6. fejezet

Vezérszavak:  Emlékezet. Futó árny a mezőn. Létezők és Lét. Halottidézők. Nincsen csak egy igaz is. Apja fejéből. Türelmetlenség, vagyis mi bosszulja meg magát.

 

Amikor temetőben járunk, néha mohás sírköveken ezt olvassuk: „Sohasem felejtünk!” Máskor meg gyászjelentésen áll: „Csak az halt meg, akit elfelejtenek.” Ezek az utalások az emberi létezés síron túli folytatását az itt maradók emlékezetében látják biztosítva: a test meghal ugyan, de mások emlékezetében élünk tovább. Mit gondoljunk erről?

 

Induljunk ki abból, hogy az egyén halála, testi feloldódásunk nagy és komoly dolog. Nem véletlen, hogy igazán cinikus embereket kivéve nem szokás vele viccelődni. Elképedtem, amikor egy nagy európai ország frissen választott elnökét fővárosuk elhíresült szatirikus lapja trónon ülve, a nála jóval idősebb, de ma is élő feleségének urnájával kezében ábrázolta címoldalán – rajta az asszony keresztnevével. A lélektanból tudjuk, hogy a nagy számok törvénye szerint sok millió ember között akadhat néhány aberrált lélek, például akár hullagyalázó is – de hogy egy efféle lap hatvanezres példányszámban meg tud jelenni a világ egyik nagy és jelentős fővárosában, az biztosan a történelem mélypontja, innen valószínűleg nincs lejjebb. Ha más nem, a halál rá szokta ébreszteni még a legalantasabb lelkeket is az élet egyszeri és szakrális voltára – itt azonban már nem is hullagyalázás, hanem annál is rosszabb: „életgyalázás” folyik – az emberi létezés olyan megvetése és semmibevétele, aminek természetes következményei voltak egyebek közt a mögöttünk lévő iszonyatos világháborúk is. És senki ne vélje, hogy ezt itt kimondani fölösleges kitérő, mert nagyon is a kérdésnél maradunk.

 

Az élet első, látható és földi hányada, valamint a második, előttünk már rejtett, halál utáni valósága ugyanis a lehető legszorosabb összefüggésben vannak egymással. Ezt nem csak a Biblia, hanem a világ minden nagy vallása és hagyománya is pontosan így tartja, nyilvánvaló különbségeik mellett is. Japánban tapasztaltam, hogy egy vallása szerint shintóista családban született, egyébként modern egyetemista félve a szájához kapta a kezét, amikor a bűnözésről beszéltünk mondván, azoknak, akik ilyesmiket tesznek, odaát aztán szörnyű dolga lesz! Találó tehát a megfogalmazás, hogy magát a földi életünket, élményeinket és cselekedeteinket „visszük magunkkal” a halálon át az örökkévalóságba – hiszen mi mást is vinnénk? Kedvenc tárgyaink, házunk, vagyonunk, szeretteink és még testünk is mind itt maradnak, nem vihetjük őket magunkkal – egyedül megyünk tovább az úton. Átlépve a küszöbön az életünk „van” számunkra, ahogyan azt leéltük – semmi más. Hitünk szerint azonban ez mégsem válik semmivé: ami egyszer volt, az örökre van, jó és rossz döntéseinkkel együtt, véglegesen. Úgy is mondhatjuk, megőrződik Isten emlékezetében. Még akik megpróbálnak kilépni az életből, azoknak sem sikerül ez – hiszen minden megmarad, amit csak tettek s őhozzájuk kapcsolható – még “nevükön a szörnyű hír emlékezete” is. (Geothe: Wertherhez)

 

