A kő el van hengerítve

Igehirdetés 2009. április 12. Húsvét I. nap

A kő el van hengerítve

Lekció: Márk 16,1-13
Textus: Márk 16,3-4

„Erről beszélgettek egymás közt: Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt bejáratáról? Ekkor felnéztek, és látták, hogy a kő el van hengerítve. Pedig az igen nagy volt.”

Imádkozzunk!

Feltámadott Jézus, hozzád száll az imádság és a dicsőítő ének, aki legyőzted a bűnt, a szenvedést és a halált. Húsvét reggelén leborulunk előtted, akit mint fénylő győztest ünnepelünk. Te küzdöttél és győztél, vállaltad értünk a kereszt gyalázatát, magadra vetted minden bűn büntetését, és egészen a végső szeretetig hűséges maradtál. Láttuk nagypénteki véres és szenvedő arcodat, és láttuk magunkat is, milyen az ember nélküled, és ellenedben. És látunk ezen a húsvéti reggelen, mint ragyogó fénybe öltözött Megváltónkat, aki túl jutottál a síron és kijöttél az értünk vállalt kárhozatból. Fogadj el minket a tiéidnek, hadd legyünk a te néped, és hadd legyünk az általad valóban megtisztultak gyülekezete. Imádkozunk a betegekért, a gyászolókért, az elhagyottakért, a munkájukat elvesztettekért, minden szükséget látó, vigasztalásra szoruló embertársunkért. Hajolj le hozzánk és töltsd ki ránk kegyelmedet, hogy mi is megtapasztaljuk most feltámadásod erejét, és a tőled való új életet. Ámen.

