Igehirdetések

Amikor nem tudjuk, hogy mit tegyünk

Néha sokáig nem történik semmi, aztán rövid idő alatt számos sorslehetőség nyílik ki az ember előtt. Ezekben az esetekben választani kell, nem járhat valaki két vagy több úton is egyszerre. Viszont milyen alapon döntsünk az élet kisebb, vagy éppen nagyobb ügyeiben? Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2019. február 24.

Amikor nem tudjuk, mit tegyünk

 

Lekció: Csel 17,1-15

Textus: Csel 16,6-10

„Azután átmentek Szíria és Galácia vidékén, mivel a Szentlélek nem engedte nekik, hogy az igét hirdessék Ázsiában. Amikor Míziába mentek, Bitiniába igyekeztek eljutni, de Jézus Lelke nem engedte őket. Erre Mízián áthaladva lementek Troászba. Egy éjjel látomás jelent meg Pálnak; egy macedón férfi állt meg előtte, és ezekkel a szavakkal kérlelte őt: „Jöjj át Macedóniába, légy segítségünkre.” A látomás után nyomban igyekeztünk elmenni Macedóniába, mert megértettük, oda hívott minket Isten, hogy hirdessük nekik az evangéliumot.”

 

Igehirdetés

A bibliai nép Jézus idejében már számos zsinagógával bírt szerte a Földközi-tenger partvidékein, Kis-Ázsiában (ma Törökország), Görögország nagyobb városaiban és Rómában is: a birodalom fővárosában például tucatnyit tartottak számon. Kereskedő életük gyakran vándorlással folyt – s tudták, ha valamely más városba érkeznek, találnak ott hittestvéreket. Ez volt a bázisa a keresztyén missziónak is: Pál és munkatársai minden új városban a zsinagógában kezdték Krisztust hirdetni, s csak aztán fordultak a pogányokhoz, ha ott kudarcot vallottak.

Az apostol első nagyobb lélegzetű missziói vállalkozása amolyan próbaút volt: a szír tájakról kiindulva Kis-Ázsia belső, középen fekvő városaiba ment (Ikónium, Liszta, Derbé stb.), visszafelé pedig Ciprus szigetét érintette. A másodikon társaival ugyanerre indult, de Ciprus helyett már éppen az északon fekvő Fekete-tenger irányába fordultak volna, amikor Pál éjszakai látomása váratlanul másfelé irányította őket: ez az útjuk hozta el az evangéliumot Európába.

Az apostol Troászból áthajózva érte el Filippit, majd Thesszalonikát, Korinthust és Athént, hazafelé pedig érintette a nagy és jelentős kis-ázsiai várost, Efézust, ahol harmadik útján aztán két éven át is tanított. (Érdekesség, hogy ettől nem messze, Pathmosz szigetén írta évtizedek múlva János a Jelenések könyvét!)

A Cselekedeteket olvasva igénk e mostani szakasza látszólag semleges, külső történéseket taglal. Igaz, hogy itt hallunk előbb Lídia, majd a filippi börtönőr megtéréséről, ám jobbára városnevek és kikötők kerülnek említésre – megannyi állomás a Krisztus nevének előrehaladása útján történeti-földrajzi visszatekintésként. Egy lényeges emberi téma azonban folyamatosan ott bujkál e tényszerű híradásokban: adva van ugyan a nagy távlati cél, az evangélium terjesztése – a napi iránypontokat viszont szinte óráról-órára maguknak kellett meghatározni, mert a körülmények folyton változnak. Egyszer örömujjongás fogadja őket, máskor korbács és életveszély – most éppen mit tegyünk, s miért pont azt?

Az apostol és kísérői nem átlagos emberek voltak, akiket a kényelmes megélhetés vagy a gazdagodás érdekelt – őket az foglalkoztatta, miként tudnak Isten eszközei lenni egy világméretű, nagy lelki átalakulás sodrában, amit a Krisztus-követés – elsősorban éppen általuk hozott – terjedése jelentett a birodalomban. Figyelmesen olvasva lekciónkat (egyetlen kattintás a cím alatt) észrevehetjük, hogy aki valóban szeretne engedelmes életet élni, az megtapasztalja: Istennek számos eszköze van a vezetésre!

