Mikor a Sionról megemlékezénk

Igehirdetés 2015. november 29.

Mikor a Sionról megemlékezénk

Lekció: Zsolt 137,1-9
Textus: Zsolt 137,1

„Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk.”

Fohászkodjunk!

Istenünk, nem mi magunk vagyunk az elsők, akik távol kerültünk tetőled. De tehetetlenségünkben, könnyes szemekkel mi is csak rád gondolunk, és óhajtozunk, bárcsak közel lehetnénk hozzád! Ámen.

Igehirdetés

Ha adventi szívvel olvassuk ezt a zsoltárt, akkor hamar megértjük, hogy nem csak nemzeti gyászt és szomorúságot fejez ki a fűzfákra akasztott hárfák (Szenczi Molnár zsoltárában hegedűk) beszédes költői képe, hanem egyetemes emberi állapotot. Azt a megfosztottságot, amikor valami vagy valaki elvész, pedig nagyon is fontos volt. Izrael számára nem csak az otthon, az ország és a főváros veszett el a babiloni száműzetéssel, hanem az a Jeruzsálem is, amely az Úr jelenléte volt számukra. A „babiloni vizek” az Eufráteszre telepített korabeli öntözőcsatornákat jelentik, melyek valamely egyezményes pontja gyülekezeti találkozó helyül és rituális mosakodás céljaira is szolgálhatott a fogságban élő zsidóknak. A zsoltárt olvasva szinte ott vagyunk és látjuk a ligetes helyen gyülekező csoportot, körülöttük a fák ágain az egyébként vigasságra használatos, most néma hangszerekkel. Megértjük, hogy a tárgyak is tudnak gyászolni. Kivált, ha a száműzöttek elrablói és sanyargatói gúnyosan még énekre is biztatják őket – imádkozzatok csak Istenetekhez, hadd lássuk, eljön-e megszabadítani titeket! (Zsolt 115,2 Mt 27,46-49)

A zsoltáros először többes számban, a közösség hangján énekel, megfogalmazva és kimondva a mindnyájuk számára oly nehéz jelenlegi időket, majd személyes imádságba kezd. A nép helyzete valóban keserűségre és bánkódásra ad okot – amiben azonban, mint szomorú emberi valóságban minden mai, adventi lélek is a maga állapotára ismerhet. Tudunk ugyanis mi Istenről, emlékezünk is felőle, de távol kerültünk tőle. Ez a mindenkori adventek alaphelyzete. Ülünk a babiloni vizeknél és sóhajtozunk, meddig marad ez így. Elvesztettük az örömöt és a valamikori közvetlenséget, a körtáncos mámort, Jeruzsálemet, s maradt a helyén az üres és józan valóság. Babilonban vagyunk. Nem az történik, amit szeretnénk, visz minket az élet idegen tájakra, s az Úr csak emlék már. Pedig az ő neve éppen azt jelenti, „Aki valóban van, a Létezvén Létező, az Örök” (2Móz 3,14) – mi meg azzal küszködünk, egyáltalán mennyi is marad ebből az élményből, amit valamikor megtapasztaltunk és aminek emléke ott él bennünk, hogy maga a „Vagyok” szólított meg bennünket.

Olyan jó, hogy megírták ezt a zsoltárt! Felszabadít bennünket arra, hogy szívünk állapotát legalább magunk előtt ne palástoljuk, és mondjuk csak ki őszintén: messze kerültem tőled, Uram! Messze a biztonságos, rendíthetetlen valóságtól, a mindenkori öröm forrásától. Eltávolodtam a megalapozott és végleges létezéstől – idegenül, fázósan bolyongok életem útjain, hárfám a fűzfára akasztva hallgat. Kezdjük itt a mostani adventet magunk is! Mondjunk le a szégyen takargatásáról (2Kor 4,2), és lépjünk a karácsony előtti négy vasárnap reményteljes időszakába ezzel a szomorú, de őszinte nyíltsággal. „A mélységből kiáltok hozzád, Uram! …Várja lelkem az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt.” (Zsolt 130,1-8)

