8. fejezet

Vezérszavak:  Eltakarja az erdőt. Hagyomány és szabadgondolkodás. Vigyázat, akik maguknak lefoglalták, nem mind azok. Kihez szól az Úr, s honnan tudjuk? A teljességből, amire elvitt minket.

 

 

A realizáció, azaz megvalósítás, hogy miként élünk és mit teszünk nyilván a világon legfontosabb. Mégis alig akad ember, aki fölérne a saját szavaihoz – a gondolatokat, hiteket s reményeket még itt ne is említsük. Miért van ez így?

 

Belekerülhet az ember, és bele is kerül a saját elfogultságaiba. Ennek egyik formája az érzelmi felindulás, másik pedig az ideológia. Mindkettő eltérít az igazságtól. Aki érez, főleg, ha nagyon teszi – az leginkább saját magát éli meg igazságként, s ebben a helyzetében nehéz vele bármi egyébről szót érteni. Van persze igazsága az emócióknak is, ez nem vitatható, hiszen az élet mozgása maga is részben belülről fakad – ám átszínező, torzító hatása nagy. Vegyük például a szülés utáni depressziót…

 

Ilyen is van…?!

 

Igen, bár senkinek nem akarok ötleteket adni, hogy miképpen rongálja a saját és családja életét. Kilenc hónap szimbiózis után érthető bizonyos hiányérzet, ha a szülés lezajlott – csak éppen fölösleges eltúlozni. Mondjuk így: „Én egy ágrólszakadt, magános lélek vagyok, egy megszedett fa, egyáltalán semmit nem érek, és fogalmam sincs, miért is él még egy ilyen rakás boldogtalanság – hiszen megszültem gyermekemet, aki itt nőtt napról napra titokban a szívem alatt, most pedig ott fekszik a fal mellett egy kiságyban. Ráadásul mindenkinek ő fontos – nem pedig én…” Nagyjában így fest a szülés utáni depresszió, ha sikerül egyáltalán valamit szavakba önteni belőle. Olyanoknál szokott egyébként föllépni, akik nem túl jól kommunikálnak tulajdon mélyebb énjükkel: vagy elnyomják, vagy pedig túlságosan is hagyják áradni – néha ráadásul irracionális ritmusban váltogatva ezeket.

Nyilván arról van szó, hogy eltakarja az ember elől saját szubjektivitása az erdőt – jelen esetben azt, hogy milyen fontos és meghatározó a feladata azzal a pihegő kis idegennel, akiből éppen az ő keze alatt lesz majd egyszer felnőtt ember. Az érzelmeknek fontos szerepe van életünk alakításában, mint mindenkori belső helyzetjelentéseknek, ám kritikátlan eluralkodásuk veszélyeket rejt: nem helyes, ha cinkosunkká szegődnek. Az önigazolás ugyanis mindig kárunkra van.

 

És az ideológia…?

 

Az a másik véglet. Ott nem pillanatnyi lelkiállapotokról, hanem állandósult, esetleg már bekövesedett elvekről van szó, melyek hosszabb távon torzíthatják a valóságot. Ahogy nem lehet, és igazából nem is volna jó érzelmek nélkül élni, úgy elvek nélkül sem tanácsos. A „tulajdonságok nélküli ember” lényegében kiméra, egy olyan fantom, mely csak a mitológiában létezik – az életben viszont a kirablottság és lepusztultság jelképe. Igenis, legyenek érzelmeink és elveink is – de rakjunk össze belőlük valami értelmes egészet, ami jelentős és megáll a lábán, sőt még szép és hasznos is. Ez a magasrendű személyiség képlete volna, amit normális esetben egész életünkben folyamatosan építgetünk is magunkban, s előbb-utóbb megjelenik belőle valami. A „befagyott”, változni képtelen lelkeket Dante a pokol mélyén, annak végső bugyrába helyezi el, költői képzelete szerint a föld középpontjában található örök jégbe, ahol azok a rájuk életükben jellemző mozdulatokba vannak kimerevedve. Ők már véglegesen önmaguk karikatúrái.

 

Lehet egyáltalán elvek nélkül élni?

