A Föld napján

Igehirdetés 2007. április 22.

A Föld napján

Lekció: I. Mózes 1,1-19

Textus: I. Mózes 1,20-25

„És mondta Isten: Pezsdüljenek a vizek élő állatok nyüzsgésétől, és madarak repdessenek a föld színe felett, az égbolt alatt. És teremtette Isten a nagy viziállatokat, a vizekben nyüzsgő különféle úszó lényeket és a különféle madarakat. És látta Isten, hogy ez jó. Azután megáldotta őket Isten és ezt mondta: Szaporodjatok, sokasodjatok és töltsétek be a tenger vizét; a madár is sokasodjék a földön. Így lett este és reggel: ötödik nap.

Azután ezt mondta Isten: Hozzon a föld különféle élőlényeket, különféle barmokat, csúszómászókat és egyéb földi állatokat. És úgy történt. Megalkotta Isten a különféle földi állatokat, élőlényeket, meg a föld minden csúszómászóját. És látta Isten, hogy ez jó.”

Imádkozzunk!

Örök Isten, mennyei Édesatyánk, csodálkozva és ámulattal tekintünk teremtett világod rendjére, a törvényekre, amiket alkottál és az égitestekre, amiknek mind megszabtad pályáját. Légy áldott a földért, lakóhelyünkért, ahová sokféle élőlényt alkottál jó kedvedből, amikor szóltál a földnek, és az előhozta – a te szavadra – a milliónyi növényfajtát, aztán szóltál a tengernek és az is megpezsdült – megint csak a te szavadra – élőlények milliárdjaitól! Álmélkodással csodáljuk végtelen nagy teremtő jóságodat és megvalljuk, hogy sem nem értjük a létezés titkát, sem méltók nem vagyunk rá, mégis minden nap élvezzük ajándékaid sokaságát. Istenünk, tégy alkalmassá minket arra, hogy ha értelmünkkel – annak erőtlensége miatt – nem sikerülne is, de legalább szívünkkel felérjünk a teremtés és mindenség céljának titkáig. Adj nekünk most olyan szót, ami áldott eszközzé, igévé lesz a te tetteid méltó megnevezésére, a te munkád értelmének kimondására. Jöjj el hozzánk és engedd meg nekünk, hogy mi is megtapasztaljuk ma újra teremtő szeretetedet. Ámen.

Igehirdetés

Ma van a Föld napja szerte a világon. Ez a nap nekünk nem vallási ünnepünk, mint volt valamikor különböző kultúráknak, amelyek némelyike istenként tisztelte a Földet, de azért nyugodtan megengedhetünk magunknak annyi „világiasságot”, hogy ezen a napon mi is hálát adunk teremtő Istenünknek szeretetéért, amellyel egy csodálatos bolygót alkotott, ahol megmaradhat és szaporodhat az élet, és amely lehetővé teszi nekünk, embereknek is a létezést ezen a nagyszerű bolygón.

Annál is inkább jól tesszük ezt, mert maga a teremtés bibliai híradása is teli van olyan üzenetekkel, amiket érdemes meghallanunk, amiből mindennapi életünkre nézve sokat okulhatunk. Jómagunk pedig, feleségemmel együtt, egészen friss élményekkel vagyunk tele a háromhetes amerikai utunk után, amikor először a végtelen nagy óceán felett repültünk, aztán a jeges Grönladot láttuk lábaink alatt, majd pedig megérkeztünk a napsütötte Floridába, ahol gyümölcsöt szedtek a narancs és citrom-fákról és virágzott a banánfa, a földiepret pedig már leszüretelték februárban.

Azt hiszem azonban, mindenkinek vannak szép tapasztalatai a teremtett világ csodájáról, szépségéről – mégis, jó ezekre időnként felhívni a figyelmet, hiszen a Biblia is ezzel kezdi, mindjárt első oldalán, hogy emlékeztet bennünket a teremtés csodájára.

Ennek a hatalmas himnusznak, amivel a Biblia kezdődik, ma csak egyetlen üzenetére figyeljünk: Isten „szól a vizeknek”, hogy hozzanak élőlényeket, pezsdüljenek meg a vizek, vagyis a tenger és a folyók, és azok valóban elő is hozzák magukból az élőlényeket! Ugyanezt hallottuk előbb a földdel kapcsolatban is: Isten „szólt a földnek”, hogy az hozzon növényeket, és a föld erre a megszólításra valóban előhozta a méhében rejlő milliárdnyi növényfajtát.

