Igehirdetések

Katarzist keresők

Néha nehéz az ember szíve, talán csak éppen rossz a kedve. Máskor bánkódik, mert maga is tudja, hogy vétett mulasztással vagy szeretetlenséggel – mit tegyen, hogy felszabaduljon lelkében? Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2019. március 17.

Katarzist keresők

 

Lekció: Ján 11,55-57

Textus: Ján 11,55

„…vidékről sokan felmentek Jeruzsálembe a húsvét előtt, hogy megtisztuljanak…”

 

Igehirdetés

Böjt időszakát éljük: a húsvét előtti hat héten önmegtartóztatással készülünk Krisztus feltámadásának ünnepére. Református keresztyén hitünk nem érdemszerzésnek tekinti a böjtöt, hanem az önfegyelem gyakorlatának, amiről úgy tartjuk, étkezési korlátokon túl bármely életterület szabályozásával gyakorolhatjuk – hiszen érzelmeink és indulataink, másokról hangoztatott kritikáink, autós, tévés vagy digitális szokásaink éppúgy fegyelmezésre szorulhatnak, mint a húsfogyasztásunk. Még gondolatainkat is tudnunk kell regulázni (Ézs 43,18  Fil 4,8) – különben korlátlanul elburjánozva (pl. téves eszmévé nőve) komoly károkat okozhatnak az embernek: szükséges tehát bizonyos rossz fontolgatásokat olykor egyenesen „kiverni” a fejünkből!

Magyarországon történt: egy huszonéves autós előtt lassabban mentek, mint szerette volna, mert pontosan megtartották az előírt sebességhatárt. Mérhetetlenül dühös lett, erős és gyors kocsijában ugyanis mindenhatónak érezte magát – valósággal szerette volna eltaposni, aki hátráltatja. Amint lehetősége támadt, őrült sebességgel előzött is – aztán pedig rögtön fékezni kezdett, hogy visszaadja a hátráltatást: „Most megkapod…!”

Valamire azonban nem gondolt: a drasztikus fékezése miatt kocsija irányíthatatlanul átcsúszhat a szemközti sávba… és ez történt.  Frontálisan ütközött egy szembejövő, vétlen család autójával. Mindkét jármű teljesen összeroncsolódott, azonnal ki is gyulladt – mire megjöttek a mentőhelikopterek, már senkin nem lehetett segíteni. Heten haltak meg a két égő autóban.

Mi történt? Annyi, hogy a pillanatnyi harag és a fellobbanó bosszú a lehető legrosszabb tanácsadónak bizonyult. Hideg fejjel bizonyára bele sem fogott volna kocsija produkálásába, az őrült sebes előzésbe – de a dühös fékezést biztosan elhagyta volna… Másként történt, és meghalt hét ember. Hiányzott valami, ami megelőzhette volna a súlyos bajt: ez pedig a lelki megtisztulás, a katarzis volt. Ha idejében eljön, akkor nincs türelmetlenség, értelmetlen és dühös cselekedet – és nincs tragédia sem. Maga is, tizenéves barátnője is élnének, s a vétlen család tagjai is, mind…

Az életben mindig a konkrétan megjelenő problémák mutatják meg az embernek (ha egyáltalán odafigyel ilyesmire), hogy mi az, aminek sürgősen fölébe kellene nőnie a lelkében – mégpedig a különböző helyzetek „intései” formájában. Ha nem neveli önmagát valaki a fontos pillanatokban, amikor még nincsen baj, vagyis képtelen gyakorolni az önkorlátozást, akkor az erősebben frusztráló helyzetekben még inkább erőt vesznek rajta gondozatlan tulajdonságai: a türelmetlenség, hiúság, versengés, leckéztetés…