Elsőként mindjárt ott van, amit különös formulával kétszer is olvashatunk: a Jézus Lelke, vagyis a Szentlélek „nem engedte őket” bizonyos irányba haladni! Meglepő ez a konkrétság, hiszen a „Lélek” alatt valami megfoghatatlanul mély, benső, érzelmi-erkölcsi erőhatást szokás érteni, mintsem annak eldöntését, menjünk-e Bitiniába vagy sem. Itt mégis ebben a nagyon is határozott összefüggésben szerepel a szó. Az első keresztyének ezek szerint olyan Isten-közelségben éltek, hogy nyilvánvaló volt előttük akarata: bizonyos döntések kedvesek előtte, másokat pedig egyszerűen nem enged övéinek.

Elgondolkodtató tény ez, korunk erkölcsi relativizmusára tekintve – ahol minden éppen olyan jó, mint annak az ellenkezője: életellenes tettek immár kisebb rossznak minősülnek, mint az egyén un. szabadságának legcsekélyebb korlátozása. De ma láthatólag az ember kíván Isten helyébe lépni.  Pált és társait egyszerűen nem engedte a Szentlélek, hogy adott esetben észak-kelet felé menjenek – más terve volt: Európa felé kellett fordulniuk! És ők értették, és aszerint cselekedtek.

Azt is elmondta egyébként ugyanez a Szentlélek (már ezer évvel korábban) Mózesnek a Tízparancsolatban, hogy mit tart helyesnek az emberi közösség életében, mit nem; továbbá fűzött hozzá még ezerötszáz oldalnyi Bibliát – igazán nem volt szűkmarkú az útmutatással. Nyugodtan kimondhatjuk a kálvini tételt, hogy ige és Szentlélek a hívő számára a legszorosabban összetartoznak egymással. Előbbi a már megtörtént kinyilatkoztatás, éspedig hol történetbe, zsoltárba, hol törvénybe, esetleg nemzetségtáblába vagy más műfajba öltöztetve, mely írásos feljegyzéseket az fűzi Szentírássá, hogy mindenhol Isten megérthető és fölfogható akaratáról szól – a Szentlélek pedig az „itt és most”-ban kapott egészen friss, aktuális útmutatás. Egyik sincs meg a másik nélkül, hiszen benne élve Isten népe lelki közösségében, a hagyományban, más szóval az egyházban rászorulunk a régiek tapasztalásaira – ám a betűhöz ragaszkodás könnyen merevvé és önigazulttá tehet bárkit a legnagyobb jó szándék mellett is, annak hiányában pedig különösen. A „könyves vallások” morfológiája súlyos történelmi torzulásokat és eltévelyedéseket is produkált úgy a keresztyénségben, mint a világvallásokban – ezt alázattal el kell ismerni.

Az apostol is minden porcikájával ragaszkodott népe szent hagyományaihoz, amit Gamáliel lábainál tanulmányozott Jeruzsálemben (Csel 22,3) – ám eljött az idő, amikor már tudta, hogy „a betű megöl, a Lélek az, aki megelevenít.” (2Kor 3,6) Leveleiben és értekezéseiben ószövetségi idézetek sokaságára bukkanunk ugyan, amik hitének forrását, életadó gyökereit jelentették – mégis állandóan érezzük írásaiban a Szentlélek friss, a pillanatot meghatározó közvetlen jelenlétét is.

Ez Isten első számú eszköze, mellyel övéit vezeti: az ige és a Szentlélek kettős-egy útmutatása. Naponként tanulmányoznunk kell a Szentírás gazdag hagyományát, hiszen kimeríthetetlen szellemi kincsestár és éltető lelki kenyér számunkra, megbecsülve azok fáradozását, akik életüket mindenestől annak szentelték mint tudósok, tanítók, igehirdetők vagy gyermeket oktatók – ám folyamatosan fenn kell tartani magunkban a személyes lelki éberséget is, az értelmes figyelést, a megértést és főleg az engedelmes megvalósítást, ami nélkül puszta elmélet, holt ideológia marad egész vallásosságunk. Ezen az úton járva eljön hozzánk a Szentlélek, aki pontosan megmondja: ne menjetek Bitiniába, én másfelé vezetlek titeket. Tapasztalni fogjuk, hogy egyetlen megértett bibliai mondat milyen hatalmasan erősít a naponkénti helytállásunkban, és azt is, hogy a Szentírás útmutatásának legcsekélyebb megvalósításával érettebb szívvel olvassuk az igét (de a világot is), mint „…akik érzékei gyakorlottak a jó és rossz közötti különbségtételben.” (Zsid 5,14)