Ez a „szólt a földnek” és „szólt a vizeknek” nem amolyan mellékes irodalmi forma, amit nyugodtan lehetne másképpen is mondani, hanem egészen fontos, nekünk embereknek valósággal központi igazságot hordozó gondolat. Azt fejezi ki, hogy a szó, a beszéd létet tud teremteni. Ne ijedjünk meg ettől a talán filozófikusnak tűnő kijelentéstől, mert nagyon szükségünk van rá. Igen, minden beszéd, még a mi gyarló emberi beszédünk is, azzal, hogy megnevez, kimond dolgokat, tulajdonképpen létrehozza azokat. Különösen így van ez a költői, tehát a lényeget szépen kimondó beszéddel. „Nyári napnak alkonyulatánál, Megállék a kanyargó Tiszánál” – aki életében csak egyszer is hallotta és felfogta ezt az egyszerű mondatot, annak egész életében a szeme előtt lebeg egy kép, amit a költő teremtett számára. A szó megteremtett valamit, ami onnét kezdve már – van. „Költőien lakozik az ember”, mondja Hölderlin, a német költő, vagyis éppen a költészet, az emelkedett beszéd, a lényeges kimondása teremt olyan dolgokat, amik addig nem is voltak, legalábbis számunkra nem, de amint sikerült őket megnevezni, onnét kezdve már léteznek.

Leginkább igaz ez a dolog arra, amikor maga Isten szól, amikor ő ad nevet a dolgoknak: az ő szava nem csak elválasztja a sötétséget a világosságtól, a szárazat a nedvestől, nem csak égitesteket, növényeket és állatokat, de embert, sőt világokat is tud teremteni. Ezért emberi életünk legfontosabb feladata, hogy meghalljuk az isteni szót, az igét, ami bennünket embereket amúgy is teremtett, de ami legalább ennyire fontos: újjá is tud teremteni.

Az ember ige nélkül, ami Isten szájából jön, szükségképpen a sötétben tévelyeg. Beleveti magát a megélhetési küzdelembe és nem is lát ki belőle, mintha csak kenyérrel élne az ember. Megpróbál valami nagyot tenni és hányszor összetöri magát azon – mintha leugrott volna a templom ormáról, amivel a Gonosz Jézust is kísértette. Kinyújtja a kezét a birtoklás és a hatalom után, és mire észreveszi, már nem Istent imádja, hanem a Gonosz előtt térdepel. Hát ezért fontos, hogy nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami Isten szájából származik! Ezért fontos, hogy ismerjük, szeressük, olvassuk a Bibliát, ezért fontos, hogy merjük kimondani a szószéken is az isteni igéket, annak teljes igazságát, ne csak a felét. Ezért fontos, hogy ne legyen üres a szívünk, mert Isten, igenis, ad nekünk, földi embereknek csodálatos kegyelmi pillanatokat, amikor nevén nevezi a számunkra igazán fontos dolgokat: talán feladatunkat, amitől már messze járunk, vagy megnevezi számunkra gyarlóságunkat, amiből éppen ki akar minket hozni, esetleg megmutatjanekünk a jövőt, amit adni akar, amit mi magunktól, anélkül, hogy ő kimondaná azt számunkra, már látni sem vagyunk képesek, annyi erő akarja elvenni tőlünk.

Mert a szó, kivált, ha isteni szó, tehát ige, tényleg létet tud teremteni. Létrehoz valamit, ami addig nem létezett, előhív valamit, ami addig nem volt, mint ahogy a földből a növényeket, és a tengerből az élőlényeket is előhívta azzal, hogy szólt ezeknek.

De menjünk most ennek az igazságnak jobban a mélyére, hogy a szó létet tud teremteni. A szó, ha kimondják, éppen azért hangzik el, mert valaki azt meghallhatja, különben minek kellene kimondani? Vagyis, ahol szó van, ahol beszélni tudnak, és a mi emberi létezésünk kifejezetten ilyen, az feltétlenül és lényege szerint beszélgetésre rendelt állapot. Ezt megint csak egy kicsit filozófikusan úgy foglalhatjuk össze, hogy ember az, aki párbeszédre van teremtve. Embernek lenni annyi, mint beszélgetésre születni. Nekünk, embereknek a beszéd, mint isteni adomány nem csupán egy eszköz, amivel kommunikálhatunk, ha nagyon akarunk, hanem létezésünk centruma. Párbeszédre vagyunk teremtve, és ahol emberek nem tudnak vagy nem akarnak beszélni egymással, ott Isten teremtési rendjét rontják meg ezzel.

Hadd idézzük megint Hölderlint. Ő írta ezeket a sorokat is:

Sokat tapasztalt az ember,

Sok égit már megnevezett

Mióta beszélgetés lettünk,

És hallani tudjuk egymást.

Vagyis az emberi lét, ha igaza van a költőnek, tulajdonképpen nem más, mint beszélgetés. Emberségünk lényege, hogy hallani tudjuk egymást, és így, és pontosan csak így, vagyis egymást hallva, sőt, egymást meghallva tudunk igazán „sokat tapasztalni” és „sok égit megnevezni.”

Nem hiszem, hogy sok szót kellene arra vesztegetnünk, hogy ehhez képest általában milyenek is az emberek egymás közti „beszélgetései”, ha van egyáltalán még beszélgetés. Gyakori, sajnos, nagyon is, hogy csak magunkat halljuk, a másik embert nem. Aztán az is, hogy kimondunk valamit, ami mögött csak indulatok és sebek vannak, és összesen azt akarjuk azzal, amit kimondunk, hogy akkor hát másnak is legyenek csak sebei, ha nekünk vannak. És bizony van még egy pár változat, el egészen a teljes csendig, amikor az emberek már megszűnnek egymással beszélni – és még ennél is rosszabb változatok, amik valóban egyáltalán nem „létet teremtenek”, hanem legfeljebb létet rombolnak vagy életet értékektől kiüresítenek.