Ez történt a mindenáron előzni vágyó fiatalemberrel, aki méregdrága kocsijával az élet császárának tekintette magát, meg sem gondolva, hogy siker és bukás milyen mérhetetlen közel vannak egymáshoz nagy sebesség esetén. Lehet ugyan, hogy óriási lóerő-mennyiséget sikerült vásárolnom – de mi van akkor, ha egy régi, öreg autó pár perccel ezelőtt történetesen olajfoltot szivárogtatott az úttestre éppenséggel ott, ahol majd én a másodperc töredéke alatt drasztikusan fékezni akarok…? „Annuska már kiöntötte az olajat…” – olvassuk Bulgakovnál a félelmetes mondatot. (Mester és Margarita)

A technikai civilizáció példátlan eszközökkel szerel fel bennünket a mindennapokban, amik tágítják lehetőségeinket, viszont nem csupán sebességet adnak alánk, de átalakítják világunkat, sőt, némelykor nagyon károsan „énünket” is. Olyan területekhez férünk mechanikusan (és digitálisan is), amikre emberileg nem vagyunk felkészülve – nem érzékeljük a bennük rejlő veszélyeket, csak a lehetőségeik bűvölnek el. Itt lesz aztán hirtelen értelme a modern ember számára oly avatagnak tűnő megtartóztatásnak: az önfegyelem gyakorlataként választott böjt egyéni „szertartása” megtaníthat kézben tartani érzelmeinket, okosan uralni fellángoló indulatainkat – egyáltalán lépést tenni egy tisztultabb és magasabb élet felé.

Nyilván ilyesmire gondolhatott az apostol, amikor arra int: „Atyámfiai, teljes örömnek tartsátok, ha különféle kísértésekbe estek, tudván, hogy hitetek megpróbáltatása kitartást szerez…” (Jak 1,2-3) Aki nem csak elszenvedni tudja az élet hiányait (milyen nagy dolog már az is!) hanem – hasznos és értelmes keretek közt, magára is tudja azokat mérni, az megerősödve fog kikerülni e lelki gyakorlatból. „Önmagunk megpróbálása” (1Kor 11,28) kitartást szerez, a kitartás pedig állhatatosságot.

A modern sport eltorzult ugyan, hiszen az „Ép testben ép lélek” antik gyakorlata helyett egyre inkább látványosságot, cirkuszi mutatványt várnak tőle a szervezők (hogy legyen busás bevétel a közvetítések reklám-díjaiból) – mégis tisztelettel tartozunk a résztvevő versenyzőknek, akik fiatal éveiket, olykor évtizedeiket áldozzák egy-egy emlékezetes eredmény eléréséért. Ők először a kitartást és állhatatosságot kell megtanulják, s ha az már megvan, működik, akkor tudnak fokozatosan előrehaladni sportáguk magasabb szintű művelésében.

Böjt időszakában mi a katarzist keressük. Így volt ez évezredekkel ezelőtt is, hiszen azt olvassuk: „…vidékről sokan felmentek Jeruzsálembe a húsvét előtt, hogy megtisztuljanak…” (Ján 11,55) Próbáljuk érteni az egyszerű tudósítás üzenetét!

Mitől akartak tulajdonképpen tisztulni a régi húsvétokban azok az emberek? Egyik áthelyezte a mezőn szomszédja telkének határkövét, másik hazavitte a szénáját, mikor az nem volt éppen ott, harmadik haragosan bánt a feleségével, negyedik hamis fontot használt a piacon a mérlegeléskor… Mindegyik cselekedet előnyösnek tűnt abban a pillanatban, valami haszon lett belőle – ám a lélek bepiszkolódott. Aztán mint cipőben a kavics, gyötörte az illetőt: ezt nem így kellett volna…  Az ember ugyanis egyszerűen nem véthet következmények nélkül. Tetteink lenyomata ott marad nem csak a világban, de bensőnkben is, és előbb vagy utóbb számon is kér – hiszen az örök rend, a szeretet sérült. Az az örök rend és törvény, amely a lelkünket is teremtette, az az örök szeretet, amely utunkra bocsátott ebben a világban – s egykor haza is vár magához!

