A beszélgető Isten

Igehirdetés 2003. január 1.

A beszélgető Isten

 

Lekció: 1Móz 18,22-33
Textus: Mát 4,4

“Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével is, ami Isten szájából származik.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük az új esztendő első napját. Örülünk a szép téli napfénynek, és annak is, hogy első utunk a templomba vezethetett. Légy áldott házad békességéért, s mind a jóért, amit itt közöltél velünk csak az elmúlt esztendőben is. Előtted ismert egyedül, milyen időket adsz nekünk a most induló évben a családban, munkánkban és nemzetünk életében. Légy hozzánk irgalmas, hozz reánk víg esztendőt! Szeretnénk ma erőt meríteni és útmutatást nyerni igédből. Mutasd meg, miben kell megtisztulnunk, növekednünk, hogy méltók lehessünk a kegyelemhez, amiben napról napra részeltetsz. Adj életet, lelki tartalmat gyülekezetünk közösségének, töltsd ki ránk Szentlelked erejét és világosságát. Megváltó Jézusunkért kérünk, hallgass meg imádságunkban! Ámen.

 

 

Igehirdetés

Gyermekkoromban sokat gondolkoztam azon, miért lettek a felnőtt emberek olyan sokfélék. Egyik kedves, a másik goromba, a harmadik nyíltszívű és a negyedik hamis. Még arcunk is annyi fajta, ahányan vagyunk – hát még a lelkünk. Később különböző elméleteket gyártottam a sokféleség magyarázatára, mint a tudomány is: öröklés, környezet, találkozások, begyűjtött sebek – és azt láttam, van is mindegyik magyarázatban valami: de azt is, hogy az igazságot egyik sem meríti ki maradéktalanul.

Mostanában kezdtem el azon gondolkodni, hogy minden emberélet tulajdonképpen dialógus Istennel. Beszélget az ember az Örökkévalóval már a képességei kicsiszolása idején. Szüleinkkel, aztán az iskolával és tanárainkkal való megküzdésünk is egy kicsit arra vall már, mire jutottunk Istennel, milyennek ismertük meg őt. Aztán felnőttebben, emberi kapcsolataink alakítása sem függetlenül történik attól, mire jutottunk Istennel, mit beszéltünk meg ővele – mit tartunk megengedhetőnek és mit nem embertársainkkal. A saját mélyebb tulajdonságaink, gyarlóságaink felismerése és meghaladása pedig különösen Isten-ügy, ami nélkül bajos úrrá lenni saját természetünk felett. Látjuk, hogy sok életév megy pocsékba, mert valakit saját átvilágítatlan lelkének természete vezérel: aki nem nézett szembe önmagával legalább alapszinten, azt ellenállhatatlanul sodorják tulajdonságai a maga sajátos végzete felé.

Ha ez így van, nagyon is fontos, milyennek ismertük meg Istent, milyen tartjuk őt, mert a róla szóló kép nyomot hagy lényünkön, visszahat emberi tulajdonságainkra. Azt mondhatjuk, hogy a “teológiánk”, vagyis Isten-ismeretünk formálja a lényünket. Ha például valaki őt olyannak látja, mint aki kézzel irányít mindent, nem hagy az embernek döntéseket és felelősséget, akkor az ilyen ember előbb-utóbb tétlenné, passzívvá válik, talán bele is keseredik egy idő után abba, hogy neki semmibe nincs semmi beleszólása, nem tud változtatni a világ folyásán. A régi ember ebben a direkt módon irányító, és mindenben egészen közvetlenül cselekvő Istenben hitt, és ennek következtében nem igen akart változtatni a világ állapotán. Az Isten-képe őt ilyenné tette.

Aztán jöttek más idők, és az ember elkezdett egy olyan Istenről gondolkodni, aki ha van is egyáltalán, nincs jelen, elment messzire. A múltkorában fejtegette nekem valaki, hogy Isten elment valahová, vagy alszik – mert a világ folyása szerint ő nem látja a munkáját. Az így gondolkodó ember aztán ennek megfelelően rendezi is be életét, hiszen ha vele nem kell törődni, messzi van, vagy nincs is, akkor nyugodtan lehet gátlástalanná: semmi sem jó és semmi sem rossz, mindent lehet és mindent szabad is. Ettől olyan a világ ma, mint amilyennek látjuk.

