Vezérszavak:  Emlékezet. Futó árny a mezőn. Létezők és Lét. Halottidézők. Nincsen csak egy igaz is. Apja fejéből. Türelmetlenség, vagyis mi bosszulja meg magát.

 

Temetőben járva mohás sírköveken ezt olvassuk: „Sohasem felejtünk!” Máskor gyászjelentésen áll: „Csak az halt meg, akit elfelejtenek…” Ezek az utalások a létezés síron túli folytatását az itt maradók emlékezetében látják biztosítva: a test meghal ugyan, de mások emlékezetében élünk tovább. Mit gondoljunk erről?

 

Az egyén halála, testi feloldódásunk nagy és komoly dolog. Nem véletlen, hogy igazán cinikus embereket kivéve nem szokás vele viccelődni. Elképedtem, amikor egy nagy európai ország frissen választott elnökét fővárosuk elhíresült szatirikus lapja trónon ülve, a nála jóval idősebb, de ma is élő feleségének urnájával kezében ábrázolta címoldalán – rajta az asszony keresztnevével. A lélektanból tudjuk, hogy a nagy számok törvénye szerint sok millió ember között akadhat néhány aberrált lélek, például akár hullagyalázó is – de hogy egy efféle lap hatvanezres példányszámban meg tud jelenni a világ egyik nagy és jelentős fővárosában, az biztosan a történelem mélypontja, innen nincs lejjebb. Ha más nem, a halál rá szokta ébreszteni a legalantasabb lelkeket is az élet egyszeri és szakrális voltára – itt azonban már nem is hullagyalázás, hanem annál is rosszabb: „életgyalázás” folyik – az emberi létezés olyan megvetése és semmibevétele, aminek természetes következményei voltak a mögöttünk lévő iszonyatos világháborúk.

 

Az élet első, látható és földi hányada, valamint a második, előttünk már rejtett, halál utáni valósága a lehető legszorosabb összefüggésben van egymással. Nem csak a Biblia, a világ minden nagy vallása és hagyománya is így tartja, nyilvánvaló különbségeik mellett is. Japánban tapasztaltam, hogy egy vallása szerint shintóista családban született, egyébként modern egyetemista félve a szájához kapta a kezét, amikor a bűnözésről beszéltünk mondván, akik ilyesmiket tesznek, odaát aztán szörnyű dolguk lesz! Találó megfogalmazás, hogy magát a földi életünket, élményeink és cselekedeteink összegét “visszük magunkkal” az örökkévalóságba – hiszen mi mást vinnénk? Kedvenc tárgyaink, házunk, vagyonunk, szeretteink, még testünk is mind itt maradnak, nem vihetjük őket magunkkal – egyedül megyünk tovább az úton. Átlépve a küszöbön az életünk „van”, ahogyan azt leéltük – semmi más. Hitünk szerint ez mégsem válik semmivé: ami egyszer volt, az örökre van, jó és rossz döntéseinkkel együtt, véglegesen – megőrződik Isten emlékezetében. Még akik megpróbálnak kilépni az életből, azoknak sem sikerül ez – hiszen minden megmarad, amit csak tettek s hozzájuk kapcsolható – még “nevükön a szörnyű hír emlékezete” is… (Goethe: Wertherhez)

 

Az úthoz, amit hosszabb-rövidebb életünk alatt bejártunk, már csak egyedül a Feljebbvaló tud hozzátenni kegyelméből – amennyiben akar. Mi könyöröghetünk e kegyelemért, bibliailag megalapozott református hitünk szerint azonban mindig csak élőkkel kapcsolatban, mert az elhunytak világa hét pecséttel van lezárva előttünk. A „pecséteknek” pedig nem csak felnyitására vagyunk méltatlanok, de rájuk tekinteni is… (Jel  5,1-4)  Közöttünk és az odaát lévők közt „nagy közbevetés” van, úgyhogy akik akarnának innen oda, vagy onnan idejönni – nem jöhetnek. (Luk 16,26) Istenre kell bízzuk a másik világot: le kell mondjunk úgy a velük kapcsolatos spekulációkról, mint a halottak sorsát illető mágikus befolyásolási, vagy akár a kapcsolat-felvételi próbálkozásokról. Az okkultizmusnak ezek a praktikái súlyos igei megítélés alá esnek (5Móz 18,10-12), mint az igaz istentisztelet megrontása. Miért fordulnánk tanácsért a halottakhoz – az élő Isten helyett? Az ő igéjének emberi száj általi kimondására ígéretünk van (5Móz 18,15) – és pontosan az imádság helyét foglalja el az ember szívében minden „halottlátó” s halott-idéző gyakorlat, hiszen éppen  oda telepszik, ahol a magasabb világ iránti érzékenység lakik bennünk, s azt siklatja ki. A földi élet egyszeri és megismételhetetlen, Istenhez tartozó – s ennek szakrális mivoltába vetett hitünk ölt testet igei látásunkban.