Igehirdetés

A húsvét reggeli kő, ami a Jézus sírján van, szinte összegzése mindenfajta emberi csődnek. Szerettünk valakit, és nincs többé itt velünk. Hallgattuk a tanítását, követtük őt, és most csak véres és összetört, lepedőkbe csavart testére gondolhatunk, amit egy súlyos sziklakő zár el tőlünk, még az illő végtisztesség adását is akadályozva. Ki hengeríti el nekünk ezt a követ?
Ott van az útban, nem lehet mozdulni tőle – olyan, mintha valami legyőzhetetlen ellenség volna, minden rossz összefoglalása. Nem csak fizikai mivoltában nagy, sőt, igen nagy, ahogy olvassuk Márk evangéliumában, hanem mint jelkép is hatalmas ez a kő. A maga mozdíthatatlan súlyával olyasminek tűnik, mintha a véglegesen elrontott helyzetek szimbóluma volna. És ha igaz az apostol szava, aki „utolsó ellenségnek” nevezi a halált, akkor ez a kő sok-sok ellenséget, és magát az utolsót, a halált is jelképezi. Kicsoda erősebb ennél a kőnél, ki hengeríti el nekünk? Ezt kérdezzük ezen a húsvéton mindannyian. És a válasz ez: Jézus, a Feltámadott. Az ő lényében, aki ugyan olyan, asszonytól született ember volt, mint mi magunk valahányan, hatalmas isteni energia koncentrálódott. És noha fizikailag összetörhették a római katonák, amikor megkorbácsolták, lelkileg megsemmisíthették az őt kigúnyoló és leköpdöső zsidók, igazi és végleges létezésében nem tudták megsemmisíteni őt sem emberek, sem pedig emberen túli, szellemi hatalmasságok. Jézus győzött, amikor volt hite önmagát adni értünk, bűnös emberekért – és erről az ő hatalmas győzelméről szól az elhengerített kő, amit a húsvét reggelén láthatunk.
Legyen ezért ez az elhengerített kő most nekünk is a Jézus győzelmének szimbólumává, és merítsünk erőt mi is a magunk küzdelmeihez ebből a sem azelőtt nem volt, sem az óta meg nem ismétlődött, világot megváltó győzelemből!
Merítsünk erőt, mindenek előtt a külső ellenségekkel vívott küzdelmeinkhez. Mi emberek úgy vagyunk, hogy ha nincs ellenségünk, szinte létrehozzuk azt. Kell valaki, akire haragudhatunk, akinek vétkeit felsorolhatjuk, mert így szoktunk könnyíteni a lelkünkön. Valahogy jól esik mások hibáit felsorolni, haragunknak tárgyat találni – a tapasztalat szerint még csoportok is akkor tudnak tartósan együtt maradni, ha találnak közös ellenséget. Aztán amikor van, akkor már nehéz megválni tőle. Az ellenség bilinccsé lesz, elveszi a szabadságunkat, beszűkíti az életünket, elveszi a derűs láthatárt tőlünk. Elég szomorú kép ez rólunk, emberekről, pedig nagyon sokszor igaz. A világ történelmének gerincét is szinte a háborúk és a népek ellenségeskedései teszik ki, és sajnos, az egyes ember életének is olyan sokszor nincs nagyobb és nincs érdekesebb témája.
Jézus azonban egészen más úton jár, amikor azt mondja nekünk igéjében, hogy igazából nem test és vér ellen, vagyis nem egy másik ember ellen van nekünk, embereknek tudakodásunk, hanem a bennünk lakó lelki és szellemi erők ellenében. (Ef. 6,12) Azt mondja ki ezzel, hogy egészen rossz úton járunk, amikor rokonokban, ismerősökben, szomszédokban vagy munkatársakban, egyszóval emberekben ellenségeket látunk, a lelki életünk részévé tesszük az ellenségeskedést, vagyis külső ellenségek által határozzuk meg magunkat. Egészen biztos vagyok benne, hogy így kell érteni azt a felfoghatatlanul magas krisztusi mércét, hogy szeressétek ellenségeiteket.
Ez nekünk nem megy, és nem is mehet, mert mi nem ilyenek vagyunk. Nekünk, ó-emberünkben élve, gyakran nagyon is szükségünk van az ellenségre, és ha nincs, hát létrehozzuk őt magunknak. Így van ez velünk, és nagyon sokan tényleg ebben is élik le az életüket, és ebben is halnak meg – egészen a Jézus győzelméig. Amikor az a kő azonban, ami nem csak az ő sírját, hanem bizony a mi szívünket is elzárja, végre elhengeredik, vagyis a Jézus feltámadásának ereje átalakítja a valóságot, attól kezdve magától értetődő, hogy már tudjuk szeretni az ellenségeinket. Azokat az embereket, akiket hagytunk, hogy az élet, vagy akár a saját lelkünk megtegyen ellenségnek. Valaki azt mondta, hogy nagyon is jól tennénk, ha gyakrabban szembesítenénk az ellenségeinkről bennünk élő képet az ő valódi mivoltukkal, mert akkor kiderülne, hogy nem olyanok, vagy nem csak olyanok, amilyeneknek mi akarjuk látni őket.
Húsvét reggele még ennél is többet mond nekünk: szabad lehet az ember lelke, mert Jézus győzött, nincs többé ott a kő a sírján! Egy gyermekeknek és fiataloknak szánt evangéliumi filmben láttam a képet, amint hatalmas harsonaszó mellett fényoszlop tör elő a sziklasírból, és mint valami könnyű papírdarabot röpíti el a sír szájáról a hatalmas követ, amikor a Feltámadott előjön. Őt magát szinte alig látjuk, fényből van a teste, de a hatalmas kő egy apró játékszerként engedelmeskedik a Feltámadott Jézusban lakó erőnek. Ezt a lelki tapasztalást kívánom minden, most még külső ellenséggel küszködő embertársamnak!
De ő legyőzte nem csak a külső, hanem a belső ellenségeket is. Mert azokból is akad bőven. Soroljuk őket? Félelem és gond, a világ bizonytalansága, ami beszivárog a lelkünkbe és megmérgezi néha még a hitünket is. Mainapság van okunk rá éppen elég. Nem tudjuk, meddig tart és hogyan lesz vége. De ezek az ellenségek már igazán nem kívülről valók, hanem valóban mibennünk magunkban teremnek. Egészen úgy, mint a kertben a gyomok, hogy akkor is ott vannak, ha senki nem veti el őket. A mi szívünkben is sok minden megterem, aminek nem lenne ott a helye. Persze, a világ segít ebben, hiszen csak az nem látja, aki behunyja a szemét, hogy alig van műsor, ami nem arról szólna, hogy most mitől kell aggódni: mérgezéstől, fertőzéstől, árdrágulástól, tönkremenéstől. Aztán azt is látjuk, nem lehet nem látni, hogy délutáni fő műsoridőben tudatosan züllesztik a gyermekeinket, tanítanak nekik olyan életpéldákkal, amik hosszú távon mérgezik a lelküket és teheti őket lelki roncsokká. És a kilátástalanság sugalmazása, hogy úgyis tehetetlen az ember – soroljuk tovább?
