Igehirdetés 2009. április 12. Húsvét I. nap
A kő el van hengerítve
Lekció: Márk 16,1-13
Textus: Márk 16,3-4
„Erről beszélgettek egymás közt: Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt bejáratáról? Ekkor felnéztek, és látták, hogy a kő el van hengerítve. Pedig az igen nagy volt.”
Imádkozzunk!
Feltámadott Jézus, hozzád száll az imádság és a dicsőítő ének, aki legyőzted a bűnt, a szenvedést és a halált. Húsvét reggelén leborulunk előtted, aki Fénylő Győztes vagy. Küzdöttél és győztél: vállaltad a kereszt gyalázatát, magadra vetted a bűn minden büntetését, s a végső szeretetig hűséges maradtál. Láttuk nagypénteki szenvedő arcodat, és láttuk magunkat is – milyen az ember nélküled, te ellened. Ám látunk húsvéti reggelén, mint fénybe öltözött Megváltónkat, aki túljutottál a síron, s kijöttél az értünk vállalt kárhozatból. Fogadj a tiéidnek, hadd legyünk néped, és hadd legyünk az általad megtisztultak gyülekezete! Imádkozunk a betegekért, a gyászolókért, az elhagyottakért, a reményvesztettekért, minden vigasztalásra szoruló embertársunkért. Hajolj le hozzánk s töltsd ki ránk kegyelmedet, hogy megtapasztaljuk mi is feltámadásod erejét, és a tőled való, dicsőséges, örök életet! Ámen.
Igehirdetés
A húsvét reggeli kő, ami a Jézus sírján van, összegzése minden emberi csődnek. Szerettünk valakit, s nincs többé itt velünk. Hallgattuk tanítását, követtük őt, és most csak véres és összetört, lepedőkbe csavart testére gondolhatunk, amit súlyos sziklakő zár el tőlünk, még az illő végtisztességadást is akadályozva. Ki hengeríti el azt a követ…?
Ott van az útban, nem lehet mozdulni tőle – olyan, mint a legyőzhetetlen ellenség, minden rossz összefoglalása. Nem csak fizikai mivoltában nagy, sőt “igen nagy”, ahogy az evangéliumban olvassuk, hanem jelképként is hatalmas. A véglegesen elromlott, mozdíthatatlan helyzet szimbóluma. S ha igaz az apostol szava, aki „utolsó ellenségnek” nevezi a halált, akkor ez a kő magát az utolsót, a halált is jelképezi. Kicsoda erősebb, ki hengeríti el? Ezt kérdezzük húsvétkor mindannyian. S a válasz Jézus, a Feltámadott!
Az ő lényében, aki ugyanolyan, asszonytól született ember volt, mint magunk, hatalmas isteni energia koncentrálódott. Fizikailag összetörhették római katonák, mikor megkorbácsolták. Lelkileg megsemmisíthették az őt kigúnyoló és leköpdöső zsidók – igazi és végleges létezésében azonban nem tudták megsemmisíteni sem emberek, sem pedig emberen túli, szellemi hatalmasságok! Jézus győzött, amikor volt hite önmagát adni értünk, bűnösökért – s az ő győzelméről szól az “elhengerített kő”, amit a húsvét reggelén láthatunk. Legyen Jézus győzelmének szimbólumává: merítsünk erőt azelőtt nem volt, sem pedig utána meg nem ismétlődött, világmegváltó győzelméből magunk is!
Adjon erőt mindenekelőtt a külső ellenséggel vívott küzdelmeinkhez. Mi emberek úgy vagyunk, hogy ha nincs ellenség, létrehozzuk. Kell valaki, akire haragudhatunk, vétkeit felsorolhatjuk – így szoktunk könnyíteni a lelkünkön. Jól esik mások hibáit felsorolni, haragunknak, keserűségünknek tárgyat találni – a szociológiai vizsgálatok szerint még csoportok is akkor tudnak tartósan együtt maradni, ha találnak közös ellenséget. Aztán ha van, már nehéz megválni tőle. Bilinccsé lesz, beszűkíti az életünket, elveszi a derűs láthatárt. Szomorú kép ez rólunk, emberekről – pedig igaz. A világ történelmének gerincét a háborúk és a népek ellenségeskedései teszik ki, ebből kell még érettségizni is – és sajnos, sokszor az egyes ember életének sincs nagyobb vagy egyáltalán érdekesebb témája…
Az ige azonban más úton jár, amikor azt mondja: nem “test és vér ellen”, nem egy másik ember ellen van tusakodásunk – hanem a bennünk lakó lelki és szellemi erők ellenében! (Ef 6,12) Azt mondja ki ezzel, hogy rossz úton járunk, ha rokonokban, ismerősökben, szomszédokban vagy munkatársakban ellenségeket látunk, lelki életünk részévé tesszük a hadakozást – tehát külső ellenségek által határozzuk meg magunkat. Biztos vagyok benne, hogy így kell érteni a felfoghatatlanul magas krisztusi mértéket: “Szeressétek ellenségeiteket…!”