Keresztyén emberek általában elvi alapon idegenkednek az álmok mesélésétől, és jól teszik (Jer 23,27  1Tim 4,7) – a Jézus Krisztusban kapott tökéletes kijelentés ugyanis valóban elégséges az üdvre. Kizárva ennek ellenére sincs, hogy Isten ma is használja ezt az eszközt útmutatásként, ha akarja – amint tette az apostolok idejében is! Akadnak persze minden jelentés nélküli, kósza álmok, vannak továbbá rémálmok pl. túlterheltség vagy esti nehéz étkezés következményeként; de érkezhetnek hozzánk mondanivalóval teli álomképek is, amikor mélyebb énünk, vagy akár maga az Örökkévaló üzen. Mindenki lelki-szellemi felkészültsége, és önnön lényével való „barátságának” mértéke szerint képes megérteni ezeket az érintéseket.

Még az sem ördögtől való, ha valaki valóban felkészült erre, és Isten ilyen képességekkel meg is áldotta, hogy egyik ember a másik segítségére legyen e téren – mint József és Dániel is tették. Kétségtelen, hogy fontoskodó vagy hazug lelkek garázdálkodásának mindig kedvenc területe volt az álmok világa – így hát kellő éberséggel és óvatosan kell a dolgot kezelnünk, mégpedig pontosan az itt idézett ige (Jer 23,25-32) fegyelmező ereje alatt.

Pálnak, mint olvassuk, éjjel látomása volt. Egy férfi, akit öltözete alapján macedónnak ismert fel, így kérlelte: „Jöjj át Macedóniába, légy segítségünkre!” Ezt nehéz másként értelmezni, mint ők is tették: azonnal indultak Troászon át Macedóniába, ami akkoriban Görögország északi tartományait foglalta magába.

Hívő ember számára az álmok nem jobban vezetések, mint az ébrenlét eseményei – mindkét világot egyenlőképp és azonosan Isten színe előtt tartozunk értelmezni. Egy fölöttünk elröpülő madár, egy családi esemény, egy történelmi kataklizma ilyen tekintetben nem különböznek egymástól: valódi üzenetüket kizárólag az Úrral megbeszélve vagyunk képesek helyesen megtalálni! Ez a keresztyén életnek egyfelől többlete, ugyanakkor azonban alapkövetelménye is. Valaki elmondta, hogy este hazafele autózva pár percen belül három szirénázó mentő jött vele szembe. Némelyek ilyenkor szörnyülködnek, mások frontátvonulásos tömegbalesetre gyanakodnak, vagy éppen vállukat vonogatják – ő azonban, hívő ember lévén impulzust kapott ébersége, erkölcsi készenléte „magasabb fokozatba kapcsolására.” Ha ilyen törékeny az élet és az egészség, akkor milyen tisztázottan kell élnie mindenkinek…! (Mát 24,20-22)

Végül ott találjuk olvasmányunkban Isten vezetésének még egy fontos eszközét: a testvérek közösségének gondoskodó szeretetét.  Nem fogadják minden városban nyitott szívvel és kész örömmel az evangéliumot – de a már keresztyénné lettek egyszerűen tenyerükön hordozzák őket, s ha bajba kerülnek, segítenek. A filippi megkorbácsoltatás és bebörtönzés után (mely egy médiumként gazdáinak nagy hasznot hozó leányka gyógyítását követte), Thesszalonikában is akadnak, akik fellármázzák a várost, és a piaci csavargók közül magukhoz véve hitvány embereket, csődületet támasztanak ellenük. (Csel 17,5) Az atyafiak még aznap éjszaka elküldik Pált és Silást a szomszédos Béreába, mert látják, hogy életveszélyben vannak.

