4. fejezet

 

Vezérszavak:  Éber életterv. Individuáció. Szári a médiában. Keresztyénség és ostobaság. Jog az önvédelemhez. Legyetek okosak, mint a kígyók! Even epsilons are usefull.  Mi a bölcsesség? A fanatizmus igazi ál-alakzat. A gyomlálás, mint a magasabb élet elleni erők megszüntetése.


 

 

Mit jelent az „éber életterv”, és hogyan lehet ahhoz eljutni?

 

Az élet tulajdonképpen egy sötét, nyugodni nem tudó, kielégíthetetlenül önmagára sóvárgó hatalom. A vele megküzdeni nem képes mai ember jobb híján távoli galaxisok termékének tekinti, amit üstökösökkel ideszállított eredetűnek vél. Ez persze semmit nem old meg rejtélyéből, viszont jól kifejezi a modern ember idegenségét saját létezésében. Életünk kezeléséhez is nagyjából úgy értünk, mint egy kétéves gyerek a szülei okos-telefonjához: szájába veszi, megnyomkodja, összenyálazza, magára ejti, eldobja, aztán sír, hogy hova tűnt… Aki pedig elvileg már kezelni tudja ezt a „telefont”, hogy a képnél maradjunk, az ostobaságokat beszél rajta, s ott felejti valahol, úgy kell fölhívja magát egy másikon, hogy megtalálja, hol is rejtőzik „ő maga” – és van még egy pár érdekes jelenség. Láthatólag nem vagyunk túl nagy szakértői életünknek. Vannak persze “fejlett élettechnikával” bírók, akiket Ady fürge huncutoknak titulál – ők meglelik a módját, hogy miként vehetnek a tálból mások előtt. De összesen ennyi az előnyük.

 

Elég lehangoló, ha így van…

 

Amit a bibliai gondolkodás „életnek” nevez, az eleve más. Hogy pontosan micsoda, ahhoz el kell olvasni az evangéliumokat. „Éber életterv” annyi, mint tanulni a saját sorsunkból, s az előttünk járt nemzedékek ránk hagyott tudásából, a hagyományból is (ennek Szentlélektől hitelesített hányadát hívjuk igének) – hogy ne ismételjük utunkon folyton ugyanazokat a hibákat. Anyagilag gyarapodni például mindenki akar, aki nem kapott szüleitől jobb programot – aztán amikor tényleg mindene megvan, sőt még annál is több, szétnéz és kiderül, hogy a „minden” becsapta, mert valójában semmi. Új kezdetre, értelmes programra volna szükség – de honnan és mit? Akkor jönnek, pótszerként a kéznél levő őrületek: a testi nyűgök, a szomatizálás, a családi és más drámák – mert az ürességet be kell valamivel tölteni. Aki azonban lelki értelemben éber, az tud korrigálni, éspedig elsősorban saját magán – hiszen ez a létező legszükségesebb „nyersanyag”, ami ráadásul holtig kitart mellettünk és megkerülhetetlen is.

 

Például mit korrigál?

 

Vegyük a legfontosabbat: úrrá lesz a lelkében megjelenő képeken. Ezek teremtik ugyanis magát az életet, mivel messzemenően befolyásolják döntéseinket. Mindenkinek meg kell tanulnia semlegesíteni magában bizonyos emberi állapotokat – például a nagyon ígéretes, de csapdát rejtő vágyálmok eluralkodását, aztán az irracionális, ok nélküli szorongást, vagy a destruktív és életellenes gyűlöletet, ami mindig kivetítés. Ezek tulajdonképpen képek, vagy mindenesetre ahhoz hasonló víziók formájában merülnek fel a lélekben, amint a folyóból gyanútlanul ivó antilopok előtt is egyszer csak ott a krokodil tátott szája. Sokan nem tudnak megküzdeni, és áldozatául esnek saját képzeteiknek.

A bensőnk  „kézbevételének” tudása a felnőtté válás fontos mozzanata, ami legalább annyira lényeges, mint járni megtanulni. Legyenek az embernek álmai, fűtsék a szívét távlatok, amik mögött érzelmek és lobogás rejlik, szerezzen is önbizalmat ezek megvalósításával, de ne tarolják le, ne hajtsák a rabszolgaságukba, mondhatjuk úgy, ne falják fel. (2Pét 2,19) Aki a „maga emberévé” tudott válni, vagyis nincs tehetetlenül kiszolgáltatva az érzéseinek, s a lelkében felmerülő képek fölött is megszerezte már az uralmat, a tárgyilagosságot, annak lehet továbblépnie.

 

Hová?

