Igehirdetések

Lehetséges-e az új teremtés?

A régi gondolkodók úgy tudták, hogy amiben keletkezés van, abban elmúlás is van. Szomorú tétel, hiszen eszerint minden elmúlik egyszer. Csupán a világon túli, teremtő szeretet lehet örök: a kimondhatatlan, végső Valóság. Róla szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2019. május 12.

Lehetséges-e az új teremtés?

 

Lekció: Gal 6,11-18

Textus: Gal 6,14-15

„Én azonban nem kívánok mással dicsekedni, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjével, aki által keresztre feszíttetett számomra a világ, és én is a világ számára. Mert a Krisztus Jézusban sem a körülmetélkedés nem számít, sem a körülmetéletlenség; hanem csak az új teremtés.”

 

Igehirdetés

Ezek a szavak szinte magukba foglalják az egész Szentírást. Mai gondolkodásunk és keresztyénségünk elsőrendű problematikája, hogy mi az, ami igazán lényeges az életben, mi pedig csupán másodlagos. Pál állásfoglalása, hogy a vallás, legszentebb előírásaival is csupán támaszték, mintegy a szőlőkaró, de nem maga a termő szőlővessző – az ugyanis a hitbeli döntéseket hozó ember; a lélek, akinek újra kell élnie, éspedig valódi élettel megtöltve, ősei hagyományait. Amit készen kapunk ilyen tekintetben, az önmagában kevés a végső ítélethez, bármilyen büszkék lennénk is rá: valójában bejárt életutunk mondja meg, milyen volt a vallásunk…

Ha valaki önmagát keresi, s nincs ember, aki ettől megmenekülhetne – annak elkerülhetetlen az átértékelés. Ment az illető, mint mindenki más (sőt rohant) a boldogsága után, ahogy azt gyermekként valamikor elképzelte, s egyszer csak kiderült, hogy az nincsen is ott; amint remélte és eltervezte, úgy biztosan nem. Akkor pedig választania kell a rosszkedv, a toporzékolás, vagy a személyesen magára alkalmazott megértés között. Ez utóbbi viszont olyasmi, amit pontosan az életválságok hozhatnak el az ember útján, ám – sajnálatos módon – még válságok közepette sem ér el mindenkit, csak aki méltó rá. Azt, aki hajlandó fölfogni: a magasabb erő akar vele valamit, amire azonban jelen állapotában ő tökéletesen alkalmatlan.

A lehetséges kiutat ebből a zsákutcából a megfordulás jelenti, vallási nyelvünkön a megtérés. Az ember szenvedések közepette tanul a saját sorsából és belül, egészen a megrögzött tulajdonságai felülvizsgálatáig bezárólag, átrendeződik. Nem csak információkat vesz tehát fel, azt így vagy úgy sokan gyakorolják – hanem azokat értelemszerűen és következetesen magára is alkalmazza: bizonyos hozzánőtt vonásokat, amiket az ige „kétélű éles kardja” megítélt, leépít karakterében, a Krisztustól érkező újakat pedig örömmel kifejleszti és ápolja magában. Aggályosan őrizgetve lényünket, amint az van, persze semmi nem lehet a dologból – nem véletlen, hogy az apostol is ilyen radikálisan fogalmaz: „…keresztre feszíttetett számomra a világ, és én is a világ számára.” (Gal 6,14) Ez már meglehetős átalakulás – valami olyan, ami tényleg az alapokat érinti, és személyisége szintjén változtat az emberen. Ilyesmire magunktól nem is vagyunk képesek: ehhez rajtunk túli, Krisztus-erők szükségesek.

