3. fejezet

Vezérszavak: Vasvillával egy helyre lapátolni. Trágárkodók. Különböző szinteken. Lehet-e jól meghalni? Az átalakulás folyamata. Azonosak-e a törvények a világegyetemben és az emberben? Égő házban biztosan mások.

 

 

Lehet-e valakinek egy „nem létező műfajban” írnia?

Olcsó válasz volna, hogy csak olyanban lehet, mégis így van. Ha valaki két egyforma kertet talál, melyek fűszálra egyeznek, akkor joggal gyanakodni kezd. A kert ugyanis élő dolog, s az írás is az. Kívülállók szívesen kiáltanak epigont, ha csak tehetik, vagy fedeznek fel plágiumot – s valóban, mindenkinek a maga egyéni hangján kell szólania. Ez elkerülhetetlen. A hang maga a műfaj. Így áll a dolog odahaza, a munkahelyen, de a közéletben is: kiábrándító például olyan szónokot hallgatni, akár templomban is, aki mondanivaló hiányában fölemeli hangját – rögtön halljuk, hogy hamis. Ami természetesen vonatkozik a hatásvadász mondatvégi elhalkulásra is, személyes kommunikációban pedig az önmagunk sajnáltatására – ezek silány eszközök, amiket írásban is kerülni kell.

Mégis, milyen szerzőket lát lelki szemei előtt?

Kénytelen vagyok minden betűt tekintetbe venni, amit valaha leírtak, magam pedig történetesen elolvastam. Az irodalmi „mindenevő” létformáját mindig is szerettem, a bennem rejlő gyermeki kíváncsiság miatt. Ma is legalább addig elolvasok mindent, ami a kezembe kerül, amíg csak a szerző szándéka és szellemi arcéle derengeni nem kezd.

…s akkor az írás esetleg könyörtelenül eldobásra kerül?

Igen, megesik. Ha egy szerző méltatlan nyelvet használ, például trágárkodik, vagy a valóság helyett a maga nyilvánvalóan hamisító elfogultságát mondja, akkor azonnal forrást váltok. Tiltakozom az ellen, hogy még külön bepiszkoljanak – akad az embernek elég takarítandója önmagában is.  Az elektromos médiában gyakran találni ilyesmit, amire egyébként sajnálatos módon a magas irodalom bátorította fel szerzőiket. Meg kell nézni a 80-as és 90-es évek magyar novelláit, mivel vannak tele. Akadt már, aki úgy védekezett e korszerűnek tekintett szennyáradat ellen, hogy elvi alapon nem is vett kezébe írást, ami legalább pár ezredéves nem volt… De az igazi takarítani való a hamisítás, a valós arányok tudatos eltorzítása, továbbá a gyáva és gonosz tettek szépítése, elfogadhatóvá tétele – ezek tényleg megbocsáthatatlanok.

Tehát kik a szerzők, akiket sokra tart?

Nehéz lenne őket mind felsorolni. Főleg olyanok, akik az „ember” fogalmát kitágították és új szépséggel töltötték meg. Hölderlin, Dante, Berzsenyi, Tolsztoj, Dosztojevszkij biztosan nem hiányoznának, de a Szentírás név nélküli szerzői még sokkal biztosabban. Jelen írásnak szándéka szerint tisztelt előképe Márai Füveskönyve is, melyben kis túlzással mondható, vasvillával egybelapátolt témákat találni, azok mégis összetartoznak, esetében Epiktétosz, Marcus Aurelius és Seneca gondolatai alapján, akiket vezércsillagául fogadott. Ha nem lenne aránytévesztés, megemlíthetném a bibliai Példabeszédek könyvét is, ahol néhány vagy éppenséggel egymondatos bölcsességek sorjáznak, éspedig elég hozzávetőleges tematikus rendben, csaknem teljesen szabadon – mégis alig tudjuk letenni. Sőt, az evangéliumokban is megtaláljuk a módszert, hogy hasonló, mondjuk úgy „rímelő” ügyek kerülnek tárgyalásra egyetlen fejezetben, amik nem is tartoznak szorosan össze, csak egy magasabb szempont szerint. Ilyen például a világ vége, és Jeruzsálem Kr. u. 70-es pusztulása: olyannyira egymásra rétegezetten tárgyalja ezeket Máté evangéliumának 24. fejezete, hogy nehéz megállapítani, mikor melyikről is van szó.

