A böjt, mint ünnep

Igehirdetés 2009. március 1.

A böjt, mint ünnep

Lekció:  Jóel 2,1-11
Textus:  Jóel 2,12-15

„De még most is így szól az Úr: Térjetek meg hozzám teljes szívvel, böjtölve, sírva és gyászolva! Szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat, úgy térjetek meg Istenetekhez, az Úrhoz!  Mert kegyelmes és irgalmas ő, türelme hosszú, hűsége nagy, és megbánja, még ha veszedelmet hoz is. Ki tudja, hátha most is megbánja, és áldást hagy maga után? Hozzatok étel és italáldozatot Isteneteknek, az Úrnak! Fújjátok meg a kürtöt a Sionon! Tartsatok szent böjtöt, hirdessétek ki, hogy ünnep lesz!”

 

Imádkozzunk!

Urunk, megrettenve halljuk, milyen félelmetes az a nap, amikor te cselekszel, amikor eljön a te napod. Megköszönjük, hogy nem hoztad el ránk még az ítéletet. Megköszönjük mind azt, amit ajándékba adtál és ezt a mai kora tavaszi vasárnapot, amelyen magunkba fordulhatunk házad csöndjében. Megköszönjük az elmúlt hét napjait, a munkákat, amiket elvégezhettünk, az erőt, amit adtál hozzá, és legfőképpen megköszönjük a biztos helyet nálad, ahová menekülhetünk életünk minden bajában és rettenetében. Megvalljuk, gyakran lebecsültük az ellenség erejét, pedig te mondod igédben, hogy olyan, mint az ordító oroszlán, amely körben jár és azt keresi, kit kaphat el. Megvalljuk, azért volt annyi csatavesztés és vereség mind eddig életünkben, mert nem vettük igazán komolyan az életellenes erők hatalmát, amelyek jelen vannak földi életünkben is, és bizony itt vitézkednek a mi szívünkben is és mindnyájunk élet-körében. Könyörülj rajtunk és adj nekünk most tiszta látást, hogy megkülönböztethessük az igazat a hamistól, a jót a rossztól, a fontosat a lényegtelentől, a tőled valót a pusztán emberitől. Adj áldott perceket a te közeledben és segíts bennünket belátásra, újítsad meg szívünket és a Krisztus Lelkével táplálj minket az örök életre! Ámen.

 

Igehirdetés

Böjt első vasárnapján vagyunk, és amikor a szót meghalljuk, hogy böjt, akaratlanul valami komor dolog jut eszünkbe – önkorlátozás és önsanyargatás. Ugyanakkor Istenünk igéje azt mondja a prófétai szóban, hogy hirdessetek ünnepet és fújjátok meg a kürtöket, hozzatok étel és italáldozatokat és tartsatok szent ünnepet – mert a böjt, amikor magunkat megpróbálhatjuk, valójában lehetőség és ünnepi alkalom. Különös ellentmondás! Ugyanilyen furcsa ellentmondást láthatunk a történeti kép kibontásában is, amikor egyfelől éppen arról van szó, hogy Isten népét letarolja egy ellenséges nemzet, ugyanakkor viszont meghirdettetik számukra a megújulás, a megtérés drága lehetősége is. Ellentmondás feszül itt is, amint a böjt és az ünnep kettősségében, hiszen amikor egy hatalmasabb és harciasabb nép legázolt egy kisebb vagy védtelenebb nemzetet, akkor ezt a legyőzött mindig is nemzeti tragédiaként élte meg, és joggal. Mi is éppen az elmúlt héten emlékeztünk nemzeti tragédiánkról, annak emlékezetét ültük – éveket, évtizedeket, amikor a haza önkénytől és diktatúrától szenvedett. Sok nyomorúságot, erőszakot és halált hozott az akkori idő a népnek, melynek tagjai vagyunk.

Eszünkbe jut más népek szenvedése is, amikor megöltek embereket, házaikat felégették, a kicsinyeket és a védteleneket meggyalázták, és ahol tegnap még emberek családi körben asztal körül ettek és beszélgettek, mára csak üszkös romok és halottak maradtak. Nem csoda, hogy minden kor minden nemzete félt az idegen elnyomástól és annak pusztításaitól. Sajnos, alig van olyan nemzet a világon, amely ne őrizne ilyen emléket. És noha közös emberi tudás, hogy borzalmas szenvedéseket tud okozni ember az embernek, nemzet a nemzetnek, mégis csak kevés olyan népre találni, amely azt mondja ki, amit itt az igében is hallunk, hogy a veszedelem és a borzalom ideje az Úrnak a napja is lehet.

