5. fejezet

Vezérszavak: Még a bölcsességről. Kincskereső. Hogyan értsük az Ószövetséget? Kovács honvéd. A türelem, mint bűn. „Megtéptem a szakállukat.” Nyugalom és túlreagálás. Enni és élni.

 

Igaz-e, hogy a bölcsességnek semmi köze a tudáshoz, ismerethez, okossághoz?

 

Nem. A Biblia például sokszor egy lélegzetre mondja ki őket úgy, hogy szinonimája egyik a másiknak:  „…A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme; és a Szentnek ismerete az eszesség.” (Péld 9,10) A bölcsesség a Bibliában jelent ezen kívül hozzáértést, szakmai kompetenciát is, amivel például a királyi palota és a templom építésvezetőjének kell rendelkeznie (2Krón 2,13-14), vagy akár egy egyszerű, faragáshoz értő asztalosnak is (Ézs 40,20), az „okos mester” helyén az eredetiben itt a bölcs szó szerepel. Az értés, megértés egyébként ott rejlik a magyar „hozzáértés” szóban is.

Istennél van azonban az igazi „…bölcsesség és hatalom, övé a tanács és az értelem.” (Péld 12,13) Ha emberi bölcsességről van szó, akkor azt rendszerint a mértéktartás, óvatosság és előrelátás értelemben használjuk, de az eredeti bibliai szó magába foglalja a szükséges ismerettel, információval rendelkezést is. Ez pedig végső soron isteni tulajdonság.  A „világegyetem építő mesterének” bölcsessége abban áll, hogy ő tényleg tudja, mit akar, s bár ezt mi nem mindig fogjuk fel, hiszen csak emberek vagyunk, életünk legbiztosabb alapzata mégis az ő jó szándéka iránti bizalom. Ez vezet át bennünket sötét, bizonytalan időszakokon, emberi kríziseken – s cseppet sem mindegy, hogy ki hogyan áll hit dolgában, amikor összegyülekeznek fölötte a fellegek. Ne feledjük, még maga az „információ” szó sem élettelen adatot, bizonyos mennyiségű bit-et jelent, hanem a „bensőnket formáló”, vagyis beépülő tudást, ami válságos helyzetben életfontosságú lehet. Semmiképp nem volna jó ezért kijátszani egymás ellen a tudást és a szív bizodalmát: a bibliai bölcsesség-fogalom például pontosan ezek egységéről szól. Hit és tudás nem ellentétek, hanem úgy tartoznak össze, mint a jobb és a bal lábunk. Nem azonosak, hiszen két különböző testrészünkről van szó – de éppen általuk tudunk előre haladni! Mindig furcsállom, amikor hit és tudás hadakoznak, s főleg, ha még becsmérlik is egymást – ugyan miért bántaná egymást a két szem, amivel látunk, vagy a két fül, amivel hallunk? A hitnek nem a tudás az ellentéte, hanem a hitetlenség – a tudásnak pedig nem a hit, hanem a tudatlanság. Szeretem az oxfordi egyetem jelmondatát, ami egy zsoltár-idézet, ráadásul a prófétáknál is megvan. Ez a háromezer éves mondat rendet teremt: „Deus est illuminatio mea” – az Úr az én megvilágosodásom. (Zsolt 27,1  Mik 7,8) Nélküle minden tudás elbizakodottsággá válik, viszont a hit is csak a tudással együtt áll meg, önmagában ostobasággá lesz, és nem ment meg a pusztulástól. (Péld 19,2  Ézs 5,13  Jer 10,14  Hós 4,6  2Pét 1,5)

 

Ha pedig arra gondolunk, hogy a képek, hasonlatok, példázatok világában hány „emelete” lehet akár egy olyan köznapi szónak is, mint ház, ajtó, szántóföld – akkor egyetérthetünk, hogy a Bibliának is elégtelen olvasata az erőltetett szószerintiség…

 

Úgy van. Ezt éppen a bölcsesség szinonimája, az értelem mondatja velünk, s kötelez arra, hogy utánamenjünk még az árnyalatoknak is. Tolsztoj írja meg Szergij atya című novellájában, hogy a legteljesebben betű szerint értelmezett evangéliumi útmutatás sem hozza el a lelki békét, mert Jézus szavaiban annál sokkal nagyobb dologról van szó.  (Mát 5,30) A metaforák, utalások megfejtése azonban egyáltalán nem jelenti, hogy ne vennénk komolyan a Biblia üzenetét – éppen ellenkezőleg!