Természetesen ott is folytatják missziói munkájukat, s a béreaiak nemesebb lelkűeknek is bizonyulnak. Ám pár nap múlva utánuk mennek a thesszalonikaiak, és fellázítják ellenük az ottani csőcseléket is – mire az atyafiak azonnal továbbküldik őket dél felé, a lakatlan tengerpart védelmében. Így jut az evangélium előbb Athénba, Korinthusba, majd később Efézusba – micsoda kalandok! S mindenütt ott vannak az imádkozó atyafiak, akik segítenek nekik bölcsen megítélni az adott helyzetet: most bizony menekülni kell…!

Olyasmit találunk itt, ami a mindennapokban nélkülözhetetlen – a segítő testvéri szeretetet. Vannak emberek, akikkel nem lehet beszélni, mert gyakorlatilag nem hallják, amit mások mondanak nekik: „a maguk szemében bölcsek.” Az ige szerint a bolond felől is jobb reménységünk lehet, mint felőlük… (Péld 26,12) Itt viszont nem csak gondoskodás és bölcs tanács van, de olyan ember is, aki képes ezeket elfogadni – s íme, nagy veszélyek közt is szépen halad előre a Krisztus ügye! Belátás nélkül általában rohan az ember a saját vesztébe, valóban szükséges tehát meghallani a szeretet mondotta jó tanácsokat! „Consideration, like an angel came, / and whipp’d the offending Adam out of him …” – olvassuk Shakespeare-nél:

 

„…abban a percben

Mint angyal jött a bölcs megfontolás

S kiűzve vétkes Ádámját belőle –

Testét paradicsomként hagyta ott,

Ég szellemének burkul s lakhelyül.”

                                                          (V. Henrik, I. felv. 1.szín, ford.: Németh László)

 

Amikor tehát tanácstalan valaki, mit is tegyen, merre induljon – emlékezzen csak az eszközökre, amikkel Pált és munkatársait vezette Isten. Első és legfontosabb az ige és a Szentlélek, mint összetartozó dolgok: aki ezekre figyel, bizonyosan nem fog eltévedni. Előbbi az útjelző tábla, utóbbi pedig a fény, ami megvilágítja azt a szükséges pillanatban. Biztos igei tudás, naponkénti előrelépéssel ismeretében (2Tim 1,12) és megelevenítő Szentlélek – ezek  a legfontosabb, nélkülözhetetlen támaszaink!

Következett rá olvasmányunkban az éjszakai látomás, az álomban kapott vezetés, mint külön ajándék. Láthattuk azonban, hogy hívő ember számára az álmok nem jobban vezetések, mint az ébrenlét eseményei – mindkét világ eseményeit egyenlőképp Isten színe előtt tartozunk értelmezni, s akkor ezek egyformán megtelhetnek áldott tartalommal. Mennyi üzenet megy kárba pusztán azért, mert feldolgozatlan, megértetlen marad… De legyünk jó reménységben!

Végül, és nem mellékesen, ott voltak az atyafiak, Jézus iránti szeretetből fakadó tanácsaikkal. Egymás hite által felbuzdultak és épültek (Róm 1,12) – sőt, életmentő jóságot is tudtak közölni! A testvéri közösség Isten gondoskodó vezetésének eszköze, mint az előbbiek is, hiszen ígéretünk van arra, hogy a Feltámadott közöttünk van, ha ketten vagy hárman összegyűlünk az ő nevében (Mát  18,20) – és ő velünk is marad a világ végezetéig! (Mát 28,20) Éljünk útmutatásaival, s meglátjuk, az evangélium ügye ma is előrehalad!

 

„Utad van számtalan sok, Uram, és eszközöd;

Reánk is szent áldásod Bőséggel öntözöd,

Művednek akadálya, Szünetje nincs soha;

Úgy tész, amint kívánja Gyermekeid java.

 

 

….Ő benne vesd halálig Jó reménységedet:

Ő biztos révbe szállít A bajból tégedet!

Bár késik a segítség És nem találsz vigaszt:

Eloszlik gond és kétség Előbb, mint véled azt!”

                                                                             (265. dics. 4. és 6.v.)

 

Így legyen. Ámen.