Megemlíthetem ihletőim közt a nagy világvallások halottas-könyveit is, amiket az elmúlás gyötrelmes perceiben olvastak fel a haldoklónak, hogy vigasztalást találva, megbékélt szívvel menjen el az örökkévalóságba. Nem kis részben azért fogtam, hetven évesen, keresztyén hitem összefoglalásának megírásába, mert fél évszázados lelkészi szolgálatom alatt sok embert láttam meghalni magányos és megkeseredett lélekkel, némelykor szótlanul, a fal felé fordulva. Ami lehetett persze a testi elmúlás iránti, teljesen érthető megrendültség is – jómagam azonban inkább derűs lélekkel, Isten nagy szeretete és jósága iránti hálával szeretnék átlépni a láthatatlan világba, s azt szeretném, ha sokan lennének mások is ilyenek.  Az itt említett szerzőkhöz és hatalmas műveikhez természetesen nem mérem magam, ennyi önkritikával kell bírnia az embernek – az alkalmazott forma miatt említem őket, mely számomra is rokonszenves.

Mit mondhatunk azoknak, akikhez a testi elmúlás, a halál valamilyen okból egészen közel jött?

Keresztyén embernek a Szentírás a kiindulás, ez hitünk alapzata. Arra a célra adatott – mondhatjuk, legkevesebb ezer esztendő során mintegy magától létrejött – hogy felébressze, s jóra ihlesse önmagában iránytalan, folyton kereső lelkünket. Aki persze egész életében szándékosan kába akar maradni, és semmibe veszi e hatalmas könyvet, elengedve füle mellett mennydörgő, máskor biztató, megerősítő igéit, vagy pedig nem egyetemes igazságként, hanem csak egy önkényesen kiválasztott, önigazoló szempont folyamatos torzítása alatt értelmezi – annak nehéz mondani bármit olyankor, ha már nem sok maradt számára az életből. Összefüggéseiben ugyanis e könyv szinte mindig az emberileg megválaszolhatatlan végső, nagy kérdéssel foglalkozik: mi lesz velünk földi életünk után, másképpen szólva abból indul ki, hogy egyszer, tényleg egyetlen egyszer élünk. Üdv és kárhozat a magyar nyelvben is azt jelentik, hogy valaki megtalálja az egy, valóban érdemleges ügyet, amiért érdemes volt megszületnie, vagy pedig csak kárt hozott a létezésével magának és másoknak is.

A Biblia konkrét üzeneteire először persze rá kell lelnie az embernek, ami önmagában is komoly odafordulást és önfegyelmet igényel, aztán pedig ezeket mélységében megérteni és saját életére alkalmaznia is kell. Ha kapok elég erőt hozzá, ennek az írásnak egy része éppen ezeket a bibliai igéket fogja számba venni és értelmezni, hiszen megbocsáthatatlan egy ekkora kincslelő-hely mellett unatkozva elsétálni. Hogy itt csupán egyetlen, éspedig meghökkentően tömör ígéretet idézzek: „Isten ugyanis feltámasztotta az Urat, és minket is fel fog támasztani hatalmával.” (1Kor 6,14) Mit kellene ehhez hozzátenni, mit lehet ezen „értelmezni”? Mégis, újra és újra tudatosítani kell magunkban – noha kétezer éve le van írva számunkra. Eszembe jut, mit mondott pár évtizede egy úszó mesteredzőnk, mikor tanítványa, fantasztikus versenyzéssel, aranyérmet nyert az olimpián: “Hogy mi volt a titka…? Hát le volt írva neki, odaadtam a kezébe, egy külön papíron. Nagyon erősen kezdeni, azután pedig még rágyorsítani! – ez volt a titka. Le volt neki írva.”

