A feltámadó ember

Igehirdetés 2012. április 8. Húsvét

A feltámadó ember

 

Lekció: Ján 20,19-29
Textus: Jel 1,17-18

„Amikor megláttam, lába elé estem, mint egy halott, ő pedig rám tette jobbját, és így szólt: Ne félj, én vagyok az első és az utolsó, és az élő: halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, Urunk, köszönjük, hogy elhoztad számunkra ezt a mostani húsvéti ünnepet, és együtt örvendezhetünk a te hatalmas tetteidnek. A te szavadra lett a mindenség, tőled kapta életét, ami csak él, és te küldted az elárvult, bűnbe merült embervilághoz szabadító Krisztusodat. Köszönjük, hogy itt lehetünk most nyugodtan és békésen a te színed előtt. Engedd átélnünk a csodát, amit Jézusunk első tanítványainak is megadtál, hogy a feltámadott Krisztusban te magad eljössz és megállasz a középen. Szégyenkezve bevalljuk, hogy sok kételkedés és hitetlenség van még mindig a szívünkben, amit egyedül te magad tudsz eloszlatni személyes jelenléteddel. Őrizz meg minket attól, hogy magunkat istenítve lélekben távol maradjunk tőled, holott te eljössz azokhoz, akik téged szeretnek, és saját Lelkedet közlöd velük. Állj meg most itt a középen, és mondd a te késői tanítványaidnak is azt, amit az első húsvétkor is mondtál: Békesség néktek! Köszönjük, hogy amikor te ilyet mondasz, meg is adod azt a békességet. Ajándékozz meg minket ezzel, kérünk. Ámen.

 

Igehirdetés

Jézus feltámadásának titkáról keveset tudunk. Éppen csak annyit, amennyi a követőinek megváltozott életében tükröződik, ahogyan erről az evangéliumok beszámolnak. Ez azonban egyáltalán nem kevés, hiszen ők a Feltámadottal találkozva, előtte arcra borulva békességre, sőt üdvösségre jutottak, és ennél többre magunknak sincs szükségünk

Merítsünk hát új hitet most mindnyájan abból a híradásból, amikor a rettegő tanítványok között egyszer csak megállott középen az Úr, ragyogó, feltámadott testében, és hogy milyennek is látták őt az első keresztyének, arról fogalmat vehetünk a patmoszi látnok, János Jelenéseiben. „Feje és haja fehér volt, mint a hófehér gyapjú, szeme, mint a tűz lángja; lába hasonló volt a kemencében izzó aranyérchez, hangja olyan volt, mint a sok vizek zúgása, jobb kezében hét csillagot tartott, szájából kétélű éles kard jött ki, és a tekintete olyan volt, mint amikor a nap teljes erejével fénylik.” (Jel 1,14-16)

Nem csoda, hogy egy ilyen lény előtt János úgy leesett a földre, vagyis áhítattal és imádattal arcra borult, mint akiben semmi saját élet nincs már. Tamásról is azt olvastuk, amikor az ajtók zárva voltak, Jézus mégis megállt a középen, hogy látva Jézus feltámadott testén a sebek helyeit és hallva az ő személyesen neki intézet szavait így kiáltott fel:  “Én Uram, és én Istenem!” (Ján 20,28) Sem a tanítványok, sem Tamás maga nem maradt a régi: ezek az emberek megrendültek, életük alapjai újra rendeződtek. Jézus őket is új életre támasztotta. Ezért mondhatjuk, hogy a Feltámadottal találkozott ember más, mint a többiek, s más, mint saját maga is volt a találkozás előtt. Mi történt ezekkel az emberekkel?

Mindenekelőtt megértették, hogy a feltámadott ugyanaz, mint aki a kereszten szenvedett. Ez Tamás élményében egészen középponti jelentőségű, de a Jelenések patmoszi látnoka is azt hallja tőle:  “Halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.”  (Jel 1,18) Így értjük meg, milyen lesz a mi feltámadott testünk: életünk summázatát fogja tartalmazni! Ahogy Jézus földi életének az volt a lényege, hogy sebeket kapott, kezét-lábát átszögezték, és mi az ő sebeivel gyógyulhatunk meg (Ésa 53,5), úgy a mi feltámadott testünk is azokat a jegyeket fogja majd viselni, ami e földi életünk összefoglalása. Testünk feltámadása azt jelenti, hogy jön velünk az örökkévalóságba mindaz, amit e testben cselekedtünk, ahogyan Jézussal is ment élete summázata: az, hogy szenvedett, sőt leginkább az, miként szenvedett. Amikor Tamás hitetlenségében a sebek helyét kívánja újaival érinteni, akkor lélekben akaratlanul is a lényegre tapint, mert minden létező emberi élettel kapcsolatban az a legfontosabb, ki hogyan szenved, mit ért meg saját bajaiból, s az erkölcsi növekedésében hova jut szenvedései által. Mert a sebek arra vannak, hogy az embert felébresszék és a lényében magasabb szintre emeljék. Jézust e földi szenvedéseinek sora oda emelte, hogy imádkozzék kínzóiért a kereszten.

