9. fejezet

Vezérszavak: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól, mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké! Ámen.

 

Az Úr imádsága, másképpen Miatyánk a keresztyén világ legismertebb pár sora. Kétezer év óta helye van minden istentiszteleten, és kb. másfél milliárd embernek napi imádsága. Mi magyarázza hallatlan jelentőségét?

 

Ennek az imádságnak jelentőségét tartalma adja. Tiszta és egyszerű pár szó, ami Isten országát, uralmát hívja, s a mindennapi életünk alaptémáit érinti. Jézust a tanítványai kérték, tanítsa őket imádkozni – s ő ezt tanította nekik. Milliók ma is ebben mondják ki életükben először, s földi útjukon évtizedek múlva hazafele tartva talán utoljára is Isten nevét, mégpedig ebben a formában: „Mi Atyánk…!”

 

A kezdő szócska nyitva hagyja a kérdést, ki tartozik az imát elmondók közösségébe, tehát hogyan is értendő ez a “Mi” – mely által mindjárt első szavában fölemeli és Istenhez öleli az egész emberiséget. E néhány mondatot bárki elimádkozhatja áhítatos lélekkel, nincs kikötve, hogy egyetlen vallásé, felekezeté vagy nemzeté lehetne.

 

Az „Atyánk” megnevezés Istennel kapcsolatban kifejezetten Jézushoz köthető. Előtte csak Ábrahám, Izsák és Jákob elhívóját és vezetőjét, majd egy, a hatalmas egyiptomi fáraónál történelmileg erősebbnek bizonyuló Szabadítót, végül pedig a mindenséget uraló Teremtőt ismerték – de egyiknek sem volt ez a neve.

 

Valóban, az „Atyánk” megnevezés, amivel Jézus az Örökkévalót illeti, előtte ismeretlen volt a zsidóságban. E bensőséges megszólítás a legpozitívabb gyermeki mivoltában köt össze minden imádkozót az éggel, ugyanakkor pedig mintegy „megalapítja” az egyetemes egyházat és a szentek egyességét is – hiszen az emberiség minden tagja Isten általi megszentelődésének lehetőségére mutat. Ez nagyon fontos kezdet. A világ vallásai között egyetlen a keresztyénség, amely az embervilág egységét tekinti céljának, és a hozzávezető utat is megjelöli a szeretetben.

 

Másrészt úgy folytatja „…aki a mennyekben vagy” – ami viszont már azt jelenti, hogy mi emberek, beleértve a keresztyéneket is, nem tudhatjuk teljes mélységében és kimerítően, ki vagy, tehát nem uraljuk vagy birtokoljuk a rólad való tudást, hiszen csak emberek vagyunk. Minden vallási gőg és felekezeti kizárólagosság érvénytelenítése ez, hiszen Isten maradéktalanul, hiánytalan egészében soha meg nem nyilatkozó mivoltára utal, vagyis arra, ami őbelőle számunkra meg nem ismerhető. A „mennyek” mint irány az örökké létező, felsőbb valóságot jelenti, ami meghalad minden létezőt, ezért feltétlen és teljes alázatra int. Úgy szól ez az imádság Istenről, mint aki egyrészt gondviselő Édesatya, ugyanakkor azonban végéremehetetlen, kimondhatatlan és hozzáférhetetlen Szentséges. Az utóbbi időkben tagadóvá lett, „felvilágosodott” hivatalos nyugatnak igazán lehetne módja elgondolkodnia saját EU-s himnusza sorain:

 

„Milliók ti, kart a karba!

Gyúljon csók az ajkakon!

Túl a csillagsátoron

Él mindnyájunk Édesatyja!”   (Schiller: Az örömhöz, ford. Rónay Gy.)

 

A „…szenteltessék meg a te neved” ennek tudatában és elismeréseként viszi tovább az imádság kezdő szavait, mikor kifejezi: íme, félve próbálunk téged megszólítani, s csak kizárólag magunk megtisztítása után tehetjük.

Igen. Kiváltságunk, hogy mi emberek, az egész teremtett mindenségben egyedüliként, még ezzel is próbálkozhatunk – ám jól tudjuk, hogy korlátozott fogalmainkkal és véges tudásunkkal eleve gondolkodni is alig vagyunk képesek dolgaidról; bűneink, erkölcsi fogyatkozásaink pedig végképp tragikusan elválasztanak tőled. Óriási különbség van tehát szent és profán között, Isten dolgait, beleértve az ő neve kimondását is, el kell különíteni a szentségtelen világtól. (Mát 7,6)

 

A Kimondhatatlant a fogság utáni időkben Izráel népe körében egyre inkább „a Név” kifejezéssel jelölték, utalva arra a többletre, mely az ő megismerésében az egyiptomi szabadulás és a Sinai hegyi törvényadás révén egyedül a szent népnek adatott meg. (2Móz 6,3) A későbbi európai fordítások során tévesen „Jehovának” torzult szó eredetije ugyanis a Jáhve név, mely a héber lenni, létezni gyökből származó JHVH tetragrammaton mássalhangzóiból származik, s magyarra legjobban „Aki valóban létezik” szavakkal fordítható. Ezt a nevet maga a főpap is évente egyszer, a nép összes vétkéért való nagy engesztelő imában mondhatta csak ki a Szentek Szentjében.