De vegyünk egy másik példát. Népmesékben, kalandregényekben gyakran esik szó elrejtett kincsről, annak lázas kereséséről és megleléséről. Aki álmában viszont kincset keres, vagy netán talál is, az a lélektanból tudhatja, hogy ilyenkor egyáltalán szó sincs anyagiakról. A psziché legmélyebb energiaforrása jelenik meg, és szimbolizálódik a „kincs” képében, ami által sokra lehet jutni – s mely, mi tagadás, nagyon el tud rejtőzni. Az evangélium is fontos összefüggésekben beszél róla (Mát 13,44  Luk 12,16-21), sőt az egész Bibliának lényeges motívuma. József titkon a hazatérő testvérei zsákjába téteti a pénzeket, amivel az egyiptomi raktárakból gabonát vásároltak, hogy próbára tegye becsületességüket, s megtudja, mire jutottak emberileg az évek alatt. De a kincs ügyében anyagiaknál messze többről van szó: József és testvérei egymásra találásának népekre kiható, Istentől adott áldásáról. (1Móz 43,23) Egy adott konkrétum jelent valamit, s ez a jelentés fontosabb, mint maga a konkrétum.

Ilyet is olvasunk a Bibliában: „Az igaznak házában nagy kincs van, az istentelenek jövedelmében pedig háborúság.” (Péld 15,6) Ez a mondat sem aranyedényekre vagy ezüstdénárokra vonatkozik, hanem a helyes életből fakadó családi békére, a veszekedés és osztozkodás ellentétére, mely igazi kincsként tölthet meg egy otthont.  Ugyanígy a „szántóföldben talált kincs” is metafora: az evangélium jelképrendszerében Isten országát, királyi uralmát jelenti, nem pedig sestertiusokat, vagy ötvös-remekműveket.

Itt eszünkbe juthat egy szomorú történet. Egy fiatalember a 70-es években kincskeresésre adta a fejét, és talált is, mégpedig láthatólag elképesztő értékben. Évekig rejtegette. Aztán kezdte eladogatni, viszont egy idő után titokzatos körülmények között meghalt, a kincs darabjai pedig hamis papírokkal külföldön tűntek fel, egy neves aukciós ház árverésén. Lehet, hogy a fiatalember nem tudta, mindenkit bejelentési kötelezettség terhel műkincsek föllelése esetén – ám a törvény nem tudása nem mentesít. Itt ennél egyébként többről lehetett szó: szerzési vágyát mások hasonló mohósága, talán bűncselekmények árán is „felülírhatta”. Jómaga azt vélte, hogy „szerencsés”, mert kincshez jutott, gazdag lesz – ám éppen az emlegetett, s a Bibliában sokszor előkerülő megértés, az okos elővigyázat hiányában az életével fizetett.

 

Ennek jegyében a teljes passzivitás lenne a legnagyobb bölcsesség, mert abból nem lehet baj?

 

Szó sincs róla. Még a KRESZ is előírja pl. a segítségnyújtási kötelezettséget: ha valaki az út mellett földön fekvő embert lát, meg kell állnia, és meggyőződni arról, nincs-e szüksége az illetőnek segítségre, mert egy autó is elüthette. Történelmi helyzet is sok adódott már olyan, amikor az emberség azt diktálta, kockázatot kell vállalni – s voltak, akik így számos életet megmentettek. Tehát a helyzet mondja meg, szabad-e egyáltalán passzívnak lenni. Bizonyos helyzetekben kifejezetten tilos.

 

Például?

 

Ha mondjuk készülő bűncselekményről szerez tudomást valaki, amit meg tudna akadályozni, akkor biztosan nem szabad passzívnak maradnia.

 

Ez igaz. Tudna ilyesmire konkrét példát is mondani?

 

Szívesen, akár kettőt is. Az egyik bibliai: Éli főpap látja, hogy fiainak nagy a bűne, mert a nép miattuk utálja meg az Úrnak való áldozatot. (1Sám 2,17) De nem akadályozza meg őket ebben, mert „többre becsüli őket az Úrnál” (1Sám 2,29) – így Isten ítéletéből egyetlen napon kell meghalnia mind a hármuknak. Egyszerű tétlensége tehát az esemény megírója szerint ugyanolyan bűnnek bizonyult, mint azok súlyos cselekedetei.

