ér veszedelem.
Éhínségben megment a halálból,
háborúban a fegyveres kéztől.
Nyelvek ostorától rejtve leszel,
nem kell félned, hogy pusztulás szakad rád.
Nevetsz a pusztuláson és éhségen,
nem kell félned a föld vadjaitól,
még a puszta kövei is szövetségeseid,
a mezei vadak is kibékülnek veled.
Megéred, hogy békesség lesz sátradban,
otthonodat vizsgálva, nem lesz benne vétek.
Megéred, hogy sok utódod lesz,
és sarjadékod annyi, mint földön a fű.
Érett korban térsz sírba,
ahogyan a kévéket idejében takarítják be.”
(Jób 5,17-26)
Előbb van a szív Isten-közelsége, beleértve az ő feddéséből történő értelmes okulást – s csak mintegy áldásos folytatás az oltalom hatféle megtapasztalása után még „hetedszeri” is: az ezrek és tízezrek veszte idején megtartatás. Az „érett korban térsz a sírba” ígérete szintén erről szól – a hívő ember az Úrral való titkos közelség által kapja a mindent megkoronázó ajándékot: megnyugvással fogadja testi hazatérésének óráját. Nem rémisztő megsemmisülés már a halál, hanem olyan „…ahogyan a kévéket idejében takarítják be.” (Jób 5,26)
Mai igénk szó szerint ezt mondja. „Mivel ragaszkodik hozzám, megmentem őt; oltalmazom, mert ismeri nevemet. Ha kiált hozzám, meghallgatom – vele leszek a nyomorúságban, kiragadom onnan, és megdicsőítem őt. Megelégítem hosszú élettel, gyönyörködhet szabadításomban.” (Zsolt 91,15)
Előbb van tehát az ő nevének ismerete (s itt az eggyé válás szót találjuk!), tehát az Úr közelében időzés, “lakozás” – s csak arra következik, azt tetézi be a menekvés és oltalom!
Ha ebből gyakorlati következtetéseket vonunk le, első helyen lesz, hogy szakadatlanul törekednünk kell Isten közelségére. Mit értsünk ezen – hiszen őt soha senki nem látta! Azt egyszerű tényt, hogy mindennapjaink alvajárásában folyton indulatok és vágyak vezérelnek, amik felületesen szemlélve belülről fakadónak tűnnek, valójában mégis életünk perifériáját jelentik! A pusztán pszichés valóságok, az érzemények uralmától aztán egyetlen lépés a kedélybetegség, amely mindig a magasabb program hiányában lép fel. Depresszió, pánik, elveszettség- és értelmetlenség-érzet: hiánypótló töltelékek, amik azt jelzik, nincs jobb – holott lehetne… Nem véletlenül hangzik az igei felszólítás olyan sokszor:
„Keressétek az Urat és az ő erősségét; keressétek az ő orcáját szüntelen!” (1Krón 16,11) Jósiás királyról, Isten kedves gyermekéről olvassuk „…Királyságának nyolcadik esztendejében, amikor még gyermek volt, kezdte keresni az ő atyjának, Dávidnak Istenét.” (2Krón 34,3) A legfőbb bűn, a jóvátehetetlen az, ha valaki nem is akarja keresni az Urat (2Krón 12,14) – az ítélet pedig akkor a legsúlyosabb, ha keresnék ugyan, de már késő – nem tudják megtalálni (Hós 5,6) – az ajtó “bezáratott”… (Mát 25,11-12)
Ez a művelet centrális és lelki, azt is mondhatjuk felőle, hogy öncélú. Nem viszonzásért, bármilyen ajándékért, hanem önmagáért a bensőséges közelségért van! Aki egyszer megtapasztalta tudja, hogy minden másnál jobb, hiszen az ember földön és égben, életben és “odaát” való otthonosságánál mi lehetne az? Igaz, föl kell áldozni érte bálványokat és hamis isteneket, beleértve énünk uralmát és mértéktelen aspirációit – ám jobbat kapunk ezeknél: az élő Isten közelségét…!
„Ha kiált hozzám, meghallgatom; vele leszek a nyomorúságban…” (Zsolt 91,15) Meghallgatni csak azt lehet, aki tényleg kiált – ami egész szívvel mondott imádságot jelent. (Márk 11,24 Luk 22,44) Tengerjáró hajókon ma is kell mentőöv-próbát tartani, amikor minden utas fölveszi magára a vízen fönntartó mentő-mellényeket. Ennek alkatrésze egy síp is, hogy a bajbajutott adott esetben messze hangzón jelezhesse, hol keressék őt a hullámok közt mentésére igyekvők.
Lelki értelemben sokan azért nem kapnak segítséget fölülről, mert maguk úgy ítélik, nincsenek is vészhelyzetben. „Még nem tartanak ott”, hogy a vészsípot használják… Pedig a bibliai tékozló fiú úgy érkezett meg életmentő belátásához, hogy ki tudta mondani: „Én itt éhen halok – holott atyám béreseinek is bőven van kenyere.” (Luk 15,17) Aki nem jutott a végsőkig, vagy elfeledte már, hogy járt ott, az nagy veszélyben van – esetleg tényleg sosem fogják megtalálni… Amikor szégyelljük állapotunkat magunk és Isten előtt, ő ezt mondja: „Ha kiált hozzám, meghallgatom – vele leszek nyomorúságában!”
A mondat nagyszerűsége abban áll, hogy emlékeztet: lehet, benne vagyunk még a bajban – ám ő már ott van velünk! Akkor pedig bármilyen számos az ellenség, a zászlókon fent lobog az ige, mint Bocskai seregében: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” (Róm 8,31)
Végül eljön a hihetetlen is: „…kiragadom onnan, és megdicsőítem őt. Megelégítem hosszú élettel, gyönyörködhet szabadításomban!” (Zsolt 91,15) Úgy is mondhatjuk, kinyílik a jövő. Nem a halál réme uralkodik már, mint annyi ember lelkében, hanem az élet. Lehet oroszlánokon, viperákon, tengeri szörnyeken tapodni – nem fognak már ártani. (Márk 16,18-20) Aki hisz Jézus nevében, annak nyitva ez a távlat – kiragadja őt szabadító Ura minden rosszkedvből, hitetlenségből, még a szeretetlenség sivatagából is – és megdicsőíti. A szó jelentése: súlya, értelme lesz életének. Nem legyint már arra sem ő maga, sem pedig más.
„Nyelvek ostorától rejtve leszel,
nem kell félned, hogy pusztulás szakad rád.”
(Jób 5,21)
Nem kell többé a dicsőséget keresni, mint a mindenkori “ó-ember” teszi: Isten dicsőíti meg őt úgy, akkor és ahogyan ő maga akarja!
Ezekben erősödjön hát a hívő: keresse a Felséges közelségét szakadatlan! Kiáltson hozzá egész odaadással, a tengeren hányódó ember vészsípolásával – igei kifejezéssel szólva „…teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből…!” (5Móz 6,5) Végül pedig hagyja meg, egészen bízza rá, hogy ő dicsőítse meg – ahogy és amiben akarja. Ő majd súlyt és jelentőséget ad életünknek – hisz nála “lakozva” az élő Isten van velünk a nyomorúság idején is. Kiragad onnan, megelégít hosszú élettel – és gyönyörködhetünk szabadításában. Így is legyen! Ámen.
Fohász
“Adj erős szívet, hogy legyünk hívek!
És ha terhet kell viselnünk,
Panaszt mégsem ejt a nyelvünk:
Rögös bár utunk – hozzád így jutunk!” Ámen.
(434. dics.2.v.)
