A régi gondolkodók úgy tudták, hogy amiben keletkezés van, abban elmúlás is van. Szomorú tétel, hiszen eszerint minden elmúlik egyszer. Csupán a világon túli, teremtő szeretet lehet örök: a kimondhatatlan, végső Valóság. Róla szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2019. május 12.

Lehetséges-e az új teremtés?

 

Lekció: Gal 6,11-18

Textus: Gal 6,14-15

„Én azonban nem kívánok mással dicsekedni, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjével, aki által keresztre feszíttetett számomra a világ, és én is a világ számára. Mert a Krisztus Jézusban sem a körülmetélkedés nem számít, sem a körülmetéletlenség; hanem csak az új teremtés.”

 

Igehirdetés

Ezek a szavak szinte magukba foglalják az egész Szentírást. Mai gondolkodásunk és keresztyénségünk elsőrendű problematikája, hogy mi az, ami igazán lényeges az életben, mi pedig csupán másodlagos. Pál állásfoglalása, hogy a vallás, legszentebb előírásaival is csupán támaszték, mintegy a szőlőkaró, de nem maga a termő szőlővessző – az ugyanis a hitbeli döntéseket hozó ember; a lélek, akinek újra kell élnie, éspedig valódi élettel megtöltve, ősei hagyományait. Amit készen kapunk ilyen tekintetben, az önmagában kevés a végső ítélethez, bármilyen büszkék lennénk is rá: valójában bejárt életutunk mondja meg, milyen volt a vallásunk…

Ha valaki önmagát keresi, s nincs ember, aki ettől megmenekülhetne – annak elkerülhetetlen az átértékelés. Ment az illető, mint mindenki más, ment (sőt rohant) a boldogsága után, ahogy azt gyermekként valamikor elképzelte, s egyszer csak kiderült, hogy az nincsen is ott – amint remélte és eltervezte, úgy biztosan nem. Akkor pedig választania kell a rosszkedv, a toporzékolás, vagy a személyesen magára alkalmazott megértés között. Ez utóbbi olyasmi, amit pontosan az életválságok hozhatnak el az ember útján, ám – sajnálatos módon – még próbák közepette sem ér el mindenkit, csak aki méltó rá. Aki hajlandó fölfogni: a magasabb erő akar velem valamit, amire azonban jelen állapotomban alkalmatlan vagyok.

A kiutat ebből a zsákutcából a megfordulás jelenti, vallási nyelvünkön a megtérés. Az ember szenvedések közepette tanul saját sorsából és belül, a megrögzött tulajdonságai felülvizsgálatáig bezárólag, átrendeződik. Nem csak információkat vesz fel, azt így vagy úgy sokan gyakorolják – hanem azokat értelemszerűen és következetesen magára is alkalmazza: bizonyos hozzánőtt vonásokat, amiket az ige „kétélű éles kardja” megítélt, leépít karakterében, a Krisztustól érkező újakat pedig örömmel kifejleszti és ápolja magában. Őrizgetve lényünket amint az van, persze semmi nem lehet a dologból – nem véletlen, hogy az apostol ilyen radikálisan fogalmaz: „…keresztre feszíttetett számomra a világ, és én is a világ számára.” (Gal 6,14) Ez már meglehetős átalakulás – olyan, ami tényleg az alapokat érinti, és személyisége szintjén változtat az emberen. Ilyesmire magunktól nem is vagyunk képesek: ehhez rajtunk túli, Krisztus-erők szükségesek.

Belépő, hogy “meghal a világ” számomra, azaz felülvizsgálom tulajdonságaimat és a belőlük fakadó álmaimat, gyökeresen átalakítom élettervemet – létezhet-e ennél súlyosabb és nehezebb teendő? Énem egykori törekvései, hiúságaim, lelki sebeim mind nem számítanak többé, meghalnak, valami más föléjük emelkedik – s annak fénye átrendezi világomat. Ez pedig a megfeszített és feltámadott Krisztus – akinek van hatalma és szeretete ehhez a nagy átalakításhoz! Pál, mikor megismerte Megváltóját – bár maga egykor „felülmúlta nemzetbeli kortársait, szerfelett rajongva atyai hagyományaiért” (Gal 1,14) – meghalt annak az elfogult vallási rajongónak, aki ifjúkorától fogva volt – s megszületett egy másik embernek, aki nem csak gyakorolta, de egész mélységében, univerzális összefüggéseivel együtt értette is ősei nagyszerű hitét. (2Móz 3,15) Sőt, tudott róla úgy beszélni, hogy még a népek világa is kézbe kaphatta a csodát! (Gal 2,7-9)

Viszonylag friss élményünk egy balkáni utazás, ahol az elmondhatatlanul pompás tájakon ma is ott vannak a legutóbbi háború sebei, úgy a lakóházakon, mint az egyszerű emberek, nemzetek és különböző vallások lelkében. Talán ezer év sem elég e szörnyű sebek gyógyítására, hiszen a történtek után minden „oldal” pontosan ugyanazt mondja (és bizony, joggal, pedig négy, vagy öt ilyen oldal is van): „Nem felejtjük, mit tettek ezek a gonosztevők nagyapánkkal, testvérünkkel, házastársunkkal, gyermekünkkel…!” Akik kívülről gerjesztették mindezt, persze elégedettek lehetnek – egymást megint évszázadokra sakkban tartják a szándékosan összekevert kultúrák… A népek közben föl sem fogták, meg sem értették, valójában mi történt velük: mindenki csak „önvédelmet” gyakorolt, mikor lőni kezdett – hisz megtámadtak és veszélyeztettek, sőt öltek minket…!