Tehát nem csak arról lehet szó, hogy jön egy rettenetes, pusztító nép, amelyet méltán gyűlölhetünk, hanem arról, hogy erkölcsi állapotunk dolga, mit élünk meg a pusztulás idején mi magunk, mint nemzet. Mert maga az Úr az, mondja a prófétai történetírás, aki megengedte, hogy eljöjjenek ezek az idők a nép életében. Ez a látás azt mondja, amikor sokan elveszítenek sok mindent, a házukat, otthonukat, a boldogságukat, rengetegen az életüket is, és alig marad túlélő, hogy ez a történelmi kataklizma mégis alkalom arra, hogy a maradék kapjon valamit. Alig marad valaki életben Kr. e. 722-ben, amikor az asszírok elpusztítják az ország északi részét, és tudjuk a történetíróktól, hogy a hódítók tényleg a falhoz paskolják a kisgyermekeket és kivágják a terhes anyák hasából a magzatot, nehogy életben maradjon valaki – mégis, mondja az ige, miközben nyilvánvalóan veszít a nép és sokan az életüket is otthagyják, eközben a maradék kaphat valamit Istentől. Megkapja a megfordulás, a megtérés drága lehetőségét. Ő még – igen, csak az élő – kap egy lehetőséget. Ő még választhat jobb és balkeze, jó és rossz között, ő még megtérhet. Akik már elmentek, azok nem hozhatnak többé döntéseket. Mi ebben a fontos üzenet? Az, hogy a borzalmak idején nem csak az juthat az ember eszébe, hogy ítélje sérelmei alapján azokat, akik azt okozták, hanem önmagába is fordulhat, és maradék élete felől gondolkodhat.

Már ez is hatalmas erkölcsi magaslat, hogy az ember a bajok idején önvizsgálatot tarthat, amikor maga felé fordul, böjtöt hirdet, ha kell sírva és gyászolva, „szívét megszaggatva”, amikor tehát a böjt nem csak rituálé többé. A szív az ószövetség nyelvén az akarat székhelye – azt megszaggatni annyit tesz, mint mást akarni, mint eddig. Megtanulni mást akarni! Változzatok, újuljatok, forduljatok oda egész szívetekkel az élő Istenhez – ki tudja, hátha megbánja és áldást hoz ki a rosszból, hátha ajándékot ad abban, ami a történelemben, a külső eseményekben megfosztatás és földre tiportatás! Vajon mi jut eszünkbe az úrasztala körül arról, amikor felidézzük, hogy valakit az ellenség a földre vert? Az, hogy milyen gonosz és igazságtalan az ellenség? Minden kor minden ellensége gonosz és igazságtalan volt.

 

Mi jut eszünkbe arról, amikor az élet mindenestől másként alakult, mint szerettük volna? Az, hogy milyen igazságtalan a világ és mit lehet belőle megtorolni? Isten népe ilyenkor a böjthöz nyúlt. Pedig volt elég baja anélkül is, elég megfosztatásban részesült a történelem eseményei által önmagában is, hiszen alig maradt ott emberfia életben! És amikor minimumra csökkent a túlélés esélye, akkor az életben maradtak nem dugdossák a menthető élelmet és nem raktároznak és kuporgatnak, hanem éppenséggel megvonnak maguktól valamit és böjtöt hirdetnek.
Tudjuk, hogy a böjtben nem csak ételek megvonásáról lehet szó, mert a böjt nagy és szent dolog, ami tulajdonképpen az önfegyelem gyakorlata. Megvonhatjuk magunktól a vidám társaság örömét éppen úgy, mint egy élvezeti cikket, vagy magát a mindennapi betevő tévézést, ami nélkül lassan már nincs is élet. Megvonhatjuk magunktól a beszédet, hogy kevesebbet szóljunk, és sokkal megfontoltabban beszéljünk, mint egyébkor szoktunk, mert a böjt ebben is megvalósulhat. Az ember korlátot állít maga elé és megsanyargatja magát, hogy növekedhessen, más emberré válhasson, és ebben az új énjében ajándékot kaphasson. Mikor is? Amikor pedig kívülről is van éppen elég baj a világban.

 

Isten népe megsanyargatja önmagát és énjét szolgává teszi, hogy míg másoknak prédikál, maga valami módon méltatlanná ne legyen. Urunk Jézus azonban még ennél is tovább megy. Azt mondja, nem csak az önvizsgálat, a befelé fordulás idői jöhetnek el – hanem azok a pillanatok is, amikor az igazi ellenséget meglátjuk. Mert az igazi ellenség nem odakint van, hanem belülről támad. Elhiteti velem, hogy ő az én igazi énem, és aztán a saját lustaságommal, a saját csöndes és észrevétlen belső elpiszkolódásommal próbál földre verni és az üdvösségtől eltávolítani, vagy lehetőleg, akár megfosztani is. Ott bent van, mi bennünk rejtezik, bennünk vitézkedik a földre húzó erő. Ha pedig ez valóban így van, akkor az igazi harcot sem kifelé kell megvívnunk. „A mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a magasságban vannak.” (Ef 6,12)

 

