A csillagos égnek seregei ott fent

Igehirdetés 2012. augusztus 5.

A csillagos égnek seregei ott fent

Lekció: Zsid. 5,5-14
Textus: Mt. 6,22-23

„A test lámpása a szem. Ha azért a te szemed tiszta, a te egész tested világos lesz. Ha pedig a te szemed gonosz, az egész tested sötét lesz.”

Imádkozzunk!

Köszönjük Istenünk, hogy nem hagytál el bennünket. Erőt adtál az erőtlennek, vigasztaltad a szomorúakat, és gyógyítottad a sebzett lelkeket. Nem voltunk mindig méltók jóságodra, nem tudtunk felnőni a saját szenvedéseinkhez. Vádoltuk egymást és felmentettük magunkat, kijelentett igédet elfeledtük és Lelked előtt nem volt nyitva az életünk. De most itt vagyunk várakozó szívvel és azt kérjük, mutass rá hiányosságainkra, ébressz fel be nem töltött lehetőségeinkre, és növelj minket a belső emberben a te ismereted által. Szenteld meg közösségünket és adj lelki növekedést mindnyájunknak Krisztusért, megváltó Urunkért. Ámen.

Igehirdetés

Sok kisgyermeknek van az a képzete, amikor felnéz az éjszakai égboltra, hogy a csillagok apró nyílások, amiken át a mennyország fényes világába lehet bepillantani. A felnőttek viszont, ha felpillantanak a sziporkázó nyáresti égboltra mindenféle tudományosan igazolt dolgokat emlegetnek, mert belőlük már kiveszett a költészet és a lélek. A kép, hogy a csillagokon át egy magasabb világba pillanthatunk be, megkapóan szép. Eszünkbe juttathatja azt a bibliai mondatot, amit így olvasunk: Legyetek feddhetetlenek és tiszták, Istennek szeplőtelen gyermekei az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette, akik közt fényletek, mint csillagok e világon. (Fil. 2,15)
Ez a gyönyörű mondat arról szól, hogy ha valaki valóban Isten gyermeke, akkor az ő szeméből is ragyoghat a mennyország fénye, mint a gyermekek számára a csillagokból. Ha valaki valóban feddhetetlenül és tisztán él, akkor ő is lehet tájékozódási pont egy elvetemedett nemzetség közepette, mint ahogy régen a csillagok azok voltak a hajósoknak az éjszakában. Ezzel szemben hányszor tapasztaljuk, hogy egy ember szeméből csak szégyen és zavarodottság tekint ránk, vagy éppen kapzsi nyerészkedés, ugyan mihez jutok általad, minek az eszköze lehetsz a számomra. Nem ritkán pedig egyszerűen ítélet, mondjad csak, amit mondasz, úgyis tudom, ki is vagy valójában. Mert nagyon sokféle szemmel nézhetünk a világba. Vannak ítélő szemek, vannak sóvárgó, vágyakozó szemek, és vannak álmodó, soha igazán fel nem ébredő szemek, emberek, akik félálomban járják végig földi életüket – és még sokáig sorolhatnánk. Vajon mi milyen szemmel nézünk a világba? Vajon nekünk milyenek a szemeink?
Egy régi görög bölcs, Hérakleitosz úgy tartotta, hogy az ember ethosza a benne lakó lélek, a belső ember természete szerint alakul, vagyis amilyen a legmélyebb egyéniségünk ott belül, amilyenek a legerősebb emberi tulajdonságaink, olyan lesz a sorsunk, az életutunk is itt kívül. Jézus sem mondott mást, amikor azt mondta, hogy a test lámpása a szem. Ha a te szemed tiszta, akkor az egész tested világos lesz. Ha pedig a te szemed gonosz, az egész tested sötét lesz.
Csakhogy volt egy döntő különbség a görög filozófusok meg Jézus gondolkodása között. A görögök szerint az emberben lakó mélyebb személyiség-mag, amit ők daimónionnak neveztek, az örök és megváltoztathatatlan, nem lehet tenni ellene semmit. Ott van bennünk és kegyetlenül uralkodik. Ez a belső lény néz ki a szemünkön, amikor a világba pillantunk. Ezt sejthetik meg az emberek, kivált a jó emberismerők, amikor ránk pillantanak. Ha az emberben lakó mélyebb én mondjuk bűnöző hajlamú, akkor az illető semmi más nem lehet, csak bűnöző. Ha valakinek a belső embere szelíd és jóságos, akkor ő maga is örök életében ilyen lesz. Jézus szerint azonban nem így van a dolog. Ő azt mondja, hogy rajtunk, embereken áll, milyen szemmel nézünk a világba. Mert az igaz, hogy a szemünk révén általában mindig tényleg ez a mélyebb, még saját magunk elől is nagyban rejtett énünk néz a világba, ami valahol belül, a homályos mélységekből uralkodik rajtunk, de az ember mégis, egyetlenként a lények világában, még ezt a legbelső énjét is odaállíthatja az Örökkévaló elé. És ha ez tényleg és őszintén megtörténik, akkor az ember egyszerűen megfordulhat, megtérhet, és igenis választhat onnét kezdve más utat is, mint amit akár a saját daimónionja is diktál számára.