Az úthoz, amit hosszabb-rövidebb életünk alatt bejártunk, már csak egyedül ő, a Feljebbvaló tud hozzátenni kegyelméből – amennyiben akar. Mi könyöröghetünk hozzá e kegyelemért, bibliailag megalapozott református hitünk szerint azonban mindig csak élőkkel kapcsolatban, mert az elhunytak világa hét pecséttel le van zárva előttünk. A „pecséteknek” nem csak felnyitására vagyunk méltatlanok, de még rájuk tekinteni is. (Jel  5,1-4)  Közöttünk és azok között, akik odaát vannak „nagy közbevetés” van, úgyhogy akik akarnának innen oda, vagy onnan idejönni – nem jöhetnek. (Luk 16,26) Teljességgel Istenre kell bízzuk azt a másik világot: le kell mondjunk úgy a velük kapcsolatos spekulációkról, mint a halottak sorsát illető mágikus befolyásolási, leginkább pedig a kapcsolat-felvételi próbálkozásokról. Az okkultizmusnak ezek a praktikái súlyos igei megítélés alá esnek (5Móz 18,10-12), mert az igaz istentisztelet megrontásai. Miért fordulnánk tanácsért a halottakhoz – az élő Isten helyett? Az ő igéjének emberi száj általi kimondására ígéretünk van (5Móz 18,15) – és pontosan az imádság helyét foglalja el az ember szívében minden „halottlátó” s halott-idéző gyakorlat, hiszen oda telepszik, ahol éppen a magasabb világ iránti érzékenység lakik bennünk, s azt az érdeklődést siklatja ki. A földi élet egyszeri és megismételhetetlen, ez is mutatja, hogy Istenhez tartozó – s ennek szent komolyságába, szakrális mivoltába vetett hitünk ölt testet igei látásunkban.

 

De nem csak az „odaát” dolgait nem ismerjük maradéktalanul azon kívül, hogy „az Úrral leszünk” (1Tessz 4,17), vagyis akik itt közel voltak hozzá, ott is közel lesznek, akik pedig itt a „külső sötétségen” maradtak, azoknak ott is az lesz a sorsa. (Mát 8,11-12) Saját magunk egyéni, földi életét sem ismerjük teljességében, hiszen tele van rejtélyekkel, másokét pedig még kevésbé látjuk át – utunknak ebben a hányadában azért bizonyos döntési szabadsággal mégis csak rendelkezünk. Tapasztaljuk, hogy konkrétan részt veszünk alakításában, hiszen bizonyos keretek között elhatározhatunk és megvalósítunk szándékokat, ha újra és újra tapasztaljuk is a nálunk nagyobb erők létezését. Mert kétségtelen, hogy vannak ilyen erők. A halálon azonban végképp sehogy nem látunk túl földi szemeinkkel, és emberi logikánk és értelmünk legragyogóbb teljesítménye is édeskevés az ottani titkok feltárására. Az például, hogy a halál teljes megsemmisülés, éppen úgy hittétel, mint az, hogy nem az – itt ezért helyesebb volna az előbbit állítók részéről csipettel több alázat.

 

Maradjunk itt akkor annál, hogy leghelyesebb a vélekedés: „Nem tudjuk”?

 

Nem kell teljes kilátástalanságban maradnunk létezésünk távlatait illetően, amennyiben hívő emberek vagyunk. Isten mivolta – akinek egyébként még a nevét sem vagyunk méltók kimondani – mint minden létezés forrása és alapítója tökéletesen elegendő válasz számunkra ebben a megválaszolhatatlan kérdésben. Mi születtünk és meghalunk, valóban olyanok vagyunk, mint “futó árny a mezőn” (Shakespeare: Macbeth V.) – ő viszont tényleg „van”, mégpedig valódi bizonyossággal, mint minden dolgok törvényadója és alapja.  Ránk az érvényes, hogy „Olyan az ember, mint a lehellet; napjai, mint az átfutó árnyék.” (Zsolt 144,4) – ő viszont az, aki “tényleg van”. Ez a valódi jelentése ugyanis a szerencsétlenül mindig “Vagyok, aki vagyok”-nak fordított, igen fontos bibliai kijelentésnek. (2Móz 3,14)

Isten persze nem úgy van, mint a világ egy darabja – az a véges isten ugyanis tényleg nem létezik. A “valódi” nevének üres, súlytalan vagy komolytalan kimondása azért is esik bibliai tilalom alá (2Móz 20,7), mert ezek mind negatív értelmű „megidézései” a legnagyobbnak, amire ember egyáltalán gondolni vagy utalni tud – tehát káromlások. Ugyanúgy lezárják az utat az imádság és a valódi áhítat előtt, mint a halottak világával való illegitim kapcsolat, amit „utál” Isten. Viszont a filozófia is tud a létezők, és a Lét megkülönböztetéséről (Parmenidész 8b, M. Heidegger: Sein und Zeit), s mindkettőt valóságosnak tekinti, ám az előbbit kizárólag annyiban, amennyiben részesül az utóbbi minőségében. Ez ugye, elég magas mérce, de hát mi másról szól a bibliai hagyomány – ezt láttuk már az istenemberségről mondottakban a fentiek során is.