Térjünk azonban vissza eredeti zsoltárunkhoz. Vágyakozás ez, éspedig elemi erejű vágyakozás az Úr közelébe, amit a nagyon erős, önmegátkozás formájú fogadalom fejez ki: „Ha megfeledkezem rólad, Jeruzsálem, bénuljon meg a jobb kezem! Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha nem emlékezem rád, ha nem Jeruzsálemet tartom legfőbb örömömnek!” (Zsolt 137,5-6) Azért a kéz, mert nyilván megvolt a kísértése ott Babilonban is, hogy alkalmazkodjon az idegenben élő ember a környezete elvárásaihoz, s egyszer mégis csak megszólaltassa azt a hárfát – hogy elfogadják őt. S azért éppen a nyelv, mert a beszédünk is hajlik a konformizmusra: ha ebben a társaságban mindenki így beszél, hát én sem lóghatok ki belőle. Igenis, szükség van erre a szent esküre, nagyon is szükség van a komoly fogadalomra – amint szükség van az úrvacsorára is, az Úrral való szövetségünk újabb és újabb megerősítésére, amikor ő „tálcán kínálja” az erőt és az új hitet, önmaga megtöretett testének és vérének szent jegyeivel.

Ez a szent és hátborzongatóan kemény esküvés itt a 137. Zsoltárban azonban nem csak általános elkötelezés valami „jobb életre”, hanem egy kristályosan tiszta értékrend megfogalmazása is: száradjon el a kezem, nyelvem tapadjon ínyemhez – ha bármi más nagyobb örömöm lenne, mint Jeruzsálem! Ezt mai nyelvünkön, talán kevésbé költőien, de köznapi érthetőséggel így mondanánk: régen rossz a hívő embernek, ha Isten közelségénél valami fontosabb támad számára. Lehet az tárgy és kincs, lehet az ember, vagy lehet egy fontos ügy is – de nem válhat a hívő ember számára „Jeruzsálemnél” fontosabbá. Már az ókorban kialakult az imairány megválasztásának szokása: Dánielről olvassuk, hogy napjában háromszor is fohászkodott ablakait Jeruzsálem felé kitárva. (Dán 6,10-12) (Azt is tudjuk, hogy Mohamed megváltoztatta ezt az ó-bibliai irányt, amit kezdetben maga is megtartott, s a muszlimok ma már napjában ötször Mekka felé fordulva imádkoznak, mecsetjeikben pedig a „mihráb” fülke jelzi a helyes imairányt.) Az ember lelke már csak ilyen, valamerre mindig fordítja a benne élő lelkesültséget – de az bizony ezernyi más célpont is lehet, mint az élő Isten valódi jelenléte.

Pedig mi más volna igazán méltó erre? Hová viszi az embert a hiúsága, az anyagiak megszerzésének vágya, a mindenáron győzni akarás, a kényelem kultusza? Ezt jól látjuk technikai eszközökkel tökéletesen felszerelt, ám éghajlat-változásos időinkben. Milyen fontos lenne, ha a zsoltárosnak ez a meghökkentő fogadalma most relativizálná egy-egy bálványunk erejét, felettünk való hatalmát, és szabaddá tenne minket Isten közelségének valóban őszinte keresésére. Mert ott, egyedül ott őnála van igazi megbékélés. Erőt is honnét vennénk máshol a jóra, ha nem őnála? (Zsolt 73,28) Jézus titka is egyedül abban állt, hogy szeretett együtt lenni az Atyával, hozzá imádkozott, vele beszélgetett. (Mk 1,35, Jn 10,30)