Nekünk is itt a kezünkben külön (bibliofil) papíron, leírva – ami egyébként is nyilvánvaló: élni pedig úgy kell, hogy az valóban élet legyen. Ennyi a titka. Lézengés és hamisítás nélkül, minden pillanatban örökké. Teremtőnk ugyanis, aki maga mindenképpen ezerszer több, mint az anyagi lét valami fajta kezdete (ma úgy csúfolják, ősrobbanás) – erre szánt minket. Ennek a többnek jegyében, mely hatalmas életforrásként mindig csak ad és ad, túláradóan gazdagít  – értelmezhetjük helyesen az előbb idézett igét is: „Isten ugyanis feltámasztotta az Urat, és minket is fel fog támasztani hatalmával.”

Milyen más ezzel a hittel indulni napi küzdelmeinknek, mintsem üresen – s igen, egészen más ilyen hittel abba a nagy, ismeretlen útba is fogni, mely odaátra visz! A kettő egyébként közelebb áll egymáshoz, mintsem gondolnánk, hiszen aki helyesen éli életét, az sokkal könnyebben találja meg a kinyújtott égi kezet a végső pillanatban is.

 

Hogyan fogunk „feltámadni”?

Ezt mindenestől ráhagyhatjuk Istenre. Úgy hiszem, itt nem is a „hogyan” kell foglalkoztassa az embert – hanem a „mit”. Egyébként is mindig az a fontosabb. Az intellektus persze kérdez, s jól teszi: az értelemről mégis azt kell mondjuk, bár lényeges része, csupán parányi szelete emberi mivoltunknak. A lélek „tartalma” számít igazán – vagyis az, amit megélünk.

Ez mit jelent?

Azt, hogy az Örökkévaló szeretetének tudata például egyszerűen elsöpri kételyeinket és rosszkedvünket, mikor rádöbbenünk, milyen jó, hogy mi egyáltalán gondolhatunk őrá – az Isten-tudat már önmagában is gyógyszer! Semmiképp nem „mankó”, ahogyan hitünket bizonyos kívülállók titulálják, hanem sokkal inkább sas-szárny, mely a porból fölemel, és az embert az ég felé viszi. Milyen szegény, akinek éppen ez hiányzik az életéből!

Hát a könyv címe…?

Miután azt akarom itt leírni, mit tudok az életről, s ez nyilván erőmet meghaladó vállalkozás, nehéz volt címet találni. Azt mégis csak el kellett vetnem, hogy „Béla szerint az élet…” Viszont nyugodtan elárulhatom, hogy „A témákról” munkacím egy bizánci császártól való, aki éppen a magyarok bejövetele idején uralkodott: fogadta követeinket, ismerte szokásainkat, még a hét magyar vezér nevét is pontosan leírta. „Biborbanszületett Konstantin” (Konsztantinosz Porphürogenétosz, Kr.u. 905-959, akinek rekesz-zománc képe ott látható a magyar királyi koronán), inkább írói munkásságáról ismert, mint uralkodói tetteiről, noha művei a bizánci birodalom tényleges kormányzásáról szólnak. Egyik fő alkotásának címe „De Thematibus imperii occidentalis” (A nyugati birodalom kormányzóságairól), ahol a „téma” még földrajzi, területi egységet jelent – a szó ugyanis csak sokkal később kezdte el jelölni a gondolati jelentés-tartományt, ahogyan azt ma is használjuk.