 

Az „odaát” dolgait nem ismerjük azon kívül, hogy „az Úrral leszünk” (1Tessz 4,17), vagyis akik itt közel voltak hozzá, ott is közel lesznek, akik pedig a „külső sötétségen” maradtak, azoknak ott is az lesz a sorsa. (Mát 8,11-12) Saját magunk egyéni, földi életét sem ismerjük teljességében, hisz tele van rejtélyekkel, másokét pedig még kevésbé látjuk át – utunknak ebben a hányadában azért bizonyos döntési szabadsággal mégis csak rendelkezünk. Részt veszünk alakításában, bizonyos keretek között elhatározhatunk és megvalósítunk szándékokat, ha újra és újra tapasztaljuk is a nálunk nagyobb erők létezését. Mert kétségtelenül vannak ilyen erők. A halálon azonban végképp sehogy nem látunk túl földi szemeinkkel – emberi logikánk és értelmünk legragyogóbb teljesítménye is édeskevés az ottani titkok feltárására. Az például, hogy a halál teljes megsemmisülés, éppen úgy hittétel, mint az, hogy nem az – itt ezért helyesebb volna az előbbit állítók részéről csipettel több alázat…

 

Maradjunk akkor annál, hogy leghelyesebb a vélekedés: „Nem tudjuk”?

 

Nem kell kilátástalanságban maradnunk létezésünk távlatait illetően, amennyiben hívő emberek vagyunk. Isten mivolta – akinek egyébként még a nevét sem vagyunk méltók kimondani – mint minden létezés forrása és alapítója tökéletesen elegendő válasz számunkra e megválaszolhatatlan kérdésben. Mi születtünk és meghalunk, olyanok vagyunk mint “futó árny a mezőn” (Shakespeare: Macbeth V.) – ő viszont tényleg „van” valódi létezéssel, mint minden dolgok törvényadója és alapja.  Ránk az érvényes, hogy „Olyan az ember mint a lehelet; napjai mint az átfutó árnyék” (Zsolt 144,4) – ő viszont az, aki “Létezvén Létezik.” Ez a valódi jelentése ugyanis a szerencsétlenül “Vagyok, aki vagyok”-nak fordított fontos bibliai kijelentésnek az égő csipkebokornál. (2Móz 3,14)

Ő persze nem úgy van, mint a világ egy darabja – az a véges “isten” ugyanis tényleg nem létezik. A valódi nevének üres, súlytalan vagy komolytalan kimondása is azért esik bibliai tilalom alá (2Móz 20,7), mert negatív megidézése a legnagyobbnak, amire ember gondolni vagy egyáltalán utalni tud – tehát komolytalanul kimondva káromlás. Ugyanúgy lezárja az utat az imádság és valódi áhítat előtt, mint a halottak világával való illegitim kapcsolat, amit „utál” Isten. Viszont a filozófia is tud “a létezők”, és “a Lét” megkülönböztetéséről (Parmenidész 8b, M. Heidegger: Sein und Zeit), s mindkettőt valóságosnak tekinti, ám az előbbit kizárólag annyiban, amennyiben részesül az utóbbiban. Ez ugye, elég magas mérce, de hát mi másról szól a bibliai hagyomány – láttuk már az istenemberségről mondottakban a fentiek során…

 

Érdekes fogalom ez az „Isten emlékezete” – hallhatnánk erről valami többet?