De ha már őt említjük, nem tehetünk úgy, mintha ő maga nem hozott volna valami újat és mást az Ószövetséghez képest. Itt még azt olvassuk, hogy áldott legyen, aki megfizet Edomnak és Babilonnak, és ha eljön az ideje, lelje örömét csecsemőiknek sziklához vagdosásában majd legyőzőjük, a kor kegyetlen háborús szokásai szerint. Jézus pedig azt mondja, egyáltalán ne is legyen ellenségünk. (Mt 5,43-44) Mi már csak ezen a szemen át nézhetjük az ószövetségi igéket, nem önmagukban, mert az újszövetség népe vagyunk. Sokan védik a Biblia minden betűjének szó szerinti értelmezését, mert azt gondolják, abban áll az igazán nagy szentség. Valójában mindenki értelmezi a Szentírást, még az is, aki azt állítja, hogy ő szó szerint érti – ezt letagadni egyszerűen dőreség. Mi lenne, ha mondjuk történelmi ellenségeink és rosszakaróink csecsemőinek mi is sziklához csapkodásáért imádkoznánk ma hazai templomainkban? (2Kor 3,6) Tehát nem csak szabadságunk, hanem kötelességünk is értelmezni a szöveget, és akkor a Lélek által kinyílik annak magunkra is alkalmazható mondanivalója. Számomra például mindig a bennem lakó istentelenség elleni harc komolyan vételét jelenti, amikor ószövetségi lapokon vérontásokról és kegyetlenségekről olvasok: amint ott nem irgalmaztak az ellenségnek, éspedig magának Istennek parancsára, úgy nekem az újszövetségi időkben már (Jer 31,31-34) a bennem élő istentelenséggel kell ilyen kegyetlenül leszámolnom, nem pedig külső ellenségekkel. (Ha már a muzulmánokat említettük az előbb, nekik nincs a Koránjukon belül ilyen második, „magasabb” szint, mint a mi Újszövetségünk, ami értelmezi és felülírja az elsőt. S bizony, azt olvassuk a Koránban, hogy „Ha tehát a szent hónapok letelnek, akkor öljétek meg a pogányokat, ahol csak föllelitek őket!” /Korán 9.5/, egy másik helyen pedig: „Amikor összetalálkoztok a hitetlenekkel, akkor vágjátok el a nyakukat!” /Korán 47,4/ Nyilvánvaló, hogy ilyen alapon, tehát Krisztus nélkül örök háborúskodásra és fizikai kegyetlenkedésre volna kárhoztatva az egész embervilág.) Van-e adventi, keresztyén szívvel valami jobb út, mint ez? Minden bizonnyal.

„Nem hagylak titeket árvákul, eljövök hozzátok.” (Jn 14,18, Jn 14,28) Ez olyan ígéret az élő Jézustól (Jn 14,19), ami újra megmelegíti a szívünket – ő él, és mi is élni fogunk! Hány ember vigasztalódna meg még terminális betegségben is, ha ezt hittel hinné! Pedig ez a hit nincs elzárva senki elől, ez bárkinek hozzáférhető. (Jn 20,31) Az ő kegyelme és jó akarata nem kétséges, csak a mi igenünk kell hozzá. (Ef 2,8) A “hit” nem valami ördöngösség, nem valami nagy lelki teljesítmény, hanem egyszerűen igent mondás a kegyelemre. És akkor kezdetét veheti egy csöndes, áldott várakozás – milyen is lesz például ez a mostani advent. Milyen lesz aztán a karácsony, a család ünnepe. És milyen lesz életünk végső, nagy ünnepe, amikor majd mindent visszaadunk ajándékozó Urunknak, hiszen tőle vettünk is mindent. Nem tudjuk – mindez még zárva van előttünk. De hitben már látjuk, hogy rossz nem lehet, ha egészen azé, aki mindent jól cselekedett. Mi pedig bízhatunk benne, mint gyermek a szülőjében, hogy ő nekünk mindig javunkat akarja.

Ezt a bizalmat, ezt a hitet erősítse bennünk a most kezdődő advent! Ő az, aki hatalmasokat dönt le trónjukról, és megalázottakat magasztal fel (Lk 1,52), és megvigasztalja a sírókat. (Mt 5,4) Jó várni, és megadással lenni az ő szabadításáig! (Jer Sir 3,26) S ha Krisztusban egyszer azt ígérte, hogy nem hagy minket árvákul, eljön hozzánk, akkor ezt meg is tartja. Készüljünk hát az érkezésére csöndes, belső várakozással! Figyeljünk rá, halljuk meg halk és szelíd szavát (1Kir 19,12), amit nekünk ma is mond, és akkor nagyon szép adventünk lesz. Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, benned nagyobb bizonyosság van, mint az egész világban együttvéve. Ne engedd, hogy bármiben nagyobb örömünk legyen, mint a te jelenlétedben. Ámen.