600-ik igehirdetés

Igehirdetés 2017. március 19.

600-ik igehirdetés

 

 

Bevezetés

Elégedetlen szülők vágják oda olykor gyermeküknek, hogy „Hatszázszor elmondtam már neked…!” Sem szülő (néhány olvasót: saját fiaimat leszámítva), sem elégedetlen nem vagyok – ez itt viszont honlapomon valóban a hatszázadik igehirdetés. Nem én számoltam meg, a program tartja nyilván. Akár elég is lehetne egy sorozatnak. Mindenesetre megállok, hogy megköszönjem a „jubileumot” Istennek – s azt, hogy mindeddig erőt és kedvet adott a munkához. Ugyanakkor számolnom kell erőim fogyatkozásával – de hagyjunk valamit őrá is! Sem tökéletesnek, sem hibátlannak nem vélem a honlapomon megjelent igehirdetéseket, utólag javítanivalót is lelek bennük, ha hozzájutok. Tudom azonban, milyen sokat jelentett magamnak is egy-egy leírt igemagyarázat olvasása életem valamely fontos pillanatában; formálta gondolkodásomat, erőt és hitet adott – Isten igéje megtalálta az utat általuk a szívemig. Máig hálás vagyok szerzőik komolyságáért; a munkáért, hogy tisztességesen leírták igehirdetéseiket. Szeretettel hordom emléküket haló poraikban is.

 

Nem mérve magamat a nagy klasszikusokhoz, önként vettem vállamra a feladatot még 2000-ben, hogy élve az internet adta „kiadói” lehetőségekkel, honlapomon (mely fiaim ötlete volt, ők készítették és működtetik) – minden héten lehetőleg új igemagyarázat vagy meditáció kerüljön megjelenésre. Erőim szerint teljesítem is ezt tizenhetedik éve, két esztendeje immár nyugdíjban. Hetente átlag 1500-1600 igehirdetést töltenek le innen az olvasók, a honlap indítása, 2015. augusztus 1. óta kilencvenkét országból már több mint százezret (kimondani is félelmetes szám) – egészen pontosan 107.358-at. Amikor megfáradok a munkában, mindig arra gondolok, szükség lehet ezekre az igemagyarázatokra, ha impulzusokat és lelki kenyeret jelentenek ennyi embernek. Az olvasók 59 %-a hazai, 21 % erdélyi, 7 % felvidéki, 2 % kárpátaljai, délvidéki és őrvidéki, 3 % amerikai, a maradék 8 % pedig más országbeli volt.

 

A „Textuarium”-ot feleségem hozta létre a honlap számára, nagy és áldozatos munkával – így az időrendi sorrenden kívül textusok, lekciók és címek szerint is kikereshetők. Használjuk jó egészséggel.

 

Elárulok egy némileg bizalmas titkot: magam is épülök olykor, olvasva egy-egy régebbi igehirdetésemet. Ez arra utal, hogy az igazság, ha sikerül egyáltalán kimondani, egyén fölötti kategória – érvényes és működik, függetlenül attól, emberileg kitől származik. Vagy másként fogalmazva: ilyen nagy a kegyelem.  Őszintén örülök, ha igyekezetem másoknak is lelki hasznot jelent.

 

Nem bánom, ha igehirdetéseimet bármilyen formában felhasználják – de megbecsülésnek tekintem, ha email-címemen, ami honlapomon a „Hírek” menüpontban megtalálható, kapok róla jelzést. További munkámhoz biztatást, jó tanácsot is szívesen fogadok.