 

Érdekes fogalom ez az „Isten emlékezete” – hallhatnánk erről valami többet?

 

Nem büszkélkedhetek azzal, hogy én találtam volna ki. A Biblia szerint a Noéval özönvíz után kötött szövetségről mondja maga az Úr, hogy nem felejti el, „emlékezni fog rá” (1Móz 9,15-16), aztán ugyanezt halljuk az Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal, valamint a néppel kötött szövetségről is. (3Móz 26,42  3Móz 26,45 Ez 16,60) De az ítélet kapcsán is azzal a megfogalmazással találkozunk, hogy ő megfizet nekünk cselekedeteink szerint, mert emlékezete valóság. (2Sám 22,25  Péld 24,12  Hós 12,2  Mát 16,27  Róm 2,6  2Tim 4,14  Jel 22,12) Félelmetes erre csak gondolni is – hiszen így kicsoda állhat meg előtte? (1Sám 6,20  Náh 1,6) „Nincsen csak egy igaz is” (Zsolt 143,2  Préd 7,20  Róm 3,10), vonja le az ige a szomorú általános következtetést – utalva arra, hogy tíz igaz ember megléte esetén már lett volna menekvése Sodomának és Gomorának is. (1Móz 18,32)

 

Ez így elég szomorú kép magunkról, emberiségről…

 

Igen, az.

 

És mégis, akkor mit tegyünk, hogy ne így legyen…?

 

A váltság és a megigazulás utáni vágy ott van mindenkiben. Tény, hogy rendszerint zavarosan, mindenféle más emberi vágyakkal is összefonódva – de sehol nincs kizárva a tisztulás és a szellemi kristályosodás lehetősége. Ahogyan egy lakóház sem tud fölépülni napok alatt, mert idő kell az építésére – úgy ez a belső, lelki épülés is időben zajlik, tulajdonképp egész életünkben.

 

De azért ugye vannak, mindenesetre lehetnek a kiforrásnak sokkal sebesebben lezajló mozzanatai is?

 

Természetesen. Gondoljunk a görög mitológia megkapó képére, hogy városvédő Pallász Athéné lándzsával a kezében, teljes fegyverzetben pattant ki apja, Zeusz fejéből. Nagy életismeret rejlik ebben a metaforában – hiszen sokszor hosszú ideig nem történik semmi, aztán egyszer csak ott a nagy előrehaladás. Ilyen is van, adjuk meg – persze, a láthatatlan lelki folyamatok mindig időben zajlanak le, mint egy kémiai reakció, vagy egy fa növekedése a kertben, s ezt jó tekintetbe venni. Minden emberi türelmetlenség kerülendő, mert megbosszulja magát.

 

Hát ezt meg hogy kell érteni?

 

Nagyon egyszerű. Mindennek megvan a maga törvénye: a fény sebességének éppúgy, mint a kerti csiga vonulásának. Nem tanácsos őket összekeverni. Az emberi élet igen összetett valóság, és bár van néhány kézenfekvő alapigazsága, élni mégis egész életünkben tanulnunk kell. Folyton szeretnénk például meghaladni önmagunkat, és belekezdünk a vállalkozásba: megtagadjuk természetünket. Így létrejön egy második természetünk, amiről viszont szeretnénk, ha minél előbb „első természetünkké” lenne (F.Nietzsche) – ám egy keserves átmeneti időszakot ki kell állni hozzá. Lefogyni például sokan szeretnének – jól meg is szedik ezen magukat holtbiztos receptjeikkel élelmes tévé-guruk. Ám valamennyi éhezés nélkül nem lehet. Aki mégis komolyan gondolja, az hozzáfog – és elkezdi örömmel üdvözölni az éhségérzetet a nap valamelyik szakában, hogy nini, milyen remek is ez – hiszen ennek révén tudok egyedül súlyfölöslegemtől megszabadulni. De ez csak egy nehéz átmeneti időszak után tud így kialakulni, amikor a „második” természet már tényleg “elsővé” válik. Mostanában persze ugyanilyen átprogramozásra szorulnak – a másik irányba – azok a nádszál vékonyságú tizenéves lányok, akiket a jóízű evésre kellene végre valakinek megtanítani, mert valahogyan beleesett a lelkükbe, hogy ők nem elég csinosak. E lelki görcsök közkeletű nevei, az anorexia és a bulimia már diagnosztikusan, sőt vészjóslóan hangzanak – pedig talán elég volna e „forrásban lévő” lelkek számára egy bölcs felnőttel való igazi, bensőséges beszélgetés. Az embernek meg kell küzdenie önmagával – különben hozzá sem tud fogni a feladathoz, ami rá vár, úgy el lesz foglalva belkörű problémáival. E küzdelmet senki nem takaríthatja meg.