 

Lehet, de jellemtelenségnek hívjuk. Bizonyos dolgok szilárdságot kell adjanak lényünknek akkor is, ha a nyitottság valóban szép és kívánatos tulajdonság. Aki ma ezt mondja, holnap meg azt, s ennek megfelelően színesek az erkölcsei is, arra ne bízzunk nagyobb összeget – ez általános alapelv. Az élet valamelyes átláthatósága elképzelhetetlen a szilárd emberi tartás, a megbízhatóság jelenléte nélkül. Ez érvényes a házasságban, közösségi életben, de még az üzlet és politika világában is. A művészekről pedig az áll, amit Kodály így mondott: „Nevet szerezni csak egyszer lehet.”

 

Viszont ismerjük el, hogy a túlzott elvszerűség is zsákutcákba terelhet…

 

Nyilván. Szokták is mondani, hogy csak az ökör következetes. Fölemlegetik, hogy Püthagorasz nevezetes tételének fölfedezésekor állítólag száz ökröt áldozott, s azóta az ökrök félnek mindentől, ami új… Észre kell venni, amint az elvszerűség átmegy ostobaságba, vagy ami még annál is rosszabb, bigottságba. Legyenek elveink, ez egyértelmű – de magasrendűek, ami azt jelenti, mindig jusson hely mellettük az adott élethelyzet értelmes és igazságos megvizsgálására, és az emberségnek is. Ez pedig csupán a „szolgálati szabályzat” és a közvetlen anyagi érdek nemesebb lelkű kezelésével, ajándékozó létmóddal érhető el – a köznapiság adócsaló és kenőpénzes szintjén nem. Van még egy különösen vicces változat, azt is említsük meg – amikor a vak és tomboló szubjektivitást menetrendszerűen bigottság váltja, netán eleve szorosan átfonják egymást – ilyenkor tényleg nem lehet mást tenni, mint menekülőre fogni.

 

Manapság bizonyos körök elvárják, hogy az „értelmiségi lét” legyen azonos az értékek folyamatos és következetes megkérdőjelezésével, de inkább kétségbevonásával.

 

Ez éppen olyan ideológia, más szóval búvóhely, mint a keményen megcsontosodott dogmatizmus.  Az „értékek átértékelése” kivételes személyiségek dolga, nekik is csak akkor, ha erre mandátumuk van magasabb erőktől – nem pedig az átlagemberé. Persze, valamilyen mértékben mind meg kell őrizzük a szabadságot, az átélések és fölismerések közvetlen, friss voltát – ez életünk legértékesebb, gyermeki vonása. Az „állandóan változtatom a helyemet” viszont sem erkölcsileg, sem egzisztenciálisan nem tartható pozíció, noha manírként ma divatos, és sokszor beválik. Modern és „korszerű”, ez igaz – mi más is lehetne egy életellenesen sötét világkorszakban – de alapjaiban negatív, hiszen látjuk, az újdonságok öncélú hajszolásán és azok ünneplésén túl sehova nem vezet. A gyökereit elvesztő szellem mindig is a feloldást kereste, a tudákos, megsemmisítő vagy éppen szellemeskedő kritikánál megrekedt – tovább rendszerint ma sem jut.

„Szívesen idézem fel újra és újra Goethe pompás mondatát: Káros minden, ami szellemünket fölszabadítja, de önmagunk fölött uralmat nem ad. A pusztán kritikai alapállásról mond itt érvényes ítéletet a nagy gondolkodó, amit egyébként gyakran a szellemi tevékenység egyetlen jogos tettének vélnek. Ha önmagunkat kivesszük a kritika alól, mást se vonjunk felelősségre – így summázható ennek lényege.” (PTB, 600-ik igehirdetés, 2017.03.18.)

 

Tekintsük tehát a hagyomány tiszteletét és a szabadgondolkodást egyenrangú lelki funkciónak?

 

Igen, azzal a megkötéssel, hogy mindkettő legitim a maga helyén – de más a dolguk, ezért egymás ellen tisztességes körülmények között sosem kijátszhatók. Ha az ember nagy sebességű vonaton ül, például Japánban a Sinkanzen-en, nem ugrálhat ki percenként virágot szedni, bármennyire is tetszik neki a táj – viszont nagyon sivár az élete, ha örökké csak hasznos üzleti utakon jár, s mindenkor az ésszerűség jegyében cselekszik. Meg kell becsülni a mézet, amit ezredévek összegyűjtögettek, ez a hagyomány – nem feledve azonban, hogy ma is vannak szép kies (ez a „kedves” szó régi magyar formája!) mezők – ahol találni bőven virágport. Hagyománytisztelet és őszinte szabadgondolkodás kiegészítő lehetőségek, igazából semmit nem is érnek egymás nélkül. Mind szívünket-lelkünket, mind pedig értelmünket Istentől kaptuk.