Ez nekünk magunktól nem megy, s nem is mehet, mert mi nem ilyenek vagyunk. Ó-emberünkben élve szükségünk van az ellenségre, s ha nincs, hát keresünk. Így van ez – sokan tényleg ebben élik le az életüket: s ebben is halnak meg. Egészen a Jézus győzelméig! Amikor azonban a kő, ami a mi szívünket is elzárja, végre elhengeredik, mert a Jézus “feltámadásának ereje” átalakítja a valóságot (Fil 3,10) – attól kezdve magától értetődő, hogy igenis tudjuk szeretni ellenségeinket. Azokat, akiket hagytunk, hogy az élet, vagy akár a saját lelkünk megtegyen “ellenségnek.” Valaki azt mondta, jól tennénk, ha gyakrabban szembesítenénk a róluk bennünk élő képet valódi mivoltukkal, mert talán kiderülne, nem is olyanok – mindenesetre nem csak olyanok, amilyeneknek mi akarjuk látni őket!
Húsvét reggele azonban még ennél is többet mond! Teljesen szabad az ember – ha Jézus győzött, és nincs többé ott a kő a sírján! Egy gyermekeknek és fiataloknak szánt evangéliumi filmben láttam a képet, amint hatalmas harsonaszó mellett fényoszlop tör elő a sziklasírból, s mint könnyű papírdarabot röpíti el a sír szájáról a súlyos követ, amikor a Feltámadott előjön! Őt magát alig látjuk, fényből van a teste – de a tonnás kő játékszerként engedelmeskedik a Feltámadott erőinek! Ezt a felismerést, ezt a tapasztalást kívánom minden, még külső ellenséggel küszködő embertársamnak!
Ő azonban legyőzte a belső ellenségeket is. Azokból is akad bőven. Félelem és gond, a világ bizonytalansága, ami beszivárog a lelkünkbe s megmérgezi még a hitünket is… Mainapság van okunk rá éppen elég. Nem tudjuk, meddig tart, és hogyan lesz vége. Ezek az ellenségek már nem kívülről valók, valóban bennünk teremnek. Egészen úgy, mint kertben a gyomok – akkor is ott vannak, ha senki nem veti őket…! A mi szívünkben is sok minden megterem, aminek nem lenne ott a helye. Persze, a világ segít ebben, hiszen csak az nem látja, aki behunyja a szemét, hogy alig van műsor, ami nem arról szólna, hogy most mitől kell aggódni: mérgezéstől, fertőzéstől, aszteroidától, a nap kihűlésétől, árdrágulástól, tönkremenéstől… Aztán azt is látjuk, mert nem lehet nem látni, hogy délutáni főműsoridőben tudatosan züllesztik gyermekeinket, tanítanak nekik olyan életpéldákat, amik hosszú távon mérgezik a lelküket s tehetik örökre lelki roncsokká őket. Aztán főleg a kilátástalanság sugalmazása, hogy úgyis tehetetlen az ember – soroljuk tovább?
De még ez is mind semmi ahhoz, ami saját “kertünkben”, azaz szívünkben gyomként megterem. Mi tartozik ide? Bármi, amit eluralkodva oly súlyos szerephez engedünk jutni, ami nem illeti meg. Az aggódás például biztosan ilyen. Nem véletlen, hogy Jézus Isten országa egyik legnagyobb ellenségének látja, s azt mondja, ne aggódjatok a holnapi nap miatt sem, elég minden napnak a maga baja: keressétek először Istennek országát s az ő igazságát, és minden egyebek megadatnak néktek! (Mát 6,33-34) Az elhengerített kő húsvét reggelén azt jelenti, hogy nincs belső ellenség, rosszkedv, szégyen, magánosság, szenvedély vagy kilátástalanság, ami felett ne lenne úr a Feltámadott! Vigyük csak őhozzá ezeket, beszéljük meg vele a dolgot – s szépen kiderül majd mindről, amint ő, a Feltámadott uralkodhat végre a szívünkben, hogy nincs már hatalmuk felettünk. Így lesz az elhatalmasodott vágyakkal, az indokolhatatlan félelmekkel, s így lesz az önmagunk értéke felőli kétségeskedéssel is. Jézus legyőzte ezeket – nincs ott a kő sírján húsvét reggelén!