 

A „Meditációk” menüpontban lévő írások rövidebbek, s általában személyesebb hangúak az igemagyarázatnál; egy-egy vasárnapra néha csak ez jelenik meg – olykor viszont csupán hosszabb idő után kerül rá sor. Ha az élet hoz elém érdekes témákat, ezekről éppen úgy, mint más, magam is „szabadon asszociálok” – az eredmény pedig afféle magánlevél az ismeretlen Olvasónak. (Email-értesítőt azonban csak igehirdetés megjelenésekor küld a honlap programja, azt is csak azoknak, akik kérték.) Tevékenységemet így végzem, amíg erőim engedik – s szívből örülök, ha ezzel bárkinek, vagy akár gyülekezeteknek is javára lehetek. Megköszönöm a 600-as mérföldkőnél családom segítő szeretetét és lelkesítő jóságát – Istennek pedig végéremehetetlen kegyelmét!

 

+ + +

 

Textus: Zak 7,10

„Egymás ellen még szívetekben se gondoljatok gonoszt!”

 

Fohász

Jövel, Szentlélek Úr Isten, töltsd be szíveinket éppen! Ámen.

 

Igehirdetés

 Nemrégiben láttam a következőket: péntek délután megállt két szembejövő autó, láthatólag egyeztetett helyen és időpontban. Az egyiket egy férfi, másikat egy nő vezette. Nem köszöntek egymásnak, az autó ablakát sem húzták le. Az egyikből kiszállt egy gyerek, és átült a másikba – azután mindketten elhajtottak.

 

Nem volt nehéz kitalálni a szívszaggató valóságot: a bíróság által megítélt, s a szülők között konkrétan így egyeztetett „láthatás” vette kezdetét. Ezek az emberek, a férfi és a nő valamikor nagyon szerették egymást; közösen egy új kis emberi életet is létrehívtak. Ő most hat vagy hét éves. Elvileg van apja és anyja, akik azonban a szeme láttára még csak nem is köszönnek egymásnak. Ezzel a példával kell az életnek induljon. Megjegyzendő, hogy láthatólag mindkét szülőnek van saját autója.

 

Mi történt? Semmi különös – vagy mondjuk inkább szokásosnak? Nyilván az történt, amivel emberek tönkre tudják tenni a kapcsolataikat és egymást: szégyellnivaló, sötét dolgok. Önzés, hűtlenség, hazugság, erőszak, megbízhatatlanság, alkohol, a másik kihasználása, becsapása, kiábrándulás, unalom, hatalmi harc – aztán démoni örömmel kimondott borzasztó vádak, talán tettlegesség is, végül pedig jóvátehetetlenül kemény szív és megbocsátani nem tudás. A gyermek, akit ők szólítottak életre, s aki semmiről nem tehet, azt kérdezi magában: így kell felnőttnek lenni…? Mi pedig még kérdezni sem merünk – a történet egyébként is annyira hétköznapi és megszokott.

 

Ítélgetés helyett nézzünk tehát befelé. Nem tarthatjuk magunkat jobbnak egyetlen embertársunknál sem, bármilyen helyzetbe is manőverezte volna magát – ez a kiindulás. Mindnyájan gyarló és küszködő lények vagyunk. Akkor mi a különbség? Csak az, hogy ki-ki más módon éretlen. Az egyik fellázad, és felborítja az egyességet, amit életre kötöttek – a másik meg nem lázad, csak éppen pokollá teszi társa mindennapjait. És mindez éretlenség. Nevezhetnénk másként is, vannak éles és találó jelzők – a lényege mégis ez. Gyerekes önzés, sértődékenység, infantilis elvárások, aztán kamaszos érzelgősség és álmok kergetése. Türelem és emberi tartás hiánya, leginkább ezzel a jelszóval: nekem jár a boldogság. Az eredmény pedig: „Mély sárba estem, ahol meg nem állhatok; feneketlen örvénybe jutottam, és az áradat elborít engem.” (Zsolt 69,3) Ilyen érzések töltik be azokat, akik végleg eldobják maguktól, akit egykor oly nagyon szerettek; hiszen a kétes győzelem mindig nagyon kétségtelen vereséget is jelent.