 

Elgondolkodtató, hogy a modern lélektan bizonyos ágai az ember önalávetési ösztönéről beszélnek. Vajon higgyünk-e ezeknek, amikor a vallásos érzületet ilyesmivel próbálják megmagyarázni?

 

A „nem más, mint…” típusú magyarázatoktól természetesen mentsen az ég, mert azok olyan nyelvi teret hoznak létre, amiben az összefüggések egyszerűnek látszanak, ám sokszor megalapozatlan általánosításról, vagy éppen tendenciózus beállításról van szó.

 

A vallás azonban az emberiség legegyetemesebb kulturális jelensége, még ha az önmagával meghasonlott nyugati civilizáció e pillanatban legfeljebb a sajátjától eltérő, sőt azzal kifejezetten ellenséges vallásokat hajlandó csak tisztelni, a magáét nem. Az önalávetés pedig nem ösztön, hanem biológiai reagálási mód. Furcsa lenne, ha az állatvilágban, ahol valóban ösztönalapon zajlik minden – „vallásosoknak” neveznénk az éppen önalávetően viselkedő egyedeket. Ez az embervilágban még kevésbé reális megközelítés, ami a végső valóságot is megsejteni képes ember „biológiai magyarázatának”, lényegében pedig állattá degradálásának igyekezetéből fakad.

 

A nagy elsötétedésnek, amit a felvilágosodás hozott, ahhoz az ágához csatlakozó irányzatról van szó, amely szerint Isten nincs, az ember állat, és a halál teljes megsemmisülés. E három modern dogma egyike sem verifikálható, vagyis igazolható tudományosan. Viszont cáfolni, „falsifikálni” sem lehet őket – ezért hát kifejezetten vallási körbe tartozó mondatokról van szó, csak éppen egy negatív, bénító és megbetegítő „vallás” állításairól, melyek a francia forradalom óta a modern Európa mainstream szellemi alapjainak számítanak.

 

Miből fakad akkor tehát a valódi vallásos érzület?

 

Magából a világhelyünkből. Az ember az egyetlen olyan lény, mely a magánál erősebb és hatalmasabb valósággal szembesülve nem csak meghunyászkodásra vagy menekülőre tudja fogni, de ilyen találkozás kapcsán áhítatos elmélyedésre és módszeres, még alaposabb, sőt egészen az önfeláldozásig menő kérdezésre, saját létét is kockáztató, egzisztenciális keresésre képes – amiben egyébként a nyugati kultúra legértékesebbnek tekinthető vallási, tudományos, művészeti és filozófiai alkotásai keletkeztek is. Másrészt az ember tudatossága révén képes a reflexióra, vagyis saját lelke mélységeinek korrekt átvilágítására és megértésére, amely belső dialógus konklúziója aztán később bárki másnak is viselkedési és értelmezési mintát jelenthet. Mi emberek képesek vagyunk tanulni, a szerzett tudásunkat rögzíteni és átadni, mégpedig olyan komplex módon, ami más élőlények körében lehetetlen. A valódi hagyomány, az ember őstudása is így jött létre, elmélyedés és isteni megnyilatkozás találkozásában – s ennek megfelelően olyan szellemi erőtér, ami visszaállítja az embert elvesztett, eredeti helyére.

 

Itt magától értetődően fölvetődik a kérdés, hogy Isten királyi uralma, „országa” – amit a Miatyánkban hívunk, tulajdonképpen félelmetes és megremegtető, vagy pedig vonzó és örömteli valóság?

 

Ha elgondolkodunk a Szentírás egészének összefüggésében, akkor kiviláglik, hogy ez a kifejezés mindenestől Isten jó szándékának és üdvözítő akaratának kifejezése, ám kizárólag a „legyen meg a te akaratod” szavaival együtt érvényes – tehát annak elismerésével, hogy ő jobban tudja nálunk, mi a jó és mi az üdvös. Ebben rejlik a nagy különbség a vágyteljesítő „mennyország” és a valódi, bibliai értelmű Istenországa között. Jézus utolsó estéjének halálos tusakodása is, melyben összefonódik személyes életút és az emberiség üdvéért való áldozatos küszködés, ezzel a mondattal záródik: „legyen meg a te akaratod!” Amit ebben a véres verejtékkel megküzdött konklúzióban hallunk, a megadásnál annyival több, amennyivel a gyermeki bizodalomból fakadó, Istennek történő odaadás több a tehetetlen önalávetésnél. (Luk 22,42-44)

 

Hogyan értsük a „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” kérését?