 

A nyugati civilizációban élők ma egyöntetűen az individuáció útját járjuk. Régen a közösség határozott meg mindent, kijelölte az emberek helyét és dolgát – most viszont megkerülhetetlen, hogy ki-ki egyénné nőjön fel, vagyis a felelősséget magáért személyesen vállalja – senki nem gondolkodik helyette. Erre éppen a közösségek drámai sebességgel való megszűnése, némelykor szándékos lejáratása ill. lezüllesztése kényszeríti az embereket, de általában az életben maradási, érvényesülési ösztön is ebbe az irányba hat.

Indiában láttam, hogy a napilapok első és utolsó, legnézettebb oldalain propagandát folytatnak a hindu nők ősi, színes viselete, a szári ellen – a farmernadrág elterjesztéséért. Kinek az érdeke?  Azoknak a nemzetközi befektetőknek, akiknek nem számít egy nép kultúrája és önazonossága, szimbólumai, csak a közvetlen pénzügyi haszon, a médiát pedig anyagi erejüknél fogva könnyen meg tudják szerezni. Ami ma egyébként is kizárólag pénz dolga, tegyük hozzá – az egyszerű ember meg úgy érzi lemarad, ha nem „halad a korral”, s nem aszerint él, amint diktálnak neki.

 

Ennyire manipulálhatók volnánk?

 

Ma ilyen a világ, és a nevezetes „európai értékeink” is ezeket a viszonyokat védik a legjobban. Minden úgy van berendezve, hogy látszólag az egyén szabadsága és helytállása a döntő – az igazi erők viszont arc nélküliek, nem is látjuk őket. A nagy individuáció folyamatosan kápráztató „hősöket” és celebeket produkál a közös térben: ezeknek hírnévvel fizet, amit aztán visszavásárol tőlük reklámfelület formájában.

Mindennek természetesen bőven vannak árnyai: ez a modell ugyanis önzővé és erőszakossá tesz. Hatékony, de nem túl kellemes emberi vonások – amik efféle közegben immár csaknem nélkülözhetetlenek. Az „egyéniséggé” váló ember atomizálja a társadalmat, felszámolja annak élő szövetét, hiszen önmagáért küzd még saját társával szemben is – a nagy kérdés köztük rendszerint összesen az, hogy kinek lesz igaza. Ide tartozik azonban az utcán két apróságával ballagó fiatal anya is, aki elmélyülten nyomkodja mobilját ahelyett, hogy gyermekeivel beszélgetne – barátnői posztolásai jobban érdeklik… Ha valaki nem találja a feloldódást jelentő, pozitív emberi kapcsolatokat, a szeretet útját ott, ahol állapota szerint a kötelességei is volnának, egy idő után magának is pokollá válik.

 

Miért?

 

Mert ha nem tűr mást, csak saját igazát és a közvetlen, érzelmi jellegű érdekeit, márpedig a folyamatos „egyéniesedés” ebbe az irányba hat, akkor szükségképpen elmagányosodik. És kevesen tudnak boldogok lenni mondjuk egy összkomfortos barlangban.

 

Milyen más lelki előrelépés képzelhető el ott, ahol az egyénné válás ennyire elkerülhetetlen?

 

Az ember védi magát, és lelke mélyén ott lapul az állat is. Nincs rajta mit szégyellni, ez sajnos így van – igaz, rá rendszert építeni sem túl elegáns. Az ó-emberhez tartozó dologról van szó. Mindenkiben ott rejtőzik a „vad”, s ez vagy a territóriumát védi, és lehetőleg elűzi róla vetélytársait, vagy pedig eleve falkába verődve próbál megküzdeni az életben maradásért (nem a „túlélésért”, ami a survival szolgai fordítása) – ez esetben viszont folyamatosan a csoportban betöltött sorszámáért, rendfokozatáért harcol. Alfától ómegáig akad lehetőség bőven:  „…even epsilons are usefull” mondja Huxley a Szép új világ-ban…

Az individuáció kifejezetten biztatja bennünk mind a területvédő, mind pedig a rangért küzdő harcost, s gyakorlatilag mindenkit valamilyen csatába vezényel. A keresztyénség eddig az egyetlen olyan tanítás, amely azt mondja a világnak: az egész emberiség a “te falkád”, nem kell senki ellen ősellenségként harcolj, ami pedig a rangodat illeti, tied az „egyes” szám – hiszen Isten gyermeke vagy! Jézusról olvassuk: „Az övéi közé jött, de az övéi nem fogadták be. Akik azonban befogadták, felhatalmazta őket, hogy Isten fiaivá legyenek, azokat, akik az ő nevében hisznek.” (Ján 1,11-12) Ha valaki tudja, mit jelent Isten gyermekének lenni, annak már nincs szüksége ütközetekre ahhoz, hogy magát bizonyítsa.

