4. fejezet

 

Vezérszavak:  Éber életterv. Individuáció. Szári a médiában. Keresztyénség és ostobaság. Jog az önvédelemhez. Legyetek okosak, mint a kígyók! Even epsilons are usefull.  Mi a bölcsesség? A fanatizmus igazi ál-alakzat. A gyomlálás, mint a magasabb élet elleni erők megszüntetése.

Mit jelent az „éber életterv”, és hogyan lehet ahhoz eljutni?

 

Az élet tulajdonképpen egy sötét, nyugodni nem tudó, kielégíthetetlenül önmagára sóvárgó hatalom. (F.Nietzsche) A vele megküzdeni képtelen mai ember jobb híján távoli galaxisok termékének tekinti, amit üstökösökkel ideszállított eredetűnek vél. Ez persze semmit nem old meg rejtélyéből, viszont kifejezi a modern ember idegenségét saját létezésében. Életünk kezeléséhez nagyjából úgy értünk, mint egy kétéves gyerek a szülei okos-telefonjához: szájába veszi, megnyomkodja, összenyálazza, magára ejti, eldobja, aztán sír, hogy hova tűnt… Aki pedig elvileg már kezelni tudja ezt a „telefont”, hogy a képnél maradjunk, az ostobaságokat beszél rajta, s ott felejti valahol, úgy kell fölhívja magát egy másikon, hogy megtalálja, hol is rejtőzik „ő maga” – s akad még pár érdekes jelenség. Nem vagyunk nagy szakértői saját életünknek. Léteznek persze fejlett élettechnikával bírók, nem is kevesen, akiket Ady fürge huncutoknak titulál – ők meglelik a módját, miként vehetnek a tálból mások előtt. De összesen ennyi a jutalmuk.

 

Elég lehangoló, ha így van…

 

Bizony. Amit a bibliai gondolkodás életnek nevez, az viszont más. Hogy micsoda, ahhoz el kell olvasni az evangéliumokat – ezt nem takaríthatjuk meg senkinek. “Éber életterv” – a kifejezés Hamvas B.-tól való – annyi, mint tanulni saját sorsunkból, meg az előttünk jártak tudásából, vagyis a hagyományból. Ennek Szentlélektől hitelesített hányadát hívjuk igének – amit az Örökkévalótól azért kapunk, hogy ne ismételjük ugyanazokat a hibákat. Anyagilag gyarapodni mindenki akar, aki nem kapott szüleitől jobb programot – de amikor már mindene megvan, sőt annál is több, szétnéz és kiderül, hogy a “minden” becsapta, valójában semmi… Új kezdetre és értelmes programra volna szükség – de honnan és mit? Akkor jönnek pótszerként a kéznél levő őrületek: a testi nyűgök, a szomatizálás, a családi és más drámák – az ürességet ugyanis be kell valamivel tölteni. Aki éber, az tud korrigálni, éspedig elsősorban magán – hiszen a létező legszükségesebb „nyersanyag” éppen ez – ráadásul holtig kitart és megkerülhetetlen is…

 

Például mit korrigál…?

 

Vegyük a legfontosabbat – úrrá lesz a lelkében megjelenő képeken! Ezek teremtik ugyanis magát az életet, ahogy azt leéljük, vagyis messzemenően befolyásolják döntéseinket. Mindenkinek meg kell tanulnia semlegesíteni magában bizonyos emberi állapotokat – például az ígéretes, ám csapdát rejtő vágyálmok eluralkodását. Aztán az irracionális, ok nélküli szorongást, meg a destruktív és életellenes gyűlöletet – amik mind projekciók, kivetítések. Tulajdonképpen képek: mindenesetre ahhoz hasonló víziók formájában merülnek fel a lélekben, amint a folyóból gyanútlanul ivó antilopok előtt is egyszer csak ott a krokodil tátott szája. Sokan nem is tudnak megküzdeni, s áldozatául esnek saját képzeteiknek.

A bensőnk  „kézbevételének” tudása a felnőtté válás mozzanata, ami pontosan annyira lényeges, mint járni megtanulni. Legyenek az embernek álmai, fűtsék távlatok, amikben érzelmi energia, lobogás rejlik, szerezzen is önbizalmat ezek megvalósításával, de ne tarolják le, ne hajtsák rabszolgaságukba – mondhatjuk úgy, ne falják fel! (2Pét 2,19) Aki a „maga emberévé” tud válni, vagyis nincs tehetetlenül kiszolgáltatva érzéseinek, s a lelkében felmerülő képek fölött megszerezte az uralmat, egy bizonyos tárgyilagosságot – annak már lehet továbblépnie.

