9. fejezet

Vezérszavak: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól, mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké! Ámen.

 

Az Úr imádsága, másképpen Miatyánk a keresztyén világ legismertebb pár sora. Kétezer év óta helye van minden istentiszteleten, és kb. másfél milliárd embernek napi imádsága. Mi magyarázza hallatlan jelentőségét?

 

Ennek az imádságnak jelentőségét tartalma adja. Tiszta és egyszerű pár szó, ami Isten országát, uralmát hívja, s a mindennapi életünk alaptémáit érinti. Jézust a tanítványai kérték, tanítsa őket imádkozni – s ő ezt tanította nekik. Milliók ma is ebben mondják ki életükben először, s földi útjukon évtizedek múlva hazafele tartva talán utoljára is Isten nevét, mégpedig ebben a formában: „Mi Atyánk…!”

 

A kezdő szócska nyitva hagyja a kérdést, ki tartozik az imát elmondók közösségébe, tehát hogyan is értendő ez a “Mi” – mely által mindjárt első szavában fölemeli és Istenhez öleli az egész emberiséget. E néhány mondatot bárki elimádkozhatja áhítatos lélekkel, nincs kikötve, hogy egyetlen vallásé, felekezeté vagy nemzeté lehetne.

 

Az „Atyánk” megnevezés Istennel kapcsolatban kifejezetten Jézushoz köthető. Előtte csak Ábrahám, Izsák és Jákob elhívóját és vezetőjét, majd egy, a hatalmas egyiptomi fáraónál történelmileg erősebbnek bizonyuló Szabadítót, végül pedig a mindenséget uraló Teremtőt ismerték – de egyiknek sem volt ez a neve.

 

Valóban, az „Atyánk” megnevezés, amivel Jézus az Örökkévalót illeti, előtte ismeretlen volt a zsidóságban. E bensőséges megszólítás a legpozitívabb gyermeki mivoltában köt össze minden imádkozót az éggel, ugyanakkor pedig mintegy „megalapítja” az egyetemes egyházat és a szentek egyességét is – hiszen az emberiség minden tagja Isten általi megszentelődésének lehetőségére mutat. Ez nagyon fontos kezdet. A világ vallásai között egyetlen a keresztyénség, amely az embervilág egységét tekinti céljának, és a hozzávezető utat is megjelöli a szeretetben.

Másrészt úgy folytatja „…aki a mennyekben vagy” – ami viszont már azt jelenti, hogy mi emberek, beleértve a keresztyéneket is, nem tudhatjuk teljes mélységében és kimerítően, ki vagy, tehát nem uraljuk vagy birtokoljuk a rólad való tudást, hiszen csak emberek vagyunk. Minden vallási gőg és felekezeti kizárólagosság érvénytelenítése ez, hiszen Isten maradéktalanul, hiánytalan egészében soha meg nem nyilatkozó mivoltára utal, vagyis arra, ami őbelőle számunkra meg nem ismerhető. A „mennyek” mint irány az örökké létező, felsőbb valóságot jelenti, ami meghalad minden létezőt, ezért feltétlen és teljes alázatra int. Úgy szól ez az imádság Istenről, mint aki egyrészt gondviselő Édesatya, ugyanakkor azonban kimondhatatlan, és hozzáférhetetlenül szentséges. Az utóbbi időkben tagadóvá lett, „felvilágosodott” hivatalos nyugatnak igazán lehetne módja elgondolkodnia saját EU-s himnusza sorain:

 

„Milliók ti, kart a karba!

Gyúljon csók az ajkakon!

Túl a csillagsátoron

Él mindnyájunk Édesatyja!”  

                          (Schiller: Az örömhöz, ford: Rónay Gy.)

 

A „…szenteltessék meg a te neved” ennek tudatában viszi tovább az imádság kezdő szavait. Félve próbálunk megszólítani, kizárólag magunk megtisztítása után tehetjük…

Igen. Kiváltságunk, hogy mi emberek, az egész teremtett mindenségben egyedüliként, ezzel is próbálkozhatunk. Ám tudjuk, korlátozott fogalmainkkal és véges tudásunkkal gondolkodni is alig vagyunk képesek dolgaidról, bűneink, erkölcsi fogyatkozásaink pedig végképp tragikusan elválasztanak tőled. Szakadék van szent és profán között: Isten dolgait, beleértve az ő neve kimondását is, el kell különíteni a szentségtelen világtól. (Mát 7,6)

 

A Kimondhatatlant a fogság után Izrael népe körében egyre inkább „a Név” kifejezéssel jelölték, utalva arra a többletre, mely az ő megismerésében az egyiptomi szabadulás és a Sinai hegyi törvényadás révén egyedül a szent népnek adatott meg. (2Móz 6,3) A későbbi európai fordításokban tévesen „Jehovának” torzult szó eredetije ugyanis, mely a héber lenni, létezni gyökből származó JHVH tetragrammatonból származik, magyarra legjobban „Aki valóban létezik” szavakkal fordítható. Ezt a nevet maga a főpap is évente egyszer, a nép összes vétkéért való nagy engesztelő imában mondhatta ki a Szentek Szentjében.