A másik példa a világháborúból való. Történt 1942 táján a fronton, hogy a magyarok ütközetben elfogtak egy ellenséges katonát, aki megkötözve feküdt a földön. Árthatott nekik, ami háborúban bizony megesik – s az őrmester kiadta a parancsot: „Kovács honvéd, lője agyon!” (A fiatal katonát egyébként tényleg így hívták – nagyapa korában személyesen is megismertem. Derék kádármester volt, kitűnő szőlővel és borral a Hegyalján.) Hadifoglyot nem szabad kivégezni, ha egyszer fogságba esett: dolgoztatni ugyan megengedett, de megfelelő ruhájáról és étkezéséről gondoskodni kell – kivégzését viszont tiltja a nemzetközi egyezmény. A földön fekvő megkötözött katona könyörgött is az életéért, hogy felesége és két gyereke várja otthon – Kovács honvéd ezért azt mondta az őrmesternek: Nem lövöm le! Ez nyílt parancsmegtagadás volt, amiért az elöljáró oldalfegyveréből azonnal főbe is lőhette volna – ehelyett kiadta a parancsot egy másiknak, s az sajnos, teljesítette. Több évtized után aztán bajtársi találkozón egymás szemébe nézett a két ember; egyiknek tiszta volt a lelkiismerete, másiknak pedig nem – immár örökre nem… Ez a történet azért is lényeges, mert itt a nem cselekvés volt az erkölcsileg hallatlanul nemes „tett”. Kovács honvéd megmutatta, hogy a legkiélezettebb helyzetben, élete kockáztatásával is megmaradhat valaki embernek. Ezek jegyében az is messzemenően minősíthet valakit, mint embert, amit nem tett meg életében – néha ugyanis nem tenni valamit éppen olyan fontos lehet, mint cselekedni.

A bölcsesség a helyénvaló tett mértéke, ami nem feltétlenül az „arany középút” – ki találhatott volna például ott a fronton ilyet, abban a végsőkig kiélezett helyzetben – s végképp nem az átlagosság. Egy helyen ezt olvassuk az Ószövetségben: „Szegénységet vagy gazdagságot ne adj nékem; táplálj engem hozzám illendő eledellel…”  Itt sem az átlagkeresetről van szó, mint a világon a legkívánatosabb dologról, hanem a kísértésekről, amik a szélső helyzetekkel járnának, hiszen így folytatódik a mondat: „…hogy megelégedvén meg ne tagadjalak, és így ne szóljak: Kicsoda az Úr? Se pedig megszegényedvén ne lopjak, és gonoszul ne éljek az én Istenem nevével.” (Péld 30,8) Mindennek megvan tehát a maga mértéke – és a bölcsesség éppen ennek ismerete.

 

Mit kezdjünk a véres történetekkel, beleértve népirtásokat is, amik az Ószövetség lapjain találhatók?

 

Ez messze nem olyan megválaszolhatatlan kérdés, mint amilyennek tűnik. Először is szögezzük le, hogy mi keresztyének az Újszövetség népe vagyunk (Márk 14,24) – s ez olyan döntő kiindulás, ami nélkül csak nő a homály. Az Újszövetség egyetlen szavával sem biztat erőszakra vagy véres cselekedetekre. Messziről látták ugyan a próféták is a jövendő „új szövetséget” (Jer 31,31-34), de az csak Krisztus eljövetelével teljesedett be. A két „szövetség” viszonyáról Augustinus mondta ki a legfontosabbat: „Novum Testamentum in Vetere latet, et in Novo Vetus patet” – vagyis az Újszövetség a régiben rejlik (latens módon benne van), az Ószövetség pedig az újban nyílik fel, pattan ki. Pál is pontosan erre figyelmeztet: a gyökér és az ágak összefüggését kell látnunk bennük, ahol Isten ítéletét és irgalmát egyaránt megpillanthatjuk az üdvtörténet különböző eseményei során. (Róm 11,16-36)