 

Ez így azonban állandó belső egyeztetést igényel.

 

Természetesen. De abban vagyunk leginkább emberek, hogy összehasonlítunk, mérlegelünk s végül erkölcsi döntést hozunk, ami  érinti és meghatározza létünket.

 

Isten megtalálásában s mélyebb megismerésében melyik funkció visz előbbre?

 

Aki nagyon belefeledkezett az életbe s már habzsolja azt, annak tanácsos behatóbban megismernie a régiek tapasztalatait, a hagyományt, hogy bővítse példatárát s ezzel szellemi fegyverzetét, mert a puszta élet önmagában, helyes értelmezés és megformálás nélkül életellenes. Egyszerűen föléli és tönkreteszi önmagát. A folyamatos, élő tájékozódásra mind rászorulunk, mert az emberi lélek éltető lelki input nélkül kiüresedik, vagy ami még rosszabb, elpimaszodik saját sorsával szemben. Aki viszont túlságosan elhelyezkedett a világában, halad a megszokott síneken, esetleg már bele is savanyodott valamennyire a tételeibe, annak a virágszedés ajánlható. Csodálkozzon rá a világ formáira és változataira, sokszerűségére, a teremtett valóság elképesztő titkaira, aztán a zene, irodalom és általában a műalkotások üzeneteire, és igen, újdonságaira – ezek éppúgy energizálnak, mint az univerzum jelenségei, ha tényleg megértjük azokat. “Szabadgondolkodni” nem csak a hegytetőn vagy agnosztikus füstös kávéházakban lehet, hanem a hagyomány, keresztyén szóval az ige igazságait tanulmányozva, azok felett elmélkedve – sőt, azokat tisztességgel magunkra alkalmazva is.

 

Honnét tudjuk azt, hogy valóban Isten szólt hozzánk, vagyis egy megszólaló, adott hangot tényleg az ő Szentlelke ihlet – ami nem csupán a saját szubjektivitásunk szava, ezért nagyon hallgatnunk kell rá?

 

Van egy érdekes mondat az evangéliumban: „Mi tudjuk, hogy Mózeshez szólt Isten, de erről azt sem tudjuk, hogy honnan való.” (Ján 9,29) A Jézus ügyének kezdetekor működött ugyanis a jeruzsálemi papság intézménye, élén a főpappal, amely minden jogi, családi és egészségi kérdésben is végső tekintélynek s egyben hatóságnak is számított – az ő körükbe tartozott megítélni  új vallási mozgalmakat is. A hagyományban, elsősorban Mózes öt könyvében látták a létező igazság foglalatát. Nem is tudnak tehát mit kezdeni Jézussal, mert egyrészt nem járt „rabbiképzőbe” egyetlen ismert jeruzsálemi tudós személyiséghez sem, mint például Pál Gamálielhez (Csel 22,3  Csel 5,34)  – vagyis nem állt mögötte a papság  tekintélye. Akkoriban nem az apostolokra, hanem az atyákra, valamint Mózesre és a prófétákra hivatkoztak a legitimitás igazolásául. Másrészt azonban Jézus szerint ők nem ismerik sem az írásokat, sem pedig Istennek hatalmát (Mát 22,29  Márk 12,24), hiszen az írások pontosan róla tesznek tanúságot. (Ján 5,39-42) Alig van olyan jézusi mondat, amely ne egy ószövetségi mondat folytatása, arra való utalás, vagy éppen szó szerint idézete lenne.