Belépő ehhez, hogy meghal a világ számomra, azaz felülvizsgálom tulajdonságaimat és a belőlük fakadó álmaimat, gyökeresen átalakítom élettervemet – létezhet-e ennél súlyosabb és nehezebb teendő? „Énem” egykori törekvései, hiúságaim, lelki sebeim mind nem számítanak többé, meghalnak, valami más föléjük emelkedik – s annak fénye teljesen átrendezi világomat. Ez pedig a megfeszített és feltámadott Krisztus – akinek van hatalma és szeretete ehhez a nagy átalakításhoz! Pál, mikor megismerte Megváltója lényét – bár ő maga egykor „felülmúlta nemzetbeli kortársait, szerfelett rajongva atyai hagyományaiért” (Gal 1,14) – meghalt annak az elfogult vallási rajongónak, aki ifjúkorától fogva volt – s megszületett egy másik embernek, aki nem csak gyakorolta, de immár egész mélységében, és univerzális összefüggéseivel együtt értette is ősei, az “atyák” nagyszerű hitét. (2Móz 3,15) Sőt, tudott róla úgy beszélni, hogy a népek világa is kézbe kaphatta ezt a csodát! (Gal 2,7-9)

Viszonylag friss élményünk egy balkáni utazás, ahol az elmondhatatlanul pompás tájakon ma is ott vannak a legutóbbi háború sebei, úgy a lakóházakon, mint az egyszerű emberek, nemzetek és különböző vallások lelkében. Talán ezer év sem elég e szörnyű sebek gyógyítására, hiszen a történtek után minden „oldal” pontosan ugyanazt mondja (és bizony, joggal, pedig négy, vagy öt ilyen oldal is van): „Nem felejtjük, mit tettek ezek a gonosztevők nagyapánkkal, testvérünkkel, házastársunkkal, gyermekünkkel…!” Akik kívülről gerjesztették mindezt, persze elégedettek lehetnek – egymást megint évszázadokra sakkban tartják majd a szándékosan összekevert kultúrák… A népek közben föl sem fogták, meg sem értették, valójában mi is történt velük: mindenki csak „önvédelmet” gyakorolt, mikor lőni kezdett – hisz megtámadtak és veszélyeztettek, sőt öltek minket…!

Az ember próbálja megérteni, mi mozgatta azt a szörnyűséget, ami szétlőtt és kiégett házakhoz, romos városokhoz, megnyomorított és menekültté tett, sőt megölt százezrekhez vezetett – s arra jut, hogy valaminek a hiánya művelte mindezt. Éppen annak a hiánya, amiről az apostol is beszél: „…keresztre feszíttetett számomra a világ, és én is a világ számára.”

Aki ilyen világosan és alapvetően átértékelt már mindent, ami csak valaha fontos volt számára, az megismerte Krisztust: rajta kívül nem is maradt más fontos számára – így kell érteni azt, hogy „nincs más dicsekedni valója.” Az ember identitását a maga elmesélhető története teszi: tapasztalatai, mindaz, ami megesett vele, szüleivel, és őseivel. Ma ezt döntően a média, a film és a zene határozza meg – hatásuk ott rejlik az egyének minden gondolata és elhatározása mögött. Itt látjuk, cseppet sem lényegtelen, hogy ki milyen szellemi-lelki táplálékkal él.

Krisztust megismerve legfontosabb egyéni élményeinkkel szemben ugyanis egy másik történet lép előtérbe. E történet által viszonylagossá válnak fájdalmaim, mert felfogtam az ő golgotai sebeinek jelentőségét, s eltörpülnek félelmeim is az ő értem vállalt rettegései mellett. Halálom, testi elmúlásom is elveszti „végső rossz” mivoltát – hisz az igazán rosszat ő vette magára, amikor „…megfeszítették, meghalt és eltemették. Alászállott a poklokra…”

Hallottuk, Pál ezt így mondja: „Én azonban nem kívánok mással dicsekedni, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjével, aki által keresztre feszíttetett számomra a világ, és én is a világ számára. Mert a Krisztus Jézusban sem a körülmetélkedés nem számít, sem a körülmetéletlenség; hanem csak az új teremtés.” (Gal 6,14)

