Igehirdetések

Aludjatok immár, és nyugodjatok!

Fogadkozó, elalvó, áruló és tagadó tanítványok – hol vagyunk mi mindebben…? Nagyhét előtt csupán egyetlen arc fénylik tisztaságában, de az is halálosan szomorú. Ránk gondol, mai küzdőkre. Meg sem születtünk még, de szeret bennünket. Róla szól ez az igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2019. április 14.

Aludjatok immár és nyugodjatok

 

Lekció: Márk 14,36-46

Textus: Márk 14,41

„…Aludjatok immár, és nyugodjatok. Íme, elközelgett az óra, és az Embernek Fia a bűnösök kezébe adatik.”

 

Igehirdetés

Jézus útjának legdrámaibb órája a Getsemáné-kerti imádság. Itt dől el, lesz-e ereje „Isten Bárányává” lenni, ahogy a próféták megírták felőle, és unokatestvére, Keresztelő János is fölismerte (Ján 1,36) – magát minden bűnösért maradéktalanul odaáldozva – vagy pedig a fizikai életben maradást választja, s elmenekül.  Vallástörténészek hívják föl a figyelmet, hogy számos vallásnak van „szent éjszakája”, amikor a mindent meghatározó, isteni kijelentés érkezik: keresztyén szempontból ilyen tekintetben bizonyosan a nagycsütörtök este a „…heilige Nacht”.

Ami ugyanis az Olajfák hegyén a kertben történik, az máshoz nem fogható sem a világ, sem a Biblia történetében. Az „emberi” oly koncentráltan találkozik az istenivel, hogy új mértékhez jut – Krisztusban minden addigi határ érvényét veszti. A szeretet hatalmasabbnak bizonyul a legnagyobb erőnél, az élet akarásánál – és évezredek múltán se marad számunkra éltetőbb erő…!

Jézus a döntő estén nem tépelődik, hanem imádkozik. Jusson eszünkbe ez a különös híradás „lelki próbáinkban”! Nem találjuk, miként küzdjünk meg a nálunk nagyobb erőkkel? Imádkozzunk! Kétes a jövő, félelmeink szorításába kerültünk? Boruljunk a földre. Rettent az elmúlás? Kutassuk az útmutatását annak, akit utolsó esti tusakodó imájában Jézus így nevezett: Abbá – Atyám…! (Márk 14,36)

Az imádság célja megszüntetni az ember önhatalmú uralmát saját maga felett. Minden lelki betegség, félelem és őrület ugyanabban a bitorlásban gyökerezik: valaki elhiszi, élete az övé – holott csak sáfárságra kapta, bizonyos időre. A tulajdonosáról megfeledkező lélek…  A nagyon kevés valóban megbékélt szívű embertárs, akivel életemben találkoztam egytől-egyig olyan volt, aki tudta, földi létezése ajándék – minden percéért hálával, nem pedig szemrehányással tartozik.

Jézus tehát imádkozik, éspedig háromszor egymás után: tusakodva és a földre borulva. Magához vette Pétert, Jakabot és Jánost, a „legbelső kört” – akiket előzőleg magával vitt még a Megdicsőülés hegyére is. Őket éri a megtiszteltetés, hogy őrizhetik imáját – de fáradtságuk legyőzi őket és elalusznak. Így is megmarad emlékezetükben, sőt, később belekerül az evangéliumokba a kifejezés, amit ismételten kihallanak Jézus könyörgéséből: „Abbá” – Atyám…! A szó az Újszövetség „teológiájának” egyik legdöntőbb evangéliumi többlete. A Kimondhatatlant hozza bensőséges közelbe, akivel éppen úgy beszélgethetünk, mint saját édesapánkkal! Megszólíthatjuk, s ő felel – ez a megbékéltető gyermeki megtapasztalás a belőle fakadó szeretetteli megszólítással együtt Jézus legdrágább tanítása Istenről! (Mát 18,3)

Legkedvesebb tanítványainak elmondja: „Szomorú az én lelkem mindhalálig” (Márk 14,34) – amit ma leginkább így mondhatunk: Halálosan szomorú vagyok, végső kétségek közé jutottam. Nehéz róla elképzelnünk ezt! Ő, aki gonosz lelkek felett teljhatalommal parancsolt, aki Lázárt a sírból előhozta, s a poklosok egyetlen szavára megtisztultak – kétségbeesik?