Érdekes módon a Biblia is tud ezekről az Isten-képekről. Sodoma ügyét Isten “eljön, hogy közelről is megnézze” – ami szerint előzőleg mintha távolabb lett volna – s aztán ellenállhatatlan erővel cselekszik is. Az evangéliumi példázat is úgy szól őróla, mint arról a királyról, aki kiadta szőlőjét, majd messzire költözött. Hitem szerint a Szentírás teológiája mégsem a mindent közvetlenül irányító Istenről szól, s nem is a “messzire költözött, eltávozott” úrról – hanem az emberrel beszélgető Istenről! Újévi istentiszteletünkön róla hallunk, s erősödjünk is meg hitünkben, hogy a következő évünk is olyan lesz, amilyenné Istennel való beszélgetésünk révén válik majd. Pontosan úgy, ahogyan a költő mondja:

 

“Ember, amit szeretsz, azzá lesz változásod:

Istenné, ha hiszed, s földdé, ha azt imádod.”

                                                             /Angelus Silesius: Harminc párvers/

 

Először tehát ebben érdemes elmélyednünk: lehet Istennel beszélgetni! Nem minden állapotunkban vagyunk erre méltók, hiszen vannak egészen méltatlan szavak és cselekedetek, indulatok és belső állapotok, amik lehetetlenné teszik az ővele beszélgetést. De a Biblia első lapjától arról tanít, hogy ő szóba áll az emberrel! Bármilyen parányiak is vagyunk, vagy éppen elestünk, bűnbe merültünk – számára mégis csak létezünk, és szól is hozzánk. Néha közvetlenül, néha küldöttei, próféták, igehirdetők vagy tanítók által – de mindig van mondanivalója számunkra. Akkor nehéz ezt hinnünk, amikor el vagyunk telve a saját mondandónktól, és kizárólag azt akarjuk hallani, meg viszont-hallani mindenhonnan; továbbá akkor, ha oly nagyon okosnak gondoljuk magunkat, hogy az ő helyébe tesszük magunkat – ilyenkor nehéz a “beszélő Istenről” valamit is fölfognunk. A modern ember roppant okos és hangos, de a szívében ezer félelmet rejteget és végtelenül bizonytalan afelől, miért is létezik ő tulajdonképpen. Úgyhogy nagyon is ránk fér az üzenet: lehet vele beszélgetni! Ábrahám ötvenről tízre alkudta le az igazak számát, akikért nem pusztul el Sodoma; Pálnak világos útmutatást adott a Szentlélek, hogy menjen át Macedóniába , és a Jelenések könyve gyülekezeteinek hét levelet diktált le a Szentlélek!

Csak azt ne felejtsük el, hogy amint mi beszélhetünk vele, úgy mások is kérhetnek tőle kéréseket, s ha ő minden emberi sóhajt azonnal teljesítene, akkor a világ hamar a darabjaira esne szét. Egy antik kép szerint az emberek imái nyilak módjára röppennek az ég felé, de az egyik esőt akar kérni, a másik meg napsütést, az egyik háborúzna, a másik békét akarna – és mire feljutnának az égbe, egymást kioltják. Ha ez a kép túl pesszimista is, mindenesetre hagyjuk meg Istennek, mi a jó számunkra és mi nem. Amelyik imából hiányzik a “legyen meg a te akaratod” – az nem is igazán ima, csak vágybejelentés. Jézus egyik legfontosabb imája ezzel kezdődik: “Igen, Atyám!” Így érdemes imádkozni, sőt egyedül így érdemes. Még akkor is, ha lehetnek kéréseink, s Ábrahám említett alkudozása Sodoma igazainak száma felől megható példája, hogy Istennel igenis lehet beszélni….

Van azonban olyan is, hogy Isten hallgat. Sok oka lehet ennek, elsősorban nyilván az, hogy nem vagyunk különösebben alkalmas állapotban őt meghallani. Harag, düh, ellenségeskedés tölt el, vagy öncsalásban, hazugságban él valaki, esetleg elragadták a vágyai, az illúziói. De az is lehet, hogy korábban már mondott nekünk Isten valami fontosat, amit elengedtünk a fülünk mellett, s most nem szól addig, míg azt, amit már megmondott, nem halljuk és komolyan nem vesszük. Az is lehet, azért hallgat, mert most annak az ideje van, hogy hallgasson – mi pedig tanuljunk megállni a lábunkon. Van olyan idő, amikor nem őt kell kérdezgetnünk, hanem tennünk kell a dolgunkat hűségesen, és teljesíteni megbízatásunkat, amit tőle kaptunk. És az is lehet, hogy egyedül ő tudja, miért hallgat – egyszerűen nem tartozik ránk a magyarázat, majd egyszer később megértjük.