 

Az ige tanítása szerint az emberi szívből származik minden rossz – nem pedig a világból, amint vélni szoktuk. „Csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az; kicsoda ismerhetné? Én, az Úr vagyok, aki a szíveket fürkészem és a veséket vizsgálom, hogy megfizessek kinek-kinek az ő útjai és cselekedeteinek gyümölcse szerint.” (Jer 17,9-10) Nem hízelgő szavak: ez itt az ige, az igazság beszéde – ami azonban megszentelhet. (Ján 17,17) Előbb önmagunkkal kell őszintén szembenézni, s akkor jut majd boldogság is – mintha ezt mondanák e sorok.

 

Ám nézzük, miről is van szó a kétautós, egy gyermekes szülők példájában. Mert ez valójában csak példa, bár a saját szememmel láttam – ami sok más életrongálást is elkeserítő pontossággal kiábrázol. Emberek rohannak a boldogság után, talán naivan és gyanútlanul, de mindenképpen felelőtlen módon, s nincsenek tudatában, mit is tesznek. Ők csak „a szívükre hallgatnak” – igen, ennyi történik. A szívükre, amely az ige szerint csalárdabb mindennél; a lélektan szerint pedig a psziché az, aminek minimum kilenctizede tudattalan – azt sem tudjuk róla, micsoda! Mégis hagyjuk működni, rombolni – hiszen nekünk jogaink vannak. Én vagyok én. Hogy közben ki és mi sérül, az mellékes.

 

Elkeserítő kép. Mégse hessegessük el magunktól, mert igaz. Annyira az, hogy nincs is a problémának megoldása – íme, a létezés abszurditása. Mi, emberek mindösszesen egymást tudjuk hibáztatni, ennyi telik tőlünk. Ezernyi tragédia, keserűség és viszály beszél róla – vagy, ha úgy tetszik, az egész történelem. Nincs megoldása. Ahol mi emberek a mindennapjainkat éljük és gondolkodunk, ott csak rossz megoldások vannak, mint egy megoldhatatlan rejtvényben. Sötét erdő, amiben eltévedünk – labirintus, aminek kijárata nem fellelhető. Mély sár, feneketlen örvény, elborító áradat. Kiutat sokan kerestek már, és nem leltek.

 

De eljön a pillanat, amikor kiderül (vagy kiderülhetne): valami másra, igazából „dimenzió-váltásra” volna szükségünk, hogy lehetségessé váljon a lehetetlen, és meggyógyuljon, ami halálosan beteg. Mit jelent az, hogy dimenzió-váltás? Belépni egy másik világba. Ezt sem értjük egykönnyen – bár a Biblia folyton és minden lapjával erre tanítgat. Egy elég egyszerű, gyakorlatias példát olvastam Henri Boulad-nál, ennél az egyiptomi származású melkita keresztyén teológusnál, aki egyébként éppen tegnap vette fel 85 évesen, országunk iránti tisztelete jeléül, a magyar állampolgárságot. Azt mondja, hogy dimenziók a pont, a vonal és a lap. Mindegyik végtelenszer van meg a nála „magasabb” dimenzióban, hiszen egy lapon végtelen számú vonal húzható, egyetlen vonalon pedig végtelen számú pontot jelölhetünk ki. Ehhez hasonlóan az „emberi”-nél végtelenszer nagyobb az „isteni dimenzió” – s egyáltalán nincs is arányszám, hányszor és hogyan. A különbség minőségi, nem mennyiségi. Ha valahogy mégis ki akarjuk fejezni, ezt az abszurdumot kell mondjuk: úgy aránylanak egymáshoz, mint véges a végtelenhez, egy konkrét szám a kimondhatatlanhoz.

