Igehirdetések

Ha meg sem születik

Néha elgondolkodunk azon, milyen üres lenne a világ egy-egy embertársunk nélkül – milyen jó, hogy ő van!  Ugyanilyen megfoghatatlan a gondolat fordítottja: ha magunk sem születtünk volna a világra… Jézus is érinti a furcsa témát, méghozzá nagyon jelentős összefüggésben. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2019. március 31.

Ha meg sem születik

 

Lekció: Márk 14,17-21

Textus: Márk 14,21

„Az Emberfia elmegy ugyan, amint meg van írva róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja. Jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik.”

 

Igehirdetés

Könnyelműség lenne az igehirdető részéről, ha böjt idején nem a Nagyhét eseményeivel foglalkozna. (Ravasz L.: Homiletika) Könnyelműség lenne, tehetjük hozzá, ha a hívő ember a Húsvét előtti negyven napban nem a passió történésein elmélkedne. Miért? Mert az emberi létezés autentikus mivoltát az evangéliumok közlik a világgal. Feltárul általuk a mindenkori szenvedés és az isteni szeretet megfoghatatlan rejtélye, amint a Nagypéntek megaláztatásainak és elhagyatottságának képei, majd a Feltámadás reggelének mennyei ragyogása, a kimondhatatlant – kiábrázolják. Krisztus legyőzi a bűn sötétségét, ám az utolsó vacsora emeleti termének eseményeiben olyan hőfokon szembesül tisztasága Júdás áruló lelkületével, hogy kénytelenek vagyunk azt mondani: ez a dolog így egyetlen egyszer eshetett a világ történetében, s minden időkre érvényes is. „Mi köze van igazságnak a hamissággal, világosságnak a sötétséggel…?” (2Kor 6,14-15)

Vigasztalást, támogató szavakat és megerősítést persze mindenki szeret hallani – böjt idején azonban nem kerülhetjük meg azokat az igéket sem, melyek e drámai történések közepette egészen más hangon szólnak Jézus ajkáról.  Éppen ezekre van szükségünk, ha a megtisztulást őszintén keresve látni óhajtjuk az emberi lélek mélységeit, s nem akarunk tévedéseinktől és szenvedélyeinktől, meg különböző egyéb hitványságoktól vezérelve a „veszedelemnek fia” módján magunk is örökre elveszni. (Ján 17,12)

Megváltónk mondta az úrvacsora szereztetésének estéjén: „Az Emberfia elmegy ugyan, amint meg van írva róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja. Jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik.”

Megborzongunk a félelmetes igazság hallatán. Kizárólag Júdásról volna-e szó, aki egy közepes rabszolga árát, a harminc ezüstöt zsebre tette, hogy a papi szolgák csapatát éjszaka Jézus pihenőhelyére vezesse? Vagy mindenkiről, aki csak az Emberfiát elárulja? Egyáltalán mit jelent az árulás, és ki az Emberfia? Mi rejlik a súlyos összegzésben: „Jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik”…?

Átlátni sem tudjuk a gomolygó kérdés-áradatot – ám az Írás egésze felől közeledve (ami egyébként mindenkor kötelességünk is), s a Szentlélek kegyelméért és magyarázó világosságáért könyörögve, mégis feltárulnak számunkra a mélyebb üzenetek. Kulcsunk a feltevés: „Amik megírattak, a mi tanulságunkra valók” (1Kor 10,11-13) – és: „…Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek, Jézus a Krisztus, az Istennek Fia, és ezt hívén, életetek legyen az ő nevében!” (Ján 20,31)

Fogjunk hát az értelmezés nehéz munkájába, komolyan véve minden egyes jézusi szót, és megragadva a benne található igei utalás jelentését, tudva, hogy akik Istent szeretik, s az üdvösséges életet őbenne keresik, azoknak valóban „minden javunkra van” (Róm 8,28) – ha a kárhozat elborzasztó tükrébe tekintenek is!

Kezdjük a legelején. Ahhoz fogható ítéletes szó, amit Jézus mond Júdásról, ott lelhető fel a Bibliában, amikor Jób megátkozza születése napját. (Jób 3,3-20) A szenvedésnek az a mértéke, aminél nincs tovább – „jobb lett volna meg sem születni.” A keserűség koncentrátuma, súlyosabb ennél emberi életről nem mondható. Itt azonban mindjárt meg kell torpannunk, mert Jézusunk maga, a szent és igaz, mikor elárulták őt, kicsúfolták, leköpték és keresztre feszítették – nem átkozta meg születése napját! Elsikoltotta végső nagy elhagyatottságát a pénteki sabbath-kiddús imádságával (Zsolt 22,2-3) ám kétszeresen is élete Istenének nevezte benne az Atyát: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem…?” (Mát 27,46) Ő nem mondta azt, hogy akkor tehát jobb lett volna meg sem születnem, s átkozódó szóval sem illette születése napját – pedig a világ minden bűnének terhe volt rajta a kereszten…

