Igehirdetések

Húsvéti változások

Változik-e az emberi természet? Szomorúan konstatáljuk, évezredek alatt sem igen. Húsvétkor mégis kinyílik egy fontos, nehéz ajtó – erről szól ez az igehirdetés.

 

Igehirdetés 2019. április 21.

Húsvéti változások

 

Lekció: Márk 16,9-18

Textus: Márk 16,9-10

„A hét első napján, korán reggel, miután feltámadt, először a magdalai Máriának jelent meg, akiből hét ördögöt űzött ki. Ő elment, és megvitte a hírt követőinek, akik gyászoltak és sírtak. Amikor ezek meghallották, hogy ő él, és hogy Mária látta, nem hittek neki.”

 

Igehirdetés

Sok keresztyén akad, aki jó és szép ügynek látja a Krisztus követését, de a feltámadás mégis túl van a hitén. Így volt ezzel a tizenegy tanítvány is. Nem szépít a dolgon az evangélista: hitetlenek voltak ebben a tekintetben. Hiába jött a hét első napján a magdalai Mária, hogy látta Jézust, majd később további ketten, a „nevezetes névtelenségbe” burkolózó Emmausi tanítványok, akik vele vacsoráltak s a kenyér megtöréséről ismerték föl – míg személyesen el nem jött közéjük is a Feltámadott s nem állt meg a középen, addig maguk is éppúgy kételkedtek, mint bárki más.

Egyértelmű hát, hogy a húsvéti hit nem elmebeli erőfeszítés dolga, hanem megtapasztalásé. Gondolkodhat az ember sokat, gyűjthet tudást is, lehet elvileg kitűnő „tanítvány” – de amíg személyesen nem jön el hozzá Krisztus, marad az, aki volt. Mert nélküle még hinni sem tudunk, ahogyan kellene.

Arról szólnak az evangéliumok, hogy nekünk, embereknek két egészen eltérő állapotunk van. Egyik a feltámadás előtti – ebben születtünk, s mintegy ebben „éljük az életrajzunkat.” Örülünk, hadakozunk, szomorkodunk, mikor éppen miben vagyunk – ám távlataink összességében addig szólnak, amíg a testünk működik. Ezen a szinten élve a biológiai élet után a sötét ismeretlen következik, amivel egyáltalán nem tudunk mit kezdeni – legfeljebb kimondott vagy kimondatlan szemrehányásokat teszünk, s méltatlankodunk, miért is van egyáltalán testi elmúlás.

Bizony, emberileg tényleg nem lehet a halállal sehogy megküzdeni – hiszen mit gondolhatunk, mit tudhatunk mi arról, ami Isten akaratából „nagy szakadékkal” van elzárva előlünk? (Luk 16,26) Az ember jó esetben is csak a földi élet határáig lát – s még az is nagy szó…

A másik állapot viszont a Feltámadott dicsőséges szeretetében fürdő, felülről való élet, mely úgy kezdődik, hogy Krisztus eljön hozzánk. Húsvét evangéliuma erre vonatkozik: ő nem hagyja magára azokat, akik szerették őt! Bár az ajtók zárva vannak, egyszer csak megáll a középen, s azt mondja övéinek: „Békesség néktek!” (Ján 20,19)

A „középső hely” őt illeti, senki mást. Tisztítsa ki szívét, életét minden keresztyén, távolítsa el a fő helyről gondjait, vágyait, méltatlan bálványait – mert Jézus eljön. Fogadjuk őt méltó módon, adhassa meg számunkra is az ő mennyei békességét!

Ünnepünk első mozzanata tehát most is az, hogy a helyet neki fenntartjuk, s ha eljön, számára örömmel és boldogan átadjuk. Nélküle való életünk persze lehet önmagában nagyon igyekvő, jóra törekvő (hány tagadó emlegeti föl ezt) – ám az élet valódi fényét és ragyogását mégis egyedül ő hozza el. Ő, aki legyőzte a bűnt és szenvedést, meghódoltatta a halált, azt adja a világnak, amit rajta kívül senki más nem tud: az Istenben való lét diadalmas örömét. Húsvét hajnalán minden erről szól. Akik találkoznak ővele, azoknak átalakul a lénye – más emberré lesznek. Szemlélteti a nagy átalakulást az egyszerű, mégis sokatmondó tény, hogy a Feltámadott Krisztus elsőként a magdalai Máriának jelent meg, akiből hét ördögöt űzött ki…