Így tekintve életünk dolgait, tömören kimondhatjuk: attól kell böjtben tisztulni, ami Isten nélkül való bennünk, leginkább pedig az önközpontúságtól. Attól, hogy annyira tele vagyunk önmagunkkal – már szinte nem is létezik más rajtunk kívül. ”Az én érzéseim, az én szenvedésem, az én sebeim…!”  Nem ismerős? Miért nem azt teszi mindenki, amit szerintem tennie kellene…? Hogy lehet az, hogy valaki mást akar, megvannak a maga igényei és elképzelései?!  És zajlik a hadjárat, amíg – rendszerint valami méltatlan és utólag már reparálhatatlan módon, vége nem szakad magának a kapcsolatnak is…  Pedig 2019-ben is volt böjt időszaka, amit föleszmélésre kaptunk. Vajon élünk-e ajándékával?

A megtisztulni való sokféle, akár maga a világ. Véteni ugyanis könnyen lehet – arányokat elmérni, mások igényeit szeretetlenül semmibe venni, odafigyelést elmellőzni… Megtisztulás azonban csak egyféle van: felismerni, Isten előtt bűnnek megvallani, és elhagyni a vétket. Más út nincs. Magyarázat akad, okolni is tudjuk egymást – hogy aztán ezek révén minden csak rosszabbodjon… Lehet-e úgy konfliktusokat kezelni, hogy a felek a legsötétebb feltételezésekkel élnek egymásról? „Ő tudatosan meg kíván engem alázni, kifoszt és a káromat akarja” – lehet így még csak tárgyalni is egymással…? Ne csodálkozzon senki, hogy ezzel a belsővel zátonyra fut minden, ami csak közös lehetne két ember, vagy akár két tárgyaló ország között is. Holott a magyarázat egyszerű: önközpontúság. Aki kizárólag saját magát hajlandó átélni, a másikat pedig (empátia) már nem, s a lehető legrosszabbat tételezi fel embertársáról (paranoia) – az bizton számíthat rá, hogy egy idő után az tényleg a lehető legrosszabb arcával néz majd vissza rá…

Az önközpontúság a saját gyarlóságok el nem ismerésével együtt aztán már valóban robbanó-elegyet képez. Dühödt konfliktus konfliktus hátán – mi más is lehetne belőle? Hát ezért kell a böjt, mégpedig nagyon, a modern embernek is.  „Önmagunk megpróbálása” nélkül földi pokollá változik az élet, hiszen megtisztulás hiányában a belül lévő kárhozat előbb-utóbb külsőleg, szavakban, cselekedetekben, elmérgesedett légkörben is manifesztálódik.

Hogyan történik a megtisztulás? Lelki lényegét már hallottuk: elismerni, megvallani és elhagyni mindazt, ami Isten nélkül való bennünk. Igen, bennünk – mielőtt mások vétkeivel egyáltalán foglalkoznánk! Az evangéliumi ige így festi meg, hallottuk: „…vidékről sokan felmentek Jeruzsálembe húsvét előtt, hogy megtisztuljanak…”  A hely nem mindegy. Persze, imádkozni otthon is lehet – de itt a köznapiságból való kimozduláson a hangsúly: a profán mindennapokból ki kell annak lépni, aki szentelődni akar. Ez olyasmi, ami még az egyházi turizmussal sem tévesztendő össze. „Felmentek” – azaz maguk mögött hagyták, amiből továbblépésre vágyakoztak! Nem rokonlátogatóba és bevásárolni mentek a fővárosba, hanem megtisztulást keresve. Ezt ábrázolja ki az, hogy odahagyták mindennapjaikat, és útra keltek a szent városba. A dolog némelyeknek egyhetes, vagy annál is több gyaloglással járt – próbált-e már ilyesmit valaha az ember?  Komolyság azonban odaszánás és áldozat nélkül nincsen: aki nem hajlandó gyalogolni, az nem is fog eljutni sehova… Ez pedig lelkileg éppúgy érvényes, mint fizikailag. A böjt a “lelki gyaloglás”, ami nélkül maradunk, ahol voltunk.