 

Hová?

 

A nyugati civilizációban ma mindnyájan az individuáció útját járjuk. Régen a közösség határozta meg az életet, kijelölte az emberek helyét és dolgát halálukig – most viszont megkerülhetetlen, hogy ki-ki egyénné nőjön, vagyis a felelősséget magáért személyesen vállalja – senki nem gondolkodik immár helyette. Erre épp a közösségek megszűnése, némelykor szándékos lejáratása illetve lezüllesztése kényszeríti az embereket, de az életben maradás, az érvényesülés ösztöne is ebbe az irányba hat.

Indiában láttam, hogy a napilapok első és utolsó, legnézettebb oldalain propagandát folytatnak a hindu nők ősi, színes viselete, a szári ellen – a farmernadrág elterjesztéséért. Kinek az érdeke?  Azoknak a nemzetközi befektetőknek, akiknek nem számít egy nép kultúrája és önazonossága, szimbólumai, csak a közvetlen pénzügyi haszon, a médiát pedig anyagi erejüknél fogva könnyen meg tudják szerezni. Ami ma egyébként is kizárólag pénz dolga, tegyük hozzá – az egyszerű ember meg úgy érzi lemarad, ha nem „halad a korral”, s nem aszerint él, amint diktálnak neki…

 

Ennyire manipulálhatók volnánk?

 

Ma ilyen a világ, és nevezetes „európai értékeink” is ezeket a viszonyokat védik a legjobban. Minden úgy van berendezve, hogy látszólag az egyén szabadsága és helytállása a döntő – az igazi erők viszont arc nélküliek, nem is látjuk őket. A nagy individuáció folyamatosan kápráztató „hősöket”, valójában csak celebeket produkál a közös térben: ezeknek hírnévvel fizet, amit aztán visszavásárol tőlük reklámfelület formájában.

Mindennek természetesen bőven megvannak az árnyai: e modell ugyanis önzővé és erőszakossá tesz. Hatékony, de nem túl kellemes emberi vonások – amik efféle közegben azonban immár nélkülözhetetlenek. Az „egyéniséggé” váló ember atomizálja a társadalmat, felszámolja annak élő szövetét, hisz önmagáért küzd még saját társával szemben is – a nagy kérdés köztük rendszerint összesen az, hogy kinek lesz igaza, illetve több bevétele…. Ide tartozik azonban az utcán két apróságával ballagó fiatal anya is, aki elmélyülten nyomkodja mobilját ahelyett, hogy gyermekeivel beszélgetne – barátnői posztolásai jobban érdeklik… Ha valaki nem találja a feloldódást jelentő pozitív emberi kapcsolatokat, a szeretet útját ott, ahol állapota szerint a kötelességei is volnának, annak a lénye egy idő után magának is pokollá válik.

 

Miért?

 

Mert ha nem tűr mást, csak saját igazát és a közvetlen anyagi hasznát, esetleg érzelmi jellegű érdekeit, márpedig a folyamatos „egyéniesedés” ebbe az irányba hat – akkor szükségképpen elmagányosodik. Kevesen tudnak boldogok lenni mondjuk egy összkomfortos barlangban…

 

Milyen más előrelépés képzelhető el ott, ahol az “egyénné válás” ennyire elkerülhetetlen?

 

Az ember védi magát, de lelke mélyén ott lapul az állat is. Nincs rajta mit szégyellni, sajnos így van – igaz, rá rendszert építeni már nem túl elegáns. Az ó-emberhez tartozó dologról van szó. Mindenkiben ott rejtőzik a „vad”, s ez vagy a territóriumát védi és elűzi róla vetélytársait, vagy eleve falkába verődve próbál megküzdeni az életben maradásért (nem a „túlélésért”, ami a survival szolgai, betű szerinti, magyartalan fordítása) – ez esetben viszont folyamatosan a csoportban betöltött sorszámáért, rendfokozatáért harcol. Alfától ómegáig akad lehetőség bőven:  „…even epsilons are usefull” mondja Huxley a Szép új világ-ban…

Az individuáció kifejezetten biztatja bennünk úgy a területvédő, mint a rangért küzdő harcost, s gyakorlatilag mindenkit csatába vezényel. A keresztyénség eddig az egyetlen tanítás, amely azt mondja a világnak: az egész emberiség a “te falkád”, nem kell senki ellen ősellenségként harcolj; ami pedig rangodat illeti, tied az „egyes” szám – hiszen Isten gyermeke vagy! Jézusról olvassuk az evangéliumban: „Az övéi közé jött, de az övéi nem fogadták be. Akik azonban befogadták, felhatalmazta őket, hogy Isten fiaivá legyenek, azokat, akik az ő nevében hisznek.” (Ján 1,11-12) Ha valaki tudja már, mit jelent Isten gyermekének lenni, többé nincs szüksége ütközetekre, hogy magát bizonyítsa.