Ne felejtsük el, hogy a Jézus keresztre feszítése idején egyetlen isteni szó nem hangzik el – teljes Isten csendje. Vannak pillanatok, amikor magunkra maradunk a szenvedéssel. Ha kiáltunk is hozzá, nem válaszol. Amint a zsoltárban olvassuk: “Én kiáltok tehozzád egész napon, de mégsem felelsz meg, nincs, ki megtartson.” (22. Zsolt. 1.v.) Aki Isten csendjét jól érti, az bizonyosan sokat érlelődik lelkében. Ez életünk egyik legfontosabb leckéje. Még emberek közt is sok-sok jelentése lehet a csendnek, ha hallgatnak – mennyivel fontosabb Istennek irántunk való csendjeit megértenünk!

Milyen jó azonban, hogy Istennek nem csak csendjét tanulgathatjuk megérteni, hanem szavát is. Ábrahám azt a következtetést vonta le első sikeres alku-javaslatából, amikor ötvenről negyvenötre sikerült leszállítania a szükséges igazak számát Sodomában, hogy próbálkozhat további öttel. Aztán még tízzel, és megint tízzel és megint tízzel! De ott megállt – mert megtanulta az ő nyelvét beszélni. Ötvenről tízre le lehetett alkudni az igazak számát – de nullára nem. Isten erkölcsi valósága nem csúfolható meg. A türelme nagy, kegyelme az égig ér, de igazak nélkül, a “szent százalék” nélkül elpusztul a közösség.

Ami ugyancsak megtanulható Ábrahámtól: ő nem saját magáért beszél Istennel, hanem a városért, amit szeretne megmenteni. Mert igenis lehet ővele  mások ügyében is beszélgetni. Megkeményedett valaki szíve irántunk? Biztosan adtunk rá okot. Imádkozzunk-e ezért az illetőért, vagy megállapítjuk róla, hogy nem lehet rajta segíteni? Áldjátok, akik titeket átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik titeket üldöznek!” – ezt Jézus mondta. Tesszük-e már, vagy tanulnunk kell még Istennel való beszélgetésünknek e dimenzióját? Jézus akkor imádkozott értünk a kereszten, amikor mi még mind az ellenségei voltunk… (Róm 5,10)

Ábrahám a történet szerint már biztonságban van, megmenekült, de nem ez foglalkoztatja: szeretné megmenteni a várost. Felvett egy ügyet, és ahhoz ragaszkodik. Elmegy a határig, ameddig elmehet – tíznél kevesebb igaz esetén Sodoma elpusztul. És van olyan, hogy nincs tíz igaz: beázik a templom, elkorhad a gyönyörű festett kazettás mennyezet – a gyerekek az utcai káromkodásban hallják csupán Isten szent nevét, a fiatalok pedig a képernyőről tanulják, hogy ha nincs cigaretta a kezükben, ital, netán fegyver, akkor nem is igazi emberek…. Mindez “beszélgetés Istennel”  – s meg is van a következménye tönkrement májban, elhasznált tüdőben, eszköznek tekintett emberi kapcsolatokban – és leginkább imádkozni nem tudásban.

Ám Istennel beszélgetésünk lehet valódi beszélgetés is. Olyan, amiben kenyér az ő szava. Jézus mondja mózesi igét idézve: “Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami Isten szájából származik.” Az ő szava olyan táplálék, amiből erő származik. Ma sokat foglalkoznak azzal, milyen a helyes táplálkozás, és valóban rá is fér “a sírját késsel villával megásó” magyar emberre, hogy elgondolkodjon felette, milyen az egészségesebb táplálkozás. Ám az igazi, még előbbre való kérdés a szellemi táplálék: egy életpélda az ismerősök között, egy valahol olvasott félmondat, egy képernyőn felvillanó kép – ami belehull az ember lelkébe és magként megfogan, szárba szökik, majd termést is hoz a maga idejében. Ezen több múlik még annál is, hogy mit eszik ételként valaki. Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amik Isten szájából származik – így legyen ebben a most következő új esztendőben is! Ámen.

 

 

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük megszólításaidat, amikor nevünkön nevezel, és köszönjük éltető igédet, amivel táplálod lelkünket. Rászorulunk feddésedre, tanításodra – de szükségünk van erősítő és biztató szavaidra is. Köszönjük az írott igét, amit olvashatunk a Szentírásban, a hirdetett igét, ami szól templomainkban, a sákramentumokban a látható igét – és leginkább a testté lett igét Krisztusban! Köszönjük, hogy tanulgathatjuk csendjeidet is érteni, hiszen azok is értünk vannak. Adj lelki kenyeret egyéni csendességeinkben, amikor behajtott ajtajú belső szobánkban igédet olvassuk, és veled beszélgetünk. Óvjad gyülekezetünket, építsd anyaszentegyházunkat, s adjál előmenetelt hazánknak, melynek mind gyermekei vagyunk. Maradj velünk az egész esztendőben, hogy mi is veled maradhassunk! Ámen.