 

Nem büszkélkedhetek azzal, hogy én találtam ki. A Noéval özönvíz után kötött szövetség felől mondja az Úr, hogy nem felejti, „emlékezni fog rá” (1Móz 9,15-16), aztán ugyanezt halljuk az Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal, valamint a néppel kötött szövetségről is. (3Móz 26,42  3Móz 26,45 Ez 16,60) De az “ítélet” kapcsán is azzal a megfogalmazással találkozunk, hogy ő megfizet nekünk cselekedeteink szerint, mert emlékezete: valóság… (2Sám 22,25  Péld 24,12  Hós 12,2  Mát 16,27  Róm 2,6  2Tim 4,14  Jel 22,12) Félelmetes erre gondolni – hiszen így kicsoda állhat meg előtte? (1Sám 6,20  Náh 1,6) „Nincsen csak egy igaz is” (Zsolt 143,2  Préd 7,20  Róm 3,10), vonja le a szomorú következtetést – utalva arra, hogy tíz igaz megléte esetén lett volna menekvés még Sodomának és Gomorának is… (1Móz 18,32)

 

Ez így elég szomorú kép magunkról, emberiségről.

 

Igen, az…

 

S mégis, mit tegyünk, hogy ne így legyen…?

 

A megigazulás utáni vágy ott van mindenkiben. Tény, hogy rendszerint zavarosan, sok más vággyal összefonódva – de sehol nincs eleve kizárva a tisztulás és szellemi kristályosodás lehetősége. Ahogyan egy lakóház nem tud fölépülni napok alatt, idő kell az épülésére – úgy a belső, lelki épülés is időben zajlik, tulajdonképp egész életünkben…

 

…De azért vannak, vagy lehetnek a kiforrásnak sebesebben zajló mozzanatai is?

 

Természetesen. Gondoljunk a görög mitológiai képre, hogy városvédő Pallász Athéné lándzsával a kezében, teljes fegyverzetben pattant ki apja, Zeusz fejéből. Nagy életismeret rejlik e metaforában – hiszen sokszor hosszú ideig nem történik semmi, aztán egyszer csak ott a nagy előrehaladás. Ilyen is van, adjuk meg – persze, a lelki folyamatok is időben zajlanak le, mint egy kémiai reakció, vagy egy fa növekedése a kertben, s ezt jó tekintetbe venni. A türelmetlenség kerülendő, megbosszulja magát…

 

Hát ezt meg hogy kell érteni?

 

Nagyon egyszerű. Mindennek megvan a törvénye: a fény terjedésének éppúgy, mint a kerti csiga vonulásának. Nem tanácsos őket összekeverni. Az emberi élet kivált összetett valóság, s bár van néhány kézenfekvő alapigazsága,”élni” mégis egész életünkben tanulnunk kell. Folyton szeretnénk például meghaladni önmagunkat, és belekezdünk a vállalkozásba: megtagadjuk természetünket. Így létrejön egy második természetünk, amiről viszont szeretnénk, ha minél előbb „első természetünkké” lenne (F.Nietzsche) – ám egy keserves átmeneti időszakot ki kell állni hozzá. Lefogyni például sokan szeretnének – jól meg is szedik ezen magukat holtbiztos receptjeikkel élelmes tévéguruk – ám valamennyire éhezés nélkül nem lehet. Aki mégis komolyan gondolja, az hozzáfog – és elkezdi örömmel üdvözölni az éhségérzetet a nap valamelyik szakában, hogy nini, milyen remek is ez – hiszen pontosan ennek révén tudok súlyfölöslegemtől megszabadulni… De az öröm csak egy nehéz átmeneti időszak után tud kialakulni, amikor a „második” természet már tényleg “elsővé” válik… Mostanában persze ugyanilyen átprogramozásra szorulnak – a másik irányba – azok a nádszál vékonyságú tizenéves lányok, akiket a jóízű evésre kellene végre valakinek megtanítani, mert beleesett a lelkükbe, hogy ők nem elég csinosak… E lelki görcsök közkeletű nevei, az anorexia és a bulimia már diagnosztikusan, vészjóslóan hangzanak – pedig talán elég volna e forrásban lévő lelkek számára egy bölcs felnőttel bensőséges beszélgetés. Az embernek meg kell küzdenie önmagával – másként hozzá sem tud fogni a feladathoz, ami rá vár, úgy annyira el lesz foglalva belkörű problémáival. E harcokat senki nem takaríthatja meg.