Ehhez a mi lelki harcunkhoz így szól az Úr: “Térjetek meg hozzám teljes szívvel, böjtölve, sírva és gyászolva! Szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat, úgy térjetek meg Istenetekhez, az Úrhoz!  Mert kegyelmes és irgalmas ő, türelme hosszú, hűsége nagy, és megbánja, még ha veszedelmet hoz is. Ki tudja, hátha most is megbánja, és áldást hagy maga után? Hozzatok étel és italáldozatot Isteneteknek, az Úrnak! Fújjátok meg a kürtöt a Sionon,! Tartsatok szent böjtöt, hirdessétek ki, hogy ünnep lesz!” Vagyis a böjt lehet ünnep. Mondhatja azt az ember: Íme, eddig hagytam magamat sodródni, vittek a saját természetem erő, meg a világ erői is, de most kiszakítom magamat ezekből és megmutatom, hogy mégis csak ember vagyok. S ez nekem ünnep! Nem kényszer, nem rituálé, nem hagyomány és vallás, hanem szívbéli ünnep, hogy megvonhatok valamit magamtól. Mint a húsvét előtt a zsidók a kovásztalan kenyér evésével: amikor nem használták a régi kenyeret egy héten át arra, hogy lecsípve belőle, vízbe téve azt élesztőnek használják a kenyér további elkészítéséhez. „Szakítok az eddigiekkel”, ennél pontosabban már nem lehet kifejezni képpel ezt a dolgot: még csak nem is ugyanazt a kenyeret eszem a továbbiakban, mint eddig! S ez számomra ünnep, hogy így lehet!  Áldom Istent, hogy böjtölhetek! Nem a ruhámat szaggatom meg, nem külső jeleit adom a dolognak, hanem befelé, a szívembe fordulva, ünnepi érzésekkel eltelve böjtölök, megválva egy szokástól: a kötelező tévézéstől, a felületes beszédtől, bármitől.

 

Ki tudja, hátha megbánja az Úr, ami rosszat elhozott. Mert az ő türelme hosszú és a hűsége nagy. Igen, pontosan ez a változás szükséges. Eddig azt láttam, hogy az én életem ilyen és ilyen, az emberek meg amolyanok, a világ pedig lassan elviselhetetlenül gonosz. De most mégsem erre figyelek, hanem arra, hogy az ő türelme hosszú és a hűsége nagy. Amikor az ember életének, lelkének súlypontja áthelyeződik ide, akkor már minden rendben van, mert ilyenkor a lelkünk átrendeződése és megtisztulása valóban elkezdődhet. Amikor az ember élete az Úr köré, az ő hűsége köré szerveződik, mint egy mágnes köré a vasreszelékek a papíron, akkor elkezdődik egy magasabb minőségű élet. Ő kezdi el ezt bennünk, a mi dolgunk pedig annyi, hogy ne álljunk ellene, hanem magunk is akarjuk és kérjük ezt.

Ilyesmire sajnos legtöbbször valóban csak a kudarcaink és a bajok szoktak elvezérelni, a kataklizmák, mint a zsidó népet is. De nagyon fontos látnunk, hogy őket valóban erre vezette, nem önsajnálatra és nem mások vádolására. Ezért Biblia a Biblia, hogy ezt szakadatlanul tanuljuk belőle. Nem kívül van a megoldás, hanem belül, a mi saját szívünkben. És akkor kiderül, amikor ezt már látja az ember, hogy ami veszedelem volt, ami baj volt, sőt borzalom volt, abból valami megfoghatatlan módon mégis áldás jött ki.

Ezért mondja azt a próféta, hogy hozzatok étel és italáldozatot az Úrnak, fújjátok meg a kürtöt a Sionon, tartsatok szent böjtöt és hirdessétek ki, hogy ünnep lesz! Mert ahol egy emberi lélek megújul, ott nem is lehet mást tenni, mint ünnepelni. Hátha még egy gyülekezet, vagy egy nép újulna meg, magába szállva! Micsoda ünnep lehetne az! De minden nagy dolog kicsiben kezdődik. Még a rossz dolgokra is igaz ez, nem hogy a jókra! Egy hegyi gátat úgy építettek meg, hogy bizonyos csöveket és vezetékeket nem szigeteltek úgy, ahogy kellett volna, és valahogy beszivárgott egy nagyon kevés víz oda, ahová nem lett volna szabad. És a kis víz utat csinált magának, és lett belőle először erecske, aztán csöndes vízmosás, ami aztán az egész gát szakadásához vezetett, és hatalmas sárlavina és vízáradat öntött el több falut és nagyon sokan meghaltak. Pedig csak valami kis dologról volt szó, egy pár apró szigetelésről.

Miért ne hihetnénk, hogy a jó dolgok is kezdődhetnek kicsiben, és felnőhetnek nagyon naggyá? Csak egyetlen ember volt, aki először imádkozott az ellenségeiért, azokért, akik őt általszegezték, és ma már kétmilliárd követője van, akik hisznek a szeretet erejében! Kezdjünk el mi is valamit kicsiben, de igaziban. Legyen ez a szívünk odafordulása Istenhez. Térjünk meg őhozzá, böjtölve, sírva és gyászolva – de befelé, vagyis úgy, hogy csak mi tudjunk róla, ne az emberek. És amint mi ott leszünk őnála, elkezd munkálkodni bennünk. Lesz öröm, lesz tisztaság és lesz derű. Mert “…szem nem látta, fül nem hallotta, ember szíve meg sem gondolta, amiket Isten készített azoknak, akit őt szeretik.”  (1Kor 2,9) Erre indítson minket ez a böjti vasárnap!  Ámen.