 

Hát ennek a különbségnek tudata, és főleg megrendültsége hiányzik minden életrongálásból. Emberi tudat, az van, nagyon is – csak éppen semmin nem segít. Dimenzió-váltásra volna szükség. Először is, tudatára kellene ébredni isteni származásunknak, amit elfeledtünk, és aminek helyén ma áltudományos profanitásokat találunk. A végtelen Jóság alkotta az embert; igaz, hogy a föld porából – vagyis mi alulról és felülről is származunk – valójában mégis mindig az övéi voltunk és azok is maradunk. Aki nem innen indul, jó helyre nem érkezik – legfeljebb az őserdőbe. Nem kell megtagadnunk semmit, ami tudományos, hiszen használhat testünk gyógyításában, járványok leküzdésében, hasznos mindennapi eszközök alkotásában, távközlésben, még társadalmi folyamatok előjelzésében is – de életünk végső rendeltetésének dolgában semmi keresnivalója. Az szent dolog: egyszerűen másik dimenzió. “Az Élet szent okokból élni akar…” (Ady E.) – a többi pedig csak biológia.

 

S nem elég ennek alázatos elismerése, noha nyilván minimális feltétele valamilyen emberhez illő kibontakozásnak. Ha újra tisztába jöttünk isteni származásunkkal, és komolyan is vesszük azt, akkor ahhoz méltó módon kell újrafogalmazni önmagunkat és cselekedeteinket. Ami nem elvi kérdés már, itt kezd komolyra fordulni minden – ez ugyanis a megvalósítás, az erkölcs világa. Komoly ügy, mint a Jézus golgotai keresztje: egyszeri és megismételhetetlen. Igaza van a francia filozófusnőnek, aki azt mondja, hogyan merészel valaki az ő “keresztjéről” beszélni, amikor élete kényelmetlenségeiről, vagy éppen nehezen viselhető embertársairól akar szólni? Hogyan meri a maga kínjait a Jézus szenvedéseihez hasonlítani?! (Simone Weil) Abból a szenvedésből egyetlen volt a világtörténelemben. Egészen más dimenzió – Jézusról nekünk még beszélnünk sem szabad megrendültség nélkül. Nevét éppúgy nem szabad „hiába felvenni”, még igehirdetésben sem, mint az örök Atyáét. (2Móz 20,7) Abban a formában sem, hogy valami a “mi keresztünk” volna – de egyéb méltatlan módon sem.

 

Viszont éppen azért, mert ő ilyen Páratlan volt (egyedül így lehet értemét adni a sokat emlegetett, és sehogy sem értett “Egyszülött” szónak) – mi a magunk egyéni sorsát és életét sem tekinthetjük játéknak. Felületes könnyedség, felelőtlen improvizáció, hevenyészett szavak és életmegoldások egyszerűen méltatlanok ahhoz, aki karácsonykor Betlehemben született, harmincéves koráig Názáretben nőtt fel, és a Golgotán keresztre feszítették – nem szólhatunk, s nem cselekedhetünk úgy, mintha ő, a Páratlan nem járt volna itt közöttünk!

 

A játéknak is megvan a helye az emberi életben: igen, a homokozóban, a tarokk-asztalnál s még máshol is – de péntek délután, hatéves gyermekünk ügyében nincsen. Ott már nem a mi játszmáinknak kellene folyni.

 

A közéletben például – aminek dolgaihoz nem szoktam hozzászólni, mert nem dolgom – ma szerte a világban és nálunk is az járja, hogy ki tud jobban gyűlölni. A másik lejáratása, alapok nélküli megvádolása, a morális karaktergyilkosság mindennapos eszköz; hataloméhes emberek hazugsággal és gyűlölettel kívánják szolgálni a “közjót”. Nyilvánvaló, hogy ilyen eszközök ártanak, s elítélésre méltók. Emberi életet élni csak ott lehet, ahol nem kiiktatni akarják egymást, az a maffiózók tempója – hanem kölcsönösen tudomásul veszik a másik törvényes jogát a létezéshez és a cselekvéshez, s tisztelettel elismerik egymás igyekezeteit. Versengeni szabad, bár gyerekes dolog – gyűlölni és gyűlöletet kelteni azonban ártalmas.