Ezzel a jézusi gondolattal olyan nagy ügyről van szó, tulajdonképpen földi életünk egyetlen igazán fontos és döntő történéséről, hogy ezt a titkot nem annyira magyarázni kell, mint inkább forrón könyörögni érte, hogy megtörténhessen. Két embertípusnak azonban különösen is nehéz megfordulnia, megtérnie. Az egyik az, aki már megtette ezt valamikor, sőt, talán többször is, aztán egy idő múlva saját maga előtt is kudarcot vallott, mert a gyengesége folytán újra csak ott volt, ahol régebben, mintha nem történt volna semmi. A másik embertípus, akinek szintén nehéz a megtérés evangéliumát meghallani az, aki még soha nem állt oda igazán őszintén Isten elé – ezért aztán gyanakvással szemléli, hogy a hívő emberek annyit beszélnek erről a dologról.
Teljesen mindegy azonban, hogy melyik táborba tartoznánk, mert a jézusi igény mindenkivel szemben ugyanaz. Ahol az ő legtöbb csodája történt, tehát ahol lett volna pozitív jel és jó indítás bőven, éppen ott nem tértek meg az emberek, és pontosan nekik kellett a szemükre hányja leginkább a hitetlenségüket, Betsaidában, Korazinban, meg Kapernaumban. (Mt. 11,20) Vajon mi észrevesszük-e a megtérésre hívó pozitív jeleket ebben a világban? Isten nagyszerű ajándékai, csak ez a mostani szép nyári vasárnap is, a virágok színe, a felettünk röpülő fecskék hangja – vajon megtérésre mozdít-e bennünket? Hogy a saját lábunkon jöhettünk ide, nem fekszünk odahaza betegágyunkban, és mind a többi!
A Jelenések könyvében ugyanezt olvassuk, ahol viszont a negatívumok, a szenvedések ébreszthetnék fel az embereket. Azt halljuk, jöhetnek szenvedések, mégpedig akkorák, és a modern időkben ez egyáltalán nem lehetetlen, hogy a föld lakosságának egyharmad része kivész (Jel. 9, 18) – de a maradék mégsem tér meg a bálványozásából, a gyilkosságaiból és a lopásaiból. Az emberek már a nyelvüket rágják szenvedéseikben, és jól tudjuk, hogy ilyen is van, egy ember életútján sok minden megtörténhet – de mégsem térnek meg tagadásukból és istenkáromlásaikból. (Jel. 16,10)
Hát akkor mégis a görög filozófiának lenne igaza, hogy az emberben lakó daimónion ereje legyőzhetetlen? Hogy a tulajdonságaink egyszersmind a sorsunkat is jelentik, és nincsen kiút? Nem erről van szó. Összesen arról, hogy a görögök ismerték az igazság egyik felét, hogy valóban vannak emberen túli erők, amik tényleg erősebbek nálunk, gyanútlan polgároknál, és azok bizony itt lakhatnak akár a saját tulajdon szívünkben is. Gondoljunk csak a szenvedélyekre, az elszabadult vágyakra, a szenvedély uralta ember életének olyan sokszor látott szétesésére. Igenis, vannak hatalmas erők, vannak emberen túli erők, amik eluralkodhatnak a szíveken, és a görögök nagyon jól tudták ezt. De ők még nem ismerték az igazság másik felét. Azt, hogy Isten Fiában, Krisztusban olyan ajándékot adott nekünk az Atya, aki erősebb a leghomályosabb, a legmélyebb sötétben rejtőző, a leghatalmasabbnak tűnő belső erőnél is. És ezért nincs senki, aki ne arra született volna közülünk, hogy megismerje Isten elküldöttjét, Jézus Krisztust, és általa maga is az ő gyermekévé legyen. Hát ennek a fénye ragyoghat fel emberi szemekből a legszebben, az istengyermekség világossága az, ha tényleg ott van már a szemünkben, amitől az egész testünk, vagyis az egész életünk világos lehet.