Az ember próbálja megérteni, mi mozgatta azt a szörnyűséget, ami szétlőtt és kiégett házakhoz, romos városokhoz, megnyomorított és menekültté tett, sőt megölt százezrekhez vezetett – s arra jut, hogy valaminek a hiánya művelte mindezt. Éppen annak, amiről az apostol is beszél: „…keresztre feszíttetett számomra a világ, és én is a világ számára.”

Aki ilyen világosan és alapvetően átértékelt már mindent, ami valaha fontos volt számára, az megismerte Krisztust: rajta kívül nem maradt más fontos számára: így kell érteni, hogy „nincs más dicsekedni valója.” Az ember identitását a maga elmesélhető története teszi: tapasztalatai, mindaz, ami megesett vele, szüleivel, és őseivel. Ma ezt döntően a média, a film és a zene határozza meg – hatásuk ott rejlik az egyének minden gondolata és elhatározása mögött. Itt látjuk, cseppet sem lényegtelen, hogy ki milyen szellemi-lelki táplálékkal él.

Krisztust megismerve legfontosabb egyéni élményeinkkel szemben ugyanis egy másik történet lép előtérbe. E történet által viszonylagossá válnak fájdalmaim, mert felfogtam az ő golgotai sebeinek jelentőségét, s eltörpülnek félelmeim is az ő értem vállalt rettegései mellett. Halálom, testi elmúlásom is elveszti „végső rossz” mivoltát – hisz az igazán rosszat ő vette magára, amikor „…megfeszítették, meghalt és eltemették. Alászállott a poklokra…”

Hallottuk, Pál ezt így mondja: „Én azonban nem kívánok mással dicsekedni, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjével, aki által keresztre feszíttetett számomra a világ, és én is a világ számára. Mert a Krisztus Jézusban sem a körülmetélkedés nem számít, sem a körülmetéletlenség; hanem csak az új teremtés.” (Gal 6,14)

Egy másik horizont nyílik ki, ahol a legfájdalmasabb történeteinknél is van fontosabb – ez pedig a Jézus története: nem kevesebbet hoz ugyanis, mint az „új teremtést.” A tudomány legnagyobb kérdése maga a világ: micsoda az egyáltalán, és hogyan lett. Ma ott tartunk, hogy a számunkra látható és hozzáférhető, valahogy egyáltalán érzékelhető és érteni próbálható rész az Univerzumnak összesen 5 %-a. A további 27 % „sötét anyag”, a maradék 68 % pedig un. „sötét energia” – e két utóbbi azonban teljességgel megközelíthetetlen számunkra, még csak hozzávetőleges fogalmunk sincs arról, valójában micsodák… Egyszóval a meglévő világot sem értjük, túlnyomó részében talány számunkra – itt pedig egy annál is megfoghatatlanabb titok áll előttünk: az új teremtés csodája!

Fontos a kérdést először megszokott gondolataink közt körüljárni. Újnak tekinthető valami egyszerű átrendeződéssel: a kaleidoszkóp belsejében átomlanak egymáson az odarejtett színes üvegcserepek, s az oldalsó tükrök így mindig más-más szép, sőt megejtő geometrikus mintát mutatnak. Ez a meglévő dolgok variálása – mint egy lakás bútorainak változatosság kedvéért való átrendezése – egyik szobából a másikba. Magasabb lépcső ennél, amikor valami „új nevet” kap, vagyis a hozzá kapcsolt élmények és asszociációk, a dolog értelmezése változik – ez már sokkal inkább bennünk zajló, lelki átalakulás. Azért fontos, mert immár nem a világban, körülöttünk zajlik, hanem a szívünkben. A legjelentősebb átalakulás mégis az, amikor a semmi helyén megjelenik a valami, az ürességet betölti a nem is akármilyen, hanem odaillő, méltó tartalom: ez megfoghatatlan dolog, hiszen maga az új teremtés. Bibliánk döntő üzenete, hogy a „semmiből teremtés” (Creatio ex nihilo) nem csak a világ kezdetén volt ott Isten szeretetéből, de Krisztusban ma is minden alámerült, kétes egzisztencia – s melyikünk ne volna az – egyetlen menedéke… „Aki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden.” (2Kor 5,17)

Az esemény életében legalább egyszer radikálisan érinti az embert, ám a történés örök archetípust is ébreszt bennünk. Krisztusunk jósága nem csak vigasztal, megbocsát és átölel, de olyasmit is létrehoz bennünk, ami eddig egyáltalán nem volt ott, s amit magunktól megteremteni mindenestől képtelenek voltunk. Ezt hitvallásos szóval, személyes tapasztalásként tehetjük hozzá az előbbi sorhoz, miként is születik valami igazán új a világban! Új szokások, tulajdonságok – igazából új ember.