 

A modern lélektan bizonyos ágai az ember önalávetési ösztönéről beszélnek. Higgyünk-e ezeknek, amikor a vallásos érzületet ilyesmivel próbálják magyarázni?

 

A „nem más, mint…” típusú magyarázatoktól mentsen az ég, mert azok olyan “nyelvi teret” hoznak létre, amiben az összefüggések csodálatosan egyszerűnek látszanak, ám sokszor megalapozatlan általánosításról, vagy éppen tendenciózus beállításról van szó. Így állunk ezzel a tétellel is. A vallás az emberiség legegyetemesebb kulturális jelensége, még ha az önmagával meghasonlott nyugati civilizáció e pillanatban legfeljebb a sajátjától eltérő, sőt azzal kifejezetten ellenséges vallásokat hajlandó csak tisztelni, a magáét nem. Az önalávetés nem ösztön, hanem biológiai reagálási mód. Furcsa lenne, ha az állatvilágban, ahol valóban ösztönalapon zajlik minden – „vallásosoknak” neveznénk az önalávetően viselkedő egyedeket! Az embert illetően ez még kevésbé reális megközelítés: a végső valóságot is megsejteni képes lény redukcionista, mondjuk úgy, hogy „biológiai magyarázatának”, lényegében állattá degradálásának igyekezetéből fakad.

A nagy elsötétedésnek, amit a Felvilágosodás hozott, ahhoz az ágához csatlakozó irányzatról van szó, amely szerint Isten nincs, az ember állat, és a halál teljes megsemmisülés. E három modern dogma egyike sem verifikálható, vagyis nem igazolható tudományosan. Viszont cáfolni, „falsifikálni” sem lehet – mert kifejezetten vallási körbe tartozó mondatokról van szó, csak éppen egy negatív, bénító és megbetegítő „vallás” állításairól, melyek a francia forradalom óta a modern Európa szellemi alapjainak számítanak.

 

Akkor hát miből fakad a vallásos érzület…?

 

Világhelyünkből. Az ember az egyetlen lény, mely a magánál erősebb és hatalmasabb valósággal szembesülve nem csak meghunyászkodásra vagy menekülőre tudja fogni, de áhítatos elmélyedésre és módszeres, még alaposabb, sőt egészen az önfeláldozásig menő “kérdezésre”, saját létét is kockáztató keresésre képes – amiben egyébként az európai kultúra legértékesebb alkotásai mind keletkeztek is. Az ember tudata képes az önreflexióra, saját mélységeinek korrekt átvilágítására és megértésére. Tudunk tanulni, a szerzett tudásunkat rendszerezni, áttekinteni, rögzíteni és átadni, mégpedig olyan komplex módon, ami más élőlények körében lehetetlen. A hagyomány, az ember őstudása is így jött létre: elmélyedés és isteni megnyilatkozás találkozásában – s ennek megfelelően olyan erőtér, ami az embert képes visszaállítani elvesztett, eredeti helyére. Ott ösztön és tudat még nem halálos ellenségek, hanem testvérek és szövetségesek, s tudják, miként egészítsék ki egymást. Erről a Biblia a Paradicsom képével beszél, az ember eredeti helyét Teremtőjével való összhangban jelöli meg.

 

Fölvetődik a kérdés, hogy Isten királyi uralma, „országa” – amit a Miatyánkban hívunk, tulajdonképpen félelmetes, vagy örömteli valóság…

 

Igen, ha a Szentírás egészét tekintjük kiviláglik, hogy a kifejezés Isten üdvözítő akaratát jelöli, ám ez kizárólag a „legyen meg a te akaratod” szavaival együtt érvényes – annak elismerésével, hogy ő jobban tudja nálunk, mi a jó és üdvös. Más a vágyteljesítő „mennyország” és a valódi, bibliai értelmű Istenországa. Jézus utolsó estéjének tusakodása, melyben összefonódik személyes élet s az emberiség üdvéért való küszködés, e mondattal záródik: „Legyen meg a te akaratod…!” Amit e véres verejtékkel megküzdött konklúzióban hallunk, a megadásnál annyival több, amennyivel a gyermeki bizodalomból fakadó, Istennek történő odaadás az a tehetetlen önalávetésnél. (Luk 22,42-44) Az egyik  biológiai reflex, a másik erkölcsi döntés.