De ezt valóban nem adják egykönnyen. Hadd fogalmazzunk ma így, hogy az egész emberi élet egyetlen nagy tanulási folyamat, amiben igen sok gyötrelem által lehet csak előbbre és magasabbra jutni. És éppen a legfontosabb igazságokat, amik a legjobban kellenének a szép élethez, azokat a legnehezebb megtanulni. Mert az istenemberséget nem adják egykönnyen. Maga Jézus is, jóllehet Fiú, a szenvedéseiből tanulta meg az igazi engedelmességet. (Zsid. 5,8) Benne az ige valóban „testté lett”, de nem csak a betlehemi éjszakában, hanem utána harminchárom éven át folyamatosan, amikor olyan sokszor imádkozott és küzdött az Atya akaratáért, és aztán az utolsó, gyötrelmes éjszakán a Getsemáné kertben leginkább „testté lett” benne az ige, amikor véres verejték hullott a homlokáról. Ezért nem véletlen, hogy az Apostoli Hitvallás az ő földi életéről összesen ennyit mond, hogy „szenvedett” – mert az emberi élettel kapcsolatban tényleg egyetlen fontos kérdés van, hogy ki mit kezd a maga szenvedéseivel. Ki mit hoz ki a saját egyéniségébe írt gyötrelmes kérdésekből, ki hogyan emeli fel, hogyan nemesíti át a saját szenvedéseit, ki mit tanul meg a maga életének nagy és gyötrelmes tanulási folyamatában.
Az istenemberségre, a fiuságra másként eljutni nem lehet. Aki valóban meg akar fordulni, valóban új úton akar elindulni, annak gyötrelmekre kell számítania. A szenvedést nem lehet megtakarítani, még ha kínálkoznak is kellemesebbnek tűnő utak, amiket a világ folyamatosan ajánlgat, és amik mind arról ismerhetők fel, hogy meg akarják kerülni Jézust és ki akarják iktatni a keresztet. Ő, az ő testi életének idején könyörgésekkel és esedezésekkel, hangos kiáltással és könnyek között járult az elé, akinek van hatalma arra, hogy kiszabadítson minket a halálból. (Zsid. 5,7) Mire jó a szenvedés? Egyetlen haszna lehet, hiszen önmagában csakis rossz és semmi más – ez a haszna pedig az lehet, hogy az embert felébreszti. A szenvedés, még a magunknak okozott szenvedés is – vagy talán éppen az leginkább – arra való, hogy az embert felébressze. Akit a saját szenvedései nem ébresztenek fel, azon nem lehet segíteni. Ez az a bizonyos reménytelen eset, akinek majd a végítélet harsonáit is kétszer kell megfújni, olyan mélyen alszik lelki értelemben. A bajok, a szenvedések, sőt még a kívülről nem látható, titkos lelki gyötrelmek is arra valók, hogy felébresszenek egy tisztultabb életre. Hogy a csillagokban a fejünk felett mi is egy magasabb világot pillantsunk meg. Vagy, ahogyan ma már többször hallottuk ezt, részesei legyünk egy nagy tanulási folyamatnak, amiben megtanulhatjuk a szép élethez szükséges legfontosabb tanulnivalóinkat.
Ezek közül most csak néhányat hadd soroljak fel, amik tapasztalataim szerint a legalapvetőbb tudások lennének, és amiket mégis minduntalan gyötrelemmel kell újra tanulnunk. Első az, hogy a többi embert nem hibáztathatjuk semmiért. Önáltatás az, hogy mások miatt vagyunk boldogtalanok. Az első számú tanulnivaló ezért így hangzik: ne okold a másik embert, Ő éppen úgy kegyelemre szoruló, szerencsétlen bűnös, mint te magad. Ezt kell látnod az emberekben. Tekints rájuk szánalommal, lásd meg bennük a veled egyenlő módon vergődő, küszködő embert, és talán egyszer majd eljutsz egészen odáig, hogy még szeretni is tudod őket. De addig se hibáztasd, ne fogd rá a magad boldogtalanságát, hanem gondolj arra, hogy ő is csak olyan ember, mint te. Ennyit a másik emberről.