Nyilvánvaló, hogy egy másik horizont nyílik ki előttünk, ahol a legfájdalmasabb történeteinknél is van fontosabb és meghatározóbb – ez pedig a Jézus története: nem kevesebbet hoz ugyanis számunkra, mint az „új teremtést.” Tudjuk, hogy a tudományos világ legnagyobb kérdése a világ maga: micsoda az egyáltalán, és hogyan lett. Ma ott tartunk, hogy a számunkra látható és hozzáférhető, valahogy egyáltalán érzékelhető és érteni próbálható rész az Univerzumnak összesen 5 %-a. A további 27 % „sötét anyag”, a maradék 68 % pedig un. „sötét energia” – e két utóbbi azonban teljességgel megközelíthetetlen számunkra, még csak hozzávetőleges fogalmunk sincs arról, valójában micsodák… Egyszóval a meglévő világot sem értjük, messze túlnyomó részében talány számunkra – itt pedig egy annál is sokkal megfoghatatlanabb titok áll előttünk: az új teremtés csodája!

Fontos ezt a kérdést először megszokott gondolataink közt körüljárni. Újnak tekinthető valami egyszerű átrendeződéssel: a kaleidoszkóp belsejében átomlanak egymáson az odarejtett színes üvegcserepek, és az oldalsó tükrök így mindig más-más szép, sőt megejtő geometrikus mintát mutatnak. Ez a meglévő dolgok variálása – mint egy lakás bútorainak változatosság kedvéért való átrendezése egyik szobából a másikba. Magasabb lépcső ennél, amikor valami „új nevet” kap tőlünk, vagyis a hozzá kapcsolt élmények és asszociációk, a dolog értelmezése változik – ez már sokkal inkább bennünk zajló, lelki átalakulás. Azért fontos változás, mert immár nem a világban, körülöttünk zajlik, hanem a szívünkben. Végül a legjelentősebb átalakulás mégis az, amikor a semmi helyén megjelenik a valami, az ürességet betölti a nem is akármilyen, hanem odaillő, méltó tartalom: ez megfoghatatlan dolog, hiszen maga az új teremtés. Bibliánk döntő üzenete, hogy a „Semmiből teremtés” (Creatio ex nihilo) nem csak a világ kezdetén volt ott Isten szeretetéből, de Krisztusban ma is minden alámerült, kétes egzisztencia – s melyikünk ne volna az – egyetlen menedéke… „Aki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden.” (2Kor 5,17)

Az esemény életében legalább egyszer radikálisan érinti az embert, ám a történés örök archetípust is ébreszt bennünk. Krisztusunk gyógyító jósága nem csak vigasztal, megbocsát és átölel, de olyasmit is létrehoz bennünk, ami eddig egyáltalán nem volt ott, s amit magunktól megteremteni mindenestől képtelenek is voltunk. Ezt hitvallásos szóval, személyes tapasztalásként tehetjük hozzá az előbbi sorhoz, miként is születik valami igazán új a világban! Új szokások, tulajdonságok – igazából új ember.

Gyakorlati következtetések is levonhatók mindebből. Ha valaki életének van immár egy középpontja, akkor engedje is, hogy minden dolga a köré szerveződjön! A szétesett lélek gyenge, nem is lehet más, hiszen „…Minden ország, amely magával meghasonul, elpusztul, és egyetlen város, vagy háznép sem állhat meg, amely meghasonlik önmagával.” (Mát 12,25) A több középpontú lélek könnyen támadható, de a kettős én, a „kétlelkű” személy végképp nem képes állhatatosságra: hányódik ide s tova… (Jak 1,7-8) Ne vélje az ilyen, hogy kaphat valamit az Úrtól, teszi hozzá az apostol…