Itt pillantjuk meg benne az embert, aki asszonytól született, mint magunk is, és aki hozzánk hasonlóan mindenben megkísértetett, anélkül, hogy elbukott volna. (Zsid 4,15) De még itt is több nálunk. Kételyei vonatkozhattak a bekövetkező iszonyatos testi szenvedésekre, hogyan fogja elviselni azokat – ebben nincs semmi csodálkozni való. Előttünk járt minden fájdalom útján, s győzött ezekben! Ám gyötrődésének lehetett egy lelki, talán még súlyosabb okozója – erre még gondolni is csak félelmek között tudunk. Vajon megéri-e a készülő „teljes áldozat”, fog-e változni az emberek természete a golgotai kínhalál által? Lesz-e csupán egy valaki is, aki megjobbítja életét, kíméletlen önzését, sutba dobja nagy „igazát” – s maga is a szeretet útját választja? Ez a kétely lehetett a valódi nagy kín: van-e értelme ekkora odaadásnak? És évezredek múltán is, bizony mily könnyű semmiségnek tűnik olykor döntések idején, hogy volt egyszer egy Nagypéntek is… Sodor mindenkit az élet, hiszen lehet benne nyerni, ellenséget letapodni, riválisokon túltenni, bántásokat visszaadni – s lényegét illetően marad minden a régiben…

A régi perzsák hite szerint (mely a babiloni fogság után számtalan nyomot hagyott Izrael szent irataiban) minden lelket megmérnek egy végtelenül érzékeny mérlegen, mielőtt az örökkévalóságba beengedik – ugyan mennyi gonoszság, s mennyi jó volt földi életében. Ha az utóbbi csupán egyetlen madár tollának súlyával is több, már mehet az örök életre – ha viszont kevesebb, marad a halálban… Jézus „halálosan szomorú” végső tusakodásában ez lehetett az igazán félelmetes: neki is hitből kellett hozzátennie a „madártollnyit”, ami az emberiség mellett szólt – mert az magától ugyan nem érdemelt volna semmiféle helyettes áldozatot és váltságot…

Így kell tekintenünk erre a szentséges éjszakára. Kaptunk egy drága kincset, örökre és véglegesen – hogy aztán a vállunkat vonogatva rohanjunk el mellette az élet nagy hajszájában…? Az idősebb P. Breughel festményein látni ilyesmit: Jézus viszi a keresztjét a Golgotára, de szinte eltűnik az emberforgatagban – körülötte mindenki vásárol, mulatozik, csal, és árulást követ el, mintha ő ott se lenne… (A malom)

Egyetlen „madártoll súlyán”, egy hitbeli döntésen múlott, hogy Jézus Krisztusunkká lett – s ő ezt imádságban kérte el az Atyától! Háromszor könyörgött, amíg megkapta – s ez után született különös, nehezen érthető mondata: „Aludjatok immár, és nyugodjatok!” Azt jelenti ez, pihenhettek békében, levettem vállatokról az elhordozhatatlan végső terhet, bűneitek méltó következményét. Elkárhozom helyettetek – nektek egy „madártoll súlyú” döntés marad már csupán. Igaz, naponta talán többször is, sőt hitben végigjárt földi életetek utolsó, elvileg érettnek számító éveiben is végig, emberi utatok minden napján – ám ne feledjétek, a ti dolgotok már könnyű. A Golgotára én mentem helyettetek.

Mi következik ezekből? Először is az, hogy a keresztyén ne legyen feledékeny. Jézus áldozata nem olyasmi, amit szabad elfeledni. Kétezer év után sem tehet úgy senki, mintha ő nem járt volna itt köztünk. Ahol ezen az úton járnak, előbb-utóbb megtapasztalják, mire megy az ember nélküle – mostani világunk erkölcsi alámerülésének is pontosan ez a legfőbb oka. Milyen más lenne minden, ha az anyagiak uralma nem terjedhetne ki az élet valamennyi területére, s maradna valami a szép, jó és igaz hatalmából is! Technikailag szárnyalunk, az emberből pedig alantas és bosszúálló démon válik, aki tobzódásaiban már nem tud milyen kábulathoz nyúlni, hogy hatékonyabban felejthesse alapvető, hitbeli árulását – semminek ítélte a madártollnyi súlyt…

Emlékezzünk Megváltónk értünk való gyötrődésére, nagyhéthez közeledve mindennél inkább ez a dolgunk! Idézzük csak fel szavait, a különböző, jelentéktelennek tűnő mozzanatokat is, forgassuk elménkben a már megértett igazságokat – ezek alakítják lelkünket arra a formára, ahogyan valóban érdemes embernek lenni.