Szent könyvünkben, a Bibliában ott szerepel „Isten szövetségeként” mind az Ó, mind pedig az Újtestamentum – de mint az újszövetség népe, mi mindig az Újtestamentum szemén át látjuk és értelmezzük az Ótestamentumot, nem pedig önmagában. Hitünk döntő és elsődleges mértéke az Újszövetség, a többiben pedig azt tekintjük magunkra érvényesnek, amit Luther így fogalmaz „quod Christum treibet” – vagyis ami Krisztusra vezérel. A törvény számunkra „paidagogsz eisz Khriszton”, Megváltónkhoz vezető pedagógus. (Gal 3,24) Mi az őbenne való új életet keressük mindenben, így az Ószövetség lapjain is, s ezért mindig azt kérdezzük magunktól, amikor olvassuk, még inkább pedig Istentől: mit épít ez rajtunk, hogyan „ige” számunkra? A pogány népek iránti véres ószövetségi fellépést például semmiképp nem tekintjük konkrét, ma is érvényes útmutatásnak, ahogyan a különböző tisztulási és áldozati szertartások is érvényüket vesztették; de a saját magunkban vitézkedő bűn és istentelenség elleni harcunkban (Róm 7,21-24) már igenis fontos a végsőkig elszánt, kemény komolyság, amit ott látunk, s ami nélkül senki meg nem állhat lelki harcaiban ma sem. Kálvin szerint egyébként az Ige „képlete” így hangzik: “Írás plusz Szentlélek” – vagyis a “betűt” mindig Isten jelenlétében kell értelmeznünk. Ezt nem Kálvin találta ki, gyakorlatilag szó szerint újszövetségi idézet.   (2Kor 3,6) Ha pedig mi tényleg odaállunk Isten szent színe elé, akkor ott másról nem lehet szó, mint életünk őszinte megjobbításáról. A Bibliát így kell olvasni: naponként, elcsendesedve, magunkra alkalmazva.

 

És az olyan „türelmetlen” gesztusokkal mit kezdjünk, mint amikor Nehémiás a pogányokkal összeházasodottak ügyét így intézi: „Annakokáért feddődém velök, és megátkozám őket, és megverék közülök néhányat és megtépém őket…”? (Neh 13,25)

 

Ugyanúgy járjunk el, ahogy az emoreusok vagy az ammoniak kiirtását értelmezve tettünk. A magasabb életért folyó küzdelmünkben, mi már tudjuk, sosem a külső ellenség a veszélyes, hanem a belső – ez az, amellyel nem szabad kukoricázni. Az önmagunkkal szembeni keménységről van szó. Ott ez ilyen történetben jelenik meg – de a felülről, Istentől való életet ma is ugyanúgy védeni kell, mert valóban könnyen bepiszkolódhat, sőt el is pusztul. Ezek azért írattak meg számunkra, hogy legyen min elgondolkodnunk. Tinódi Lantos Sebestyén persze szebben, így mondja:

 

„Siess keresztyén, lelki jót hallani,

Régi törvényből harcolni tanulni,

Az igaz hit mellett mint kell bajt vívni,

Krisztusban bízni!”   (161. dics. 1. v.)

 

 

Ez így nem tűnik túl sztoikus programnak…

 

Nem is az. A lélek „rendíthetetlen nyugalmáért”, az ataraxiáért meg kell dolgozni. Nem elég leülni a sarokba; meg kell ezt a magasrendű állapotot magunkban teremteni – ami viszont olykor küzdelemmel jár, s nem is akármilyennel. A harcot kifelé fordítani közkeletű megoldás és gyakori kiút – de nem vezet sehova. Az ember önközpontúvá válásának jele. Sajnos, az életkor előre haladásával egyre jobban veszélyeztet mindenkit. Egy ismerőssel történt, hogy a parkban le akart ülni. Látott is egy padot, rajta egy idős emberrel, de mellette bőven volt még hely. Udvariasan megkérdezte: Bocsánat, megengedi, hogy én is ideüljek? Az meg dühösen fölpattant: Sehol nem hagyják békén az embert! – és elsietett. Ilyen túlreagálás sokkal több van az életben, mint gondolnánk – személyünk elleni támadásnak vesszük például, ha valaki nem ért egyet velünk. “Te mást gondolsz, mint én – akkor nem szeretsz engem.” Pedig tényleg csak mást gondol. Ebből gyógyulni nagy előmenetele lenne a világnak…

 

És miképpen lehetne ide eljutni?

 

Krisztus által. Megnyílni az előtt, aki felülről jön hozzánk, „az ég felhőivel”. Ő az Emberfia, akinek uralma sosem ér véget. (Dán 7,13-14) Az ajtónk előtt áll, és zörget, hogy bejöhessen. Nagy kár elutasítani – mert ő tényleg az igazi életet hozza. Elveszi aggódásainkat, és begyógyítja a sebeinket – ő az a kenyér, amely a mennyből szállott le, hogy aki belőle eszik, meg ne haljon. Ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké (Ján 6,51) – ezt másképp nem lehet mondani. De nem is kell, mert ez pont így jó.