Ezért nem lehet elmenni szenvedései mellett, ezért fontosak azok a sebek. Ezért mondhatjuk azt, hogy bárki, aki semmibe veszi azokat a szenvedéseket, és úgy él, úgy cselekszik, úgy beszél ezen a világon, mintha azok a sebek soha nem is lettek volna, az valójában menthetetlen. Mit lehet ugyanis hozzátenni ahhoz az erkölcsi magaslathoz, amit Jézus kínzóiért mondott imája megtestesít? Ki tud ennél magasabbra jutni az asszonytól születettek közül? Szabad-e ezt embernek semmibe venni, s úgy tenni, mintha ez soha meg nem történt volna, mintha ő nem járt volna itt a földön miköztünk? Szabad-e a golgotai keresztet bagatellizálni, csak úgy is, hogy parányi szenvedéseinket merészeljük “kereszt”-nek nevezni? Nem ítéljük ezzel az érzéketlenséggel magunkat örök szellemi homályra, a szenvedélyeink útvesztőire, a világ kilátástalan, anyagias jövőtlenségére?

Vajon nem a Jézus sebeinek semmibe vételéből fakad-e az is, hogy az emberek folyton készek megindokolni és megmagyarázni vétkeiket, de megbánni és elhagyni azokat már nagyon ritkán? Így aztán forog a világ a maga „keserű levében” – ahogy Vörösmarty fogalmazza állapotunkat – de „annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől” sajnos nem tisztul meg még a rengeteg „vihar hevében” sem – amik pedig mondhatatlan számban érték már az embert, amióta életünkre eszmélni tudunk. A világtörténelem, ami a Jézus sebeit semmibe veszi, szomorú diagnózis csupán, hatalmas hömpölygés az évezredeken át, olyan “Ecce homo”, ami azt mondja: ilyen az ember önmagában. Vérontásra vérontás, kiszipolyozásra kiszipolyozás, reménytelenségre új reménytelenség.

Ezért nagy dolog, hogy már kétezer éve is voltak, akik a Jézus sebeit látva így kiáltottak fel: Én Uram, és én Istenem! S le tudtak esni előtte a földre, imádattal leborulva előtte, akiről látták, hogy feje és haja fehér volt, mint a hófehér gyapjú, szeme pedig olyan volt, mint a tűz lángja. Ők nem mentek el a Krisztus keresztje mellett érzéketlenül!

A feltámadott Jézussal találkozottakról továbbá azt is halljuk, hogy körükben Jézus a középre állt. E közlés akár el is sikkadhat a húsvéti történet sodrásában, pedig fontos mozzanat. Mert a középső hely őt illeti, senki mást. Számára minden egyéb hely méltatlan. Ha ő nem az első helyen van életünkben, akkor sehol sincs. Mikor őt a második vagy más helyre tartjuk csak méltónak, a legfontosabbat pedig fenntartjuk valami vagy valaki másnak, akkor őt száműzzük életünkből. Mert a Feltámadott vagy a középen állhat meg – vagy pedig sehol.

Ne felejtsük el, hogy a romboló lelki-szellemi erő is mindig az életközpontot veszi célba, nem a perifériákon támad. Pontosan azt akarja, s mily sokszor el is éri, hogy a fő helyet más kapja, ne Jézus. Legyen ott példának okáért a gyarapodás, mint egyetlen mai “élet-értelme”, s ha marad mellette még valami hely és idő, másod vagy harmadfokon akár vallásos is lehetsz. Legyen életedben fő helyen, középen a nárcisztikus, nagyra nőtt éned, amely hiú és érzékeny és erői szerint megtorolja a bántásokat – mert neked igazad van, azt nem hagyhatod, meg kell mutasd, te is vagy valaki. Legyen életedben középen bármi, magadból vagy más valamiből épített bálvány, s ő már nem jöhet, és nem állhat meg a középen. Úgyhogy emberek elmennek szomorúan, mint a gazdag ifjú, mert “volt valamijük”, amit fontosabbnak találtak, mint a világ Megváltóját s az üdvösséget, amit ő hozott…

Pedig Jézus, aki középre állhat békességet hoz, és így is köszönti tanítványait. A bibliai békesség szóról tudjuk, hogy az üdvösséget is jelent, nem csak háborúmentes időszakot. A középre álló Jézus az élet és az emberi személy kiteljesedését hozza. Nem elvenni akar, nem megszegényít, hanem kiteljesít. Úgy szervezi újjá az emberi életet, hogy az rálel igazi gazdagságára. De csak akkor, ha középen állhat, és ha nekünk kell az a békesség, amit ő hoz. „Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek. Nem úgy adom, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen.” (Ján 14,27)

Ez a különös toldalék, hogy „ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” valójában azt jelenti, ne izguljatok, hogy lemaradtok valamiről is. Nem kevesebb lesz az életetek az én békességem által, hanem több! Ezt már sokan megtapasztaltuk, s ez pontosan így is van.