 

Hogyan értsük a „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” kérését…?

 

Úgy, hogy ne tulajdonítsuk magunkénak még a betevő falatot sem, amit szájunkba teszünk, ha fáradtsággal megdolgoztunk is érte. Az égtől kaptuk, ha volt erőnk munkálkodni! Fontos a régiesen “mindennapi”, valójában a mai napi kenyér említése. Ez az egyszerű imádság kizárja, amennyiben komolyan vesszük – hogy az ember életének célja a szerzés, a “még több” birtoklás lenne. Nem csupán azért, mert mindenki egyszer tud naponta megvacsorázni, hanem azért is, mert Jézus ebben jelöli meg a legitim emberi vágyak mértékét: legyen eleségünk és ruházatunk (a mi éghajlatunkon utóbbi a télen fűtött otthont is jelenti). Az apostolnál így olvassuk: „…ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele.” (1Tim 6,7-12) Az összes többi legfeljebb ajándék, amivel sáfárkodnunk kell, mégpedig a közjót legalább annyira szolgálva, mint a magunk javát – de nem életcél.

 

Ezzel szinte egy lélegzetre mondja ki a Miatyánk „…és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”…

 

Igen, mert a bocsánat, a kegyelem pontosan olyan fontos, mint a napi betevő falat – vétkeink legalább oly gyakoriak, mint az étkezéseink. Nincs hozzáférésünk a jézusi ima eredeti, arámi verziójához, amint az akkoriban ténylegesen elhangozhatott, csupán a görög és latin, majd egyéb európai és magyar fordításokból ismerjük. Nem lehet azonban kizárni, valójában így kellene imádkozzuk: Bocsásd meg vétkeinket, hogy mi is képesek legyünk megbocsátani az ellenünk vétőknek…! Az ugyanis, hogy Isten úgy bocsásson meg, amint mi embertársainknak, magunk kárhoztatása és csaknem átok, ami évszázados megszokottsága dacára idegen az imádság tökéletesen pozitív szövegétől. Az ember kizárólag a kegyelem megtapasztalása révén, vagy sehogy érkezik az erkölcsi állapothoz, hogy maga is nagylelkű tudjon lenni: katartikus pillanatokban döbbenünk rá, hogy a másik is csak olyan ember, mint magunk… (3Móz 19,18  Mát 22,39) E fölismerés minden embertársi megbocsátás alapja.

 

„…És ne vígy minket kísértésbe”megint egy talányos mondat!

 

Tényleg az, hiszen úgy olvassuk a Szentírásban, hogy Isten nem kísért senkit. (Jak 1,13) Miért kérnénk akkor, hogy ne tegye? Olyasmi lehetett az eredeti gondolat: Vigyázz ránk, ha vágyaink és indulataink már úgy eluralkodnak rajtunk, hogy azzal bajba sodornánk magunknak vagy másokat; ne engedd, hogy kísértésbe essünk! A mondat verstani párja világosan meg is mutatja, milyen súlyú témáról van szó: „…de szabadíts meg minket a gonosztól!”  Ez tökéletesen leleplezi, s igazi valójában megmutatja a mindenkori kísértések természetét: „A gonosz nem egyébért jön, hanem hogy lopjon, öljön és pusztítson” – Jézus pedig azért jött, hogy „életünk legyen s bővölködjünk.”  (Ján 10,10) Állhatatosan, minden nap imádkozni kell, hogy ne jussunk kísértésbe – s fel is kell idézzük, ha mégis: hiszen már imádkoztam is érte…!

A Gonoszban olyan szellemi hatalmassággal állunk szemben, mely célja teljességgel negatív: ártani, rongálni és lehetőleg életet pusztítani – mindezt pedig hamisítással, rászedéssel, hazugsággal éri el. Nem is csak maga hazudik, minket is arra tanít – ezt jelenti az, hogy ő a „hazugság atyja.” „Emberölő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen őbenne igazság. Amikor hazudik, a sajátjából szól, mert hazug és hazugság atyja.” (Ján 8,44) Pusztán emberi erőkkel szembeszállni vele reménytelen – ezért kell a Jézus tanítása szerinti módon buzgó imádságban folyton kérnünk Atyánkat, hogy „…szabadítson meg a gonosztól!

 

A Miatyánk szövege ezt a hét kérést tartalmazza tehát. A nyolcadik mondat már dicsőítés: “Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség – mindörökké. Ámen.”