A pénzügyileg meggyengült római birodalom, már Konstantinápoly székhellyel, államkincstári reformot hajtott végre a Kr. u. 7. században: a katonáknak földet adtak, de nem tulajdonba, hanem művelésre, akik így csapatonként egymás közelében maradva könnyen mozgósíthatók voltak a birodalom védelmére, s kevesebb zsoldot is igényeltek. Ma megyének neveznénk, ahová a letelepített parasztkatonák közigazgatásilag tartoztak – akkoriban ezeket „thémáknak” hívták. (Érdeklődőknek jó szívvel ajánlom Győrffy György pompás történeti forrás-gyűjteményét „A magyarok elődeiről és a honfoglalásról”, Osiris, 2002 – ebben megtalálható valamennyi, őseinkről szóló ókori írásos feljegyzés Priszkosz rhétortól és Gardízi arab földrajztudóstól kezdve, Theotmar salzburgi érseken és az orosz évkönyveken át az orkhoni kőbevésett emlékoszlopokig s „Bíborbanszületett Konstantin” császár írásaiig – nagyszerű olvasmány!)

Hogy így öregségemre jut már időm, más egyéb mellett a magyar koronát is rendesebben megnézni, leltem rá, éspedig az említett „Biborbanszületett Konstantin” rekesz-zománc képe kapcsán, a munkacímre könyvemhez. Amibe ezzel fogtam ugyanis, pontosan ilyen általános címmel jelölhető, hogy De Thematibus – a témákról, hiszen írásomban is folyton különböző területekről, ha úgy tetszik, más-más „tartományokról” lesz szó – ha már azt szeretném megírni, mire is jutottam az élet különböző dolgaiban.

S mi köti ezeket össze?

Elsősorban a hitem, ami Isten ajándéka, de szüleimnek, s további felmenőimnek is köszönhetem, hiszen a bennem élő „ősbizalom”, mint minden dolgok alapja, az ő jóságukban is gyökerezik. Másrészt pedig az, hogy e fejezeteket itt ugyanaz a konkrét egyén írja – tehát a személyesség.

Egy emberi lényben meglehetősen sok szint leledzik – szokás úgy is mondani, hogy a lélekben minden jelen van, s annak az ellenkezője is…

… ami nagyon igaz. S hogy ezek közül két jól megkülönböztethető szintet itt mindjárt megnevezzünk: bennünk él az elemi erejű, állatias élni akarás, az ösztönvilág, meg a láthatatlan isteni szikra, a Lélek is. Ezek normális, egészséges és személyes egyensúlya nélkül nehéz üdvös életet elképzelni. Egyik legfontosabb emberi teendőnk éppen ennek a harmóniának létrehozása, ami azonban nem feltétlenül jelent mindig nyugalmas, küzdelemmentes körülményeket. Magunkban például szükségképpen meg kell harcolni bizonyos harcokat – különben nem jutunk sehova, csak járunk körben, s végül is ugyanott vagyunk, ahol voltunk. Aki viszont magával legalább nagyobbrészt egyenesbe jött, annak emberi kapcsolatai is mindig harmonikusabbak – ez ilyen egyszerű.

De miért olyan fontos a „szintek” dolga a mindennapi, gyakorlati lelki életben?

Mert az úszó tartózkodhat, mondjuk bizonyos időig, a víz színe alatt, de haladás közben azért időnként lélegeznie is kell. Sokan fulladoznak lelkileg egész életükben, mert nem képesek a fejüket fölemelni, hogy levegőt vegyenek – a mennyei világból. Az imádság a lélek „lélegzetvétele”, még akkor is, ha vágyaink vannak hozzánk a legközelebb, így legtöbbször csak kéréseinket fogalmazzuk meg benne. Az imádság azonban ennél sokkal nagyobb dolog.

Amennyiben?

Amennyiben nem kevesebbről van szó, mint hogy az Örökkévaló elé állunk, annak minden következményével együtt. Szent voltának még a gondolata is kiéget belőlünk mindent, ami méltatlan – az ő szeretetétől, türelmétől és végtelen jóságától pedig úgy megfrissülünk, mint plánta a harmattól. Valósággal újjáépül az ember, sőt szert tehet olyan tudásra, amire nincsen is emberi szó. (Róm 8,26  2Kor12,2-5) Ez a tacit knowledge – „néma tudás” később fontos helyzetekben döntő lehet. Az imádkozó ember ugyanis másként dönt erkölcsileg jelentős helyzetekben, mint a nem imádkozó. Persze, a kimondható és megfogalmazható dolgok is fontosak, nagyon is – de az „erős vár” mélyben fekvő alapzatán azért igen sok múlik. Megtapasztalások nélkül elveink még csak lehetnek, de boldogságunk nem.