Megborzongunk a gondolatra, hogy valakiben ördög lakhatott: nem is értjük igazán. A szó a züllésnek, hazug és gyilkos erőknek oly mértékére mutat, amit nem lehetett másként kifejezni (Ján 8,44) – a hetes szám pedig elviselhetetlen fokozás: Mária élete már mindenestől reménytelen volt. Hamisság, gátlástalan önzés, mások életének öncélú rontása – ezek s hasonlók uralkodhattak az asszony előző állapotában. Jézus azonban megváltoztatta, s egészen más lénnyé lett. Húsvéti történetünkben már új arcát látjuk: azt, aki hírvivő lett, a legfontosabb evangélium nagykövete. Jézus él – mi van ennél fontosabb az emberiség számára? S Mária erről tudott szólni!

Előző életének konkrét részleteiről jótékonyan hallgat az evangélista – ám lássuk a tanítványokat. A feltámadás megtapasztalása előtt pontosan úgy viselkedtek, mint általában az emberek: szívük szerint égi tüzet kértek volna ellenségeikre, egymás közt pedig azon vetekedtek, ki nagyobb közöttük… Holott már elindult emberek voltak. Odahagyták ők a halászhálóikat, a pénzváltó asztalt, a zelóták orgyilkos csapatát, ki mit – most viszont mégis azt halljuk felőlük, hogy a Golgota napjai után ők is csak félnek, sírnak és gyászolnak… Csupa negatívum. Nem is lehetett másként, hiszen az élet határtalan, nagy pozitívuma a Feltámadott Krisztusból töltekezik – ahol pedig ő nincs jelen, ott csak az emberi dolgok maradnak. Csalódás, szomorúság, erőtlenség – alapjában mind nagyon érthető állapotok. Olyasmik, amik vagy gyógyulnak egy idő után, vagy nem – mindenesetre sokkal inkább lehúznak, mintsem lendítenének bárkit.

Azt látjuk, hogy akik a feltámadást csupán testi síkon értik, rossz helyen keresnek. Gyomrunk, tüdőnk és szívünk végtelen időbeli működése messze kevesebb annál a csodánál, amit az ige feltámadásnak és örök életnek nevez. Az evangéliumok ugyanis a boldogságos, Istenben való életről szólnak, nem pedig szerveink határ nélküli fizikai üzemeléséről.

Ezt a magasabb, minden világkorszakban érvényes életet közvetlenül maga Isten adja, ezért ez nélküle egyáltalán nem is érthető. Itt lépünk át abba a körbe, ahol a mindennapitól már eltérő törvények uralkodnak – ami cseppet sem önkényes lépés. Ha önkényességet emlegetünk, mennyivel inkább az a köznapi törvények mindenre kiterjesztésére…! A tárgyak például általában leesnek, ez igaz, mert a tömegvonzás hat rájuk – egészen addig, míg csak föld körüli pályára nem kerülünk: az űrhajóban ugyanis már nem esnek le a tárgyak! Vannak régiók s állapotok, még fizikai értelemben is – ahol egyszerűen más törvények érvényesek!

Ilyesmit tapasztaltak meg az első húsvét átélői is, ám a fizikainál sokkal fontosabb, lelki-szellemi síkon. Átalakult számukra a dolgok összefüggés-rendszere – ahova a Jézussal találkozás révén érkeztek, ott már a lehetetlen is lehetséges volt: „Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz, és megkeresztelkedik üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik. Azokat pedig, akik hisznek, ezek a jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek kezükbe, és ha valami halálost isznak, nem árt nekik, betegekre teszik rá a kezüket, és azok meggyógyulnak.” (Márk 16,15-18)

Ez gyökeresen más világ, mint amikor a tanítványok bezárkóznak a felházba, hogy senki valahogy meg ne tudja, hol rejtőznek… Az még a mindenkori „emberi élet” – itt pedig már olyasmik is megtörténnek, amik akkori énjükben tökéletesen lehetetlennek látszottak. Nyugodtan mondhatjuk, eljutottak az emberitől a lehetetlenig. Felhatalmazást kaptak Megváltójuktól a legnagyobbakra: erősebbek legyetek a gonosz lelkeknél, amik zűrzavart és betegségeket okoznak, tudjatok kilépni egyéniségetek rátok kövesedett törvényei közül (az új nyelvek itt erre vonatkoznak), és semmilyen hatalma ne legyen már felettetek a halálnak! Aki hisz, azt ilyen jelek követik – mert Isten erői eljöttek hozzá!