 

A gyűlölet és megvetés megszüntetését viszont csak magunkban lehet kezdeni, saját érzületünk és gondolkodásunk megtisztításával. Szívesen idézem fel újra és újra Goethe pompás mondatát: „Káros minden, ami szellemünket fölszabadítja, de önmagunk fölött uralmat nem ad.” A pusztán kritikai alapállásról mond itt érvényes ítéletet a nagy gondolkodó, amit egyébként gyakran a szellemi tevékenység egyetlen jogos tettének vélnek. Ha önmagunkat kivesszük a kritika alól, mást se vonjunk felelősségre – így summázható ennek lényege.

 

Nekünk azonban, akik Isten népének tekintjük magunkat, még ennél is alaposabb mércénk van. „Egymás ellen szívetekben se gondoljatok gonoszt!” (Zak 7,10) Ha megnézzük a mondat bibliai szövegkörnyezetét, azt látjuk, hogy ott az özvegyek, árvák, jövevények és nyomorultak kizsákmányolásának tilalmáról van szó, amit Isten jelenléte feltételének tekintettek. Meghosszabbítja azonban ezt az elvárást a zakariási ige az érzület, a szív irányába; egészen úgy, ahogyan a Tízparancsolat végére is odakerült a „Ne is kívánd…!” törvénye. (2Móz 20,17) Itt az hangzik el, hogy ne is forraljatok magatokban terveket egymás ellen – vagyis saját magatok irtsatok ki szívetekből minden olyasmit, amivel ártani akarnátok egymásnak. Az önfegyelem és az önkorlátozás tehát nem csak a szavak és a tettek, hanem a bensőnkben forrongó elképzelések és tervek, ha úgy tetszik, a “rosszkívánás” terén is kötelező.

 

A segítséget a megvalósításhoz magától Istentől kapjuk. Hallottuk az igét:  “Én az Úr vagyok, aki a szíveket fürkészem, és a veséket vizsgálom – hogy megfizessek kinek-kinek az ő útjai és cselekedeteinek gyümölcse szerint.” Ezt általában figyelmeztetésnek, vagy már-már fenyegetésnek szoktuk értelmezni – Isten megfizet! Ami igaz is, azonban a tapasztalat szerint ő sokszor nem a számunkra kivitelezett külön akcióval, hanem a valóságba általa épített örök törvényeivel ítél – amik ellen éppúgy nem lehet büntetlenül véteni, mint a gravitáció ellen. Benne rejlik a valóságban egy sereg szabály, mert Teremtőnk úgy döntött, hogy beleépíti őket – s át lehet ugyan hágni ezeket, de egy idő után keményen visszaütnek. Egyszerűen olyan a valóság.

 

Ennek a ténynek hangját halljuk a “szíveket fürkésző, veséket vizsgáló” Úr figyelmeztetésében: megvan minden útnak és cselekedetnek a gyümölcse. Ne akkor gondolj erre, ember, amikor már késő, hanem most, amíg nincsenek itt a keserű gyümölcsök. Elég lehetőséged akad: szabad vagy, ember vagy! Élj ehhez méltóan. Ne kelljen majd szégyenkezned döntéseidért. Ha úgy jársz, ahogy az ige is tanácsolja: „Egymás ellen még szívetekben se gondoljatok gonoszt!”, akkor nem kell majd pironkodnod. Addig légy csak Isten gyermeke – a többit pedig bízzad őreá. Így legyen! Ámen.

 

Imádság

Uram, ha tényleg megvizsgálsz, kifürkészed a szívemet, akkor nem állhatok meg előtted. Könyörülj rajtam, hogy szándékosan ne kívánjak ártani egyetlen embertársamnak se. Különösen ments meg a gyűlölet és megvetés átkától, ami annyi helyen pokollá teszi az életet. Adj helyette krisztusi Lelket, ami egyszerre az igazság és a szeretet Lelke, és akkor szép és emberhez méltó életet élhetek! Ámen.