Ezek a szavak Salamon templomszentelő imájában csaknem ugyanígy hangzottak el: „Tied a nagyság, hatalom, dicsőség…” (1Krón 29,11) Az „ország” szó itt, amivel a Miatyánk a salamoni „nagyság” kifejezést visszaadja, Isten országlását jelenti – ami egy rendezett, áttekintett birodalomra, az uralomhoz szükséges tudás összességére utal. Imádságunkban itt azt valljuk meg, tisztában vagyunk vele, Isten rendelkezik valamennyi olyan információval, amiről mi nem is álmodhatunk. Próbáljuk ugyan összerakni a világban működő fizikai hatásokról tudásunk elemeit, de a „világképlet” megalkotása ebben az értelemben sem megy – s hol vannak még a lelki, szellemi, s leginkább pedig a semmiből is teremteni tudó, közvetlenül magához Istenhez tartozó erők! A Biblia első oldalai szerint ugyan hivatásunk, hogy “uralmunk alá hajtsuk földet és minden rajta élőt” (1Móz 1,28), az Örökkévaló felé azonban, akié az „ország”, vagyis a teljes tudás, még kérdezésünkkel is csak alázatban fordulhatunk.

 

Mert „…a hatalom is övé”…

Igen. Ez kifejezetten arra vonatkozik már, hogy ő véghez is tudja vinni, amit akar. Így mi mindnyájan egész szívünkkel, minden erőnkkel, és teljes elménkkel bízhatunk benne: ő sem nem ötletel, sem nem hazárdíroz… Sokszor látjuk, hogy valakinek nagy álmai vannak, tervez is bőségesen, ám nem tudja véghez vinni (Luk 14,28-29) – ez jellegzetes emberi állapot. A szándékok, rosszabb esetben már a szavak inflációja… elvek hangoztatása realizálás nélkül. Isten nem ilyen: megvan a hatalma a megvalósításhoz – világterve akkor is végbemegy, ha abból mi keveset, vagy éppenséggel semmit nem értünk meg.

 

“és tied a…. dicsőség, mindörökké, ámen.” A “dicsőség” szó számunkra a barokk festmények glóriáját jelenti, a Biblia gondolkodása szerint azonban annál nyilván több…

Igen, az Ószövetségben általában a „súlyos, jelentős” héber szó jelöli – némelykor azonban azzal kerül kifejezésre, hogy valami ékes, pompázatos s egyben odaillő, azaz pont úgy jó, ahogy van – éspedig azért, mert Istentől való. Születésem, sorsom, halálom, jó és rossz napok, a salamoni templom díszei, mindennapjaim igyekezetei: ezek mind lehetnek az „ő dicsőségére”! (1Kor 10,31) Ha az Úr nyilvánulhat meg bennük, akkor az ő ragyogása jön be általuk a világba – s ennél nincs semmi jelentősebb és fontosabb.

 

A „…mindörökké, ámen” sem csupán azt jelenti, hogy vége az imának…

Valóban, gyökere szerint az “Ámen” azt fejezi ki a héberben, hogy “Bizony, így van ez – nyugodtan építhetek rá!” A megbízható valóság – ami nem kívül, a tárgyi világban van megalapozva, hanem a szív elrejtett bizonyosságában. Modern gondolkodásunk legsúlyosabb tévedése, hogy amire nincs anyagi bizonyíték, az nem is igaz – másként fogalmazva: csak az anyagi világ létezik. Pont fordítva áll: „A láthatók ideiglenesek, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” (2Kor 4,18) Ma már tudjuk, hogy az anyag csupán az energia alázuhant, megbilincselt formája, s mindkettőn uralkodik az információ, a tudás – legtágabb értelemben az örök törvény (Zsolt 148,5  Jób 42,3), amely teljesen szellemi természetű. Ez az igazi valóság, az anyagi világ pedig csak utal erre. Ezért mondhatjuk bátor szívvel és hitvallásként, hogy „mindörökké” – mert nem velünk kezdődött, és nem is velünk ér véget. Milyen jó, hogy tudhatunk arról, aki a világ “fő szerző oka” és megalapozója, nekünk mindnyájunknak pedig mennyei Édesatyánk! Amit ő tesz, az pont úgy jó, ahogy van – valóban övé a dicsőség, örökkön örökké!

 

Ami gyakorlatiakban tanácsolható: mondja el a hívő naponként, reggel indulva feladatainak, vagy este, hazatérő szívvel saját egyéni imádsága betetőzéseként a Miatyánkot is – éspedig lassan, szavainak jelentésén elgondolkodva. Bizony, gyönyörűséges belátásokhoz fog jutni. Ámen.

 

(Igehirdetés 2017. november 5.)