Az a Jézus, aki középen megállhat, az előtte arcra eső Jánosnak vállára teszi a jobb kezét, és azt mondja neki:  „Ne félj, én vagyok az első és az utolsó, és az élő: halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.” E szavakban tulajdonképpen újraalapozódik az emberi élet, s nekünk éppen erre van szükségünk. A lélektan a maga modern kutatásaival ma már eljutott oda, hogy kimutatta, az ember énje, én-képe a testképében van megalapozva. Ez azt jelenti, amilyen élményeink és tudásunk van a saját testünkkel kapcsolatban, ami ért bennünket gyermekkorunktól fogva, az messzemenően kihat lelkünkre: arra, hogy kinek tartjuk magunkat, és hogyan élünk. Fölfedezték, hogy kora gyermekkori mozgáskoordinációs hiányosságok később diszlexiához, diszgráfiához vagy diszkalkuliához vezethetnek, ezért is van pl. a mi református óvodánkban külön fejlesztő szoba speciális játékokkal és fejlesztő tornaszerekkel, amikkel, és hozzáértő fejlesztő pedagógussal persze, idejében korrigálhatóak és megelőzhetőek ezek a később megjelenő hiányosságok.

Mert az ember testképében van megalapozva én-képe; vagyis mindaz, ami már megtörtént velünk, a múlt, hatalmas erővel formálja azt, amit a lényünknek tekintünk.

A Feltámadott kinyit számunkra egy olyan dimenziót, amit mi sem magunknak, sem egymásnak kinyitni nem tudunk: újra alapozza az életünket. Ezt mondja ugyanis, hogy “én vagyok az Első és az Utolsó.” Azt jelenti ez, hogy lehetnek sebeink, lelki zúzódásaink, lehet rossz természetünk, sajnálatos torzulásaink, kaphattunk sebeket a saját családunkban, az immár teljesen és végérvényesen megváltoztathatatlan gyermekkorban – mégsem ezeké az „első szó”. Én vagyok az Első, mondja Jézus. Aki ezt valóban megérti és örömmel elfogadja, annak újraalapozódik az élete őbenne. Akarod-e, hogy életednek új alapja legyen, az eddigi roncsolt és bizonytalan alapok helyett, saját múltad helyett – végleges és erős kőszikla, amin nem dől már össze a házad? Ő szólít most, minden betegségeddel és önmagaddal való elégedetlenségedben, és erre emlékeztet: nem te magad vagy az Első, hanem ő! Lényedet nem csak múltad, a lezajlott események határozzák meg immár, hanem az ő feltámadott, dicsőségesen ragyogó lénye, akinek olyan a szava, mint a sok vizek zúgása!

És ő azt is mondja neked ma, hogy ő az Utolsó. Nem a betegségé, a visszafordíthatatlan öregedésé és nem a kórházé és nem a belőled kiálló csöveké, és nem a fekete megsemmisülésé az Utolsó szó. “Tudom, az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll, és amikor e testemet megrágják, e testemből látom meg az Istent, akit magam látok meg magamnak, az én szemeim látják meg, nem más.” (Jób 19,24-27) A húsvéti Jézus így mondja ezt a Jelenések könyve látnokának: „Halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.”  Övé az Utolsó szó, mert nála vannak a halál és a pokol kulcsai. Ő az, aki halott volt, de íme, él, immár örökkön-örökké! Életünknek benne nem csak új alapja, hanem új célja és távlata is lesz. Ő, az Eljövendő határozza meg immár, ki vagyok én, mit teszek és hogyan élek. Ezt jelenti az, hogy ő az Első és ő az Utolsó: ő valóban kezében tartja a halál és a pokol kulcsait is. Micsoda evangélium – Krisztus győzött, s vele együtt mi is győzünk halálon és pokol felett!

Ő mondja azt ma neked és nekem: ő ugyanaz, mint aki a kereszten szenvedett. El ne menj érzéketlenségedben sebei és szenvedése mellett, mintha mi sem történt volna – mert akkor senki nem segíthet rajtad többé e világon. Változtasd meg életed, ha ő így szenvedett, s engedd, hogy magad is megértsed végre szenvedéseidet – s belőlük a legjobb következtetéseket levonjad. Add át a középső helyet őneki, aki erre egyedül méltó, s ő elhozza neked az ő békességét, a te üdvösségedet. Engedd, hogy életedet saját magával újra alapozza: akkor lesz a te életed is örök, és végleges. Így legyen! Ámen.