A következő nehéz tanulnivaló saját magunkról szól. Ez úgy hangzik, hogy kevesek vagyunk önmagunk megmentésére. Igenis, hatalmas erők vannak ebben a világban, némelykor az emberi lélekben is, olyan emberen túli erők, amikkel önmagunkban nem tudunk győztesen szembeszállni. És ne becsüljük le ezeket, mert tényleg akadnak köztük erősebbek nálunk. Nézzük csak meg a sok-sok tehetetlenül vergődő lelket. Embereket, akik nem tudják, hogyan tegyék rendbe a dolgaikat. Egy idő után nem tudják, és talán már nem is akarják megszervezni a saját életüket. Nézzük meg a szétesett családokat, ahol elszabadult a pokol, vagy a beteget jelentők sokaságát, akik azt mondják, segítsetek rajtam, amikor pedig valaki segíteni akar, akkor azonnal be tudják bizonyítani, hogy rajtuk nem is lehet segíteni. És tényleg nem lehet, mert az ember eljuthat oda, hogy már régen rajta túli erők uralkodnak a szívén. Tanuljuk meg ezt a keserves tudást, hogy önmagunk tényleg kevesek vagyunk saját megmentésünkre, és ezt őszintén és alázattal el kell ismernünk. Ha első tanulnivalónk a másik emberről szólt, és már tényleg nem vádoljuk őt, ez a második minket, saját magunkat illet. Ez bizony nem tejnek itala, hanem kemény eledel: azért ne vádold embertársadat, mert ahogyan ő, úgy te sem tudod megmenteni önmagadat. Ha az első tanulnivalót úgy hívhatjuk, hogy méltányosság, akkor a másodiknak ez a neve: alázat.
Mondhatná valaki, hogy ez eddig két negatívum, ebből megtudjuk, mit ne tegyünk embertársunkkal, és mire vagyunk magunkban képtelenek. Ha ezek után valami pozitívum is következik, akkor azt biztosan egészen könnyű lesz megtanulni – de nem így van. Isten szeretetét és az ember isteni rendeltetését hirdeti az egész teremtett mindenség, az egész szent hagyomány, a Biblia, és mégis újra és újra úgy találkozunk ezzel, mintha soha nem hallottuk volna. Annyira elfoglal bennünket a mindennapi életünk, annyira tele vagyunk a saját érzéseinkkel, hogy ezt a dolgot, az Isten szeretetéről való evangéliumot el szoktuk engedni a fülünk mellett. Pedig Isten nem csak megteremtette a világot, mint Atya, nem csak megváltást hozott benne nekünk, mint Fiú, hanem el is jött hozzánk és itt akar lakni bennünk, mint Szentlélek. És ez a három egy, akit személyében meg kell különböztetni, de aki lényegében egy, és el nem választható isteni valóság. Mindegyikre egyformán rászorulunk, egyiket sem mellőzhetjük vagy szoríthatjuk háttérbe. Hiszen Isten nélkül, mint teremtő Atya nélkül a világ kusza és zűrzavaros, ezt jól látjuk. Az ő Krisztusban adott megváltása nélkül az ember sorsa szeretet nélküli és reménytelen, ez is a szemünk előtt van százezrek életében. A Szentlélek nélkül pedig még a hívő és vallásos ember is boldogtalan, mert ő a jelenlévő Isten, aki itt lakik a szívünkben.
Hát arra gondoljunk, amikor egy szép nyári estén felnézünk a csillagos égre, hogy a mi tekintetünkből is ragyoghat az a magasabb fény, amit a gyermekek még látnak. Ha a te szemed tiszta, a te egész tested világos lesz. Ha pedig a te szemed gonosz, az egész tested sötét lesz. Legyetek feddhetetlenek és tiszták, Istennek szeplőtelen gyermekei az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette, akik közt fényletek, mint csillagok e világon. Így legyen. Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, mi sok hiábavalóságot hordozunk a szívünkben, az igazán fontos dolgok pedig hiányoznak onnan. Bálványok előtt is hajlongunk, a saját agyrémeinktől félünk és a magunk álmait hajszoljuk, a valóság, az igazság pedig fedve van előttünk – a te igéd igazság. Köszönjük, hogy bepillanthatunk világodba Jézus Krisztus áldott lényén át. Segíts minket, hogy bennünk is felragyoghasson az ő fénye. Adj nekünk általa olyan szemeket, amik világosak és a te fényed járhatja át azokat, hogy egész lényünk világos lehessen. Vigasztald gyászoló szívű testvéreinket, akik az elmúlt héten temették el drága szerettüket. Gyógyítsad az ő szívüket, és gyógyítsad a testiképpen betegeket is, akik hozzád fohászkodnak. Külön is könyörgünk hozzád egy asszonytestvérünkért, aki nagy betegségében téged keres és lélekben hozzád kiált, hallgasd meg érte mondott könyörgésünket, és add vissza őt családjának. Erősíts meg mindnyájunkat az igyekezetben, hogy a tiéid lehessünk és örökre azok is maradhassunk. Ámen.