Aztán ne legyünk aluszékonyak sem. Ez mai igénkben egészen kézzelfogható üzenetként szólongat – s a lelki tespedtség, amiről itt valójában szó van, sokszor veszedelmesebb a pusztán testi gyengeségnél. Az embernek karban kell tartania magát, nem csak fizikai értelemben – ezt napi tapasztalatból tudjuk. Aki nem mozog, az egyre gyengébbé válik. Lelki téren is így állnak a dolgok: aki elszokott a gondolkodástól, az igazságoknak szívében való elraktározásától és adott pillanatban előhozásától, az olyan, mint a katona fegyver nélkül. Éléskamráinkból is „ót és újat” kell tudnunk előhozni (Mát 13,52), mint a jó gazdának, akinek vannak tartalékai. A régi szerzetesi életben az lehetett kódexmásoló barát, aki kívülről megtanulta (latinul) a százötven Zsoltárt a Bibliából – ez persze egy egész évtizedig is eltarthatott. A megtanult 10-15 zsoltárból évente kellett beszámolni – a többiek pedig főztek, hordták a vizet, művelték a kertet, és vágták a fát a tüzeléshez. Csendben kérdezzük csak meg magunkat: hány igei mondatot tudunk kívülről elmondani….? Ha egyet sem, hát miként akarunk mi nehéz pillanatokban, ránk szakadó terhek közepette „ót és újat” előhozni előmenetelünkre?

Végül a legsúlyosabb: ne legyünk az alantas haszonszerzés emberei sem. Júdás ott lapul már a bokrok mögött a templomszolgák fegyveres csapatával, és édesmindegy, hogy a harminc ezüstért, vagy valami zavaros végidőbeli szembesítés reménye miatt teszi ezt. Első esetben a közönséges pénzszerzés, utóbbiban hatalmi ambíciók mozgatják – egyik motívum éppen olyan silány, mint a másik. Júdás egyáltalán nem gondol Isten dolgaival, csak emberi dolgokkal (Mát 16,23) és nem az odafelvalókkal törődik, csupán a földiekkel (Kol 3,2-3) – a többi pedig már ebből következik…

Szomorú képletek: feledékenység, félálomban lézengés, és nyílt haszonszerzési düh… Talán magunknak sem ismeretlen állapotok. Húsvétra készülve megállunk, és kigyomláljuk szívünkből ezeket. Tehetjük, hisz nem csak lehetőséget, de indítást is vettünk rá – az egész Getsemáné-kerti este erről szól…!

Szegezzük szembe a gonosz hatalmával imádságunkat: Jézus  “szent estéje” ebben erősít bennünket legjobban. Imádságunkat, melyen át Abbá–Atyánk mennyei erői áramolhatnak küzdő életünkbe, hogy megsegítsenek a halálos szomorúság idején is. A mi vállunkon nem az egész embervilág, összesen néhány lélek üdvének terhe van – viseljük a nagyszerű terhet Jézushoz méltó helytállással!

Húsvét előtt virágvasárnapot ünnepelünk: meghajtjuk ilyenkor fejünket az érkező Megváltó előtt, és felsőruháinkat, pálmaágakat terítünk lélekben elébe. Nem feledjük azonban az ünnepi öröm idején sem, hogy ez a Király nagycsütörtök este felvette magára, s örökre legyőzte már a világ minden szenvedését.

 

„Ó mérhetetlen szeretet, csodás hit,

Amely a kínok zord útjára rávitt!

Én vigadozva élek és örömben,

Te kín-özönben!

 

Ó nagy Királyom, minden kor Királya,

Hűségedet hogy hirdethesse hála?

Nincs emberszív, melyben tanács fakadhat:

Néked mit adhat?

 

Ha trónusodnál, Jézusom, vezérem,

Fejem ragyogva fürdik majd a fényben:

Énekelek, hol szentül zeng az ének,

Dicsérve téged!”

                  (340. dics. 6-8. v.)

 

Így legyen! Ámen.