 

Ezért kérdezik ők Jézus felől: „Mi módon tudja ez az írásokat, holott nem tanulta?!” (Ján 7,15) Az ő válasza pedig így hangzik: „Az én tudományom nem az enyém, hanem azé, aki küldött engem. Ha valaki cselekedni akarja az ő akaratát, megismerheti e tudományról, hogy Istentől van-e, vagy én magamtól szólok. Aki magától szól, az a maga dicsőségét keresi, aki pedig annak dicsőségét keresi, aki küldte őt, igaz az, és nincsen abban hamisság.” (Ján 7,16-18)

 

Ez az, amit pontosan tudunk a saját életünkből is: meghatározó hatásokat olyanoktól veszünk, akiket igazaknak ismerünk, mert hitelesek. Trükköző, szerepeket játszó, saját dicsőségüket kereső emberek szitáin hamar átlátni – ők nem hagynak maradandó nyomot. Vannak persze rossz példák is (Péld 22,24-25), sőt hamis, megrontó tanítások is (Ef 4,29),  messze ható következményekkel – de  egyetlen végső és meggyőző érv létezik, ez pedig a valóság.

 

Hogy a Jézus „tudománya” Istentől való-e, az tudja megítélni, aki cselekszi is azt – vagyis kiteszi magát a hit kockázatának és maga is elindul követésében. Elvi igazságként semmi nem áll meg, kizárólag az, amit a valóság is igazol. Előfordulhatnak persze egyedi élmények és különleges megértések, de míg a tudomány például az érzékszervi tapasztalásra épülő, kísérletező, mérő és általánosító megismerésmódot tekinti mércének, s módszere is éppen a már ismerthez való számszerű hasonlítás – addig az egyetemes tudás, mely a hagyományból közelít hozzánk, elismeri az ihletettséget és intuíciót, sőt annak egészen különleges jelentőséget tulajdonít. Maga Jézus abban szabta meg a mértéket, mi bensőjében építi az egyes embert és a közösséget lelki-erkölcsi értelemben, és ezért mondta: „Gyümölcseikről ismeritek meg őket.  Vajon a tövisről szednek-e szőlőt, és a bojtorjánról fügét? Így minden jó fa jó gyümölcsöt terem, minden rossz fa pedig rossz gyümölcsöt.”  (Mát 7,16-18)

 

Mit jelent ez a gyakorlati életben?

 

Emberi mivoltunk végtelen méltóságát. Rajtunk áll, hogy mire használjuk mindennapjainkat, időnket és erőinket. „Nem mindenki, aki ezt mondja: Uram, Uram! – megy be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát!” (Mát 7,21) Van tehát különbség puszta vallásoskodás, és valódi istengyermekség között: „Aki hallja tőlem beszédeimet, és meg is cselekszi azokat, hasonlítom azt a bölcs emberhez, aki kősziklára építette házát. És ömlött az eső, és eljött az árvíz, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba, de nem dőlt össze, mert kősziklára építették.” (Mát 7,24-25)

 

Jézus szavainak, igéinek megcselekvése a dolgunk. Ehhez olvasnunk kell azokat: megtaláljuk a Bibliában. Két évezred alatt sem elégetni, sem hitelteleníteni nem tudták – ma is ugyanúgy megszólít, mint az első keresztyének idejében. Bátran hihetjük, hogy „anima naturaliter Christiana” (Tertullianus) – vagyis, hogy az ember természeténél fogva, lelkében keresztyén. Ezt néha nehéz elfogadnunk, elsősorban másokra nézve, akikről talán megvan a véleményünk – s pont ezen kell változtatnunk. Feltételezni a jót, sőt a legjobbat mindenkiről, még aki felől nehéz is – igen, itt kezdődik. Visszavonni projekcióinkat, melyekkel magunkon hittünk könnyíteni. Első lecke. Aztán lépni tovább, magunkat is mássá tenni. Angyalivá? Kevés. Isten gyermekei vagyunk, ebből nem szabad engedni. (Jer 31,20  Zsid 1,5-14) Ha pedig mi is fiai vagyunk Istennek, valóban és igazán, akkor minden méltatlanságot le kell vetnünk, és felöltöznünk őt magát. (Róm 13,12-14) Világos beszéd. Félreértésnek helye nincs, legfeljebb engedetlenségnek. Az értelmet is meg kell keresztelni (Hamvas B.), hiszen megtisztult állapotában az is hozzá kapcsol minket. S akkor nem marad kétely, aggódás – csak egyedül Isten, aki „betölt mindent mindennel” (Ef 1,23), vagy lefordítva a hebraizmust: elvisz minket a valódi teljességig. Hitben is, szeretetben is, reménységben is – ránk fér. Ránk bizony. Ha ez, az igazi megvalósítás a célunk, akkor benne és általa elérjük.