 

Úgy, hogy semmiképp ne tulajdonítsuk magunkénak még a betevő falatot sem, amit szájunkba teszünk, ha fáradtsággal meg is dolgoztunk volna érte. Az égtől kaptuk, ha személyesen volt erőnk munkálkodni. Fontos itt a mai napi, régiesen mindennapi kenyér említése, bár a bibliai szöveg szó szerinti fordítása itt ennyi: „kenyerünket add meg nekünk ma.”

 

Ez az egyszerű imádság kizárja – amennyiben komolyan is vesszük, hogy az ember életének célja a szerzés, és a még több birtoklása. Nem csupán azért, mert mindenki csak egyszer tud naponta megvacsorázni, hanem azért is, mert Jézus ebben jelöli meg a legitim emberi vágyak mértékét: legyen eleségünk és ruházatunk (a mi éghajlatunkon utóbbi a télen fűtött otthont is jelenti). Az apostolnál így olvassuk: „…ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele.” (1Tim 6,7-12) Az összes többi legfeljebb ajándék lehet, amivel sáfárkodnunk kell, mégpedig a közjót legalább annyira szolgálva, mint a magunk javát – de nem életcél.

 

Ezzel szinte egy lélegzetre mondja ki a Miatyánk „…és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”…

 

Arra utal ezzel, hogy Isten bocsánata, a kegyelem pontosan olyan fontos, mint a napi betevő falat, hiszen vétkeink legalább oly gyakoriak, mint az étkezéseink… Nincs hozzáférésünk a jézusi ima eredeti arámi verziójához, amint akkoriban ténylegesen elhangozhatott, csupán a görög és latin, majd egyéb európai és magyar fordításokból ismerjük. Nem lehet  kizárni, hogy valójában így kellene imádkozzuk: bocsásd meg vétkeinket, hogy mi is képesek legyünk megbocsátani az ellenünk vétkezőknek. Az ugyanis, hogy Isten úgy bocsásson meg nekünk, amint mi embertársainknak, inkább magunk kárhoztatása és csaknem átok, ami minden évszázados megszokottsága dacára idegen az imádság tökéletesen pozitív szövegétől. Az ember a kegyelem megtapasztalása révén (vagy sehogy) érkezik az erkölcsi állapothoz, hogy maga is nagylelkű tudjon lenni: ilyen katartikus, kegyelmi pillanatokban döbbenünk rá, hogy a másik is csak olyan ember, mint magunk. (3Móz 19,18  Mát 22,39) Isten színe előtt állva e fölismerés minden embertársi megbocsátás legszilárdabb alapja.

 

„…És ne vígy minket kísértésbe” – megint egy talányos mondat! Tényleg az, hiszen úgy olvassuk az igében, hogy Isten nem kísért senkit (Jak 1,13), miért kérnénk akkor őt, hogy ne tegye? Itt nagy valószínűséggel olyasmi lehetett az eredeti gondolat: vigyázz ránk, ha vágyaink és indulataink úgy eluralkodnak rajtunk, hogy azzal bajba sodornánk magunknak vagy másokat. A mondat verstani párja világosan meg is mutatja, milyen súlyos témáról van szó: „…de szabadíts meg minket a gonosztól.”  Ez leleplezi, és igazi valójában megmutatja a mindenkori kísértések természetét: „a gonosz nem egyébért jön, hanem hogy lopjon, öljön és pusztítson – Jézus pedig azért jött, hogy „életünk legyen s bővölködjünk.”  (Ján 10,10) Imádkozni kell, hogy ne jussunk kísértésbe – s aztán fel is kell idézzük, ha mégis: hiszen imádkoztam érte…!

 

A gonosz lényében olyan szellemi hatalmassággal állunk szemben, melynek célja ártani, rongálni és lehetőleg életet pusztítani, mindezt pedig hamisítással és főleg hazugsággal éri el. De nem is csak maga hazudik, minket is arra tanít – ezt jelenti az, hogy ő a „hazugság atyja.” „Emberölő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen őbenne igazság. Amikor hazudik, a sajátjából szól, mert hazug és hazugság atyja.” (Ján 8,44) Vele pusztán emberi erőkkel szembeszállni reménytelen – ezért kell a Jézus tanítása szerinti módon buzgó imádságban folyton kérnünk Atyánkat, hogy „szabadítson meg a gonosztól.