Végül még egy fontos kérdés: mi végre történik a katarzis. Nem azért “mentek föl” a régiek Jeruzsálembe, hogy a vitrinben eggyel több szuvenír legyen, sem pedig azért, hogy az ismerősöknek elújságolhassák, hol jártak a múlt héten. Amiért érdemes fölkerekedni, s megtisztulást keresni az Úrnál, az pontosan az isteni élet. Olyan, amely nem csak tiszta, a foltokkal szennyezettel szemben, hanem derűs és világos is, mennyei fénnyel áthatott! Minél távolabb kerül valaki Istentől, úgy nő benne a homály, a sötétség és a zavarodottság – a megtisztult szív azonban egyszerűen leteszi fölöslegesnek bizonyult, maga szerezte terheit.

Találkozva valakivel pár szóból már halljuk is, hogy az illető lelkét a hiányok és negatívumok, vagy pedig az öröm és hála uralják. Nincs senki, akinek élete tökéletesen gondtalan lehetne, Isten gyermekeinek is „minden nap hoz új küzdelmet” – ám az alapok bennük már szilárdak.  Ebben különböznek másoktól. Nem ők fektették le ugyanis azokat: a kegyelem tett le szívükben rendíthetetlen szikla-fundamentumot. Azzal együtt pedig már egészen más fényben jelennek meg számukra az élet keserűségei. Fáj ugyan a cserbenhagyás továbbra is, ám átélhetővé válik az illető életének ismeretlen, nagy bonyodalma – így ott lesznek iránta a vád ítéletes szavai közt a felmentő jóság enyhítő hangjai is. Rémiszt a testi elmúlás, hiszen ragaszkodunk az élethez még testi-lelki törettetéseink közepette is – ám közel jön, sőt egyre inkább uralkodik bennünk a Krisztusban való örök élet, aminek édességét őbenne élve naponként mind boldogabban ízlelgetjük is.

Ezek olyan csendes, ám fontos tapasztalások, amik csak azokhoz jönnek el, akik szíve tényleg megtisztult. (Mát 5,8) A katarzis maga nem örömteli történés, hiszen könny és szégyen nehezítik a lelket az „…én vagyok az az ember…!” (2Sám 12,7-10) felismerés keserű pillanataiban – de a felszabadulás, amit elhoz, semmihez nem fogható. Hogy is lehetne, hiszen így jön el, ezen az úton a világba az örök fény, s azonnal rendet is teremt a földi zűrzavarban. A kétely és önvád helyén ezután már megnyugvás, a lélek trónusán pedig derűs, szemlélődő béke tanyázik.

Aki tehát veszi böjtben a fáradtságot, s őszintén önmaga felé fordulva eldönti: ”Bizony, föl kell mennem nekem is Jeruzsálembe, letenni mindent, ami csak Isten nélküli, nagy énem parancsa” – az közel jutott ahhoz, hogy tényleg átadja életét megváltó Jézusának, aki szelíd szemeivel jól látja minden vétkünket… Fölismerve, megvallva és valósággal el is hagyva ezeket már így imádkozhatunk:

 

„…Lelkem, teljes üdv a részed, hagyd a bút s a gondot el;

Légy vidám, ha meg-megérzed: tenni kell még s tűrni kell!

Gondold el, ki Lelke éltet, milyen Atya mosolya;

Megváltód meghalt teérted: mit bánkódnál, menny-fia?

 

Kegyelemből dicsőségbe szállj, hited majd szárnyat ad,

S az örök menny fénykörébe bévezet majd szent Urad.

Véget ér itt küldetésed, elszáll vándor életed,

Üdvösséggé lesz reményed, égi látássá hited!”

(426. dics. 3-4. v.)

 

Így legyen! Ámen.