Ezért fontos, hogy magával Istennel tanuljunk újra beszélgetni, mert onnan indul ki minden élet. Ha újra tanulunk vele párbeszédben állni, vagyis imádkozni, akkor egyszeriben viszonylagossá válnak a sebeink, kiderül róluk, hogy nem abszolút dolgok, egyedül Isten az. Viszonylagossá válnak az érdekeink, amikből általában nem akarunk engedni, sőt nélküle tíz körömmel ragaszkodunk némelyikhez, mert már csak egyetlen igazán fontos érdekünk marad, hogy Istenben legyünk és ő is mibennünk. Viszonylagossá válnak a félelmeink, mert ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?

Ezért ha mi valóban szeretnénk létet alapítani, elszégyellve magunkat Istenünk teremtő szeretetének olyan megnyilatkozásait látva, mint például csodálatos bolygónkat is, a Földet, akkor jól tesszük, ha megint egyszer bemegyünk a belső szobánkra, magunkra húzzuk az ajtót és megbeszéljük életünk dolgait azzal, akire az a leginkább tartozik, Istennel.

A teremtés, amiből mi már-már csak elméleteket és ellen-elméleteket látunk, ma megállít bennünket és azt mondja: nézd csak ezt a rendet! A Semmi volna mögötte? Nem! Egy végtelen nagy, teremtő jóság akarja, hogy a föld előhozza magából a növényeket, és a vizek is előhozzák magukból az élőlényeket – hát ezért szól nekik, ezért beszél hozzájuk, ezért áll velük számunkra szinte megfejthetetlen párbeszédben! Csodálkozz csak, ámuljál, és tanulj te is Istenedtől beszélgetni, párbeszédben állni, amint örök Atyádtól látod ezt a dolgot! Ez a te részed, tudsz te is kimondani olyasmit, amit még soha nem mondtál ki, tudsz te is olyankor is szavakat találni, amikor legszívesebben hallgatnál, mert sokkal egyszerűbb lenne, neked is megadta azt a lehetőséget, hogy párbeszéd légy, és meghalljad azt, amit a másik ember mond.

Akkor talán még sok égit is megnevezel majd –

Mert hozzád is eljönnek a kegyelmi pillanatok, talán nem sokszor, de néhányszor életed útján bizonyosan. Vajon meg lesz-e a fogékonyságod, amikor az ég szól hozzád, mint a teremtés hajnalán a vizek és a föld is meghallották, amit Isten mondott nekik? Vajon tudod-e, hogy az ő egyetlen szava világokat épít vagy világokat rombol, és ezt benned is el tudja végezni? Tudatában vagy-e annak, hogy a te léted is párbeszéd, mert így vagy megalkotva? Tudod-e, hogy addig vagy, addig létezel igazán, amíg hallod, amíg meghallod azt, amit mások mondanak? Tudsz-e és akarsz-e vajon csendet, áldott, termékeny csendet is találni, ahol maga az Ige szól hozzád, és ő, aki egyszer megteremtett téged, újjá is teremthet, éspedig a legjobb képmásra, a Krisztus arcára?

Úgy hiszem, ezek a kérdések mind ott rejlenek a teremtés könyvében. A szép tavaszi vasárnapot pedig szenteljük meg most mindnyájan ezzel a bizonyos hittel: jó dolog teremtménynek lenni, minden küzdelmével együtt is, hiszen jó maga az örök szeretet is, Teremtőnk kimondhatatlan valósága. Ő alkotott minket, az övéi vagyunk és örökre azok is maradunk.

Ámen.

Imádkozzunk!

Istenünk, mindent tőled kaptunk és semmit magunknak meg nem tarthatunk, hanem a te kezeidhez adjuk vissza egykor, amikor véget ér földi vendégeskedésünk. Egyet tudunk, hogy mégis, mégis egy nagy-nagy úr vendégei vagyunk életünk minden idejében. Megköszönjük neked a templom áhítatát, a napfényt és a madarak szavát. Téged áldunk a friss levegőért, a tiszta vízért és minden jó ajándékodért. Neked köszönünk meg ezen a napon egy szép hosszú életet is, amelyet immár haza hívtál szeretettei köréből az örök hajlékokba. Tedd áldottá az emlékezést és maradandóvá a példát, amit hazatért testvérünk övéinek hagyhatott. Imádkozunk a betegekért, hogy gyógyulást találjanak, és ha fájdalmak közt vannak, enyhülést leljenek. Imádkozunk a világ jövőjéért, a népek nagy családjáért éppen úgy, mint minden egyes emberért és saját magunkért is, hogy újra megtanuljunk tőled egymással beszélgetni és megőrizhessük a földet újabb ember-teremtményeidnek is. Tedd ennek a napnak hátralévő idejét megszentelt idővé és vezess mindnyájunkat, hogy el ne tévelyedjünk az élet útjain. Krisztusért kérünk, hallgass meg minket imánkban.

Ámen.