Gyilkosok ellen persze a keresztyéneknek is meg kell magukat védeniük, ez mainapság napnál világosabb – tehát véletlenül sem a butaság kultuszáról van szó. Elképesztő, hogy humanizmus és szolidaritás címen mit összehordanak ma az emberek. Megváltónk parancsa világos: „…legyetek okosak, mint a kígyók, és tiszták, mint a galambok!” (Mát 10,16) – vagyis szó sem lehet a keresztyénség és az ostobaság összetévesztéséről. Önvédelemre mindenkinek joga van, s ha tényleg hiszi, hogy teste a „Szentlélek temploma” (1Kor 6,19), akkor ez még kifejezetten kötelessége is.

 

Megfeleltethető-e a jézusi parancsban szereplő „okosság” a bölcsességnek?

 

Ha valamire két szó van, az sosem jelenti pontosan ugyanazt, ezt minden bibliai filológia nélkül is kijelenthetjük. Okosság az értelmünk használata, a bölcsességben viszont mindig ott az istenfélelem is. A Biblia nagy mondanivalója nem annyi, hogy legyen eszed – ezt sokan hangoztatják a világban is. Látjuk azonban, ilyen alapon hová juthat akár egy egész civilizáció is, amint eltűnik belőle az életnél nagyobb, örök Teremtő tisztelete. Ma Európa például itt tart: kereskedni, tudományt művelni, művészeteket pártolni tud, még emberségesnek tűnő gesztusokra is hajlandó, de magába szállni nem. Összeroppanása jelenleg éppen másodpercek kérdésének tűnik.

 

Akkor tehát mi a bölcsesség?

 

Valami olyasmi, aminek kezdete mindenképpen „az Úrnak félelme.” (Péld 9,10  Jób 28,28  Zsolt 111,10 ) Ahol ezt kiiktatják, ott rossz dolgok történnek. Persze, nem a vallásos tanok recitálásáról beszélek – erre van példa elég – hanem a valódi istenfélelemről, aminek lényege az Örökkévaló hangjának meghallása. Annak a “szónak”, amely „kezdetben az Atyánál volt, és ami által a világ is teremtetett” (Ján 1,1-3), ez pedig nem más, mint az önmagán túláradó isteni szeretet, és törvényadó szellem. Ahol ez a bázis, a kiindulás, ott lesz útmutatás is, és az ember nem téved el. A fanatizmus például igazi ál-alakzat: úgy tűnik róla, mintha nagy vallásosság lenne, önmagát is ezzel áltatja – pedig pontosan az igazi, gyermeki odaadás és égre hangolódás, tehát a tulajdonképpeni kegyesség hiányzik belőle. Ezért mindig agresszív, sosem támogató.

A bölcsesség viszont támogat. Szeretem idézni Marcus Aureliust, a „filozófus császárt”, aki itt Pannoniában, a Garam partján írta éjszakánként sátrában – görögül – sztoikus gondolatait, miközben a kvádok ellen védte seregeivel a római birodalmat:

“Mi a rosszindulat? Az, amit már gyakran láttál. Ha valami történik veled, gondolj rá tüstént: ez is olyasmi, amit már többször láttál. Általában fenn és lenn ugyanazokat a dolgokat találod: tele van velük a régi idők, a közbeesők és az új idők történelme, tele vannak a városok, és a családi tűzhelyek. Újat semmit sem találsz, minden a megszokott és rövid ideig tartó.”

Íme, egy ókori hadvezér megnyugvást talál, mert a jót fedezi fel még a rosszindulat soha meg nem szűnő jeleit szemlélve is! Azt mondja, ez mindig is így volt, nincs benne semmi új és rendkívüli – s tudjad, hogy rövid ideig tart, nem örökké, ha utadat nehezíti…

 

Akkor tehát a ráhagyás volna a bölcsesség?

 

Semmiképpen. A szőlőt kapálni kell, a zöldséges veteményt pedig gyomlálni. A kertművelés elképzelhetetlen a gazok irtása nélkül. A gyomlálás a magasabb élet védelme, amire saját lelkünkben is mind rászorulunk. Aki nem gyomlál, annak elvadul a kertje – s egy idő után már nem marad benne más, csak parlagfű. Bölcsesség is csak a gondozott lelkekben terem. Mindig is meg kellett dolgozni azért, ami magasabb érték: nem szokott magától megteremni.