Gyakorlati következtetések is levonhatók mindebből. Ha valaki életének van már középpontja, akkor engedje is, hogy minden dolga a köré szerveződjön! A szétesett lélek gyenge, nem is lehet más, hiszen „…Minden ország, amely magával meghasonul, elpusztul, és egyetlen város, vagy háznép sem állhat meg, amely meghasonlik önmagával.” (Mát 12,25) A több középpontú lélek könnyen támadható, de a kettős én, a „kétlelkű” személy végképp nem képes állhatatosságra: hányódik ide s tova… (Jak 1,7-8) Ne vélje az ilyen, hogy kaphat valamit az Úrtól, teszi hozzá az apostol…

Érdekes módon még az Énekek Éneke menyegzői dalaiból is épülhetünk erre nézve. Salamon király mondja: „Királyné van hatvan, másodrangú feleség nyolcvan is, leány meg számtalan – de galambom csak egy van! Ő a tökéletes, anyjának egyetlene, szülőjének kedvence! Nézik a lányok, és boldognak mondják, dicsérik a királynék és a másodrangú feleségek. Ki ez a lány? Úgy ragyog, mint a hajnal: szép, mint a holdsugár, tiszta, mint a fénylő nap, ámulatba ejtő, mint egy zászlóerdő!” (Én 6,8-10) Igen, a szerelem „vaksága”, mely nem is akar mást látni, csak akit igazán szeret – az hasonlítható a hívő ember szellemi-lelki koncentráltságához! „Én azonban nem kívánok mással dicsekedni, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjével” – mondja Pál. Szava érvényes minden keresztyén lelki háztartására: itt nincs már esendő „is-is” keresztyénség – csak a felülről való új teremtés létezik, amely egyre jobban átjárja az embert.

Az állapot, mint maga az üdv is, kegyelemből hit által jön el (Ef 2,8) – vagyis Isten megadja jóságából, ám az ember hitének igenje, a megvalósítás komolysága is kell hozzá – csak és egyedül úgy válik valóra! Emlékezzünk újra és újra Pál szűkítésére: „Én azonban nem kívánok mással dicsekedni, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjével…”

E koncentráláson túl azonban egy végtelen nagy szabadság is következik, hiszen „keresztre feszíttetett számomra a világ, s én is a világ számára.” Krisztusban maradva már semmi nem veheti el istengyermeki méltóságomat. (Gal 4,3-7) A nagy szabadság persze nem lehet a „gonoszság palástja” (1Pét 2,16) – akkor ellenkezőjébe fordul, megkötözöttség válik belőle; hanem a helyes életből fakadó gazdagság és jó lelkiismeret forrása lesz.

Végül pedig el kell mondjuk azt is, hogy az ilyen életet az öröm dominálja – nem is lehet másként. Elkezdődött egy folyamat, ahol a menny egyre több és több ajándéka érkezik a világba egy küzdő ember szívén át: mi uralkodhat itt egyéb, mint a kristályosan tiszta öröm…? A harc persze természete szerint tart életünk minden napján, hiszen emberek maradunk, ám a végső győzelem bizonyos, Jézusunk megvívta! Mi jóságára hagyatkozhatunk már úgy életünkben, mint halálunkban. (HK 1.)

Koncentrálás az ő keresztjére, szabadság a “világnak meghalás” által, s megtalált öröm Krisztusban – mire lehet szüksége bárkinek, ezeken túl…? Boldog, aki vele együtt „megfeszíttetett”, mert az már az új teremtés eljegyzettje. Olyasmit kapott, amit csak az ég adhat bárki emberfiának – közülük is azoknak, akik el is fogadják, s meg is valósítják. Tartozzam én is közéjük, s az én utamat is egy máshoz nem fogható öröm dominálja majd: az Úr jelenléte. Így is legyen! Ámen.

 

 

Fohász

 

„Krisztus, ki vagy nap és világ,

Minket sötétségben ne hagyj’

Igaz világosság te vagy,

Kárhozatra mennünk ne adj!

 

…Parancsoljad angyalidnak,

Hogy mireánk vigyázzanak:

A mi gonosz ellenségünk

Messze távol járjon tőlünk!

 

Emlékezzél meg mirólunk:

Jól tudod, mily gyarlók vagyunk;

Kiket megváltál véreddel,

Úr Jézus, kérünk, ne hagyj el!

 

Dicsőség légyen Atyának,

Ő szent Fiának, Krisztusnak,

Szentlélekkel egyetemben,

Örökkön-örökké! Ámen.”

                                      (Kr.u. 6.sz-i himnusz, 500. dics. 1, 6-8.v.)