 

Jártunk most a hazafelé indulóknál, meg az életbe éppen belekóstolóknál is – ezek egymástól meglehetősen távol eső emberi időszakok. Van olyasmi, ami életkortól független egyetemes igazság, s ami ezért egyaránt mindenkinek ajánlható?

 

Természetesen van. De mielőtt ezzel foglalkoznánk, hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy nem feltétlenül jelent áthidalhatatlan távolságot az életkor. Nekem például nagyon sokat jelentettek nagyszüleim, amikor gyerek voltam. Sokat beszélgettem velük, és gesztusaik, még testtartásuk is üzenetet hordozott. Egyik nagyapám szálfaegyenesen járt kilencvenen túl is – amiből gyerekfejjel is megértettem, hogy mit jelent a „tartás”. Másik meg bölcsen, hallgatagon üldögélt a széken, karba font kézzel, szemlélődve – ez is erőt ad számomra a mai napig. Jó emlékeznem arra, hogy tüzes fiatalként, sőt „ifjú titánként” szert tettem beszélgetésekre idős emberekkel: mindig próbáltam megtudni, mire jutottak hosszú életük alatt. Ma pedig megérintenek és elgondolkodtatnak fiatalok hevenyészettnek tűnő, ám néha nagyon informatív megjegyzései – úgyhogy talán nem is olyan kilátástalan az a nevezetes generációs probléma.

 

De térjünk arra, mi tekinthető valóban életkortól független, egyetemleges igazságnak. Ez úgy látom, abban áll, hogy mindnyájan kegyelemre szoruló, bűnös emberek vagyunk, éspedig a magunk módján, életévektől függetlenül. A gyerek rátámad a másikra a homokozóban anélkül, hogy az elvenné tőle a játékát – és látjuk iszonyatos, vad indulatát. Az élet közepén lévő élni akar, és a nagyobb darab kenyérért, vagy bizonyos lelki izgalmakért mindent megengedhetőnek tekint – s gyakran eljátssza becsületét. Az idős elengedi magát, betegségeibe bonyolódik, és nem fér össze senkivel – végül pedig meghal. S van még pár variáció. Mindezeken semmi egyéb nem segít, csak Isten végtelen kegyelme – amire viszont rá kell döbbenni, hogy élni is tudjon vele az ember. De még nem is szóltunk azokról a bajokról, amik egy nemzetet, vagy éppen egy egész civilizációt fenyegetnek – az igazán nagy életellenes „hatalmasságok” (Ef 6,12) ugyanis ott mutatkoznak… Egyén és közösség romlása mindig is kéz a kézben jártak – igaz, megépülésük is szorosan összefügg.

 

Hogyan fogalmazható meg mindez pozitív oldalról?

 

Megint csak nem a magam bölcsessége, ami itt mondható. Pálnál olvassuk a Rómaiakhoz írt levelében: „…de mindezekben felettébb diadalmaskodunk az által, aki minket szeretett. Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakíthat el minket Isten szeretetétől, mely a mi Urunk Jézus Krisztusban vagyon.” (Róm 8,37-39)

 

Ahol őt így szeretik, mert tudják, hogy ő sokkal előbb szeretett már minket Krisztusban – ott megoldódik minden. Begyógyulnak a sebek, lesz jövő, megbékélnek a lelkek… Pedig csak annyi történt, hogy a valóban keresők visszataláltak az elveszett, eredeti emberi alapálláshoz – ami mindig azzal kezdődik, hogy elismerik állapotukat, s ezzel együtt a kegyelem szükségességét. Az összes többi már ebből adódik. Éspedig szó szerint “adódik”, hiszen a kegyelem Ura adja, készen van számunkra – nekünk csak elfogadni kell. Igaz, hogy ez az elfogadás nagy és komoly dolog – olyasmi, amiről aztán az életünk beszél.