Az elhengerített kő azonban nem csak a külső, s nem csak a belső ellenségek feletti Úrról szól, hanem arról is, aki még az „utolsó ellenséget” – a halált is legyőzte. Ezt a témát nem szokás érinteni; ahol lehet, el is kerüljük, nem beszélünk róla. Mintha valami szégyenletes és alattomos ellenségről lenne szó, akivel szemben a legfőbb fegyver az, hogy nem beszélünk róla – s akkor nincsen… Ami persze önáltatás reggeltől estig, még akkor is, ha a halál a mindennapjainkban ritka vendég.
Azért végigkíséri egész életünket: mindig gondolunk rá, s amikor nem beszélünk róla, akkor is sokszor róla van szó. A muzulmánok egyik szent irata úgy szól a “halál angyaláról”, mint amelynek 4000 szárnya és 70 000 lába van. Egész testét szemek és nyelvek borítják. Minden lelkes élőlénynek, embernek ott van az ő testén egy arca, füle, szeme és keze. A számok az ember számával megegyeznek. Az ember lelkét éppen az a kéz viszi el a haldokló testétől, amelyik a halálangyal testén az övé, és azzal az arccal néz rá, amelyik a szemlélőhöz tartozik. Ami képbe öltözött megfogalmazása annak, hogy mindnyájan a saját halálunkkal halunk meg – vagyis nem csak életünk, hanem a halálunk is pontosan a miénk. Van ebben valami vigasztaló, hogy ily közeli, személyes tartozékunk a saját halálunk – pedig nem is tudunk róla. Mi európaiak eltávolítjuk magunktól, nem gondolunk rá és főleg nem beszélünk róla. De jön velünk egy titokzatos árnyék formájában, s nem véletlen, hogy a költő így kiált fel, amikor a dolgok értelmére, az élet végső kifutására gondol: „Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni…” (Madách: Az ember tragédiája, 15. szín)
Aki Krisztusban van, annak nem kell “azt a véget” elfeledni. Húsvéti hittel vallhatja, amit az előbb énekeltünk is:
„Hol van, koporsó hatalmad? Elvesze nyert diadalmad.
Hová lőn, ó halál a fúlánk, Melyet fensz már régóta reánk?
Már nem rettegünk miatta, Mert Jézus meghódoltatta
Ama félelmek királyát, Megnyitván sírjának száját.”
(347. dics. 2. v.)
E hitet azonban nincs ember, aki kisajtolhatná magából. Ez a feltámadott Krisztus közvetlen és szabad ajándéka: azok számára, akik a főhelyet átadták a szívükben őneki. Az ilyen ember tudja, hogy nem a betegségben fog meghalni, hanem addig él, ameddig az élő Isten adja neki életet. Az pedig pontosan úgy és akkor lesz jó, ahogyan ő adja! Így kell érteni, hogy “meghal a halál.” Így lehet az elmúlás uralta emberből Krisztus megszabadítottja, olyan lény, akin nem az uralkodik többé, hanem a feltámadott s élő Krisztus, s az ő élete. Az ilyen, bár maga is mulandó, de nem retteg már ettől, mert új életre támadott fel Krisztussal. Megtalálta élete sebezhetetlen központját: igazi énjét, tulajdonképpeni önmagát. A lelket, mely Istenből való, s amely – visszatér őhozzá, aki adta. (Préd 12,7)
Kívánom, hogy az első húsvétkor elhengerített kő jelentse nekünk is a győzelmet, amit Jézus hozott! Külső ellenségeinken, hogy egyre kevésbé, végül egyáltalán ne legyenek – a szeretet által, amit ő ad. Belső ellenségeinken úgy, hogy másnak nagyobb uralmat ne adjunk lelkünkön, mint őneki. A halál felett pedig, az „utolsó ellenségen” úgy, hogy biztatására hittel hisszük, s boldogan valljuk: “Jézus feltámadott – valóban feltámadott!” Rajtunk, övéin nincs már uralma annak, akit ő legyőzött – általa “meghalt a halál!” (Jel 20,14) Így is legyen számunkra, most és minden időben! Ámen.