 

Jártunk most a hazafelé indulóknál, meg az életbe éppen belekóstolóknál is – ezek egymástól meglehetősen távol eső emberi időszakok. Van olyasmi, ami életkortól független egyetemes igazság, s ami ezért egyaránt mindenkinek ajánlható?

 

Természetesen van. De mielőtt ezzel foglalkoznánk, hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy nem feltétlenül jelent áthidalhatatlan távolságot az életkor. Nekem például nagyon sokat jelentettek nagyszüleim, amikor gyerek voltam. Sokat beszélgettem velük, és gesztusaik, még testtartásuk is üzenetet hordozott. Egyik nagyapám szálfaegyenesen járt kilencvenen túl is – amiből gyerekfejjel is megértettem, hogy mit jelent a „tartás”. Másik meg bölcsen, hallgatagon üldögélt a széken karba font kézzel, szemlélődve – ez is erőt ad számomra a mai napig. Jó emlékeznem arra, hogy tüzes fiatalként, sőt „ifjú titánként” szert tettem beszélgetésekre idős emberekkel: mindig próbáltam megtudni, mire jutottak hosszú életük alatt. Ma pedig megérintenek és elgondolkodtatnak fiatalok hevenyészettnek tűnő, ám nagyon informatív megjegyzései – úgyhogy talán nem is olyan kilátástalan az a nevezetes generációs probléma.

 

De térjünk arra, mi tekinthető valóban életkortól független, egyetemleges igazságnak. Ez úgy látom, abban áll, hogy mindnyájan kegyelemre szoruló, bűnös emberek vagyunk, éspedig a magunk módján, életévektől függetlenül. A gyerek rátámad a másikra a homokozóban anélkül, hogy az elvenné tőle a játékát – és látjuk iszonyatos, vad indulatát. Az élet közepén lévő élni akar, és a nagyobb darab kenyérért, vagy bizonyos lelki izgalmakért mindent megengedhetőnek tekint – s gyakran eljátssza becsületét. Az idős ember elengedi magát, betegségeibe bonyolódik, és nem fér össze senkivel – végül pedig meghal. S van még pár variáció. Mindezeken semmi egyéb nem segít, csak Isten végtelen kegyelme, amire viszont rá kell döbbenni, hogy az ember élni is tudjon vele. De még nem is szóltunk azokról a bajokról, amik egy nemzetet, vagy éppen egy civilizációt fenyegetnek – az igazán nagy életellenes „hatalmasságok” (Ef 6,12) ugyanis ott mutatkoznak. Egyén és közösség romlása mindig is kéz a kézben jártak – igaz, megépülésük is szorosan összefügg egymással.

 

Hogyan fogalmazható meg mindez pozitív oldalról?

 

Megint csak nem a magam bölcsessége, ami itt mondható. Pálnál olvassuk a Rómaiakhoz írt levelében: „…de mindezekben felettébb diadalmaskodunk az által, aki minket szeretett. Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakíthat el minket Isten szeretetétől, mely a mi Urunk Jézus Krisztusban vagyon.” (Róm 8,37-39)

 

Ahol őt így szeretik, mert tudják, hogy ő sokkal előbb szeretett már minket Krisztusban – ott valahogy megoldódik minden. Begyógyulnak a sebek, lesz jövő, megbékélnek a lelkek. Pedig csak annyi történt, hogy a valóban keresők visszataláltak az elveszett, eredeti emberi alapálláshoz – ami mindig azzal kezdődik, hogy elismerik állapotukat, s ezzel együtt a kegyelem szükségességét. Az összes többi már ebből adódik. Éspedig szó szerint adódik, hiszen a kegyelem Ura adja, készen van számunkra – nekünk csak elfogadni kell. Igaz, hogy ez az elfogadás nagy és komoly dolog – olyasmi, amiről aztán az életünk beszél.