De még ez is mind semmi ahhoz képest, ami a mi saját kertünkben, azaz szívünkben gyomként megterem. Mi is tartozik ide? Bármi, ami eluralkodik, és túl súlyos szerephez engedjük jutni a lelkünkben, olyanhoz, ami azt nem illeti meg. Az aggódás például biztosan ilyen. Nem véletlen, hogy Jézus Isten országa egyik legnagyobb ellenségének látja az aggódást, és azt mondja, ne aggódjatok még a holnapi nap miatt sem, elég minden napnak a maga baja – hanem keressétek először Istennek országát és az ő igazságát, és akkor minden egyebek megadatnak néktek. Az elhengerített kő húsvét reggelén azt is jelenti, hogy nincs olyan belső ellenség, legyen az rosszkedv, szégyen, magánosság, szenvedély vagy kilátástalanság, ami felett ne lenne úr a Feltámadott. Vigyük csak oda őhozzá ezeket, beszéljük meg vele a dolgot, és szépen mindről kiderül majd, hogy nincs már hatalma felettünk, amint Jézus, a Feltámadott uralkodhat a szívünkben. Így lesz ez az elhatalmasodott vágyakkal, így lesz a megindokolhatatlan félelmekkel, és így lesz az önmagunk értéke felőli kétségeskedéssel is. Valaki már legyőzte ezeket, ezért nincs ott a kő a sírján húsvét reggelén.
Az elhengerített kő azonban nem csak a külső, és nem csak a belső ellenségek felett úr Krisztusról szól, hanem arról is, aki az „utolsó ellenséget”, a halált legyőzte. Ezt a dolgot általában nem szokás érinteni, és ahol csak lehet, el is kerüljük, nem beszélünk róla. Mintha a halál képében valami szégyenletes és alattomos ellenségről lenne szó, akivel szemben a legfőbb fegyverünk az, hogy nem beszélünk róla, és akkor nincs. Ami persze önáltatás reggeltől estig, még akkor is, ha a halál a mindennapjainkban valóban ritka vendég is volna.
De azért valahogy végig kíséri egész életünket, mindig gondolunk rá, és még amikor nem beszélünk róla, akkor is nagyon sokszor róla van szó. A muzulmánok egyik szent irata úgy szól a halál angyaláról, mint amelynek 4000 szárnya és 70 000 lába van. Egész testét szemek és nyelvek borítják. Minden lelkes élőlénynek, embernek ott van az ő testén egy arca, füle, szeme és keze. A számok az ember számával megegyeznek. Az ember lelkét éppen az a kéz viszi el a haldokló testétől, amelyik a halálangyal testén az övé, és azzal az arccal néz rá, amelyik a szemlélőhöz tartozik. Ami nem más, mint képekbe öltözött megfogalmazása annak, hogy mindnyájan a saját halálunkkal halunk meg, vagyis nem csak az életünk, hanem még a hálunk is pontosan a miénk. Van ebben valami félelmetes, hogy ilyen közeli, szinte személyes tartozékunk a saját halálunk – és nem is tudunk róla. Talán tudatosan is távolítjuk el magunktól, lehetőleg nem gondolunk rá és főleg nem beszélünk róla. De azért jön velünk egy sötét és titokzatos árnyék formájában, és nem véletlen, hogy a költő így kiált fel, amikor a dolgok értelmére, az élet végső kifutására gondol: „Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni!” (Madách: Ember tragédiája, XV. Szín.)
Aki Krisztusban van, annak nem kell „azt a véget” elfeledni. Az ilyen ember húsvéti hittel vallja, amit az előbb énekeltünk is:
„Hol van, koporsó hatalmad? Elvesze nyert diadalmad.
Hová lőn, ó halál a fúlánk, Melyet fensz már régóta reánk?
Már nem rettegünk miatta, Mert Jézus meghódoltatta
Ama félelmek királyát, Megnyitván sírjának száját.” (347.ének 2. vers)
Ezt a hitet azonban, valljuk meg, nincs ember, aki kisajtolhatná magából. Ez a hit a feltámadott Krisztus közvetlen és szabad ajándéka azoknak, akik a fő helyet átadták a szívükben őneki. Az ilyen ember tudja, hogy ő nem a betegségben fog meghalni, hanem addig él, ameddig az élő Isten adja neki az életet. És azt is tudja, hogy az pontosan úgy és akkor lesz jó, ahogyan ő adja, még ha emberi értelmünkkel azt nem is értjük, vagy csak sokkal később értjük meg, utólag.
Így lehet a halál uralta emberből Krisztus megszabadítottja, olyan ember, akin nem a halál uralkodik többé, hanem a feltámadott és élő Krisztus. Az ilyen ember maga is mulandó, de nem retteg már ettől, mert új életre támadt fel ő is Krisztussal. Megtalálta élete sebezhetetlen központját, igazi énjét, tulajdonképpeni önmagát. Azt a lelket, amely Istenből való, és amely lélek visszatér majd egykor őhozzá, aki adta. (Préd. 12,7)
Szívből kívánom, hogy a húsvét reggelén elhengerített kő jelentse minekünk is azt a győzelmet, amit Jézus hozott. Külső ellenségeinken úgy, hogy egyre kevésbé legyenek, végül egyáltalán ne legyenek külső ellenségeink – a szeretet által, amit ő ad nekünk. Belső ellenségeinken úgy, hogy ő az egyetlen igazi úr a lelkek felett, ezért senki másnak nagyobb uralmat ne adjunk a lelkünkön, mint neki magának. A halál felett, az „utolsó ellenségen” pedig úgy, hogy az ő biztatására hittel hisszük, és boldogan valljuk, Jézus valóban feltámadott, így rajtunk, az övéin sincs már végső uralma annak, akit ő már legyőzött. Így legyen. Ámen.

Úrvacsora