Kinyílik tehát előttünk a világ, ami „nincs”, most készül (Ézs 43,18-19) – a lehetetlennek tűnő szabadulás pedig egyszer csak ott van, mint a száműzötteknek Babilonban! A pusztában is út támad számukra, sőt folyóvíz is lesz a hazatérőknek – mert az Úr cselekszik! Nélküle „ilyen nincs”, e dolgok egyszerűen lehetetlenek – általa pedig boldog megtapasztalás, hogy nagyon is van feltámadás, és mindnyájunkat az Istenben való élet vár.

Lefordítva ezt a hétköznapok nyelvére kimondhatjuk, hogy akinek ilyen élete van, nem kell kicsinyesnek lennie. Aprósággá válnak számára az egykor óriásinak tűnő ügyek, mert minden visszanyeri örök, mennyei arányait. Élete egyetlen valóban „nagy ügye” immár az üdvösség, amit kegyelemből, hit által megtalált – s eltörpül mellette minden sérelem, sóvárgás és aggódás. Magát sem félti már, ugyan mi lesz vele itt és odaát – hiszen a legjobb kezekbe tette le sorsát. Ellenségeit, ha voltak egyáltalán, sorra elfelejti, mit is árthatnának ők egy hazatalált léleknek? Amikor ad, ha áldozatot hoz is – pontosan tudja, hogy ő gazdagodik leginkább. Meggyógyulnak valamikor érzékeny pontjai, s mivel tökéletes bocsánatot nyert, tud már ő is bocsánatot adni. Pedig mi történt? Összesen annyi, hogy a legfontosabb lett számára is legfontosabb – s a nyomorúságok egyszerűen távolodni kezdenek. Kígyómarás, gonosz lélek, mérgezett élet…? Mily lényegtelenek, milyen semmiségek, mióta Krisztusban üdvét megtalálta!

Ennek a nagyszerű fölülemelkedésnek édestestvére, hogy tud letenni immár a fontoskodásról is. Egyre kristályosabb előtte, mi tartozik rá, s mit kell egyszerű szemlélőként – ha nem is mindig örömmel, de tudomásul vennie. Jó szava persze mindenkihez akad, ám erőszakos, megváltoztató felhang nélkül. Tudja, hogy senkit nem ő térít meg: az a Szentlélek titka és csodája. Neki csak támogatnia kell mindent, ami jó, hasznos és egészséges – a többit pedig rábízni a lelkek Urára. Ahol szívesen fogadják, ott természetesen beszámolhat kapott lelki ajándékairól, sőt akár mennyei kincseit is bátran megoszthatja (Mát 6,19-20) – de semmit másra nem erőltethet sem tudásából, sem hitéből.

Végül pedig az ilyen ember megszabadul még rettegéseitől is. Ez van legbelül, a legjobban hozzánk nőve, hisz a gyermekkor mélységéből hozzuk a félelmet sárkánytól, óriástól, gonosz mostohától… És ez most mind múlttá válik. Az ember a feltámadásban lelki sebezhetetlenségre tesz szert, mert élete el van rejtve Krisztusban – ezért az ilyennek nem árt már a „második halál” sem. (Jel 2, 11 Jel 20,14 Jel 21,8) Egyre nő bizonyossága, hogy Krisztussal együtt él ő is, örökkön örökké! A világ zaját elviseli, de inkább az angyalok énekére figyel már. Hallja hangjaikat, a csupa dicsőítést – s tudja, azért született, hogy egyszer kórusukba majd maga is végleg megérkezzen.

Köszöntsük hát egymást az óegyházi húsvéti köszöntéssel: „Krisztus feltámadott! Valóban feltámadott!”  S énekeljük az ünnep örvendező dallamával:

 

„Krisztus feltámadott,

Kit halál elragadott!

Örvendezzünk, vigadjunk,

Krisztus lett a vigaszunk:

Alleluja!

 

Ha ő fel nem támad,

Nincs többé bűnbocsánat,

De él, ezért szent nevét,

Zengjük ő dicséretét:

Alleluja!

 

Alleluja! Alleluja! Alleluja…!

Örvendezzünk, vigadjunk:

Krisztus lett a vigaszunk!

Alleluja!”

                               (185. dics. – Húsvéti ének Kr.u. 1200 körül)

 

Így legyen! Ámen.