Gyilkosok ellen persze a keresztyéneknek is meg kell magukat és családjukat védeniük, ez világos – tehát véletlenül sem a butaság kultuszáról van szó. Elképesztő, hogy humanizmus és szolidaritás címen mit összehordanak ma az emberek. Megváltónk parancsa világos: „…legyetek okosak, mint a kígyók, és tiszták, mint a galambok!” (Mát 10,16) – vagyis szó sem lehet a keresztyénség és az ostobaság összetévesztéséről. Önvédelemre mindenkinek joga van, s ha tényleg hiszi, hogy teste a „Szentlélek temploma” (1Kor 6,19), akkor ez még kifejezetten kötelessége is.

 

Megfeleltethető-e a jézusi parancsban szereplő „okosság” a bölcsességnek?

 

Ha valamire két szó van, az sosem jelenti pontosan ugyanazt – ezt bibliai filológia nélkül is kijelenthetjük. Okosság az értelmünk használata, a bölcsességben viszont mindig ott az istenfélelem is. A Szentírás nagy mondanivalója nem annyi, hogy legyen eszed – ezt sokan hangoztatják a világban is. Látjuk, pusztán ilyen alapon hová jut egy egész civilizáció is, ha eltűnik belőle az életnél is nagyobb, örök Teremtő tisztelete. Ma Európa itt tart: kereskedni, tudományt művelni, művészeteket pártolni tud, még emberségesnek tűnő gesztusokra is hajlandó, de magába szállni nem. Végleges összeroppanása jelenleg éppen másodpercek kérdésének tűnik.

 

Akkor tehát mi a bölcsesség?

 

Olyasmi, aminek kezdete „az Úrnak félelme.” (Péld 9,10  Jób 28,28  Zsolt 111,10 ) Ahol ezt kiiktatják, ott rossz dolgok történnek. Nem a vallásos tanok recitálásáról beszélek, erre van példa elég – hanem a valódi istenfélelemről, aminek lényege az Örökkévaló hangjának hallása. Annak a “szónak”, amely „kezdetben az Atyánál volt, és ami által a világ is teremtetett” (Ján 1,1-3) – ez pedig nem más, mint az önmagán túláradó isteni szeretet, a törvényadó szellem. Ahol ez a bázis, ott lesz útmutatás is, és az ember nem téved el. A fanatizmus viszont igazi ál-alakzat: úgy tűnik róla, mintha nagyon “nagy” vallásosság lenne, általában önmagát is ezzel áltatja – holott pontosan a gyermeki odaadás és égre hangolódás, tehát a tulajdonképpeni kegyesség hiányzik belőle. Ezért mindig agresszív, sosem támogató.

 

És a bölcsesség?

Az mindig támogat. Szeretem Marcus Aureliust, a „filozófus császárt”, aki itt Pannoniában, a Garam partján írta éjszakánként sátrában görögül – sztoikus gondolatait, miközben a kvádok ellen védte seregeivel a római birodalmat:

“Mi a rosszindulat? Az, amit már gyakran láttál. Ha valami történik veled, gondolj rá tüstént: ez is olyasmi, amit már többször láttál. Általában fenn és lenn ugyanazokat a dolgokat találod: tele van velük a régi idők, a közbeesők és az új idők történelme, tele vannak a városok, és a családi tűzhelyek. Újat semmit sem találsz, minden a megszokott és rövid ideig tartó.”

Egy római császár megnyugvást talál, mert a jót fedezi fel a rosszindulat soha meg nem szűnő jeleit szemlélve is! Azt mondja, ez mindig is így volt, nincs benne semmi új és rendkívüli – s tudjad, hogy rövid ideig tart, nem örökké, ha utadat nehezíti…

 

Akkor a ráhagyás a bölcsesség…?

 

Semmiképpen. A szőlőt kapálni kell, a zöldséges veteményt pedig gyomlálni. Kertművelés elképzelhetetlen a gazok irtása nélkül. A gyomlálás a magasabb élet védelme, amire saját lelkünkben is mind rászorulunk. Aki nem gyomlál, annak elvadul a kertje – s egy idő után már nem marad benne más, csak parlagfű vagy majomkenyérfa, mint Exupery-nél. Bölcsesség csak gondozott lelkekben terem. Mindig is meg kellett dolgozni azért, ami magasabb érték – egyszerűen nem szokott magától megteremni.