Itt ezért hát legelőször az tanít bennünket, amit Jézus nem tett. Vegyünk is erőt belőle; hiszen a mi utunk mércéjének is tekinthető, mit nem tettünk meg, mit nem mondtunk ki, hova nem alacsonyodtunk le – amikor pedig az élet azt diktálta volna… Igei alapüzenet, hogy az embernek nem kell mindent elérni, ami elérhető, nem kell mindent kimondani, ami kimondható, nem kell mindent megszerezni, ami megszerezhető! A megkísértés napján a Gonosz megmutatta Jézusnak a világ összes országát s annak minden kincsét, hogy neki adja, ha őt imádja – Urunk azonban nem azt választotta. (Mát 4,8-10) Tudjuk továbbá, hogy nem kért égi tüzet a lelketlen samaritánusokra, akik nem fogadták be éjszakai szállásra, mint tanítványai indítványozták (Luk 9,54-56) – és nem kárhoztatta a nyilvánvaló bűnöst sem, aki tökéletesen kiérdemelte a megkövezést. (Ján 8,11) Gondolkodjunk el ezeken!

Júdással kapcsolatban mégis megállapítja, hogy aki az Emberfiát elárulja, jobb lett volna annak az embernek meg sem születnie. Hogy értsük ezt? Nem léphetünk tovább egy tapodtat sem, míg arra nem gondolunk, valamilyen céllal mennyei Atyánk öröktől akarta, hogy mi a magunk egyéni életútját itt a földön végigjárjuk. Sok és különböző műfajú irodalmi alkotás szól arról, hogy a Teremtő a lelket valamilyen meghatározott feladattal küldi az égből a világba, mikor az onnan útjára kél. Ezt a célt, tudjuk viszont, egész teljességében egyedül ő ismeri, Isten maga – mi, a világosabb pillanatainkban, mindössze újabb és újabb részleteket tudunk felfogni belőle. Minél érettebb egy lélek, annál többet ért már élete rendeltetéséből, sőt, nem csak látja az összefüggéseket, hanem hálát is tud adni mindenért, ami csak történt – beleértve a megaláztatásait és szenvedéseit is… (Zsolt 119,71)

Ennek a nagy útnak jegyében azonban, melynek elején ott áll az örök és hűséges atyai szeretet, hívő ember nem unhatja, nem vetheti meg, főleg pedig nem rongálhatja az életét, de még testét vagy kapcsolatait sem. Drága ajándéknak tekinti annak egészét, mint amelyet egyfelől tényleg a legmagasabb akarat indított el valamikor “földi kalandjára”, másrészt ugyanez a hiánytalan szeretet kívánja a legszebb beteljesedéssel megtetézve, vissza is fogadni majd az örök hajlékokba. (Ján 14,1-3) Így tekintve a magunk (és mások) életét kizárólag csak szerethetjük azt. A „szeretett életnek” pedig mindenkor világos a légköre, barátságosak a gesztusai, tud derülni saját gyarlóságain – hiszen minden perce ünnep, amit az ajándékozó Úr jóságából a földön tölthet: valami olyasmi, ami soha nem fog többé ismétlődni:

„…akárki megszülethet már, csak ő nem.”

                                                                 (Kosztolányi D.)

Innen aztán egyetlen lépés (igaz, azt meg kell tenni!), hogy a magunk létezése mellett már mások életét is pontosan így becsüljük – s akkor előáll az idill, megvalósul a földi paradicsom még akkor is, ha nem minden pontosan a mi vágyaink szerint alakul. Megvan ugyanis rendíthetetlen fundamentuma, belső tartalma, és végső célja is – akkor pedig mi hiányozhatna még?

Azt is említsük meg itt, hogy a meg nem született, ám megszülethető életek is éppen olyan drágák a hívő ember számára, mint a már létezők. Őrájuk nemet mondani hitetlenségből, kényelemből, vagy anyagiasságból annyi, mint Isten kegyelmére is nemet mondani, mely megmutatkozhatna azokban a jövendő emberi életekben! Velük kapcsolatban is szomorú gondolat, a saját országunkban és egész Európában is, ez a félelmetes „…meg sem születik”…!

Részünkről egész hitünkkel az élet pártján állunk, mivel mennyei Atyánk is ott áll: ha nem ott lenne, egyáltalán nem is teremtett volna embert a földre! Az élet az „emberek világossága” – ha sok veszély, kísértés és kudarc nehezíti is (Ján 1,4) – olyasmi, amiben mindenek ellenére állandóan ott rejtőzik a „szent lehet.” (Németh L.) Valójában nem is az ember tulajdona, aki csak mandátumként kapja azt, hanem az élő Istené – ezért kell mindenkor, tehát születése előtt és tehetetlen, ágyhoz kötött öregségében is végtelen megbecsülésben részeltetnünk.