Nevezetes történet egy helyen a Bibliában, amikor Anna sírva imádkozik gyermekáldásért. Tusakodásában, végső elkeseredésében felajánlja születendő gyermekét Istennek, vagyis feladja saját énjét – s már úgy megy haza, hogy „arca nem vala többé szomorú” – pedig még sehol a gyermek! (1Sám 1,18) Itt az előbb emlegetett „szint-váltásról” van szó, hiszen az emberi vágyról egészen máshová került a hangsúly: az asszony nem csak születendő gyermekét adja az Úrnak, hanem saját szívét is, s ez a világon a legfontosabb, ami történhet.

 Mondhatjuk-e azt, hogy emberi mivoltunk állandó átalakulásban van?

Igen, noha emlékeinket és tapasztalásainkat nem tudjuk „leváltani” – azok állandóságot kölcsönöznek: én az vagyok, akinek életében ez és ez történt… Fontos dolgok viszont idővel mégis jelentőségüket veszthetik, mások pedig előtérbe kerülnek, s nem csak a mi lelkünkben, hanem a világegyetem egészében is. Különböző állapotok vannak, a megkövesedett, hideg anyagtól az őrületes távolságra szétsugárzó energiáig, sőt a mindent végleg eltüntető fekete lyukakig – lehetőségekkel és hátrányokkal, sőt veszélyekkel együtt – mégis az egy és ugyanazon valóság arculataiként. Ezeket fölismerni és helyesen értékelni nem csak tudás, de bölcsesség dolga is.

De hát ki képes erre…?

Kevesen, senki nem születik így. Előre haladni viszont bárkinek lehet, aki nem láncolta magát valamilyen rabszolga-padhoz – abból ugyanis van elég… De minden nap tanulhat az ember, s bármikor még szinteket is válthatunk a valóság megismerésében.

Tegyük fel, hogy ez sikerül. De azonosak-e a törvények a világegyetemben és az emberben? „Tanulható” dolog-e a valóság, vagy eleve reménytelen, annyi törvénye van?

Fogas kérdés. A legnagyobb, és igazán fontos dolgokat nem ismerjük. Bosszantó, mikor napihírek arról szólnak, hogy milliomod másodpercre vagyunk a teremtés titkától – ilyen agyszülemények csak szerkesztőségekben születhetnek. Maga a „Big Bang” is összesen egy név, egy olyan szó, amiről használói rendre azt vélik, tudják, mit mondanak vele – de erről szó sincs. Ha lényegi összefüggésre pillanthatunk, az biztosan nem elvont igazság lesz – hanem olyasmi, amit beépíthetünk életünkbe. Ebben a tekintetben nincs különbség háziasszonyok és Nobel-díjasok között – minden felismerés akkor valódi érték, ha használható valamire. A felismerések viszont pontosan azért fontosak, mert megsegítenek, hogy éljünk.

Tehát különböző körökben más-más törvények lehetnek érvényesek? A lélektan például nem redukálható fizikára és statisztikai valószínűségekre?

Maradjunk megint a gyakorlati életnél. Égő házban az a probléma, életünket mentjük-e, vagy bizonyos tárgyakat – és elég sokan vesztek már oda a kérdés helytelen megválaszolásával.

Ennyire drámaian volnánk döntésekre kényszerítve?

Néha igen, néha nem. Sokaknak az élet örömét és élvezetét kell újra tanulniuk, mert teljesen elfeledték, vagy soha nem is ismerték – másoknak viszont azt, hogy életükben egyszer végre felelősen viselkedjenek. Egyetlen személy útján is változnak a feladatok. Mindenkivel kapcsolatban az a kérdés, ki mennyire van „odakozmálva” – az éber élettervet ugyanis, ahogyan ezt Hamvas Béla nevezi, semmi mással helyettesíteni nem lehet.