 

A Miatyánk szövege ezt az összességében hét kérést tartalmazza tehát. A nyolcadik mondat dicsőítés: „…mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség – mindörökké. Ámen.” Ezeket a záró szavakat is szükséges értelmezni. Salamon templomszentelő imájában csaknem ugyanígy hangzanak el: „Tied a nagyság, hatalom, dicsőség…” (1Krón 29,11) Az „ország” szó, amivel a Miatyánk a salamoni „nagyság” kifejezést visszaadja, nyilván Isten országlását jelenti – ami azonban ezen a summázó, összefoglaló helyen egy rendezett, áttekintett birodalomra, végeredményben az uralomhoz szükséges tudás összességére utal.

 

Imádságunkban azt valljuk meg itt, hogy tisztában vagyunk vele, Isten rendelkezik valamennyi olyan információval, amiről mi nem is álmodhatunk. Próbáljuk ugyan összerakni a világban működő fizikai hatásokról tudásunk elemeit, de a „világképlet” megalkotása ebben az értelemben sem megy – s hol vannak még a lelki, szellemi, s leginkább pedig a semmiből is teremteni tudó, közvetlenül Istenhez tartozó erők! A Biblia első mondatai szerint ugyan hivatásunk, hogy uralmunk alá hajtsuk földet és minden rajta élőt (1Móz 1,28), az Örökkévaló felé azonban, akié az „ország”, vagyis a teljes tudás – még kérdezésünkkel is csak alázatban fordulhatunk.

 

Mert „…a hatalom is övé – ami kifejezetten arra vonatkozik, hogy ő véghez is tudja vinni, amit akar. Így mi mindnyájan egész szívünkkel, minden erőnkkel, és teljes elménkkel bízhatunk benne: ő sem nem ötletel, sem nem hazardírozik. Sokszor látjuk az emberek között, hogy valakinek nagy álmai vannak, tervez is bőségesen, ám nem tudja véghezvinni (Luk 14,28-29) – jellegzetes emberi állapot. A szándékok, rosszabb esetben már a szavak inflációja. Elvek hangoztatása realizálás nélkül. Isten nem ilyen. Neki megvan a hatalma a megvalósításhoz – világterve akkor is végbemegy, ha mi abból jelenleg keveset, vagy alig valamit értünk.

 

„…és tied a dicsőség, mindörökké. Ámen.” A dicsőség szó számunkra leginkább a barokk festmények glóriáját jelenti, a Biblia gondolkodása szerint azonban annál sokkal több. Az Ószövetségben általában a „súlyos, jelentős” héber szó jelöli – némelykor azonban azzal kerül kifejezésre, hogy valami ékes, pompázatos s egyben odaillő, azaz pont úgy jó, ahogy van – éspedig azért, mert Istentől való. Születésem, sorsom, halálom, jó és rossz napok, a salamoni templom díszei, mindennapjaim igyekezetei: ezek mind lehetnek az „ő dicsőségére”! (1Kor 10,31) Ha az Úr nyilvánulhat meg bennük, az ő ragyogása jön be általuk a világba – s ennél nincs semmi jelentősebb és fontosabb.

 

A „…mindörökké! Ámen” sem csupán azt jelenti, hogy vége az imának. Gyökere szerint az “ámen” azt fejezi ki a bibliai héberben, hogy „bizony, így van ez, nyugodtan építhetek rá.” Ez a megbízható valóság – ami nem kívül, a tárgyi világban van megalapozva, hanem a szív elrejtett bizonyosságában! Modern gondolkodásunk legsúlyosabb tévedése, hogy amire nincs anyagi bizonyíték, az nem is igaz, másként fogalmazva: csak az anyagi világ létezik. Pont fordítva áll: „A láthatók ideiglenesek, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” (2Kor 4,18) Ma már tudjuk, hogy az anyag csupán az energia alázuhant, megbilincselt formája, s mindkettőn uralkodik az információ, a tudás – legtágabb értelemben az örök törvény (Zsolt 148,5  Jób 42,3), amely teljesen szellemi természetű. Ez az igazi valóság, az anyagi világ pedig csak utal erre. Ezért mondjuk bátor szívvel és hitvallásként, hogy „mindörökké” – mert nem velünk kezdődött, és nem is velünk ér véget. Milyen jó, hogy egyáltalán tudhatunk arról, aki a világ fő szerző oka és megalapozója, nekünk mindnyájunknak pedig mennyei Édesatyánk! Amit ő tesz, az pont úgy jó, ahogy van. Övé a dicsőség örökkön örökké!

 

Ami gyakorlatiakban tanácsolható: mondja el a hívő naponként, reggel indulva feladatainak, vagy este, hazatérő szívvel saját egyéni imádsága betetőzéseként a Miatyánkot is – éspedig lassan, szavainak jelentésén elgondolkodva. Bizony, gyönyörű belátásokhoz fog jutni.

 

(Igehirdetés 2017. november 5.)