Júdás nem így látta ezt. Fejében lázas és zavaros tervek forogtak, miként fogja a megszállóktól egykor népét hadakkal megszabadítani, s természetesen miként fog maga is alaposan meggazdagodni. Jézusban szükségképpen csalódott, akitől a legtöbb segítséget várta ezekhez – így hát egyszerűen eladta őt pénzért, mint egy tárgyat… Ez a tragikusan megtévedt és lezüllött lélek egyáltalán nem látta be, hogy embertársa legkevesebb ugyanannyit ér, mint ő maga – rohant tekintet nélkül céljai és agyrémei után, átgázolva bárkin. S hányan teszik ugyanezt, ma is…

Jézus nem az embertársi minimum hiányát állapítja meg felőle, hanem általánosságban mondja ki immár az ítéletet mindazokon, akik “az Emberfiát elárulják”. Ki az a titokzatos lény, akiről itt szó van, s akinek elárulása a világon a legsúlyosabb vétek? A próféta által látott örök és megdönthetetlen királyság ura ő, aki felülről, az égből érkezik, mégpedig négy bestiális birodalom után, és „emberarcú” az uralma. (Dán 7,13-14) Ő az „Emberfia”, akinek jöttét Izrael, és a népek is mind, annyira várták…!

Ez a kifejezés az evangéliumokban mindenhol Jézus jelzője, ami erőteljes és fontos üzenet. Egyfelől ugyanis évszázadok vallási várakozásainak beteljesedését jelöli, másfelől azonban tartalmilag összesen annyit jelent: „Ember, asszonytól született.” Ha legmesszebb megyünk is értelmezésében: embernyi ember, aki viszont az ég felhőivel, azaz „felülről jön” – nem megszállott és nagy énje vezérli, mint Júdást, hanem mindenben és kizárólag Isten akarata szerint cselekszik.

A szó újszövetségi jelentésében tehát Jézusra vonatkozik – ám ővele együtt, hogy bibliai kifejezéssel mondjuk, az ő érdeméért mindnyájunkat illet – amennyiben magunk is engedelmesen élünk! Nem kell a másik ember ellen véteni az Emberfia „elárulásához”, elég a saját rendeltetésünkhöz való hűtlenség – ez pedig már nagyon megváltoztatja a képet. Most is, újra meg újra, rólunk van szó… Nem térhetünk ki az ige „kétélű, éles kardja” elől (Jel 1,16) – felőlünk és nekünk szól az Írás minden egyes betűje! Történeteivel újabb és újabb közeget kínál fel, hogy azokban magunkat elhelyezhessük: hol is vagyok én ebben? Ha pedig megítél, javunkra teszi – hátha megjobbítjuk életünket.

Az „Emberfia elárulása” tehát nem csak Júdás tettét, hanem a mi egyéni feladatunk nem teljesítését, életünk rossz értelmezését is jelenti, ami más szóval a kárhozat, vagyis a megsemmisülés. Ez tényleg súlyos gondolat – aki ellenben hűséggel áll a vártán, nem hagyja el helyét, teljesíti földi rendeltetését, az reménnyel tekinthet a bekövetkezendőkre, és felidézheti az ígéretet: „Jól vagyon, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, még többre bízlak ezután. Menj be a te urad ünnepi örömlakomájára!” (Mát 25,21)

Miért kell végigjárnunk egy egész emberi életutat? Mert mennyei Édesatyánk így akarta. És mi végre születtünk? Hogy felnőjünk az ő örök, velünk kapcsolatos tervéhez. Előbbi megnyugtat, persze – utóbbi pedig állandó készenlétet követel: így szép az élet, hogy ennyire ellentmondásos. Lám, ma is egy szomorú, tönkrement élet tükrében pillanthattuk meg – az üdvösség útjára vezető jézusi igazságot!

Felőlünk ennél „…jobb és üdvösségesebb dolgokról vagyunk meggyőződve, ha így szólunk is” (Zsid 6,9) – vessük hát ki szívünkből mindazt, ami istentelen, öntelt énünk parancsa csupán, nem pedig felülről való bennünk! Ezt mindenki maga tudja is pontosan, micsoda – amint odaalázza magát az Úr keze alá. E nélkül nem megy, és pontosan erre is való a böjt időszaka. A megtisztulás útján járva azután sorra tárulnak majd ki előttünk az Emberfiával kapcsolatos ígéretek is, amik az ő méltóságáról, uralmáról, legfőképpen pedig örök életéről szólnak… Jézusban ezek már mind megvalósultak, s nem kevesebbért, mint hogy egyszer – bennünk is beteljesedjenek.

Ennek a hitében lépjünk közelebb ismét a passió értünk való szenvedéseihez, hogy Krisztusban számunkra is feltárulhasson mindaz, amit életünk rejtélyéből még nem értettünk meg. Így legyen! Ámen.

 

 

Fohász

„Jézus, világ Megváltója,

üdvösségem megadója,

Megfeszített Isten Fia,

Bűnömnek fán függő díja:

   Jézus, engedd hozzád térnem,

   Veled halnom, veled élnem!

 

…Engem bűnöst, kérlek ne hagyj,

Halál rabját, kínra ne adj;

Sőt, ha eljő majd halálom:

Szent jobbodra engedj állnom.

   Jézus, engedd hozzád térnem,

   Veled halnom, veled élnem!” Ámen.

                                             (342. dics. 1, 9. v. – régi latin himnusz)