Érdekes módon még az Énekek Éneke menyegzői dalaiból is épülhetünk erre nézve. “Salamon király” mondja: „Királyné van hatvan, másodrangú feleség nyolcvan is, leány meg számtalan – de galambom csak egy van! Ő a tökéletes, anyjának egyetlene, szülőjének kedvence! Nézik a lányok, és boldognak mondják, dicsérik a királynék és a másodrangú feleségek. Ki ez a lány? Úgy ragyog, mint a hajnal: szép, mint a holdsugár, tiszta, mint a fénylő nap, ámulatba ejtő, mint egy zászlóerdő!” (Ének.Én 6,8-10) Igen, a szerelem „vaksága”, mely nem is akar mást látni, csak akit igazán szeret – az hasonlítható a hívő ember szellemi-lelki koncentráltságához! „Én azonban nem kívánok mással dicsekedni, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjével” – mondja Pál. Szava érvényes minden keresztyén lelki háztartására: itt nincs már esendő „is-is keresztyénség” – csak a felülről való új teremtés létezik, amely egyre jobban átjárja az embert.

Ez az állapot, mint maga az üdv is, kegyelemből hit által jön el (Ef 2,8) – vagyis Isten megadja jóságából, ám mindenki “hitének igenje”, a megvalósítás komolysága is kell hozzá – csak és egyedül úgy válik valóra! Emlékezzünk újra és újra Pál „szűkítésére”: „Én azonban nem kívánok mással dicsekedni, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjével…”

A koncentráláson túl azonban egy végtelen nagy szabadság is következik, hiszen „keresztre feszíttetett számomra a világ, és én is a világ számára.” Krisztusban maradva már semmi nem veheti el istengyermeki méltóságomat. (Gal 4,3-7) A nagy szabadság persze nem lehet a „gonoszság palástja” (1Pét 2,16) – mert akkor az ellenkezőjébe fordul, súlyos megkötözöttség válik belőle; hanem a helyes életből fakadó gazdagság, megajándékozottság és jó lelkiismeret forrása lesz.

Végül pedig el kell mondjuk azt is, hogy az ilyen életet az öröm dominálja – nem is lehet másként. Elkezdődött egy folyamat, ahol a menny egyre több és több ajándéka érkezik a világba egy küzdő ember szívén át: mi uralkodhat itt egyéb, mint a kristályosan tiszta öröm…? A harc persze tart a maga természete szerint életünk minden napján, hiszen emberek maradunk, ám a végső győzelem már bizonyos, Jézusunk megvívta! Mi az ő jóságára hagyatkozhatunk már úgy életünkben, mint halálunkban. (HK 1.)

Koncentrálás az ő keresztjére, szabadság a világnak meghalás által, s a megtalált „Örömök Öröme” Krisztusban – mire lehet szüksége bárkinek, ezeken túl…? Boldog, aki vele együtt „megfeszíttetett”, mert az már az új teremtés eljegyzettje. Olyasmit kapott, amit csak az ég adhat bárki emberfiának – közülük is azoknak adja, akik el is fogadják, s meg is valósítják azt. Tartozzam én is közéjük, s az én utamat is egy máshoz nem fogható öröm dominálja majd: az Úr jelenléte. Így legyen! Ámen.

 

 

Fohász

 

„Krisztus, ki vagy nap és világ,

Minket sötétségben ne hagyj’

Igaz világosság te vagy,

Kárhozatra mennünk ne adj!

 

…Parancsoljad angyalidnak,

Hogy mireánk vigyázzanak:

A mi gonosz ellenségünk

Messze távol járjon tőlünk!

 

Emlékezzél meg mirólunk:

Jól tudod, mily gyarlók vagyunk;

Kiket megváltál véreddel,

Úr Jézus, kérünk, ne hagyj el!

 

Dicsőség légyen Atyának,

Ő szent Fiának, Krisztusnak,

Szentlélekkel egyetemben,

Örökkön-örökké! Ámen.”

                                      (Kr.u. 6.sz-i himnusz, 500. dics. 1, 6-8.v.)